Finom ujjak simogatták gyengéden bársonybarna tincseimet. Boldog morgás kíséretében nyúltam az engem babusgató kéz után, majd a számhoz húztam, hogy egy csókot leheljek rá. Mosolyogva nyitottam ki a szemem, Izi azonban szomorúan nézett le rám.

– Mi a baj? – Aggódva ültem fel, ám majdnem vissza is dőltem a párnára, mikor éles fájdalom nyilallt a gerincembe.

– Csináltam reggelit. – Lassan kisegített az ágyból, arcán kimondhatatlan bűntudattal kísért a konyháig, ahol leültetett az apró étkezőasztalhoz. Reggeliről beszélt, mégis egy nagytányérnyi rakott krumplit tett elém. – Mindet edd meg!

– Izi, mi történt? – fogtam meg a kezét, mielőtt elmehetett volna mellettem. Az agyamban egymást kergették a rosszabbnál rosszabb dolgok, amik ezt okozhatták, de a leghangosabbnak az tűnt, hogy túl semmilyen voltam számára, mint ember. – Valamit rosszul csináltam? Vagy úgy érzed, kihasználtam az állapotodat?

– A bájital, amit tegnap adtam neked, ideiglenesen varázserővel ruházott fel – szorította meg a vállam. – Ha nem iszod meg, talán fel sem ébredsz többé.

– De megittam, és most itt vagyok. Emiatt miért...

– Majdnem három napja alszol – szakított félbe. Idegesen az ajkába harapott, miközben könnyeitől elködösült a tekintete. A tény valóban rémisztő volt, mégsem csökkentett a vonzalmon, amit még mindig éreztem iránta.

– Itt maradtál velem.

– Kötelességemnek éreztem. Igyekeztelek itatni vízzel és levesekkel, segítettem bizonyos dolgokkal. – Ki sem kellett mondania, azonnal tudtam, mikkel. Kicsit szégyelltem magam, de emellett hihetetlenül hálás voltam Izinek, amiért nem hagyott magamra.

– Gyere ide! – Elfordultam a széken, lassan az ölembe ültettem, hogy szorosan megölelhessem. A nyakamat átkarolva bújt hozzám, és ettől újból elöntött az a biztos „van hová tartoznom" érzés, amit évek óta hiányoltam. Ilyet még Lizivel sem éreztem soha, pedig amíg együtt voltunk, azt hittem, ő az igazi számomra. – Három napig ápoltál egy ismeretlen fickót, akivel összesen egyszer feküdtél le, ráadásul elég intim dolgokban is segítséget nyújtottál, mégis még mindig itt vagy. Miért?

– Mikor nem keltél fel, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elrohanok. Féltem, de amint felöltöztem, rájöttem, hogy nem a helyzettől. Téged féltettelek, aggódtam érted. És fogalmam sincs, miért, de olyan érzésem van, mintha már évek óta ismernélek. Ahogy beszélsz, amiket mondasz, egyszerűen minden olyan ismerős benned.

– Tibor! – Jani hangját hallottam meg a bejárati ajtó durva nyitódás és becsapódása mellett, majd régi barátom meg is jelent a konyha küszöbén. Egy pillanatra lefagyott, elkerekedett szemmel nézett végig rajtam és az ölemben ülő nőn. Kezében egy újságot szorongatott, sejtésem szerint azt, amiben a cikkem szerepelt. – Jó napot, Izabella!

– J-jó napot! – sütötte le a tekintetét vörösen Izi.

– Ha tudtam volna – bökött felém az újsággal Jani –, hogy a PR-osunkkal kavarsz, és ezért nem lehet téged elérni, már sokkal korábban törtem volna rád az ajtót.

– PR? – kerekedett el a szemem, ahogy az ölemben ülő nőre néztem.

– Bizony. A hölgy annál az újságnál dolgozik, amelyiknek eladási statisztikáit az egekbe repítette a cikked a vámpírcsaládról.

– Azt te írtad? – Amíg Jani sejtelmesen vigyorgott felénk, Izi úgy nézett rám, mintha valami hatalmas felfedezést tett volna. – Ezért voltál olyan ismerős. Végigolvastam a cikkedet vagy ezerszer, és hihetetlenül boldog voltam, hogy végre lett valaki, akit tényleg érdekel az igazság a mitikus lényekkel kapcsolatban. Minden szavát imádtam.

