Valójában megtervezni a módját, hogy kiszöktessen három gyermeket a világ egyik legjobban őrzött börtönéből – másnéven Sohaországból – nehezebb és kényesebb feladatnak bizonyult, mint azt elsőre gondolta volna. Cathy minden igyekezete ellenére sem sikerült összeállnia A Tökéletes Tervnek a fejében, hiába vetette be minden képzelőerejét és logikáját a fontos ügy érdekében.

Először is tudomásul kellett vennie a kimenekíteni kívánt foglyok helyzetét. Ott volt a legjobb barátnője, Wendy, aki egy mágikusan lezárt ketrecben tengette nemcsak napjait, de éjjeleit is: a bozótosban megbújva sikerült kifigyelnie, hogy sosem marad őrizet nélkül. Az elveszett fiúk, akik éppen felelősek voltak érte az őrségállás során, hatóránként váltották egymást, és az egyetlen alkalom, amíg nem őrizték árgus szemekkel az az időszak volt, amíg elmehetett a ,,dolgát" elintézni. Ez azt jelentette, hogy csupán percei lennének megkeresni a lányt és elrohanni vele – és jobbesetben legfeljebb tíz perc elteltével már neki is állna az őr Wendy keresésének. Ez viszont egyáltalán nem biztosított elég időt arra, hogy lábon megtegyék az utat a hajóig.

A második számú túsz Baelfire volt. Ő ugyan szabadon mozoghatott a táborban, azt a látszatot keltve, hogy nem is olyan nélkülözhetetlen a jelenléte, de tudta, hogy Pan rendszeresen figyelemmel kíséri, mikor és hova megy – Pan távollétében pedig biztosra vehette, hogy Felix a fél szemét mindig rajta tartja a barátján. Ő volt ugyanis a legfontosabb személy a szigeten (bizony, még nála is fontosabb, jutott Cathy eszébe szomorúan), hiszen az ő sorsától függött Pan élete. A jóslat szerint ugyanis Bae fiában fog dobogni a Legigazabb Hívő Szíve, amit Peternek el kell nyernie ahhoz, hogy valóban ürükké élhessen. A fiúnak azonban még nem szabad hosszú-hosszú évekig (évszázadokig?) megszületnie, ezért tartják Sohaországban, ahol nem fog megöregedni. Bae-vel elsurranni a táborból jelentősen könnyebb lenne, de le merte volna fogadni, hogy valaki a nyomukba eredne a biztonság kedvéért: ha nem is valamelyik fiú, akkor Pan az árnyékát küldené, hogy kémkedjen utánuk. Cathy-t a hideg is kirázta attól a természetellenes lénytől.

A harmadik mentésre váró gyermek Timmy volt – szegény, szerencsétlen, árva Timmy, aki a légynek sem tudna ártani, és aki valószínűleg csak hátráltatná őket a küldetésben... de Cathy megígérte neki, hogy ha talál kiutat, akkor őt sem fogja magára hagyni: ha nem is Wendyékkel együtt fogja küldeni, de egy napon biztosan segíteni fog a kisfiúnak, hogy egy új, boldogabb életet kezdhessen a valódi világban. Először azonban Wendyről és Bae-ről kellett gondoskodnia, az ő életük ugyanis sokkal nagyobb veszélyben forgott, mint bárki másé a szigeten.

Nos, leszámítva a sajátját. Egy őrült fiú már megpróbálta őt megölni korábban, és azért nem vett volna arra mérget, hogy valaki más nem fog megint az életére törni. Ugyanis sokaknak nem tetszett – Felixszel az élen -, hogy ennyire közel került Panhez az utóbbi hetekben-hónapokban (az időérzéke teljesen cserbenhagyta, mióta Sohaországban tartózkodott). Volt, hogy rémálmok kínozták, amiben csak zuhant-zuhant a háborgó tengerből kiálló sziklák felé, és ilyenkor verítékben úszva riadt fel; szokásává vált az is, hogy folyamatosan maga-maga mögé nézeget, miközben egyedül rója az erdőt, és nem szívesen maradt kettesben senkivel a barátait és Pant leszámítva.

