Greta nagyon hamar elkészült reggel, így szobatársai előtt ment le enni. Ahogy szelte a folyosókat teljesen egyedül, eszébe jutottak a múlt év végei történések, és nagyon remélte, hogy ezúttal semmi hasonlóra nem lesz példa. Nem akarta, hogy bárkinek is bármi baja essen.

A Nagyterembe érve azonnal körbepillantott, de egyik asztalnál sem ültek még túl sokan. Eszébe jutott, hogy a hollóhátasokkal tavaly nem sikerült annyit beszélgetnie, mint amennyit szeretett volna, így végül feléjük vette az irányt. A felsőbb éveseket nem zavarta a lány jelenléte, megszokták már, hogy mindenfelé ül. Így voltak vele az évfolyamtársai, viszont ők kissé meglepődtek, akár csak a tavalyi alkalmakkor, mikor a hugrabugos lány úgy döntött, hogy velük reggelizik.

- Sziasztok - köszönt mosolyogva, miközben leült Padma és Terry közé. A többiek visszaköszöntek neki, miközben ő kiöntött magának egy pohár sütőtöklevet - Hogy vagytok? - érdeklődött kedvesen, miközben egy kevés ennivalót is pakolt maga elé.

- Hát, nem túl jól - kezdett bele Michael, mire a lányok a szemüket forgatták, a hugrabugos pedig értetlenül összevonta a szemöldökeit, mert nem igazán értette mi történik. A fiú sötét, hosszú haja alól alig látszott az arca, de még így is észrevehető volt az a gondterheltség rajta, amelyet a szavai is tükröztek. - Igaz, nem volt még óránk Lochart professzorral, de amennyire beképzelt az az ember, egészen biztos, hogy nem fogunk túl sokat tanulni sötét varázslatok kivédésből az éven - sóhajtott fel csalódottan, szemével az emlegetett varázsló után kutatva.

- Pedig ő is a Hollóhátba járt! - húzta el a száját elkeseredetten Anthony, miközben kissé lehorgasztotta fejét, amely cselekedetének hatására szőke tincsei arcába hullottak.

- Tényleg? Nem is tudtam - csodálkozott Greta.

- Srácok, én megértem a problémátokat, de miért ítélkeztek előre? Lehet, hogy nem olyan rossz tanár, és mellesleg a külseje se semmi - vigyorgott Sue Li, mire az összes fiú, aki hallotta ezt a mondatot, fáradtan felsóhajtott. Valószínűleg nem először játszódik le ez a beszélgetés. A hugrabugos csak aprót kuncogott ezen a megszólaláson. Nem volt egy Lochart-rajongó, de azt el kellett ismernie, hogy egészen jóképű varázsló volt, és annyira tökéletesnek tűnt eddig minden egyes pillanatban, mikor a barna hajú találkozott vele.

- Sue, nem lehetsz ennyire naiv - mondta neki Terry. - Gondolkozz már! Még azt is el tudom képzelni, hogy az első órán behoz egy tesztet magáról, annyira el van szállva az egója.

- Te nekem ne mondd meg, hogy mit csináljak - bődült fel válaszul az ázsiai származású lány. - És ha behoz egy tesztet magáról, azt én ki is fogom tölteni, méghozzá hibátlanra. Mindent tudok róla a könyvei alapján.

- Jó, azt nem állíthatjuk, hogy mi nem - nézett körbe Micheal a fiúk között, akik egyetértően bólogattak. - De attól, hogy ezeket tudjuk, még nem fogjuk tudni megvédeni magunkat a sötét varázslatoktól.

- Fiúk, csak egy esélyt adjatok neki - szólalt meg Padma. - Utána nyugodtan a fejünkhöz vághatjátok, hogy ti megmondtátok, mi pedig be fogjuk vallani, hogy tévedtünk, hiszen ezt teszi egy bölcs ember - magyarázta, mire a lányok egyetértően bólogattak.

- Jó, attól még persze várni fogjuk az óráit, csak nőből vagyunk mi is - kuncogott Sue, majd belekortyolt a poharában lévő folyadékba. - Te is bírod, Greta? - nézett a hugrabugosra hirtelen, megpróbálva a konfliktus ilyen egyszerű és okos megoldásától elképedt lányt bevonni a beszélgetésbe.

- Lochartot? - kérdezett vissza, miközben megpróbált újból belehelyezkedni a valóságba. - Nincs bajom vele, de az a helyzet, hogy csak tavaly tudtam meg pontosan, ki is ő.