– Teljes arculatváltást terveztem – pattogott tovább a barátom, akár egy ötéves gyerek. – Legközelebb nyugodtan írhatsz hosszabb cikket, valamint köréd fogom építeni a témát. A „Szörnyek" mindennapjai rovat lesz a legsikeresebb az Éjjeli körútban, ebben már most biztos vagyok. A volt főnököd tegnap hívott fel, lehordott, amiért lenyúltam tőle egy ilyen tehetséges írót. Megmondtam én neked, hogy hatalmas lehetőségek vannak benned. Továbbra is arról írsz, amiről csak szeretnél.

– Izi? – fordultam a nő felé, ő azonban megrázta a fejét.

– Én szégyellős vagyok ehhez. – A válasza hallatán már gondolkodni kezdtem, honnan keríthetnék interjúalanyt, mikor hirtelen ismét megszólalt. – De tudok valakit, aki biztosan benne lenne.

***

Kimondhatatlanul hálás voltam. Izi másnapra leszervezte nekem az interjút, és el is kísért, hogy ne érezzem túl kellemetlenül magam. Sajnos azonban így is akadt valami, amitől feszenghettem. Mikor találkoztunk a barátja háza előtt, nem igazán tudtunk mit kezdeni magunkkal. Nem beszéltük meg végül, hogy akkor mi is van köztünk, így egy kínos kézfogáson kívül nem történt más, mielőtt beléptünk volna a kapun.

Magas, szőke fickó nyitott ajtót, majd hatalmas mosollyal az arcán erősen megölelgette Izit. Be kell vallanom, kicsit féltékenynek éreztem magam, hogy egy ilyen tökéletes csávó ennyire közvetlenül tudott bánni vele, míg én folyamatosan agyaltam, mit is akarok tőle.

– Szóval, ő lenne a barátod? – fordult felém, majd a kezét nyújtotta. – Hegedűs Aladár.

– Takács Tibor – fogadtam el a gesztust.

– Hihetetlenül tetszett a cikked a vámpírokról. Ha életem értelméről is ilyet tudsz írni... – A mondat végét lenyelte, bár ahogy alsó ajkába harapott, ki tudtam következtetni a mondandója jellegét. – Erre gyertek! Éppen a gyerekekkel úszik.

A hátsó udvarra vezetett minket, ahol olyasmi tárult a szemem elé, amit alig tudtam feldolgozni. Persze, hallottam már szirénekről, de eddig egyet sem láttam élőben, pláne nem a valódi formájukban. Ráadásul egy másik férfit láttam a medencében. Vörös haja lelapult a nedvességtől, zöld íriszei szinte világítottak, szájában megannyi pengeéles fog sorakozott, nyakán mindkét oldalt három-három vágás jelölte kopoltyúinak helyét. Körülötte kettő, a minket kísérő férfihez kifejezetten hasonlító, kislány úszkált ide-oda. Amint közelebb értünk, a víz alatt megláttam csípőtől induló, kékes uszonyát, valamint a könyöke fölül kinövő kisebb úszókat, és ujjai végén meredező hegyes karmait.

– Rafi! – szólt Aladár a másik férfinek, aki erre a medence széléhez úszott. – Ő az az újságíró, akiről Izabella mesélt. – Amint rám mutatott, a vörös fickó csillogó szemmel támaszkodott meg a fehér csempéken.

– Problémát jelent, ha bent maradok a vízben? – Kérdésére válaszul leültem a fűbe, majd a kezembe vettem a jegyzettömböm. – Nem tudni, mikor jönnek a kicsik, úgyhogy nem szívesen másznék ki.

– Ezt kifejtené? – vontam össze a szemöldököm értetlenül, elvégre a lányai ott úszkáltak mögötte.

– Tudja, nálunk kicsit másképp történik a sokasodás. – Elvörösödve dörzsölte meg a tarkóját, miközben hátrafordult egy pillanatra. A gyerekei önfeledten kergették egymást a vízben, így nem kellett félnie tőle, hogy meghallanak minket. – A sziréneknél a férfiak hordják a gyerekeket, bár teljesen más módon. Mi ikrákat rakunk, amik nagyjából golflabda méretűek, de kikelésig egy nagyobb narancs átmérőjét is elérhetik.