A jobb félni, mint megijedni elvét azonban hanyagolnia kellett a barátai megmentéséhez: ahhoz ugyanis, hogy kettő vagy három gyereket kicsempésszenek Sohaországból, minden szerencséjükre és egy hatalmas adag kockázatvállalásra is szükségük lesz. A tervnek ugyanis csak két kimenetele lehet. Ha sikerül, akkor csak Cathynek kell szembenéznie Pan haragjával... vagy elbuknak, és akkor mindnyájukat megbünteti: Bae-t el fogja zárni egy titkos helyre, Wendy-t pedig akár meg is ölheti. Cathy erre a lehetőségre gondolni sem akart, de sajnos nem tudta teljesen kiűzni a szívszorító képeket az elméjéből.

Végtére maradt az utolsó kérdés, amire valahogyan választ kellett találnia: mégis hogyan fog kettő (három?) gyermeket elrejteni a nyüzsgő és rendszeresen ellenőrzött Jolly Rogers területén? Az, amit Tinkerbellnek is elmondott – hogy az apja segíteni fog neki – egyáltalán nem volt biztos. A legutóbbi (és évek óta az egyetlen) találkozásuk enyhén szólva nem sült el túl jól. Rendesen kiosztotta Carlos Gerardot és kicsit sem fogta vissza magát, mikor a fejéhez vágta a sérelmeit, de így sem bánta meg a viselkedését. Az apja megérdemelt minden bántó szót, és csak reménykedhetett benne, hogy a megbocsátásáért cserébe cinkosa lesz barátai kiszöktetésében. Ahhoz viszont, hogy ezt vele is megbeszélhesse, valahogyan el kellett érnie, hogy kettesben legyen a férfival, ami szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Mégis milyen indokkal engedné őt fel Hook kapitány a becses hajójára és hogyan tudná egyúttal lerázni Pant?

Lassan körvonalazódni kezdett a fejében egy újabb ötlet...

○ ○ ○

- Cathy, biztos minden rendben? – Pan hangja élesen rántotta őt vissza a valóságba. Cathy egy farönknek támaszkodva ült, Pan pedig az ölében nyugtatta borzas fejét. Élvezték a csendet és nyugalmat, míg az elveszett fiúk vaddisznóra és nyulakra vadásztak, a többiek pedig a táborban pakoltak és takarítottak.

- Persze, csak kicsit elbambultam – mosolygott le rá Cathy reményei szerint ártatlanul. A fiú zöldes szemei mintha a lelkéig láttak volna, s ettől kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Cathy tudta, hogy nem tudja átverni Pant, azonban mindent megtett, hogy a fiú ne tudja belőle kihúzni az igazságot.

- Mintha mostanában... olyan messze lennél.

- Ezt mégis hogy érted? – kérdezte a lány összehúzott szemöldökkel.

Pan felült, hogy egy magasságba kerüljenek, és oldalra döntött fejjel nézegette őt néhány másodpercig.

- Olyan, mintha folyamatosan egy másik helyen lennél... távol Sohaországtól, távol a tábortól, távol... tőlem.

Ha Cathy nem ismerte volna Pant, azt mondta volna, hogy a fiú hangjában egy árnyalatnyi szomorúság csengett – de biztosan csak félrehallotta, vagy a képzelete játszott vele. Pan soha nem lenne szomorú őmiatta, s abban sem volt biztos, hogy a fiú egyáltalán képes-e normális emberi érzelmeket átélni. Olyan volt, mintha a sziget kiszívott volna belőle mindent, amit emberi gyengeségnek lehet nevezni – s Pan az érzéseket is a gyengeségekhez sorolta.

- Ez nem igaz! – tiltakozott Cathy, habár nem valami meggyőzően. – Csak egy kicsit, tudod, aggódom pár dolog miatt.

- Úgymint? – vonta fel a szemöldökét Pan.

- Például Wendy miatt – kezdte habozva a lány. – Ahogy ott van magányosan, távol tőlem és Bae-től... bárcsak kiengednéd, és ő is velünk lehetne!

- Ó, drága Cathy – rázta meg fejét a fiú, és jobb kezével végigsimított a lány arcán. Cathy elpirulva bújt bele tenyerének gyengéd ölelésébe. – Ha kiengedném, és találkozna a szerelmével, Baelfire-rel... az visszafordíthatatlan következményekhez vezetne. Megpróbálnának kettesben elszökni, azt pedig nem szeretnénk, ugye?