- Az hogy lehet? - csodálkozott Lisa Turpin. - Anyukád nem boszorkány? - érdeklődött, és a többiek is felé fordultak.

- De igen - biccentett egyet a barna hajú. - Csak apa előtt annyira nem beszélt róla, csak tavaly kaptam egy Gildroy Lochart-könyvet tőle, de az kifejezetten tetszett, bár többször el kellett olvasnom, hogy értelmezni tudjam - vallotta be, miközben megvonta a vállát. Nem szégyellte a gyengeségeit, de szerette az erősségeket előtérbe helyezni, ugyanis fontos volt számára, hogy szeressék az emberek. Így azonban tudat alatt megmutatta őszinteségét, és azt, hogy mennyire bízik társaiban, ami kifejezetten pozitív fényben tüntette fel őt a szemükben.

- Na, és milyen érzés ilyen intellektuálisan mérhetetlenül fejlett egyedek között megenni a reggelidet? - bökte oldalba játékosan Terry, mire felnevetett.

- Elég jó. Rég voltam szemtanúja ilyen csodás társalgásnak, és bevallom, kicsit felnézek rátok - mondta mosolyogva. - Bár azt hiszem, ezért nem fogtok megharagudni.

- Dehogynem - vágta rá Anthony, a mellette ülő Michael pedig egyetértően bólogatott, majd átvette a szót.

- Mi az, hogy csak kicsit?

***

- Szép jó reggelt! - szólalt meg az ő kissé rekedtes, de mindenképpen lelkes hangján a Hugrabug házvezető professzora. - Jó reggelt! - mondta újra, kicsit hangosabban megkocogtatva az egyik cserép szélét, hiszen senki nem hallotta meg, ugyanúgy beszélgettek tovább, mint azelőtt, hogy ő bejött volna.

- Jó reggelt, Bimba tanárnő! - mondták illedelmesen a gyerekek, miután felfigyeltek a molettebb boszorkány érkezésére. Ő elégedetten nézett végig rajtuk néhány másodperc alatt: ez volt az a tisztelet, amit szeretett és nem mellesleg el is várt.

- Kedves másodévesek! Íme a hármas számú üvegház, gyertek szépen közelebb - mondta továbbra is fennhangon, kissé gesztikulálva, a végén intve a diákoknak, megerősítve szavait. A nebulók követték utasításait, mire ő alig láthatóan biccentett egyet, de ez Gretának azonnal feltűnt. Aranyosnak találta a házvezetőjét, hogy ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy tiszteljék, de cserébe ő is tisztel mindenkit, és mindenkihez van egy jó szava. Nem túl szigorú tanár, az nem az ő stílusa lenne, nem ezzel vívja ki azt, amit el akar érni, hanem a tipikus hugrabugos tulajdonságok megfelelő alkalmazásával. Ezért nézett fel rá annyira a lány, ugyanis ő mindig pontosan tudta, hogy hogyan kell cselekednie. - A mai órán mandragórát fogunk átültetni. Ki tudja nekem elmondani a mandragóragyökér jellemzőit? - kérdezte, mire Hermione magához képest lassan, és egészen óvatosan feltette a kezét. - Granger kisasszony - mutatott rá azonnal, ahogy észrevette a lány kezét. Ő pedig vett egy nagyobb levegőt, miközben kissé zavartan letekintett, majd a tanárra nézett.

- Az álomfüvet, avagy mandragórát a dermesztőátokkal sújtott ember, vagy állat kezelésére használjuk - kezdte, mire oktatójuk elégedetten bólintott egyet. - Ugyanakkor veszélyes növény. Aki meghallja a mandragóra sikolyát, azonnal szörnyet hall - mondta, mire néhány összenéztek, hiszen még nem állt szándékukban meghalni, főleg meg nem valami bugyuta varázsnövény jóvoltából.

- Hibátlan. Tíz pont a Griffendélnek - reagált lelkesen Bimba professzor, szemeivel a házba tartozó diákok után kutatva, akik mosolyogva összenéztek.