– Vagyis a két kislány... – Elkerekedett szemmel mutattam a gyerekek felé, mire Aladár bólintott.

– A vérszerinti kicsikéink. Még én is nehezen fogtam fel, hogyan működik a dolog, pedig ott voltam, mikor készültek. Vízben fogannak, vízben születnek, mert Rafi halfarkán van valahol egy...

– Ennyire részletesen nem kell belemenni – ráztam meg a fejem, mielőtt tovább magyarázott volna. Izi jót nevetett, mikor elvörösödtem, a szirén férfi azonban csak a szemét forgatta párja lelkességén. – De, ha már a halfaroknál tartunk... Mindenkinek egyforma, vagy személyenként változik?

– Inkább fajtánként – ingatta a fejét Rafi. – Én például azért vagyok kék, mert tavi fajta vagyok. A folyami szirének szürkék, viszont a sekély tengeriek milliónyi színben és mintában előfordulnak, akárcsak az igazi halak. Emellett vannak még a kövi szirének, akik olyanok, mint az angolnák. Még elektromosság is fut a testükben. A tintahal- és poliptestűeket krakeneknek hívják, pedig szintén szirénfajták. Aztán a sima tengeriek, akik cápákra hasonlítanak. Na, őket sokan keverik a folyamiakkal, pedig sokkal simábbak a pikkelyeik. Meg persze nekünk is megvannak a mítoszaink, jelen esetben a mélytengeri szirének képében. Ők elméletileg javarészt feketék, csak az úszóik, pár csíkban a pikkelyeik és a homlokukon növő nyúlványuk színes, de ezek még világítanak is.

– Szerintem egyelőre maradjunk a taviaknál – nevettem el magam, miközben lapoztam a füzetemben. – Milyen hátrányokkal kell szembenéznie egy szirénnek, ha be akar illeszkedni az emberi világba?

– Egyrészt, folyamatosan szomjas vagyok. Rengeteg folyadékra, javarészt vízre van szükségem, így néha megesik, hogy akár tíz litert is megiszok egy nap. – Elismerően bólintottam, ahogy lejegyeztem a szavait. – Igen, tudom. Ráadásul nyári melegben volt már olyan, hogy naponta négyszer fürödtem le, mert túlságosan kiszáradtam.

– És ez munka közben hogy működik?

– Éppen ez a gond – sóhajtott Aladár, majd kiemelte az egyik kislányát a vízből, és bebugyolálta egy törülközőbe.

– Sosem volt állandó munkahelyem – vette át a szót Rafi, miközben megsimogatta a másik gyerek szőke tincseit. – Ősszel, télen, tavasszal sosincs gond, de nyaranta sokszor esett meg, hogy alig tudtam bemenni dolgozni. Mindenhonnan kirúgtak, mert háromnegyed órákra eltűntem a műszakok alatt. Sokáig tart, hogy rendesen megszárítkozzak, ha viszont nem töltök egy kis időt ilyenkor vízben, viszketni és hámlani kezdek.

– Egyszer, még nyolc éve, megpróbálta kibírni. – Aladár hanghordozásából már semmi jóra nem tudtam következtetni, ahogy végignézett a párján. Rafi szeme megtelt könnyekkel, miközben beljebb ereszkedett a vízbe. – Fél évbe tellett, míg visszanőttek a pikkelyei, és akkor még nem is említettem, mennyire kisebesedett a bőre. Azóta én nem engedem neki, hogy munkát keressen.

– Miért nem végzel itthoni munkát? – néztem a szirénre.

– Nem vagyok elég képzett hozzá. Alig tudtamelvégezni a gimnáziumot, mert a szüleim magántanulóként írattak be, hogybiztosan eleget legyek víz közelében. Mindenképpen szabadulni akartam tőlük,ezért évekig nem is érdekelt semmilyen munka, mert azt a személyt kerestem,akivel összeköthetem az életem. Nálunk ez úgy működik, hogy amint egymásszemébe nézünk, azonnal tudjuk. Utána már szinte kötelező elköltöznünk a szülőiházból. – Elérzékenyülten nyúlt Aladár kezéért, majd meg is szorította. –Nehezen élünk, de nem bántam meg a döntéseimet. Számomra a mi kis családunkjelenti a világot.