Mikor Ron megkapta a rivallót, Mrs. Weasley hangját az egész Nagyterem hallhatta, így az éppen reggeliző Draco és Greta is. A fiú nagyon jól szórakozott a vörös nyilvános megaláztatásán, ami már ott elkezdődött, hogy a használhatatlan baglyuk beleesett az asztalon lévő egyik tálba. Azonban a hugrabugos azonnal megsajnálta szegényt, hogy mindenkinek végig kellett hallgatnia ezt a szidást. Bár ő is úgy gondolta, hogy hülyeséget csináltak, de Fred annyira jól szórakozott rajta - meg valószínűleg George is, csak őt nem látta -, hogy túlzásnak érezte ezt a reakciót. Mindezeknek a gondolatoknak a hatására úgy döntött, hogy megpróbálja feldobni a fiú kedvét, úgyhogy fel is állt a helyéről, hogy átüljön a griffendélesekhez, de Ron, és barátai pont ebben a pillanatban döntöttek úgy, hogy ideje indulniuk, úgyhogy Greta is irányt váltott és a kijáratot célozta meg.

- Hé - szólt a hármas után, mikor úgy érezte, hallótávolságon belül került. Bár a hallótávolság fogalmával nem volt tisztában, de azt azért érezte, hogy talán most már ér valamit, ha megpróbálja felhívni magára a figyelmüket. Talált, süllyedt: az egész trió felé fordult, várva, hogy mit akar. Greta a kedvezően alakuló fejlemények hatására elmosolyodott, majd gyorsan odament hozzájuk, és Ron felé fordult. - Szerintem elég menő volt az érkezésetek. Tény, hogy megszegtetek néhány szabályt... - kezdte, de Hermione azonnal közbeszólt.

- Néhány szabályt? - kérdezte felháborodottan. - Greta...

- Tudom, tudom, de akkor is elég király volt, meg legalább a bátyjaidnak feldobtad a napját vele. A rivalló miatt meg ne aggódj, hipp-hopp elfelejtik, úgyis találnak majd új témát - magyarázta kissé zavarban, hiszen a vörös fiúval nem nagyon sikerült eddig beszélnie. A négy másodikos pár másodpercig csak nézte egymást, majd a Weasley-gyermeknek apró félmosolyra mosolyra húzódott a szája.

- Köszi. Rendes tőled, hogy próbálsz jobb kedvre deríteni - reagált, mire Greta megölelte őt. Hermione számított rá, hogy ez lesz, hiszen a lány mindenkit ölelget, és mindenkivel jóban van, de ha valakivel nem is, akkor is kedves hozzá. Viszont a két fiút eléggé megdöbbentette ez az esemény, de Ronnak végül volt annyi lélekjelenléte, hogy visszaölelte a lányt, de a jelenet így sem tartott tovább pár másodpercnél.

Ez a pár másodperc azonban pont elég volt arra, hogy Draco a közelükbe érjen, és lássa az ölelést, ami valami megmagyarázhatatlan negatív érzést keltett benne. Elfordította a fejét, de nem tudott nem a két személyre gondolni, akiket látott. Megpróbálta kitalálni, hogy miért is zavarja ez az egész, végül arra jutott, hogy Greta őt is lejáratja azzal, hogy egy idióta vérárulót ölelget - na, nem mintha a lány alapvetően nem lenne félvér, és nem vállalná ezt büszkén -, hiszen felvállalta őt, mint egy barátot. Ő pedig nem szereti, ha csorba esik a hírnevén, így el is határozta, hogy beszél a lánnyal, és akkor már arról is megpróbálja meggyőzni, hogy azzal az idegesítő kis sárvérűvel se barátkozzon. Megfordult a fejében, hogy ha most emiatt zavarná a dolog, akkor eddig miért nem zavarta, de ebbe inkább nem gondolt bele jobban, mert kissé tartott a választól. 

