Másnap Syl izgatottan kezdett készülődni. Hazudott volna, ha azt mondaná, hogy nem várja a találkozást Remussal. Mert bizony Remus Lupin írta azt a rövid levelet. Sylvia tudta, hogy a fiú félig-meddig jogosan haragszik rá, hisz nem tagadta le Rosier szavait. Értelmetlen lett volna. Ebben a történetben a mardekéros fiúnak igaza volt. De csak egy "barátot" hagyott magára. Az pedig éppen Evan Rosier volt. A fiú vétsége az árulás volt. Sylviát mélységesen megbántotta a barátja viselkedése. Sokan szóltak neki, hogy Evan nem biztos, hogy a legmegfelelőbb társ, de Syl nem akarta elhinni, hogy minden ember velejéig rossz. Hinni akart abban, hogy a jóság ott rejtőzködik, még a legfeketébb szív mögött is. Talán így is volt...

Hangtalanul osont le a klubhelyiségbe, hisz a többi lány még aludt. Nem csoda! A nap is csak most kelt fel. Még majdnem egy teljes órájuk van aludni. Syl viszont már nem tudott. Csak forgolódott a párnák és a takaró között. Gondolatai a meccs, Will és Remus körül szaladgáltak. Úgy érezte szüksége van egy kis friss levegőre.

A lehető legóvatosabban sietett ki a tóhoz. Ám a partja már foglalt volt. Will, aki a korán kelés híve volt, a földön ült, s sötétkék szemeivel a vizet vizslatta. A felhők között átbújó, kósza napsugarak megvilágították a fiú arcát. Syl döbbenten érzékelte, hogy bátyja sír. Halkan mellé lépett, s lassan le is ült Will mellé.

- Syl! Miért nem alszol? - kérdezte remegő hangon, s igyekezett letörölni a könnyeit. Próbálta kerülni húga tekintetét. de végül folyton a világoskék szemek fogságába esett.

- Nem tudok - legyintett a lány. - Láttam, hogy sírtál. Mi a baj? Bántott valaki?

Will szomorú nevetéssel fojtotta Sylviába szót. Szorosan magához húzta, s örült, hogy a lány nem ellenkezett. Mi a baja? Érdekes kérdés. Leginkább az, hogy annyi mindent kellett átélnie Sylviának. Hogy annak idején, mikor a húga felébredt, ő ott hagyta... Egyedül. Will maga sem értette, hogy miért tette. Valamilyen szinten magát hibáztatta a történtekért. Mellette kellett volna lennie. Vigyáznia kellett volna rá.

- Will? - suttogta Syl. Aggodalmas szemekkel mérte végig a fiút.

- Nincs semmi baj - eresztett meg egy fájdalmasra sikerült mosolyt. - Nem kell aggódnod miattam. Amugy nagyon ügyes voltál a meccsen- hárította a témát Will.

Sylvia lemondóan sóhajtott, miközben a fejét rázta. Will legalább olyan makacs, mint ő maga. Hiába faggatná, amíg le nem omlanak azok a bizonyos falak, ostromai eredménytelenek lesznek. Will az évek során egy kemény várat húzott fel maga köré, hogy elzárja magát a fájdalomtól, de egyszer elő kell bújnia a barlangjából. Nem élhet ott örökké, a saját fantáziájában.

- Hát jó - felelte végül Syl. - De rám bármikor számíthatsz, oké? Egyébként köszönöm a dícséretet. Azt hittem már túlságosan berozsdásodtak a reflexeim, de úgy tűnik mégsem. Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz kommentálni. Csodálatos hangulatot teremtettél.

Will nevetve karolta át Sylt. Nem felelt semmit, de a lány így is tudta, hogy lelkesítő szavai célba találtak. Végül egy fertályóra elteltével visszaindultak a kastélyba. Egyenesen a nagyterembe mentek, hisz már mind a ketten éhesek voltak. Örömmel észlelték, hogy James, Sirius , Lily és Remus is ott van már. Leültek a fiúkkal szemben, s ők is enni kezdtek.

- Peter? - kérdezte két falat között Syl.

- Még alszik - felelte vigyorogva Sirius. A lány kuncogva rázta a fejét. Hamarosan a posta is megérkezett, s Syl baglya - a gyönyörű Luna - egy levelet pottyantott gazdája ölébe. A lány gyors mozdulatokkal tépte fel a pecsétet, s azonnal olvasni kezdett.

Sylvia!

Gratulálok a meccshez! Ne nézz így! Will azonnal tájékoztatott az eredményedről. Igazán büszke vagyok a kedvenc keresztlányomra. Habár te vagy az egyetlen keresztlányom... Csak így tovább! Aztán nem szomorkodni! Tudok, amit tudok, s azt tanácsolom, hogy mihamarabb békülj ki azzal a fess fiatalemberrel. Ne hagyd elveszni!

Alexander!

Sylvia arcán hatalmas, rég nem látott, de mindenekelőtt őszinte mosoly terült szét. Ezért imádta annyire a kersztapját, mert mindig boldoggá tette. Azonban volt még egy befejezetlen ügye. Szinte követhetetlen sebességgel csípte meg bátyja karját, amit köztudottan nem szeret.

