Alternatív vég 1.

|~|

Remus nem mosolygott azóta, hogy a barátnője meghalt. Nem nevetett, alig evett, még a barátait is folyton kerülte. A tanulásban sem teljesített már olyan jól, mint régen. Egyszerűen csak volt, mint egy szellem, s nem csinált semmit. Nem akart küzdeni, újra felvenni a régi élet fonalát, hiszen Sylvia már nem volt vele. Elment, s magára hagyta a végtelen nagy világban.

Remus tudta, hogy most már el kellene fogadnia a múltban történteket, hiszen lassan egy fél év is eltelt már azóta, de egyszerűen nem ment neki. Minden reggel úgy kelt fel, hogy a lány lent várja majd, együtt mennek reggelizni, délután majd tanulnak a könyvtárban, vagy tesznek egy romantikus sétát a Roxfort környékén. De nem... Mert mikor kinyitotta a szemét, azonnal rájött, hogy a valóság nem volt ilyen szép.

Akárhová nézett, mindenütt és mindenben Sylviát látta. A lányt, aki feláldozta magát, a lányt, aki a mindent jelentette számára. A megnyugtató békét az ijesztő éjszakákon. A célt, hogy neki is joga van az élethez, akkor is, ha egy szörnyeteg bújt meg a lelkében. Sylvia elfogadta minden hibájával együtt, s Remusnak csak ez számított. Éppen ezért hiányzott neki annyira Syl.

Szeretett volna megváltozni. Többször kapta magát azon, hogy szívesen csatlakozott volna a barátaihoz, még mosolygott is volna. De végül sosem tette. Valami mindig meggátolta a döntésben. Nem eresztette, s ő maga sem tudott tőle megszabadulni. Félt, hogy elfelejti majd Sylt, s azzal szörnyű hibát követne el.

Remus mint mindig, most is magányosan sétált az üres folyosón. Már késő éjszaka volt, mindenki az igazak álmát aludta, kivéve őt, s persze a tanárokat, akik a folyosókat járták. A griffendéles prefektust azonban ezek most nem érdekelték. El akart szabadulni. Maga sem tudta, hogy hová, csak el. Távol az emlékektől, távol a szomorúságtól.

A lelkének egyik lezárt fele boldog akart lenni. Olyan boldog, mint régen, de a szíve és az agya tudta, hogy olyan már sosem lesz, hiszen elvesztette a Fényt. Sylviát, aki a legnagyobb sötétségben is megmutatta neki az utat a cél felé, s akkor is felkaparta a padlóról, ha ő már nem akart felkelni.

A tó vize csendesen hullámzott a kissé hűvös szélben. Remus egy vékony pólóban, s egy kopott nadrágban üldögélt a parton, még egy cipő sem volt a lábán. Alig érzékelte a hideget, szinte észre sem vette. Csak ült a földön, s a Hold vékony sarlóját bámulta, ami néha eltűnt a felhők miatt.

– Bárcsak itt lennél most, Syl – suttogta magának a fiú, s a könnyei megint megindultak az arcán, pedig Remus már azt hitte, hogy nem tud sírni. – Bárcsak ne mentél volna egy olyan helyre, egy olyan világba, ahová én még nem követhetlek. Pedig megtenném... Annyira szeretném.

Nem felelt neki senki, a táj néma maradt. Csak egy apró hal bukkant fel a vízből, de az is hamar visszatért a tó mélyére. Remus tudta, hogy hülyeséget csinál, mégis megtette. Felállt, kicsit várakozott, majd elindult a vízbe. Azon az éjszakán túl sok emlék rohamozta meg, s a rosszabbik oldal mellett döntött.

Szinte már készen állt arra, hogy teljesen feladja, ezáltal végre meg is gyógyuljon, mikor valami – vagy inkább valaki – átszállt rajta. Szörnyű egy érzés volt, Remus semmi pénzért nem próbálta volna ki újra, de azért kíváncsi volt arra, hogy mégis melyik szellem nem látta őt.

Egy kékes alak lebegett előtte, ami még mintha nem öltötte volna a végleges alakját. Remus nem hallott még arról, hogy a szellemek elvesztették volna a formájukat, szóval kissé tanácstalan volt.

– Ki... Ki vagy te? – Félve tette fel a kérdést.