Draco ellenben nem csattant ki a boldogságtól, hogy az az idióta sárvérű a stréberkedésével megint szerzett annak a gusztustalan tökéletesnek beállított háznak, amelybe a gyűlölt trió mindhárom tagja beletartozott. Hirtelen eszébe jutott kedvességre tett fogadalma, amit az egyik esti, Zambini elleni győztes sakkjátszma után tett magának. Vagyis nyilvánvalóan, ez egyik arany-piros színekbe öltözött iskolatársára nem vonatkozott, de Granger láttán eszébe jutott annak legjobb barátnője, és szemével azonnal Gretát kezdte keresni. A lány éppen őt figyelte, azonban mikor a szőke ráemelte szürkéskék szemeit, azonnal lehorgasztotta a fejét, majd felemelte az asztalon nyugvó fülvédőt, és feltette a fejére, akárcsak a körülöttük lévő összes ember. A fiú nagyon elmerült a gondolataiban, azért nem figyelt a tanárnő szavaira, de elég nyilvánvaló volt az eminens pofázása után, hogy miért is teszi ezt mindenki, így a legifjabb Malfoy is így cselekedett, hiszen még egy ideig azért élni szeretett volna.

- Jól takarja a fület, és figyeljetek ide! - adta ki az utasítást, mire a mardekáros megigazította fülvédőjét, és tekintetét a nőre emelte, de most már figyelmét is neki szentelte. - Jó erősen megfogjuk a mandragórát, egy határozott mozdulattal kiemeljük - magyarázta, és közben azt is tette, amit mondott, ezért tartott is egy kisebb szünetet, hogy a gyerekek hozzászokjanak a sipítozáshoz, ami a növény irányából jött. A legtöbben a fülükhöz kaptak, köztük Greta is, de Draco csak némán tűrte, ennél sokkal rosszabbat is élt már át, és fog is, ráadásul hiába nyúlt volna a füléhez, az úgysem ért volna semmit. Az efféle, mondhatni felesleges védekező reflexei teljesen kihaltak, hiszen nem volt értelme a létezésüknek, ezért kiirtotta őket magából, amitől még erősebbnek is tűnt, az pedig nem volt ellenére. - Így ni - erősítette meg szavait és tetteit. - és szépen betesszük a nagyobb cserépbe, majd rászórunk egy kis virágföldet, hogy meg ne fázzon - fejezte be mondókáját. Némelyeknek értetlenül összeszaladt a szemöldöke, hozzá voltak szokva ugyan a furcsa, na meg persze varázslatos dolgokhoz, de hogy egy növényt megvédjenek valamiféle betegségtől, az akkor is abszurdum.

A következő pillanatban Neville Longbottom elájult, mire Draconak egy elégedett mosoly ült ki az arcára. Be kellett vallja, hogy azt a balfácánt még a Griffendélbe sem érezte elégnek. Igazából, alapból az élethez sem, biztos volt benne, hogy a spártaiaknak egy varázsló társadalma elhajította volna őt, még csecsemőkorában, és ő ezzel egyet kellett értsen, amibe azért valljuk be, nem fájdult bele a szíve. Csak azt sajnálta, hogy nem Pitonnal van most órájuk, ugyanis ő ezért le is vonta volna a Granger által megszerzett tíz pontot. Bár jobban belegondolva, meg sem adta volna azokat a pontokat, ami persze a Mardekárnak még nyereségesebb, szóval nyilvánvalóan az lett volna a dolgok legjobb alakulási útvonala.

- Ah, Longbottom rosszul tette fel a fülvédőt - mondta csalódottan a professzor asszony.

- Nem, tanárnő - reagált rá Seamus. A ház másik gyöngyszeme is megszólalt, már csak ez kellett egy tökéletes naphoz Draco számára, most már csak egy Potter-féle "majd én megoldom"-monológ hiányozna, meg egy Weasley-féle ideg-összeroppanás, bár az utóbbit valójában tényleg élvezte volna. - Simán elájult - magyarázta meg állítását, miközben néha lepillantott a földre.

- Egyre megy. Hagyjátok ott - legyintett a nő, mire Draconak újra nevethetnékje támadt, kezdte megkedvelni ezt a nőt, Gretának azonban elkerekedett a szeme, és kissé csalódottan tekintett Neville-re, majd házvezetőjére. Megindult a fiú felé, azonban a tanár oda sem nézve azonnal hozzá intézte szavait.

- Adams, egyedül nem tudja felráncigálni a gyengélkedőre, itt pedig nincs hová leültetnie, úgyhogy zárja el egy óra erejéig segítési vágyát, és ne nézzen oda, akkor az empátiája sem sérül, óra után pedig nyugodtan elkísérhet Madame Pomfrey-hoz - intett a lánynak, aki csalódottan visszafordult az asztalhoz, ugyanis gyakorlatilag egy lépést nem haladt előre, olyan hamar leintették. Ismerték már a tanárok, hogy milyen, különösen a házvezetője. Valljuk be: elég kiszámítható személyiség volt, de ez őt cseppet sem zavarta, talán azért, mert nem volt elég okos ahhoz, hogy észrevegye.

