Cathy rövid tétovázás után elindult az üreg irányába. Mikor megbizonyosodott róla, hogy már senki sem láthatja meg, belépett az erdőbe. Elővette blúza ujjából a térképet, amely szerint északkelet felé kellett mennie, ha el akarta érni a Visszhang-barlangot. Az erdő sűrűbbé vált, tele élénkzöld levelű növényekkel, göcsörtös törzsű fákkal és haldokló virágokkal. A föld tiszta illata beáramlott a tüdejébe, megnyugtatóan hatva felajzott idegállapotára. Az ösvények és csapások rengetegében ugyanis kicsit elveszettnek érezte magát. Jobbra vagy balra induljon inkább? Vagy menjen egyenesen előre? A térképen nem szerepelt minden út, csak a fontosabbak, és a lánynak halványlila gőze sem volt, hogy melyik vezetett el végül a barlanghoz.

Ám nem adta fel, folyamatosan Wendy képe lebegett lelki szeme előtt. Azt ugyan még nem találta ki, hova rejtse a barátnőjét, miután kiszabadította, de bármilyen sötét, nyirkos üreg jobb lehet Pan börtönénél. Valamiért kételkedett benne, hogy Wendyt engednék kimenni levegőzni vagy fürdeni…

Cathy megmerevedett, mikor a mellette álló fáról hirtelen egy csapat madár reppent fel. Úgy érezte, nincs egyedül, és valóban, mikor tett egy lépést, egy nyílvessző suhant el mellette. Rohanni kezdett ismeretlen üldözői elől, átugrálva az előtte felbukkanó bokrokat.

― Utána! ― hallotta a harsány kiáltást. Kettő, zöld köpenyes elveszett fiú loholt a nyomában, akiket nem ismert. Gyanította, hogy Pan küldte őket kémkedni utána.

― Állj meg, Pan utasítása!

Talált, süllyedt. Cathy befordult egy kis ösvényre nyugat felé. Már nem lehetett túl messze a barlangtól saját becslése szerint. Üldözői nem adták fel, hallotta kitartó trappolásukat maga mögött. Átugrott egy követ, majd átgázolt egy kanyargó forráson, cipője cuppogva merült el a hideg vízben. Kis híján megbotlott egy kiálló gyökérben, de sikerült megőriznie az egyensúlyát.

Az egyik fiú feladta, de a másik kitartóan követte lobogó köpenyével. A csuklya elől előbukkant mocskos arca és sárszínű üstöke. Felajzotta íját és lőtt, a nyílvessző Cathy lába mellett fúródott a földbe.

A lány folytatta a futást, de kezdett kimerülni, és két másodpercenként hátratekintett a biztonság kedvéért. A következő nyíl előtte csapódott be a földbe, apró sikkantással kerülte ki. A zihálása egyre csak erősödött, ajkát elharapta, érezte a vér fémes ízét a nyelve hegyén. A félelem ízét.

Az íjász harmadszorra már nem vétette el a célt, hátulról eltalálta bal felkarját. A fájdalom rosszabb volt, mint mikor a farkas beléharapott, a vessző mélyen belefúródott a húsába, áthatolva a szöveteken. Muszáj volt kicsit megállnia, hogy erőt gyűjtsön, a karja égetett, szinte lángra gyúlt a fájdalomtól.

Puha lépteket hallott maga mögül, és hátrafordulva észrevette a közeledő fiút. Arca közönyös volt, nem ellenszenves, csak az utasításokat követte, nem gyűlölte őt szívből, mint Jay.

― Visszaviszlek a táborba, majd valaki ellátja a sérülésedet.

Cathy egy pillanat alatt felmérte, hogy üres a fiú hátán lévő tegez. Kihasználva a meglepetés erejét a fiú gyomrába öklözött, majd egy jól irányzott rúgással a földre küldte. Sziszegve továbbindult az ösvényen, míg a másik gyengélkedett. Nem merte kihúzni a nyílvesszőt a karjából, a fájdalomtól lehet, hogy elájulna, és akkor elúszna az utolsó lehetősége, hogy megmentse Wendyt. Ha Pan tudomást szerezne róla, hogy elbukott, biztos, hogy keresni fog egy új helyet a lány számára. És a következő alkalommal talán nem lesz rá esélye, hogy megtalálja.

Mikor végre kievickélt a sűrűből, kiszakadt belőle egy megkönnyebbült sóhaj. Egy barlang, a barlang bejáratát pillantotta meg maga előtt, amit látszólag senki sem őrzött. Ez nem vallott Panre és a jól irányított rendszerére. Odabotorkált a sziklahasítékhoz, és mivel senki sem rontott rá elhárító szándékkal, belépett a sötétségbe.

