A szünet aránylag kellemesen telt, de a felénél már halványult a hangulat. Énekeltek, a kastélyban kóboroltak, hócsatáztak, a konyhát járták, de nem igazán élvezték. Nem tudtak önfeledten, korlátok nélkül játszani, mert a rossz hírek folyton felettük lebegtek. Egyre csak jöttek a halálesetek.

Sylvia, tekintve, hogy Regulus nem a kastélyban karácsonyozott, nem járkált a könyvtárban. Helyette inkább a klubhelyiségben, vagy a hálókörletében unatkozott. Ugyanakkor az animágussá válást is rengeteget tanulta, bár erről a Tekergőknek még nem szólt. Egyelőre titokban akarta tartani, ameddig csak lehet. Lehetőleg örökre...

Végül megunta a tétlenül üldögélést, s észrevétlenül kisurrant a folyosókra. Éjszaka nem igazán illene ott mászkálgatni, de Sylvia hasonlóan értelmezei a szabályok, mint egy fiúk, így őt is elfogták már párszor a tanárok. Utólag már megbánta, mert nem volt rajta más, csak egy hálóing, amitől olyan hatást keltett, mintha egy szellem lenne. Nem törődve azonban a hideggel, tovább sétálgatott, ő maga sem tudta merre.

Nem kellett hozzá még tíz perc sem, máris eltévedt. Hiába leste a sötét folyosókat, nem tudta megállapítani, hogy merről jött. Már éppen készült, hogy a patrónusával üzenjen a fiúknak, mikor hangokat hallott.

- Biztos, hogy nincs már itt... - morogta egy túlzottan is ismerős hang. Nem tudta archoz kapcsolni, de abban biztos volt, hogy már hallotta valahol.
- Nyugodj meg! Tudom, hogy itt van - felelte valaki. Sylvia ereiben megfagyott vér. Sápadtan kuporgott egy szobor mögött. Hogy lehet ennyire balszerencsés? Miért kell épp vele összefutnia, mikor egyedül van? Egyáltalán mit keres Evan Rosier éjszaka a folyosón?

Nem éppen szerencsés nap köszönthetett Sylviara. A folyosó egyik nyitott ablakán lágy szellő szökött be, ami pont elég volt arra, hogy meglengesse Syl vékony ruháját. Csak egy apró anyag darab látszott ki a szobor mögül, de már az is megpecsételte a sorstá. A két mardekáros meglátta. Evan lassú léptetekkel közelítette meg a rémült lányt. Kimért, lomha mozgásából csak úgy sütött a felsőbbség. Ajkain gúnyos, könyörtelen vigyor játszott.

- Újra összetalálkoztunk, Sylvia - suttogta a lány fülébe. A griffendélest kirázta hideg. Szemeit a másik alakra vezette, de az beállt az árnyékbe, így nem láthatta az arcát. Vajon ki lehet az? Miért van itt egyáltalán?

- Mi van, Evan? Kíséret nélkül nem megy? - kérdezi Sylvia. Figyelmével menekülő utakat keresett, de egyelőre semerre sem mehetett. Hiába próbált bátor lenni, úgy remegett, mint a kocsonya.

- Tévedsz, Kedvesem! Aki itt bajban van, az Te vagy. De ne aggódj! Gyors leszek - mondta gúnyosan. Szemeiben könyörtelenség csillogott. Sylvia nem ismert rá. Nem az az Evan Rosier állt előtte, akivel együtt gyűjtötték ősszel a leveleket. Nem az, aki átadta a kesztyűjét, hogy az ő keze ne fázzon. Az a fiú már nem létezik...

- Kérlek, Evan... Te nem ilyen vagy! - Lép elé Syl. Reszkető kezeit a fiú vállára teszi, de az lesöpri onnan.
- Mocskos kis áruló! - sziszegte Evan. Pálcáját előrántva állt a lány elé. - Nem tudsz rólam semmit!

Sylvia ijedten hátrált pár lépést, de aztán megérezte, hogy valaki áll mögötte, s megdermedt. Be volt kerítve. Hiába nézte a folyosót, nem tudott menekülni, s nem is járt arra senki. Vagy mégis?

Mikor Evan már kész lett volna kimondani az varázsigét, lépések zaját hallották. Az ismeretlen fiú azonnal elszaladt, de az egyik fáklya fényében rá lehetett látni az arcára. Sylvia még sápadtabb lett. Evan még lökött a lányon egyet, majd ő is kereket oldott. Sylva a padlón kuporgott. Nem érdekelte, hogy esetleg egy tanár közeledik felé, ő nem menekült el. Egyszercsak egy finom kéz pihen meg a vállán, s gyengéden felhúzza a hideg kőről.

Az illető nem más, mint Mcgalagony professzor. Az idős nő egy egy kedves mozdulattal letörölte Sylvia arcáról a könnyeket, majd a vállát átkarolva elindult vele.

- Ne magyarázkodjon, Ms. Hale! Tessék megnyugodni, s majd később elmondja, ha akarja. Nem fogom megbűntetni - teszi hozzá egy kedves mosollyal. Sylvia önkételenül a nő ölelő karjaiba menekül. A pillanat erejéig azt hiszi, hogy az édesanyja áll előtte. Mcgalagony azonban nem tolja el. Egészen addig öleli, míg a klubhelyiséghez nem érnek. Segít bemenni Sylviának, majd leül a még mindig remegő lány mellé.

Az egyik hálókörletből mocorgás hallatszik, majd az onnan levezető lépcső tetején egyszercsak megjelenik egy vörös hajú leányzó. Lily azonnal leszalad, s aggódva fogja meg barátnője remegő kezét.

- Mi történt, tanárnő?
- Nem tudom, de kérem, egyelőre ne kérdezősködjön. Itt maradna a kisasszonnyal éjszakára?
- Hát persze. Jó éjszakát, tanárnő.

Másnap reggel, a Tekergők ott találták meg őket, ahol Mcgalagony hagyta a két lányt. Mivel azonban Lily nem tudta a történtek okát sem, Sylvia pedig nem beszélt, nem lettek okosabbak. A nagyteremben már Will is csatlakozott hozzájuk, aki szintén nem tudta, hogy mi a baja a húgának.

Egyszerre aztán Sylvia felállt, s egyenesen a tanárokhoz ment, ott is Mcgalagony professzorhoz. Távolról csak annyit látni, hogy valamiről beszélgetnek.

- Jó lenne tudni, hogy mi történt - sóhajt fel Sirius.
- Nem támadhatjuk le őket - felelte Lily. Hamarosan végeztek a reggelivel. Mikor Sylvia is befejezte a beszélgetést, együtt mentek ki a nagyteremből. Már mentek volna a tankönyveikért, mikor egy idegen hang rájuk kiáltott.

- Sylvia!

A lány azonnal megfordult. Rögtön felismerte az illetőt, s nevetve kezdett a férfi felé szaladni.

- Alexander! - kiáltotta, mikor a nyakába ugrott. A keresztapja boldogan, s nagyot sóhajtva ölelte magához a lányt. Végre együtt...

|•|

Végre rész...

/Csíny letudva!