3 évvel korábban

― Anya, kérlek ― suttogta Cathy, és újabb vizes borogatást rakott anyja homlokára. A nő teste láztól égett, a testéből sugárzó hő egy pillanatra sem akart csillapodni.

― Gerard kisasszony, aludnia kéne ― mondta az orvos, és a lány vállára tette a kezét. Cathy idegesen lerázta magáról, mint valami bogarat.

― Nem tehetem! Lehet, hogy reggelre már nem lesz… ― elhallgatott, majd visszaroskadt a székre. Hirtelen súlyos gyengeség fogta el, a napok óta tartó aggodalmaskodás és idegeskedés rányomta a bélyegét az ő egészségére is.

Tudta, hogy semmi se fog már az anyján segíteni, de ráterített még egy takarót. Az orvos szánakozva nézte őt, hiszen tisztában volt vele, hogy ebben a helyzetben ők már semmit sem tehetnek.

― Gerard kisasszony, igazán sajnálom, de nem maradhatok, vár a többi betegem.

― Kérem, ne menjen még el! Keresek még pénzt, ha kell, de ne hagyja itt őt ilyen állapotban!

Cathy beszaladt kicsiny szobájába és felemelte az egyik meglazult padlódeszkát. Már csak néhány érme hevert alatta ― az összes megmaradt pénzük, amit nem költött el gyógyfőzetekre és egészséges ételekre, abban a reményben, hogy anyja új erőre kaphat, és talán jobbra fordulhat az állapota. Összeszedte őket, majd sietett vissza a betegszobába. Az orvos az anyja mellett ült az ágyon, és mikor a lányra nézett, Cathy tudta, hogy baj van.

Hatalmas baj.

― Sajnálom ― mondta a férfi lehajtott fejjel. Cathy kezéből csilingelve hullottak ki az ezüstök és gurultak végig a földön, eltűnve a székek és szekrények alatt. Lassan lépett oda az ágyhoz, mintha csak transzban lenne.

A halott szétterülő sötét hajzuhataga még jobban kiemelte bőrének sápadtságát, zöld erei pókhálóként fonták be csontos kezeit, amelyek ernyedten feküdtek teste mellett. Így, hogy eltűntek a lázrózsák arcáról, úgy tűnt, mintha csak békésen aludna. Az arcán kisimultak a ráncok, amelyeket a nehéz évek rajzoltak rá. Végigsimította anyja ujjait, amelyek annyit cirógatták fiatalabb korában, míg szemeiből patakzottak a könnyek.

Az orvos adott neki pár percet a néma gyászolásra, majd megköszörülte a torkát.

― Majd hívok valakit, hogy vigyék el. Addig is elkísérem a legközelebbi árvaházba. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen aranyos lány, mint maga, hamar nevelőszülőkhöz fog kerülni.

Cathynek elkerekedtek a szemei. Nem, őt ugyan nem fogják elvinni!
Felpattant, de a férfi erősen megragadta, vaskos ujjai a csuklója köré kerekedtek, s béklyóként szorították.

― Jöjjön, ez a legjobb megoldás. Csak nem akar az utcára kerülni egyedül, család és pénz nélkül…

― Engedjen el! ― kiáltott a lány, majd szabad kezével a férfi gyomrába öklözött, aki a fájdalomtól és meglepetéstől rögvest eleresztette. Kiszaladt a házból és meg sem állt, míg pár utcasarknyira el nem távolodott az otthonától, s az ismerős környéket az ismeretlen váltotta fel.

London még sötétedés után is forgalmas volt, az utakon lovas kocsik döcögtek, az ivó előtt pár részeg ember vitatkozott hangosan, szitkokat vágva egymás fejéhez. Cathy megrémült, nem tudta, merre induljon el. Ezen a környéken csak nagy, szépen festett házakat látott gondozott gyeppel és rózsabokrokkal, sehol egy sikátor, apró köz, ahol megbújhatna és elrejtőzhetne. Ruhaboltok, régiségkereskedések, teázók mellett haladt el, a kirakatokban szebbnél szebb dolgok csalogatták azokat a vevőket, akiknek volt elég pénz a tárcájukban.

Már azt hitte, hogy nem lesz szerencséje, de végül az utca végén felbukkant egy lakatlan ház, ami élesen elütött a többitől. Ablakai be voltak törve, hogy emberi kéz vagy elhajított kövek által, azt nem tudta volna megmondani, és a tetőből több cserép is hiányzott, ami esős időben kellemetlennek bizonyulhatott. Cathy fürgén átmászott a kerítésen: kiskorától kezdve imádott fára mászni, és ezt a tudást most a való életben is hasznosíthatta.

