Oliver

Valami vágyódás kúszik a torkomban. Felfelé halad, egyre szaporábban trappol végig a gégémen. Érzem az ereimben, ahogy halad. A csuklómban is ott kering, a szívemben megállíthatatlanul dobol. Badump, badump...

Behálóz, mint a pók. Olyan, mint egy apró bogár. Tudom, el kéne taposnom, de nem tudom megtenni. Nem merem.

Belém költözik, a szemeimből könny gyanánt hullik, de már késő. Féltem a fájdalmat, ami kíséri. Már csak ez maradt. Ez a mérhetetlen gyötrődés, az örök szomorúság.

Csak az ingjét hagyta meg nekem, meg ezt a kitéphetetlen érzést, amit úgy hívnak: szerelem.

A vágy, a remény és a kín szétmar, egyik sem hagy a másiknak több húst. A vágyé a remegő térdem, a reményé a kezem, mikor levelet írok neki, és a kín... A kíné a szívem, mely végül egyedül marad.

Még esztendők távolában is csak a magányosság lidérce kísérti az embert, az érzés, hogy egyedül hagyták, és már semmi sem lesz olyan, mint régen, mikor talán... Talán tényleg szerették.

_____________________________________________

Összedobtam, elnézést, hogy ilyen csapongó lett... De muszáj volt írnom valamit. X'D

Azért remélem, legalább egy kicsit tetszett...

Haru Amadare