Irtózatos fájdalom nyilallt belém, amint felébredtem. Nico mellettem ült. Egy pillanatra mintha mutatott volna valami érzelmet, aztán visszaváltott fapofára.

- Azt a büdös életbe. - mondtam. - Ez nagyon fáj. - Nico csak gúnyosan nézett rám.

- Ja mert ha valakit felnyársalnak az nem fáj. - csak viszonoztam a nézését. Akkor vettem észre, hogy a seb be van kötve. - Amúgy irtó nagy szerencséd van, hogy Poszeidón lánya vagy, mert különben neked már annyi lenne, ami engem nem igen érint meg, de Emma nem örülne nagyon. - felálltam, miközben magamban nagyon erősen küzdöttem, hogy ne káromkodjak ott helyben valami cifrát.

- Amúgy annak, hogy Poszeidón az apám mi köze is van ahhoz, hogy nem haltam meg? - kérdeztem, mire Nico a fejét fogta, mintha tök egyértelmű lenne, hogy mire gondol.

- Látsz lyukat a hátadon? - akkor vettem csak észre, hogy csak a hasamon van egy nagy seb.

- Mi? Hogy? - értetlenkedtem.

- A víz meggyógyít téged. - válaszolta. - Szedd össze magad, mert mennünk kell.

- Mégis hova? - tudakoltam.

- Egy helyre, ahol egyenlőre nem akarnak téged vagy engem kinyírni. - kaptam választ, majd magál rántott az egyik árnyékba. Annyira utálom az árnyékutazást. Igaz, hogy eddig csak kétszer voltam oylanon, de máris gyűlölöm. Mikor megérkeztünk majdnem kiégett a retinám a hirtelen fénytől. Egy város előtt álltunk.