Az udvart szemét és gaz lepte be, a bejárati ajtó félig leszakadva lógott. Cathy megborzongott, remélte, hogy senki sincs benn. Ha valaki ott rátámadna, akkor esélye sem lenne a túlélésre.

A házban ugyanolyan hideg volt, mint kinn, de ha ez egyáltalán lehetséges, sokkal sötétebb is. Nesztelen léptekkel haladt előre, mígnem nekiment valaminek – egy kanapénak. Cathy kimerülten dőlt le rá. Most, hogy sikerült menedékhelyet találnia, visszatért a fájdalma és kétségbeesése, és újult erővel kezdte fojtogatni a torkát a bánat.

Az anyja volt az egyetlen, akit egész életében szeretett, és most ő is magára hagyta. Sose volt annyi pénzük, hogy jól éljenek, de amíg ott voltak egymásnak, minden rendben volt, mert számíthattak a másikra. És most nincs semmije, se élelem, se ruha, se remény, semmi. Az egyetlen értékes dolog, ami nála volt, az az anyja eljegyzési gyűrűje volt. Ez volt az egyetlen olyan tárgy, ami szüleit összekötötte, az utolsó emlékeztető, hogy valamikor teljes volt a családja. Ezt nem adhatja el, még ha éhhalál is fenyegeti!

Apja még kiskorában elment. Már egyáltalán nem emlékezett rá, se arcának mására vagy hangjának mélységére, de anyja sokat mesélt róla, a közös terveikről, hogy utazni akartak, bejárni a világot, de előbb családot alapítani. Úgy tűnik, apjának nem tetszett ez a sorrend, mert anyjából hamar egyedülálló szülő lett, s ő apa nélkül volt kénytelen felcseperedni. Ezúttal viszont életének utolsó bástyája is ledőlt.

Mi lesz vele ezután?

Efféle borongós gondolatokkal kísérve sírta álomba magát.

* * *

Mikor felébredt, épp csak pirkadni kezdett. A fény átszűrődött a felhőkön, rózsaszínbe vonva a kora reggeli eget.

Látta, hogy egy romos nappaliban tartózkodik, összetört székekkel és könyvespolcokkal körülvéve. Az alatta lévő kanapé szövete lyukacsos volt, néhol a rugó is kikukucskált, ezeknek köszönhette a sajgó pontokat a hátán.

A szoba másik felében csigalépcső vezetett fel az emeletre. Cathy kíváncsiságtól hajtva elindult felé.
A rozoga lépcsősor minden egyes lépésénél nyikorgott, mintha le akarna szakadni. Végül épségben feljutott, de a hirtelen felszálló por betöltötte tüdejét, amitől heves köhögőroham tört rá és majdnem visszafordult… ám ekkor megpillantotta az egyetlen tárgyat, ami ott volt ― egy faládát, letakarva valamilyen fényes rózsaszín anyaggal.

Cathy végigsimított a finom selymen, ami puhán siklott le a ládáról. Nem tudta, mit rejthet, de látni akarta. Lassan felemelte a fedelét, majd ajkai apró mosolyra húzódtak, ahogy barna szemei rávetültek a tartalmára. Először a kis réztávcsövet vette szemügyre, ami még az ő kezében is rémesen picinek tűnt, azután a füzetet, ami tele volt rajzolva, de minden papíron ugyanaz a hely látszott más-más szögből – egy erdővel borított sziget, ami az egyetlen biztos pont volt a tenger közepén. Volt ott egy térkép is ugyanarról a szigetről, aminek aljára valaki gyöngybetűkkel felírta: Sohaország.

Vajon élt itt egy gyermek, teli álmokkal, akinek hátra kellett hagynia mindent, ahogy neki is? Furcsa szimpátiát érzett az ismeretlen irányában, s elhatározta, hogy méltóképp fog vigyáznia az aprólékosan összeválogatott holmijaira.

Az utolsó tárgy egy éles kés volt (az ujjbegyével letesztelte, mire néhány csepp skarlátvörös folyadék buggyant elő), amit Cathy nyomban zsebre vágott, hiszen az még később jól jöhetett a számára. Elkezdte visszapakolni a dolgokat, de hirtelen hangot hallott maga mögül, amitől kisebb szívrohamot kapott.

― Te meg mit keresel itt?

Cathy rémülten megpördült a tengelye körül, és egy kilenc-tízéves forma kislánnyal nézett farkasszemet. A lány fodros babakék ruhát viselt, ápolt szőke hajában ugyanolyan színű masni csücsült, lesimítva hullámos fürtjeit.
Gyanakvóan méregette Cathy-t.