***

- Eljött a perc, mikor megtudjátok, ki az új sötét varázslatok kivédése tanárotok - lépett be egy kis monológ kíséretében a terembe Gilderoy Lochart, mire szinte az összes lány egy nagyot sóhajtva az asztalra könyökölt, és megtámasztotta a fejét a kezével, amolyan ábrándozó módon. Egyesek, akik nem tudták a fejleményeket, valamiféle visszafojtott sikításszerű hangot adtak ki, mikor felfogták, hogy valószínűleg maga a férfi lesz az oktatójuk. A fiúk többen szinten afféle tisztelettel teljes csodálattal meredtek rá, Gretán is inkább ezt lehetett felfedezni, hiszen tudta, hogy a varázsvilágban nagy ember, és szinte biztos volt benne, hogy nem csak egy pojáca, mint ahogyan a hollóhátas fiúk állították reggelinél, pár nappal ezelőtt. Persze, eddig még nem győzte meg a férfi, de tényleg akart neki adni egy esélyt, szóval próbálta csak a pozitív dolgokat figyelembe venni, amiket hallott róla, hogy a negatívak ne rontsák el a képet. Az említett diákok csak a szemüket forgatták, de meglepő módon nem csak ők voltak vele így, példának okáért Harry arcán sem az öröm és az elismerés tükröződött, hanem valamiféle undor, amit a hugrabugos nem igazán tudott hová tenni. - Én - jelentette ki azok számára, akik szemében nem volt egyértelmű. - Gilderoy Lochart. A bronzfokozatú - itt tartott egy indokolatlan szünetet. -Merlin-díjas; a fekete mágia ellenes liga tiszteletbeli tagja, aki öt ízben elnyertem - itt tartott egy újabb hatásszünetet, miután váltott egy pillantást a róla készült hatalmas festményen található mozgó alakkal - a Szombati Boszorkány magazin legbűbájosabb mosoly-díját - sorolta az érdemeit, majd hatalmas, és valóban gyönyörű mosolyra húzta a száját, és Greta kezdte érteni, miért van úgy odáig érte minden lány. - De most nem ez a lényeg. A bendoni sikítószellemet nem a mosolyom űzte el - mondta az asztalra támaszkodva, majd felnevetett saját mondatán. Ahogy Greta óvatosan körbe pillantott, egyre kevesebb fiú nézett rá pozitívan, a legtöbben Harryéhez és Ronéhoz hasonló arckifejezést öltöttek fel, amit Greta nem teljesen értett. Tényleg egészen meggyőzőnek találta ezt az embert. - De - szólalt meg hirtelen, a semmiből, az álmodozó diáklányokat kissé megriasztva - Vigyázat! Az én feladatom felfegyverezni titeket a világ legmegátalkodottabb szörnyeivel szemben - folytatta, mire az asztalon egy vöröses kendő alatt valami mozogni kezdett. - Életre kelt lidérces álmokkal találkoztok majd, de nyugalom, mindaddig, míg engem láttok nem kell félnetek. Csak annyit kérek, hogy ne sikítsatok. Attól megvadulnak - magyarázta, majd lerántott a fedőt, és egy ketrec tárulkozott fel a nebulók szeme előtt, amelyben kis kék lények voltak, akik össze-vissza mozgolódtak, és valamiféle hangot is kiadtak.

- Ezek tündérmanók - szólalt meg nevető hangon Seamus, és a legtöbben valóban kuncogni kezdtek, Gretának is mosolyra húzódott a szája, bár nem igazán volt tisztában azzal, hogy mi is az a tündérmanó, de elég aranyosan néztek ki.

- Frissen befogott kelta tündérmanók - pontosított a professzor, mire a legtöbben tovább kacarásztak. - Nevess csak, amíg megteheted! Mert bizony ördögi kis bestiák tudnak ezek lenni... Lássuk, mihez kezdtek velük! - mondta, majd kinyitotta a kalitka ajtaját, közben pedig még azt is hozzátette, hogy "tessék", ha Greta jól értette.

Ekkor elszabadult a pokol. Az összes kis kék lény fel-alá repkedett a teremben, papírokat tépkedtek, székeket dobáltak össze-vissza, sőt, Neville-t fel is emelték. Greta a karjával védte magát, aztán mikor az egyik közelebb repült hozzá, hogy az ő cuccait is elrabolja, egy "azt már nem" megszólalással egyszerűen a kezébe fogta az apró, királykék testet, és szembefordított magával.

