Csendesen beszélgettek a fűtött klubbhelyiségben. Volt olyan, aki a házival szenvedett, mások inkább csak játszottak, vagy olvasgattak. Kellemes volt a hangulat a falak között. Senki nem gondolt semmi olyanra, ami veszélyt hozhatna rájuk. Már a különleges gyilkosságokat is elfelejtették. Nyugodtság szállt közéjük.

James, Sirius, Peter, Lily, Remus és Sylvia az egyik sarokban üldögéltek, közel a kandallóhoz. A négy fiú éppen valami csíny kivitelezésén törte a fejét, míg a két lány pár bájitalról beszélgetett. Lily rejtélyes módon James mellett ült, ami miatt Syl nem győzte elfojtani a mosolyát. Ő maga Remus vállára dőlve hallgatta a barátnőjét.

- Minden rendben, Syl? - kérdezte halkan Lily, mert nem akarta, hogy a fiúk hallják a beszélgetésüket. Már reggel látta, hogy Sylvia mintha a szokásosnál is sápadtabb lenne, bár csak egy kicsivel, nem volt annyira feltűnő, ha az ember nem ismerte a griffendéles lányt.

- Persze, Lily. Miért ne lenne? - kérdezett vissza mosolyogva a lány. Ő teljesen jól érezte magát.

- Csak azért, mert kicsit mintha sápadtabb lennél, mint általában.

- Ugyan. Biztos csak fáradt vagyok - legyintett Syl. - Ne aggódj, Lily. Most tényleg jól vagyok.

A vörös hajú ugyan nem lett nyugodtabb, de elhitte, hogy Sylvia tényleg jól érzi magát. Mégis ott volt benne a félelem. Nem akarta megint ugyanazokat a köröket lejátszani, mint mikor Rosier gyerekként megátkozta a lányt, s minden este azért imádkoztak, hogy másnap a lány felkeljen. Tudta, hogy a fiú biztos bosszút fog állni, csak azt nem tudta, hogyan. Talán nem is akarta tudni...

De most tényleg úgy látszott, hogy minden rendben. Sylvia boldog volt, energikus, sokat nevetett, s minden létező és nem létező csínyben segített a fiúknak. Egyre jobban összemelegedett Remussal, s a testvére sem volt már olyan közömbös neki, mint eleinte. Sokkal többet beszélgettek, néha még sétáltak is együtt. Minden nyugodt volt és békés. Mégis, Lily úgy érezte olyan ez, mint a vihar előtti csend.

|~|

Két fiú találkozott egy félreeső, csendes sarokban, valahol a Roxfort kihaltabbik felén. Egy harmadik társukat várták, s közben csendesen beszélgettek. Egyedül voltak, nem zavarta volna őket senki, mégis szinte suttogtak, hiszen tudták ők is, hogy a kastélyban még a falnak is füle van. Nem lett volna túl kellemes rájuk nézve, ha a tervük idő előtt napvilágot lát.

- Szerinted működik az átok? Nem tudom, de jobban néz ki, mint máskor - szólalt meg halkan az egyik. Az árnyékban állt, hogy még véletlenül se látszódjon az arca.

- Csak nyugalom... Pár nap, s magad is meglátod, hogy milyen hatása lesz annak az átoknak - felelte a másik. Hangjában olyan sok gonoszság lakozott, hogy még az árnyékban állót is kirázta a hideg.

- Khmm... Rosier. Nem gondolod, hogy talán... Szóval... Hogy túl erős ez a bosszú? - A kérdező hangja mintha kicsit remegett volna.

- Tán inadba szállt a bátorságod? - nevetett fel Rosier. - Ez még csak enyhe bosszú ahhoz képest, mint amit megérdemelne, barátom. Ne aggódj... Haláli jó bulit fogok csapni.

- Az biztos... - sóhajtott fel halkan a másik.

Nem sokkal később léptek zaja törte meg a csendet. A két diák egy páncél mögé húzódott, mert félő volt, hogy esetleg egy tanár, vagy a gondnok jár arra. De nem. A harmadik társuk volt, akit vártak. Rosier megnyugodva lépett ki a takarásból, hogy fogadja a nála fiatalabb fiút.

- Késtél - köszöntötte fagyosan Rosier.

- Sajnálom... - motyogta a feketés hajú fiú, s kicsit összehúzta magát. Félt Rosiertől, ez tisztán látszott. Nem is akart ő ebben az egészben benne lenni, de megfenyegették, hogyha nem segít, akkor elárulják a kis titkát a teljesen őrült anyjának, azt pedig nagyon nem szerette volna. Nem sok kedve volt egy rivalló olvasásához, ahhoz meg még kevésbé, hogy egész nyáron átkokkal bombázzák. Így hát segített.

- Igazából... Nagyjából annyit tudok róla, mint ti... Nem nagyon szoktunk az életünkről cseverészni.

- Nem baj. Ha bármi új fejleményt meg tudsz, vagy változást látsz rajta, akkor azonnal jelented nekünk. Világos?

- Mint a nap - morogta a másik, majd ekhúzta onnan a csíkot.

- Biztos, hogy érdemes belé vetned a bizalmad? - kérdezte az árnyékban álló. Nem volt tökéletesen elégedett Rosier döntéseivel, de nagyjából semennyi beleszólása nem volt ebbe az egészbe.

- Persze, hiszen mardekáros. Nem fog minket cserben hagyni, ne félj - vonta meg a vállát Rosier.

- Engem nem is ez aggaszt, hanem az, hogy az áruló öccse - felelte komor hangon a titokzatos társ, majd egy falba rejtett járaton keresztül elhagyta a folyosót. Rosier egyedül maradt a gondolataival.

|~|

Bocsi, ha hiba van benne. A suliban írtam :33