A félhomályban tétován lépdelt előre, nem tudva, mi vár rá, de szerencséjére időben állt meg. Kábé egy méterre a szakadék szélétől torpant meg, ami az egész barlangot uralta, kivéve a közepéből kiemelkedő kőnyalábot, amin egy nádketrec pihent. Megtalálta a barátnőjét.

― Wendy! ― kiáltott, hangja fülsértően visszhangzott a falak között. Mozgást vett észre a ketrecben.

― Cathy? ― susogta hitetlenül. ― Cathy, tényleg te vagy az?

― Jöttem, hogy megmentselek.

Körülnézett, hátha észrevesz valamilyen átjárót, egy létrát vagy lépcsőt, de csalódnia kellett. Semmi sem volt ott, ami megkönnyíthette volna az átjutást, arra pedig képtelen volt, hogy húsz métert ugorjon előre. Ki kellett találnia valamit minél előbb, az őt üldöző fiúk időközben talán már hívtak is erősítést.

― Wendy, segítened kell. Hogy lehet itt átjutni? ― kérdezte kétségbeesetten. A fájdalom kezdte legyengíteni. ― Wendy, hallasz?

Nem érkezett válasz.

― Sietnünk kell!

― Itt van Pan? ― kérdezte a szőke lány válasz helyett.

― Nincs!

― Jól van, gyorsan mondom. Megjelenik itt egy kőhíd... ha kimondod a legsötétebb titkaidat.

Cathy döbbenten pislogott pár másodpercig, próbálva feldolgozni a hallottakat.

― A titkaimat? De nekem nincsenek!

― Ez az egyetlen mód ― mondta Wendy szomorúan. ― Ezért tett ide engem Pan, mert senki sem vallaná meg önszántából a legmélyebb érzéseit.

― Megfogadtam, hogy kiszabadítalak, bármibe is kerüljön.

Cathy gondolkodni kezdett, sebesen járatta agytekervényeit. Kellett lennie valaminek, amivel megidézi azt a rohadt hidat! Ekkor eszébe is jutott valami, aminek Wendyhez volt köze.

― Tudod, miután találkoztunk, figyelni kezdtelek téged és a családodat is. Látszott, hogy mennyire szeretitek egymást. Nagyon féltékeny voltam rád az elején, mert a szüleid mindent megadtak neked, ami nekem sosem jutott osztályrészül. A testvéreiddel minden vita ellenére jól kijöttél, voltak barátaid az iskolában is. Azt kívántam, bárcsak én lehetnék te, és ezért az egész addigi életemet odaadtam volna, minden egyes emléket a szüleimről és gyerekkoromról, akár anyám eljegyzési gyűrűjét is, ami halála után az enyém lett…

A kőhíd valóban kezdett előbukkanni a sziklafalból, és jó pár métert haladt előre. Cathy fellépdelt rá, és örült, hogy ennyivel közelebb került a céljához.

― Ó, Cathy ― suttogta Wendy. ― Nem tudtam, hogy így érzel.

― Később elmúlt. Elég lett az is, hogy a barátod lehetek, hogy megszerettetek. Ez mindenért kárpótolt ― mosolygott Cathy.

Sajnos még elő kellett állnia pár titokkal, hogy kiszabadíthassa a barátnőjét. Aztán rájött, hogy eredetileg miért is akart beszélni a lánnyal.

― Pár napja meghalt Jay, egy elveszett fiú az én hibámból. Lelökött a szirtről, én pedig magammal rántottam és lezuhantunk. Én megmenekültem, ő viszont nem.

― Te jó ég! Ugye nem lett semmi bajod?

― Nem, egy karcolást sem szereztem.

Cathy a kőhídra pillantott, de az makacsul mozdulatlan maradt.

― Miért nem történik semmi?

― Olyan dolgot kell mondanod, amiről senki más nem tud, csak te. Jay esete úgy tűnik, nem ilyen.

― De nekem nincsenek titkaim ― kesergett Cathy.

Hiába kutatott az elméje mélyén, nem talált rá semmilyen sötét titokra, hacsak… volt valami, amiről senkinek sem beszélt.

― Ha emlékszel, mikor találkoztunk, azt mondtam, hogy árva vagyok, hogy meghaltak a szüleim. Ez nem teljesen igaz.

