Nem tudtam, hogy van e olyan díj, amit a leglassabban reggeliző félisteneknek adnak, de ha van akkor Will, Jason és Piper megnyerték.

- Nyugodj már le Nico olyan vagy, mint valami mérges háziasszony. - mondta Piper. - Inkább egyél te is!

- Kösz nem. Ittam egy kávét. - feleltem.

- Nico! Tudod te milyen egészségtelen a kávé? - kérdezte Will. Azt hittem ott helyben felakasztom magam. Az egyik barátunk veszélyben van és ezek képesek nem csak, hogy nyugodtan reggelizni, de még ki is oktatnak az étrendemmel kapcsolatban.

- Ha eszek egy szendvicset békén hagysz? - néztem kérlelően Willre.

- Rendben, de legyen benne hús és sajt. Nagyon fontos a megfelelő fehérjebevitel. - kötötte ki. - Ja és igyál sok vizet! A kávénak dehidratáló hatása van és vesekövet kaphatsz tőle! - kiáltotta utánam, miközben a svédasztal felé vettem az irányt. Valahogy nem tudtam megnyugodni. Felőlem akár 10 vesekövem is lehetne, ha megtalálnám Ginnyt. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Nem is tudja rendesen használni az erejét és a kardozásban is még csak az alapoknál tart! Rossz szájízzel vettem magamnak egy szendvicset az asztalról és visszamentem a többiekhez. Nem volt étvágyam. A kaja íze olyan volt, mintha papírt rágcsáltam volna. Miután megettem életem legrosszabb szendvicsét ittam egy pohár vizet, hogy Will nem nyaggasson tovább. Én 10 perc alatt végeztem és feszülten vártam a többiekre. Idegesen doboltam a lábamon. Nem azért, mert hiperaktív vagyok, mint a legtöbb félvér. Azt a hülye Shape of yout doboltam. Mióta Ginnyvel táncoltunk rá nem megy ki a fejemből.

- Ismerem ezt a számot. - mondta Piper.

- Milyen számot? - vontam össze a szemöldökömet.

- Amit dobolsz. Ez a Shape of you! - kiáltott fel. - Ez az új kedvenc számod? - nevetett.

- Nem igazából utálom. - feleltem kissé zavartan. Nem tudtam mit mondjak. Nem rossz zene, de attól még nem tetszik. - Végeztél? - türelmetlenkedtem.

- Igen. Igen végeztem. - dőlt hátra. - Valaki nagyon türelmetlen. - jegyezte meg.

- Csak nem akarom, hogy az egyik barátunk meghaljon, amíg ti itt eszegettek. - válaszoltam. Elindultam felfelé ők pedi követtek. Mrs. O'Leary már ébren várt minket. Aprót mosolyogva megsímogattam a hatalmas fejét. - Gyertek! - intettem, majd felültem a pkolkutya hátára. Jason, Piper és Will követtek. A jól megszokott árnyékutazás és egy ház előtt kötöttünk ki.  A házszámra néztem: 63. Nem volt éppen átlagos ház. Sötét kék falait voltak és fehér ablakkeretei. A teraszon korintoszi oszlopok álltak, a kertben pedig csupa görög istenszobor állt. Mellesleg, ha ezek után még kétsége lett volna valakinek a házi lakóinak származása felől azt eligazította a garázsajtóra festett "szolid" görög zászló motívum.

- Biztos, hogy Mrs. O'Leary jó helyre hozott minket? - kérdezte Piper.

- Hát.... Mit vesztünk, ha bekopogunk? Végül is félig görögök vagyunk. - miután ezt kimondtam Jason köhintett egyet. - És van egy rómaink. - javítottam ki magam. A teraszra érve elfogott egy furcsa érzés. A ház nevetséges kinézete ellenére valami hidegség járt át. Nem találtam rá magyarázatot. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Biztis jó ötlet ide bemenni? Végül mire elhatároztam volna, hogy kopogok az ajtó kinyílt. A hűvös egyre jobban átjárt, a házban pedig minden sötét volt, ami szinte lehetetlen abból kiindulva, hogy mennyi ablak van és azok mekkorák. Nico di Angelo vagyok! Hadész fia! Nem félek egy kis sötétségtől! - gondoltam, majd beléptem a többiek pedig utánam. Körülbelül 5 lépést tettünk, mikor teljesen sötét lett. Az ajtó hangos csattanással bezárult.