― Én csak körülnéztem ― hebegte zavartan. ― Tiéd ez a láda?

― Igen, és remélem, hogy nem vettél el belőle semmit ― mondta a lány szigorú hangon. Cathy bűntudatosan rakta vissza a fegyvert a ládába, a kislány rosszalló pillantásaitól kísérve.

― Egyáltalán minek neked kés? ― kérdezte a kislánytól.

― Ezzel fogom az indákat vágni és botokat faragni, ha Sohaországba megyek ― felelt egyszerűen, mire az idősebb kérdőn felvonta a szemöldökét.

― Öhm… de Sohaország nem létezik.

― Ugyanolyan buta vagy, mint a felnőttek ― sóhajtott a kislány beletörődötten. ― Minden este ott repülök a tenger és a fák felett, még térképet is csináltam róla, megnézheted saját magad. Sohaország egy létező hely, és én el fogok jutni oda.

Cathynek nem volt annyi energiája, hogy leálljon vele vitatkozni.

― És miért itt tartod ezeket a dolgokat, és nem otthon?

A kislány lesütötte a szemét.

― Apa nem örülne, ha meglátná. Ő nem hisz a varázslatban. És mikor a szomszédjainkat kilakoltatták, áthoztam ide ezt a ládát. Olyan romossá vált ez a ház, hogy senki sem fogja megvenni. Itt biztonságban vannak a kincseim.

― Szóval ti abban a szép házban laktok? ― nézett ki Cathy az ablakon, a szemben lévő épületre, ami egy mesekönyv lapjain is tökéletesen megállta volna a helyét.

― Igen. De te hol laksz?

― Sehol.

― Olyan nincs, hogy sehol ― makacskodott a lány.

― Lehet, hogy ez a ház lesz az otthonom ― vont vállat Cathy. Nem mintha túl sok opció közül válogathatott volna.

― És a szüleid?

― Meghaltak. ― A szó keserű szájízt hagyott maga után.

― Oh, értem. ― A kislány szomorúan nézett Cathyre. ― Ha akarsz, átjöhetsz játszani.

― Nem hinném, hogy a szüleid örülnének nekem ― mosolygott Cathy bánatosan.

― Csak anya van otthon, és ő nagyon kedves. Gyere. ― Megfogta a kezét, és kimentek az elhagyatott házból. A bőre puha volt és kellemesen hűvös.

― Egyébként hogy hívnak?

― Cathynek.

― Az én nevem pedig Wendy Darling.

Darlingék háza tiszta és rendezett volt, tisztán kivehető volt, hogy nagy gonddal takarítják. Bézs színű bútorokkal volt berendezve, a kandalló felett egy csokor nárcisz illatozott. A családi képek a falakon megmosolyogtatták a lányt. Mrs Darling valóban kedvesen fogadta őt, látszólag észre sem vette piszkos cipőjét és leharcolt ruháit.

― Mi a neved, drágám?

― Cathy.

― Te is Wendyvel jársz egy iskolába?

― Nem, mi csak úgy… találkoztunk ― felelt Cathy zavartan, nem tudva, hogy milyen történettel álljon elő.

― Gyere fel a szobánkba, ott van John és Michael. Ma kalózosat fogunk játszani ― vágott közbe Wendy, megszabadítva a további faggatózástól.

― Rendben ― mosolygott le rá Cathy.

Beléptek a tágas szobába, ahol két fiú ült a földön. A nagyobb épp egy fakardot szedett elő a szekrényből. Csak pár évvel lehetett fiatalabb Wendynél, és kör alakú szemüveget viselt. A kicsi csak egyéves lehetett, és hüvelykujját a szájába téve vigyorgott, felvillantva hiányos fogsorát. Nővérükkel ellentétben nekik mogyoróbarna fürtjeik voltak.

― Ő meg ki? ― kérdezte az idősebb kíváncsian.

― John, ő itt Cathy. És ma velünk fog játszani!

― De jó! ― A fiú felemelte a fakardot. ― Én leszek Hook kapitány, és foglyul ejtelek! Te fogod takarítani a hajómat!

― Azt majd meglátjuk ― nevetett fel Cathy, mire John rögvest üldözőbe vette Wendyvel a nyomában.