- Rendben, tanárnő - biccentett egyet megerősítésképp, hogy megértette, majd a professzorra vezette tekintetét, aki kiosztotta a feladatokat, bár már eléggé egyértelmű volt.

- Lássatok hozzá! Van elég mandragóra, mindenkinek jut - tette hozzá, mikor látta, hogy a diákok a mellettük állókat fürkészik, hogy akkor most kivel is dolgozzanak össze. - Megragadod a tövénél, és kihúzod! - mondta el újból, mire az összes másodéves így cselekedett. Egyszerre töltötte be az összes fiatal növény lármája az épületet, ami eléggé fülsüketítő volt. A diákok egy ideig tartották a kellemetlen hangokat árasztó élőlényeket, így olyan zaj keletkezett, amitől fülvédő nélkül valószínűleg megőrültek volna.

Draco egyik kesztyűs ujját a mandragóra felé közelítette, amely fogaival meg is harapta azt, mire a szőke kissé ideges lett, és gyorsan ki is rángatta. Ő maga sem értette, miért hergel mindig mindenkit, köztük most ezt a szerencsétlen álomfüvet is, bár ezzel jól meg is járta. Sajgó ujját maga mellé emelte, hogy évfolyamtársai ne lássák, ha esetleg seb keletkezett rajta. A következő pillanatban betette a növényt egy nagyobb cserépbe, őt követően pedig szépen lassan mindenki így cselekedett. Elkezdte rászórni a földet, majd csalódottan konstatálta, hogy eme remek tevékenységet még az órai végéig folytatniuk kell.

Greta ellenben nagyon élvezte a mandragóraátültetést. Vidáman szórta a földet a növény cserépébe, tényleg nem akarta, hogy megfázzon. Közben halkan dúdolgatott egy Michael Jackson-számot, amelyet egész nyáron hallgatott, és most sem tervezett felhagyni vele, amennyiben nem zavarja a szobatársait.

- But, if you're thinkin' about my baby, it don't matter if you're black or white - énekelte halkan, mosolyogva. Nagyon szerette ezt az énekest, és sajnálta, hogy a szülei nem mutatták meg neki ezt a zenét karácsonykor, hiszen már tavaly novemberben megjelent. Persze, megértette, egy kazetta tőle nem olcsó mulatság, és nem is haragudott érte. Különben meg, nyáron így is rengeteget hallgatta, igazán nem lehetett oka panaszra.

***

- Greta - szólt Draco a lány után, mire ő megfordult. Már régen megbocsátott Draconak, úgyhogy mosolyogva lépett közelebb hozzá, várva, hogy mit fog mondani. Azt nem tagadhatja, hogy fájt még kissé a szíve, de nem gondolta, hogy sokáig fog tartani, főleg, ha most beszél a szőkével.

- Bocsánatot szeretnék kérni a múltkoriért. Eléggé elvetettem a sulykot - magyarázta kissé zavarban, a tarkóját vakargatva. - Mindegy. A lényeg, hogy sajnálom - sóhajtott fel.

- Semmi baj, Draco - rázta meg óvatosan a fejét a lány, miközben egy apró mosolyt formáltak ajkai. - Ölelés? - kérdezte kitárva karjait, mire a fiú nevetve odalépett, majd magához szorította a lányt.

- Megfogadtam magamban, hogy mostantól kedvesebb leszek - mondta, miután elengedte és elindultak a kastély felé, egymás mellett haladva. Szavaira a lány csodálkozással kevert büszkeséggel nézett rá. - Mármint nem a figyelemhiányos Potterrel, meg a bandájával. Csak azokkal, akik megérdemlik - fejtette ki eredeti állítását. A hugrabugos elmosolyodott, ez már sokkal malfoyosabb állítás volt.

- Ezek szerint én megérdemlem - vigyorgott a barna hajú önelégülten.

- Ezt így nem akartam kiemelni, de igen, ezek szerint te igen - mosolygott rá, Greta pedig valóban boldogan viszonozta a gesztust. Természetesen hitt neki, hogyne tette volna. Csendben haladtak tovább egymás mellett, miközben felváltva pillantottak fel a másikra a föld bámulása közben, így egyszer sem találkozott a tekintetük, és nem tudták, hogy a másik és épp ugyanazokkal a gondolatokkal küzd.

Jé, csak nem viszonylag hamar hoztam részt? Egyébként tegnap ez a könyv eltűnt, szóval egy kicsit beparáztam, de szerencsére minden rendben. Ezúttal is azt kérem, hogy jelezzétek, ha találtok hibát. :D