― Micsoda? ― kerekedtek el Wendy szemei. ― Most mondtad, hogy anyukád halála után megkaptad a jegygyűrűt…

― Nem róla van szó, hanem apámról. Még kiskoromban hagyott el minket, és azóta nem is hallottam felőle, mígnem megérkezett Bae, aki beszélt egy bizonyos Carlos Gerardról. Így hívják az apámat. Életben van, mégis jobban örülnék neki, ha halott lenne. Gyűlölöm, hogy magára hagyta anyát egy kisbabával, érted? Gyűlölöm őt, bárcsak sose tudtam volna meg, hogy létezik!

Hangja visszhangot vetett a sötétségben, megannyi kiáltást zúdítva rájuk. A kőhíd elindult, most még többet menve előre, mintha ez a titok értékesebb lett volna, mint az előző. Próbált örülni a sikerének, de nem sikerült.

― Sajnálom, Cathy ― mondta Wendy őszintén, ujjait kidugva a rácson, mintha meg akarná simogatni barátnőjét.

― Nem kell. Én nem sajnálom. A fájdalom erősebbé tesz, nem igaz? Bár ez nem mondható el a nyílvesszőről a karomban…

― Micsoda? ― sikoltott Wendy. ― Cathy, vissza kell menned, hogy valaki kiszedje belőled! Hidd el, a híd így fog maradni, miután elmész, de a te egészséged most fontosabb. Menj!

― Már olyan sokáig messzire eljutottam, Wendy. Nem adom fel ilyen egyszerűen. Kell lennie még valaminek!

Töprengett egy sort, majd eszébe ötlött még valami Sohaországgal kapcsolatban.

― Ha te nem lennél, élvezném az ittlétet.

― Ezt hogy érted? ― csodálkozott a szőke.

― Úgy, hogy szereztem barátokat, és tetszik ez az életmód, még ha néha kicsit veszélyes is. Ha visszamehetnék az időben, újra eljönnék, de téged Londonban hagynálak.

― Miért?

― Mert mindig érted kell aggódnom! ― fakadt ki Cathy könnyes szemmel. ― Nem tudhatom, hogy nem bánt-e Pan vagy Felix, amíg nem vagyok veled. Nem tudlak megvédeni. Ha kiszabadulsz, keresek majd egy kiutat, hogy hazajuss.

― De Bae…

― Neki itt kell maradnia, és nem tudhatja meg, hogy itt vagy. Máskülönben Pan megölne téged!

― Ezzel fenyegetett meg?

― Igen, mert tudja, hogy a te életed a legfontosabb a számomra. Ezért nem akarom, hogy itt legyél.

Észre sem vette, hogy a kőhíd megmozdult, csak mikor kidörgölte szeméből a könnyeket. Végre teljes volt az átjáró, így odarohanhatott Wendyhez. Rángatni kezdte a rácsokat, de nem történt semmi. Nem látott rajta lakatot, úgyhogy ötlete sem volt, hogyan nyithatná ki. Megpróbálta odébb tolni, de mintha oda lett volna szögezve a kőhöz. Nem volt elég erős, pláne a sebesült karjával, s fegyver sem volt nála, amivel esetleg megpróbálhatná átvágni a nádat.

― Wendy, hogyan tudlak kijuttatni? ― kiáltott fel türelmét vesztve.

― Szükség van még egy titokra ― nyögte ki Wendy. Nagy, barna, szomorú szemei olyanok voltak, mint a feneketlen kutak, sötétek és kifürkészhetetlenek. 

― De nincs több! ― sírta Cathy. ― Nem lehet így vége…

Leült a földre, nekidőlve a ketrecnek. A karja lüktetése kezdett alábbhagyni, vagy csak a beszéd elterelte figyelmét a sérüléséről. Nem tudta, miért nem jöttek még utána az elveszett fiúk és Pan. Ki kellett használnia a rövidke előnyét. De még mi mást mondhatna még?

Mintha köd szállt volna az elméjére, sötét fellegként nehezülve rá. Nem volt izgalmas magánélete, minden mozdulatának voltak szemtanúi a táborban. Amit mások nem láthattak, azok az érzései voltak, de az érzések hozzá tartoztak, azokhoz senkinek semmi köze nem volt, még Wendynek sem. És ha csak így mentheti meg őt? Meg kellett tennie, bármi legyen is az ára. Felelősséggel tartozott Wendyért. A legjobb barátnőjéért. A húgáért.

― Mikor ide kerültünk, és téged elkaptak, azt kívántam, Pan bárcsak meghalna. Hisz fogságban tartott téged, és nem úgy tűnt, hogy az én életem jobban érdekelné. De ezalatt az idő alatt, amiben te nem vehettél részt, megváltoztak a dolgok. Talán már nem olyan, mint volt. Vagy csak én nem vagyok ugyanaz. Kétszer is megmentette az életemet. Már nem tudom utálni őt, nem vágyom a halálát. Azt hiszem, hogy… kedvelem őt.