Végigszáguldottak az emeleti folyosón, kikerülve egy-két elszórt babaholmit. A kicsik egyre lassultak, kezdtek fáradni, rövidebb lábaikkal nem voltak képesek utolérni a legidősebb lányt. Cathy győzedelmesen hátranézett. John és Wendy viszont nem adták föl, boldogan sikongattak. Ekkor azonban Cathy felbukott egy nagy, szőrös dologban. Elterült a földön, mint egy zsák, s csak a szerencsén múlott, hogy kezeivel tompítani tudta az esést, úgyhogy nem az állára érkezett.

― Ügyes Nana! ― hallotta John hangját, majd érezte, hogy a fakard a hátába nyomódik. ― Megvagy!

A lány óvatosan felállt, és látta, amint Wendy egy nagy bernáthegyit simogat, aki elégedetten csóválja a farkát.

― Ő Nana ― mondta a kislány szeretetteljesen, mire a kutya, mintha csak válaszolni akarna, megnyalta az arcát.

― Nem ér, hogy ti hárman vagytok egy ellen ― szólt Cathy mosolyogva.

― Lehet, de most már a foglyunk vagy ― felelt John komolyan. Cathy hagyta, hogy a gyerekek elvezessék. Elmentében megvakarta az áruló állat füle tövét.

Az este sajnos túl hamar eljött, és Cathy tudta, hogy most már mennie kéne, hisz nem illik visszaélni mások vendégszeretetével. De egyedül maradni a saját gondolataival abban a kietlen házban rémisztőnek tűnt, ezért addig odázta az indulás pillanatát, amíg csak tudta.

― Wendy, nekem indulnom kell ― mondta szomorúan. Nagyon megkedvelte a lányt a köztük lévő korkülönbség ellenére is.

― Előbb egyél valamit, anya csinál vacsorát.

― Nem akarok zavarni…

― Nem zavarsz! ― vágott közbe Wendy. ― Addig mesélhetsz nekünk valamit.

― Igen, mesélj! ― szólt John is. Michael a kiságyában gőgicsélt, mintha ő is Cathyt biztatná.

― Hát, nem tudok túl sok történetet.

― Akkor találj ki egyet!

Cathy gondolkodni kezdett.

― Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki egyedül élt egy hatalmas kastélyban. Magányos volt és szomorú, és azt hitte, hogy soha többé nem lesz boldog. De akkor találkozott kettő…

― Három! ― szólt közbe Wendy.

― …három bátor kalózzal ― folytatta Cathy mosolyogva. ― És együtt elmentek a mágikus kalózhajójukon körbeutazni a világot. Sok kalandban vettek részt, találtak elrejtett kincseket, mentettek meg hercegnőket, harcoltak szörnyek ellen, és mindig segítettek egymásnak.

― Tovább! ― mondta John.

― Még Sohaországba is elrepültek, ahol sellőkkel meg indiánokkal barátkoztak, megtanultak repülni, és legyőzték a többi kalózt.

― Még! ― kérte Wendy.

― Sajnos most már mennem kell, de legközelebb folytatni fogom. Jó éjt! ― integetett a gyerekeknek.

― Szia Cathy!

A lány kissé kedveszegetten indult le a lépcsőn. Mrs. Darling a konyhában épp az asztalt terítette meg.

― Ugye nem voltak túlságosan rosszak?

― Nem, dehogyis. A legaranyosabb gyerekek, akikkel valaha is találkoztam.

Mrs. Darling büszkén kihúzta magát.

― Gyere, egyél valamit, mielőtt elmész. Messze laksz innen?

― Nem ― felelt Cathy. Gyomra hangosan korgott, mikor a nő odarakta elé a kacsát és a krumplit.

― Szedj, amennyit csak akarsz.

Cathy próbálkozott lassan enni, de öt perc múlva már üres volt a tányérja.

― Ehetsz még, kedvesem.

― Nagyon köszönöm, de már várnak otthon ― hazudta Cathy. ― Jó éjszakát!

― Neked is, és vigyázz magadra!

Cathy megint átmászott a kerítésen, de ezúttal már könnyebben ment neki. Az elhagyatott ház sötét és hideg volt, mint előző este, de szerencsére senki sem leselkedett rá a feketeségben. Cathyre újult erővel tört rá a szomorúság és magány, de ezúttal bánatába apró reménysugár vegyült. Reménykedett abban, hogy a Darling család segítségével jobbá válhat az élete.

* * *

Ezt a történetet hosszú évekkel ezelőtt írtam egy másik platformon, de gondoltam, hogy átteszem wattpadre, és reményeim szerint így be is fogom tudni fejezni. Egy klisés ouat-os Pán Péteres fanfictionre lehet számítani, de azért hátha lesznek, akik kedvet kapnak hozzá.:)