Dehogynem, gondolta Cathy, de válasz helyett inkább beharapta az ajkát. Nem akart okot adni Pannek, hogy gyanakodjon benne.

- De nem kell feleslegesen aggódnod Wendy miatt, rendesen gondját viselik a fiúk. Van valami más is, ami miatt olyan nyugtalanul viselkedtél az utóbbi időben?

Cathynek óvatosan át kellett gondolnia a következő szavait. Ha nem megfelelően fogalmaz, ha nem a szükséges érzelmeket mutatja ki, akkor könnyen gyanúba keverheti magát – úgy kellett reagálnia, hogy Pan higgyen neki, hogy segíteni akarjon a szenvedésén. Elő kellett vennie a leggyengébb, legsebezhetőbb oldalát, hogy kiváltsa a fiúból a benne lakozó, védelmező ösztönöket.

Legnagyobb igyekezetével sikerült egy könnycseppett kipréselnie a bal szeméből: mielőtt még megszólalhatott volna, Pan máris odakapott, hogy letörölje az arcát. Indulhat a színjáték.

- U-ugye emlékszel az apámra? – kérdezte enyhén hüppögve. A fiúnak elfelhősödött az arca, és látta, hogy ökölbe szorul a keze.

- Sajnos jól emlékszem rá. Megint mondott neked valami bántót? Mert ha meg mert szólítani, akkor...

- Nem, nem! – állította le Cathy, mielőtt túlságosan belelovallta volna magát a szitkozódásba. – Csak, tudod, ő az utolsó megmaradt családtagom... miután anyámat elvesztettem, azt hittem örökre egyedül fogok maradni. De mégsem így lett: a halottnak hitt apám felbukkant egy olyan helyen, ahol sosem hittem volna, hogy látni fogom. Bevallom, nagyon mérges voltam rá, és a fejéhez vágtam olyan dolgokat, amiket nem teljesen gondoltam komolyan. Miután lecsillapodott a dühöm, az az érzésem lett, hogy túlságosan szigorú voltam hozzá... és, azt hiszem, mindenki érdemel egy második esélyt, nem igaz? Neked is adtam egy újabbat... lehet, hogy neki is járna még egy.

Pan arcáról semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni. A fiú figyelmesen hallgatta a szavait, de egy rezdülés sem árulta el, hogy mi járhat abban a kiismerhetetlen agyában. Cathy, továbbra is sírós hangon, folytatta a mondókáját.

- Egyre csak töprengtem és töprengtem, és arra jutottam, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy látom – hiszen ő egy kalóz, állandó veszélyben forog az élete, bármikor meghalhat egy rajtaütés vagy küldetés során. Én pedig örökre itt ragadtam, sosem lesz alkalmam elmenni és valamelyik másik országban összefutni vele. Úgyhogy arra jutottam, hogy az lenne a legjobb, ha... ha adnék neki még egy esélyt. Hogy megmagyarázza, miért... és hogy jóvá tegye a múltat.

Azt vette észre, hogy Pan összekulcsolta az ujjaikat, s mélyen belül érezte, hogy ez a fiú részéről nem puszta megjátszás: Pan nem csak tettette, hogy törődik vele, nem pusztán túl akart lépni a problémáin... hanem talán őszintén törődött vele, és ha nem is volt képes együttérzésre, azt sem akarta, hogy ő szomorú legyen.

Cathy elfogadóan megszorította a fiú kezét.

- Jóval többet láttam a világból, mint te, Cathy, és a tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb ember nem méltó második esélyre.

- De ő nem csak egy ember, ő az apám!

- Értem, hogy meg akarsz neki bocsátani, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a lehető legjobb megoldás.

- Peter! – Mindketten meglepődtek, hogy kimondta a fiú keresztnevét, de Pan gyorsan visszarendezte vonásait a szokásos maszkba. – Tudom, hogy te nem érted, mert számodra nem fontos a család, de számomra az... az volt legalábbis. Nem akarok haragban elválni tőle. Ki kéne békülnünk, mielőtt újra vitorlát bontanak.