És ahogy kimondta, tudta, hogy igaz. Végre bevallotta saját magának is. Pan sokszor rossznak tűnt, nem volt kedves másokkal, és szeretett játszani az emberekkel, de törődött vele, megmentette az életét, és próbált közelebb kerülni hozzá. Ő viszont végig azt hitte, csak szórakozik vele, és nem akart a fiú legújabb unaloműző játéka lenni.

Ám most úgy érezte, Pan is kedveli őt. De ez minden, és ennél több úgysem lehetett köztük. Wendy életére kellett koncentrálnia, nem a sajátjára.

― Ez igaz, Cathy? ― kérdezte Wendy döbbenten.

― Igaz ― sóhajtott fel beletörődötten. A következő pillanatban pedig rémülten hátraugrott.

Wendy ketrecének rácsai szétpattantak, maguk alá temetve barátnőjét. Felsegítette Wendyt, majd megölelte, szorosan, mintha soha többé nem akarná elengedni. Beszívta a lány ismerős otthon-illatát, ami a Darlingok házát körbelengte. Wendy szőke tincsei csomósak és szárazak voltak, arca piszkos, de épségben volt, kiszabadult. Csak ez számított.

― Mehetünk ― mondta, miután kibontakoztak az ölelésből.

Elindult a kőhídon, de pár lépés után megtorpant. Wendy nem követte őt.

― Gyere, már biztos riasztották Pant, és ha itt talál, mindkettőnknek vége!

― Annyira sajnálom, Cathy ― sírta Wendy fájdalmas arccal. ― Nem volt más választásom…

― Te meg miről beszélsz? ― kérdezte Cathy rosszat sejtve.

― Egy csapda volt…

Hirtelen Pan repült elő a sötétségből, mint egy baljóslatú, bukott angyal. Cathy megdermedt az iszonyattól. Tudta, hogy végig itt várt és hallgatózott.

― Nem! ― kiáltott és megragadta barátnője kezét. ― Futás!

Wendy azonban lecövekelt, nem engedett a szorításnak.

― Nem tehetem, Cathy.

― Mivel fenyegetted meg? ― üvöltött Cathy a leszálló fiúnak. ― Te szörnyeteg! Átvertél!

― Sajnálom, Cathy. Nem hagyhatom, hogy kiszabadítsd Wendyt.

― Azt mondtad, ne okozzak csalódást, azt akartad, hogy játsszak! Végighallgattad a titkaimat, te szemétláda! Utállak! ― zokogott Cathy a csalódottságtól. Minden eltervezett a semmiért. A tüdeje összeszorult, csillagokat látott, a végkimerülés kezdte átvenni szervezete felett az irányítást.

― Hadd nézzem a kezed…

― Ne érj hozzám! ― sikította. ― Tűnj innen!

― Ki kell szedni belőled azt a nyílvesszőt.

― Talán a kis barátodnak nem kellett volna lelőnie!

― Csak próbálta megakadályozni, hogy ide gyere.

― Bárcsak sikerült volna neki! ― Most vádlón a remegő Wendyre pillantott. ― Miért nem szóltál?

― Nem lehetett, Pan kényszerített! Azt mondta, hogyha nem szerepelek jól, megöli Bae-t.

― Bae-re szüksége van, te ostoba! Nagyon jól alakítottad a szereped, egy kis ideig elhittem, hogy tényleg sajnálsz ― mondta Cathy hidegen, többé-kevésbé összeszedve magát.

― Engem tényleg érdekelt. ― Wendy előrelépett, de Pan elzárta előle az utat.

― Ne őt hibáztasd, Cathy. Minden az én hibám.

― Ó, tudom én azt jól. Felejtsd el, amit az előbb mondtam rólad. Gyűlöllek teljes szívemből! Továbbra is csak szórakozol velem és az érzéseimmel. Meg tudnálak ölni!

― Azt hiszed, gyilkolni olyan könnyű? ― kérdezte Pan hitetlenkedve.

― Téged könnyű lenne. ― Cathy odament hozzá, és közvetlenül előtte megállt, szinte összeért a testük.

― Hazudsz ― suttogta a fiú gúnyos mosollyal.

― Valóban? ― mosolygott vissza Cathy kedvesen. Villámgyorsan mozgott, a jobb keze lecsapott, kikapott egy kést Pan övéből, majd a fiú szíve felé döfött.