– Találd ki – felelte nevetve a fénylő alak. Az a hang... Azt a kedves, néha kicsit félénk hangot bárhol felismerte volna, mégsem merte elhinni. Egyszerűen hihetetlen volt.

– Nem lehet...

– De, csak hidd el, Remmy – lebegett közelebb hozzá a szellem, majd végül lassan alakot öltött Remus szemei előtt. Egy vidám, mosolygó Sylvia tekintett rá, abban a gyönyörű ruhában, amit a bálon is viselt. Olyan volt, mint valami hercegnő.

– Syl – préselte ki magából megtörten Remus, s csak bámulta a lányt. – Hogyan?

– Láttam, hogy butaságot akarsz csinálni – szomorodott el Syl. – Éreztem, hogy szükséged van rám, ezért eljöttem. Hiányzik a Roxfort, meg Te, Sirius, James, Will, Lily és Peter is.

– El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányzol – suttogta Remus megint – vagy inkább még mindig – könnyezve.

– Úgy szeretnék veled lenni – sóhajtott fel Syl. – De te is tudod, hogy ez volt a legjobb döntés. Nem volt más lehetőség, csak az, hogy örökké gyenge maradjak.

– De akkor legalább itt lennél! – kapta fel a fejét Remus. – Velem...

– Most is veled vagyok – mosolyodott el a lány. – Mindig és mindenkor.

– Tudom – jelent meg egy halvány görbe végre a fiú arcán is. – Énekelsz nekem?

– Én? – nevette el magát Syl. – Hiszen szörnyű a hangom.

– Nem – rázta meg a fejét Remus. – Gyönyörű.

– Jól van – vonta meg a vállát Syl. Mindketten kisétáltak a vízből, s leültek egy fa tövébe. Syl úgy tette le a kezét, mintha Remus vékony ujjait fogná.

I remember tears streaming down your face when I said I'll never let you go
When all those shadows almost killed your light
I remember you said don't leave me here alone
But all that's dead and gone and passed tonight

Remus már az első szavaknál újra az emlékei között találta magát. De ezek most boldog és kellemes képek voltak.

Just close your eyes, the sun is going down
You'll be alright, no one can hurt you now
Come morning light, you and I'll be safe and sound

Remus úgy tett. Érezte a biztonságot, így becsukta szemét, s elképzelte, hogy Sylvia tényleg ott ült mellette. Élve és békében.

Don't you dare look out your window, darling everything's on fire
The war outside our door keeps raging on
Hold onto this lullaby even when the musics gone, gone

Sylvia mosolyogva figyelte, ahogy Remus lassan elaludt mellette. A fiú sápadt bőrén  még jobban látszódtak a hegek, s a szeme alatt is elég sötét fekete karikák tűntek fel. A lány tudta, hogy a barátja nem aludt rendesen azóta, hogy az a szörnyű délután bekövetkezett.

Just close your eyes, the sun is going down
You'll be alright, no one can hurt you now
Come morning light, you and I'll be safe and sound

Syl szomorú mosolygott, de szemében örömkönnyek csillogtak. Lassan felállt a békésen alvó fiú mellől, majd gyengéden megpuszilta Remus homlokát, amiből ugyan a világos hajú nem sokat érzett, de a lánynak fontos volt.

– Örökké szeretni foglak, Remus!

Just close your eyes, you'll be alright
Come morning light, you and I'll be safe and sound

James és Sirius a tó partján talált rá Remusra. A fa alatt aludt ülve, s egy vastag pléd volt ráterítve. Továbbra sem tűnt valami egészségesnek, de mosolygott. Békés volt az arca, s végre eltűnt a sötétség az arcáról. Fél év után, Remus végre gyógyulni kezdett.

– Én is szeretni foglak, Syl. Örökké!

|~|

Sziasztok!

Nos, nem igazán terveztem ilyen plusz részeket, de végül mégis megírtam az elsőt (igen, lehet, hogy lesz több is), ugyanis rengeteg támogatás érkezett erre, s a többi művemre is. Úgy éreztem, hogy nem elég annyi, hogy mindenkinek egyenként megköszönöm, így egy ilyen fejezet mellett döntöttem. Remélem tetszik nektek. (Én sírtam írás közben, ezért ilyen negatív EZ IS...)

Szóval nagyon szépen köszönöm a sok-sok lelkesítő mondatot és rövid commentet. Imádlak titeket! :3

Hannon le, drága olvasóim! Hannon le!

Taylor Swift – Safe & Sound