Hogy még meggyőzőbb legyen, határozottan a fiú combjára rakta a kezét, míg a másikkal, amit összefonódva tartottak, közelebb húzta őt magához, hogy közelről nézhessen esdeklően azokba a tiszta, smaragdzöld íriszekbe. Hirtelen nehezére esett rendesen szednie a levegőt, de nem hagyta, hogy a fiú közelsége kizökkentse a szerepből.

- Kérlek, Pan! Csak ennyit szeretnék... hogy rendbe hozzam azt, amit az apám elrontott. Nem szeretnék olyanná válni, mint ő.

- Te sosem válnál olyanná, mint ő, Cathy. Már most jóval különb vagy nála. – Pan szavai újabb könnyeket csaltak a szemébe.

- Akkor ugye megérted, hogy miért akarom őt még egyszer látni? Meg akarom ismerni az ő oldalát is a történteknek, hogy tovább tudjunk lépni... máskülönben sosem tudnék megbocsátani magamnak.

- Ha ez ennyire fontos neked... de ha egy rossz szava is lesz hozzád, akkor a tengerben végzi, és erről magam fogok gondoskodni.

- Ó, köszönöm! – Cathy a fiú nyakába vetette magát, s a hirtelen lendülettől elveszítették az egyensúlyukat, s egy röpke másodperc alatt a fűben találták magukat; Pan háttal a földnek hevert, ő pedig a fiúba kapaszkodva próbált meg felülni.

- Nem mész most már sehova – vigyorodott el Pan, és a lányt visszahúzva lerántotta maga mellé.

Cathy játékosan megpróbált elgurulni mellőle, de a fiú szokás szerint gyorsabb volt – nem durván, de határozottan megragadta homokszín blúzát és a földhöz szegezte. Valahogy mindig sikerült a lány fölébe kerekednie.

Cathy durcásan bámult fel az elégedetten vigyorgó arcra, s hiába próbálta megrúgni a felette támaszkodó fiút, Pan csak a combjai közé térdelt, hogy ne tudjon mocorogni és esetlegesen fájdalmat okozni kényes részeinek.

- És mégis hogy tervezed megköszönni nekem ezt a szívességet? – kérdezte kajánul, mire Cathy arcát elfutotta a vér.

- Nem tárgyalok perverzekkel! – vágott vissza, de a hevesen verő szíve és kipirult bőre elárulta őt.

- Ó, de kár... akkor úgy látszik, hogy erőszakkal kel elvennem ezt a csókot – sóhajtott fel a fiú drámaian, mire a lány akaratlanul is felnevetett.

- Rendben, talán egy csók még nem a világ vége – mosolygott vissza, és a fiút is meglepve hátulról a hajába tűrt, úgy húzta őt közelebb magához; majd mint ahogy fuldokló küzd a levegőért, úgy hajolt ő is a fiú ajkaira: hevesen, kétségbeesetten, éhesen, mint aki semmi másra nem tud gondolni, csak a rajta fekvő alakra és arra, hogy minél közelebb akarja őt tudni magához.

Pant sosem kellett kényszeríteni, hogy viszonozza az érintéseit: általában a fiú volt az, aki kezdeményezni szokott, de mostani húzása kellemes meglepetésként érte. Egy pillanatnyi szünetet tartva felemelte a fejét, és letekintett a lány izzó barna szemeire, a sápadt bőrén megjelenő rózsaszín foltokra és vörösre duzzadt ajkaira – arcát megcirógatva lemosolygott rá, majd folytatva útját, apró csókokkal lehelte be nyakának érzékeny bőrét. Cathy megborzongott, és ettől elégedett vigyorra húzódott a szája.

Nem is hallották, amikor az elveszett fiúk visszatértek a vadászatból, ahogy azt sem, amikor elkezdték kérdőn szólongatni a rejtőzködő páros neveit.

Amikor ugyanis kettesben maradtak, megszűnt körülöttük létezni a világ.

○ ○ ○

Wow, még mindig élek! Óriási kihagyás hála az egyetemnek és a vele járó kötelezettségeknek, de most már igyekszem gyakrabban frissíteni - főleg, hogy már nincs sok hátra a sztoriból. Mit gondoltok, Cathy apja mit fog szólni ehhez a tervhez? És vajon Pan rá fog jönni, hogy mi van készülőben? Írjátok meg hogy mi tetszett/nem tetszett. Puszi.<3