- Egészen édes vagy - mosolygott rá. Eszébe jutott, mit mondott Lochart. Ne sikítson. Oké, ez menni fog. - Hogy hívnak? - kérdezte, mire a a tündérmanó ráharapott a legfelső ujjára. Gretának lazult a szorítása, valójában egy pillanatra el is engedte, hiszen nem gondolkodott előre, hogy ez megtörténhet, de a reflexei nem voltak rosszak, így idejében utánakapott a manónak, ami nem használta ki előre a lehetőséget, hogy elmenjen, hanem gúnyolódni kezdett a hugrabugoson. - Aú - szisszent fel a lány, ahogy lüktetett egyet sérült keze. - Ez fájt. Ilyet nem szép dolog csinálni. De még mindig nem tudom a neved. Én Greta vagyok. Greta Adams - mutatkozott be, várva, hogy a manó is elárulja a nevét.

- Greta, te mi a kénköves ménkűt csinálsz?! - nézett rá idegesen Hermione az egyik pillanatban. Ekkor már nem voltak túl sokan a teremben, Draco például már kimenekült, nem akarta, hogy bármi baja legyen emiatt az idióta, beképzelt bájgúnár miatt. 

- Barátkozok vele. Nézd milyen aranyos - tolta a göndör hajú lány arcába a tündérmanót, ami újból ráharapott az ujjára. - Hé, ne már, ez tényleg fáj - szólt rá, mire a kék lény megismételte minden egyes szavát, a lehető leggúnyosabban. - Ha elárulod a neved, adok neked enni, mit szólsz? - érdeklődött hirtelen a másodikos, mikor felvetődött benne ez a csodás ötlet. Az "enni" szó hallatán a tündérmanó vizenyős szemei felcsillantak. A mellettük ácsorgó Hermione az égnek emelte tekintetét, majd visszafordult griffendéles barátaihoz, akik épp könyvekkel csapkodták a repkedő lényeket. Ez a jelenet a könyvmolyt nagyon rosszul érintette, ezért gyorsan más megoldást akart találni, majd eszébe jutott, az, amit az előbb Greta mondott, és a tündérmanó reakciója, szóval fantasztikus ötlete támadt.

- Hé! - állt fel egy asztalra. - Ha ezt abbahagyjátok, kaptok enni! - kiáltozta, azonban rájött, hogy fogalma sincs, mit adjon nekik. Egy pillanatra azonban a kék lények megdermedtek, ami adott neki egy másodpercnyi időt gondolkodni, és hirtelen meg is világosodott azzal kapcsolatban, hogy melyik varázslatot lenne itt a legcélszerűbb alkalmazni. - Immobilus - kiáltotta el magát, ezzel megállítva őket.

Mindeközben Greta megtudta, hogy a tündérmanóknak nincs neve, ezért elnevezte az általa befogott állatkát Égboltnak, a kék színe miatt. Azt is kiderítette, hogy mit eszik és a lény sem akart már annyira kiszabadulni a szorításából. 

- Hermione, őt megtarthatom? - lépett oda izgatottan a lányhoz, mikor már csak az ő kezében lévő kékség volt a ketrecen kívül. Azalatt az idő alatt, ameddig az eminens visszatette őket egyesével a helyükre, a két fiú egy kis varázslat segítségével nagyjából össze is pakolt.

- Greta, ez nagyon nem jó ötlet. Tedd szépen vissza - mondta parancsoló hangon, de látta barátnőjén, hogy ezalatt a pár perc alatt máris megkedvelte a tündérmanót, és ez a mondat hatalmas csalódottságot eredményezett. - Figyelj - enyhült meg. - Tedd őt most be, biztos meg tudtad már a neved, és gyanítom, hogy egyébként is felismernéd. Majd beszélsz Locharttal, és hozol neki enni, karácsonyi szünetben pedig hazaviszed, és a szüleid véleményétől függően vagy megtartod, vagy szabadon ereszted. Mit szólsz? - kérdezte, a lány pedig boldogan bólogatni kezdett.

- Neked hogy tetszik az ötlet? - nézett kíváncsian a kezében szorongatott Égbolttól.

- Nem akarok visszamenni - sipította válaszul és apró fejét újdonsült barátja kézfejére döntötte.

- Csak egy kis időre. És megígérem, hogy hozok neked enni - mondta biztatóan.

- Ígéred? - kérdezett vissza Égbolt, megemelve buksiját.

- Ígérem - biccentett a lány, azzal kinyitotta tenyerét, a tündérmanó pedig berepült a kalitkába. Hermione ezt a jelenetet tátott szájjal nézte végig, majd hitetlenül megrázta a fejét, és belekarolt barátnőjébe az ajtó felé húzva őt, hiszen hamarosan kezdődött a következő órájuk.