- Áu! Ezt most miért kaptam ? - kérdezte fájdalmas hangon. Körkörös mozdulatokkal kezdte simogatni a támadás pontját.

- Én szerettem volna megírni keresztapunak az eredményt - felelte morogva a lány, de nem tudott tovább panaszkodni, mert Will eszeveszett csikizésbe kezdett. Hamarosan szinte már fetrengtek a székeken, s a többiek nem igazán értették, hogy mi van velük. A tanárok nevetve kommentálták a jelenetet. Egy biztos. Aznap mindenki reggelét bearanyozták.

|~|

Fárasztó nap volt. Syl nem igazán tudott koncentrálni. Egyre jobban várta az éjszakát, hogy találkozhasson Remussal. Szerett volna pontot tenni az ügy végére, s elhatározta, hogy elmondja az igazságot a fiúnak. A balesetet és Rosiert is. Meleg pulóverbe burkolózva várta a fiút, aki nem sokkal később fel is tűnt a folyosón. Sápadt arcán nem voltak érzelmek, habár szemeiben a remény lassan elhaló szikrái pattogtak.

- Itt vagyok - mondta köszönés helyett Sylvia. - Gondolom a Rosieres eset miatt akarsz velem beszélni.

Remus csak bólintott. Egy-két méteres távolságból figyelte a lányt. Kezeit összefonta a mellkasa előtt, hogy elrejtse a remegését.

- Tudod sokat gondolkodtam az órák alatt - kezdett bele sóhajtva Syl. - Végül úgy döntöttem, hogy jogod van tudni az igazságot, akkor is, ha ez nekem kellemetlen. Bizonyos mértékben igaza volt Rosiernek. Azzal a különbséggel, hogy csak őt "árultam" el. Régen, még a roxforti levelem előtt mi barátok voltunk. Sokan mondták, hogy már akkor is rossz volt, de ez engem nem érdekelt. Én jónak láttam, s szerettem vele lenni. Mind a ketten tudtuk, hogy nem vagyunk átlagosak. A levél érkezése előtt egy héttel volt egy veszekedésünk. Kijelentette, hogy ő neki muszáj mardekárosnak lennie. Szülői behatás, meg ilyenek. Próbáltam meggyőzni, hogy lázadjon fel, de nem tette. Úgy vélte, hogy a Mardekár igenis jó választás. Tudtam magamról, hogy valószínüleg a Griffendélbe fogok kerülni, de nem akartam lemondani róla. Evan is sejtette, hogy nem leszünk egy házban, így megszakította a barátságunkat.

Syl mélyet sóhajtott. Várt pár percet, majd rátért a kevésbé jó részekre.

- Lilyt is régebbről ismertem, s ahogy megkaptam a levelem elterveztük, hogy együtt megyünk el az Abszol útra. Gyönyörű nap volt... Will és én együtt sétálgattunk, mikor Lily is megérkezett. Arra a döntésre jutottunk, hogy először pálcát veszünk. Megvártuk, hogy Lily beváltsa a mugli pénzeit, majd nevetve megindultunk Ollivander boltjához. De belépni már nem tudtunk. Rosier és három másik, számomra ismeretlen fiú közelített felénk. Még akkor is a jó szívem vezérelt, s megpróbáltam jobb belátásra téríteni a fiút. De akkor már nem segített semmi. Rosier előkapta a pálcáját és rám szegezte. Lily sikított, de senki sem jött segíteni. Mindenki azt hitte, hogy csak egy ostoba kis gyerekpárbajról van szó, hisz Rosiernek nem lehet elég ereje ahhoz, hogy ránk támadjon. Nem így volt... Will elszaladt segítségért, de úgy is későn érkeztek volna. Rosier azt mondta, hogy elgyengítettem és, hogy elárultam, mert ő más házba kerülne. Pont, hogy az ellenkezőjét tettem, de ő ezt képtelen volt megérteni. Rám küldött valami átkot. Máig nem értem, hogy egy tizenegy éves fiú hogyan tudott ilyen mértékű mágiát kifejteni. Lily másodszor is sikított és Will rémült hangját is hallottam, de már akkor rég nem voltam magamnál. Aztán három év múlva felébredtem. A többit pedig azt hiszem tudod.

Beállt a csend. Syl beszéde közben Remus egyre közelebb lépett a lányhoz, s mikor elhallgatott szorosan magához ölelte. Érezte, hogy a szőke hajú lány remegve sóhajt egyet, majd kiengedve könnyeit, áztatni kezdi a pólóját. Azonban ez az apróság most a legkevésbé sem érdekelte Remust. Örült, hogy Sylvia végre a bizalmába fogadta.

|~|

Hela!

Megtörtént a nagy leleplezés! Ahogy a részt írtam, csak akkor jöttem rá, hogy Syl és Evan barátsága nagyban hasonlít Lily és Perselus kapcsolatára, de bevallom nem így akartam tálalni a dolgot, de ha így alakult akkor már hagyom.

/Csíny letudva!