Elio

A kezeim a kezeidhez értek. A hangfoszlányok a hangfoszlányoknak rezdültek...

Csak álltunk kint a teraszon, az éjszakában, miközben az ujjbegyeid lassanként a csuklómig felkúsztak. A cigarettád még mindig nem égett el teljesen, a hamu a korlátra esett. Akkor elnyomtad, mígnem az megfulladt. Sajnáltam, de mégsem.

A lábam a lábadhoz közelített...

Nagy szemekkel néztél rám.

– Mit csinálsz? – kérdezted.

Válaszul rátappancsoltam a lábfejedre.

A parketta hűvös volt, míg a bőröd forró.

Égtünk a szerelemtől. Lángoltunk a vágytól. Füstöltünk, mint a cigarettád, amit csak akkor szívtál, ha a közelben voltam, ha láthattam az ajkaid közül előtörő füstcsíkot. Aztán, előbb, mint azt észrevettük volna, mindenestül összeégtünk. Egyszer éltünk, de akkor nagyon. Az első elvitte minden érzésünket...

_____________________________________________

Tegnap megnéztem immáron harmadjára a filmet, és miközben a görög szobrászat remekeit figyeltem, megfogalmazódott bennem, hogy nekem erről írnom kell. Méghozzá jó sokat...
Remélem tetszett, folytatást hozok.

Haru Amadare

Uh, még annyit kihagytam, hogy ha van kedvenc jelenetetek, és kommentben megmondjátok melyik, arról nagyon szívesen írok!