Így, még öregen is úgy emlékszem életem ezen napjára mint gyermekem születésére.
Azóta már vannak gyerekeim, sőt, lassan unokáim is. Elment felettem az élet. Lassan a halállal lesz találkám.Na jó...az orvosok szerint legfeljebb heteim vannak vissza. Rákos vagyok. A szervezetem pedig gyenge, a kemoterápia sem segít. Ezért írom ezt, hogy lássák mások is hogy senkinek sem könnyű.
Az unokáim talán egyszer -már bőven a halálom után-a poros padlásunkon megtalálják ezt. Kinyitják, de már nem tudnak kérdezni.
Nem fáj nekem a halál gondolata, nem tudom miért, de így van. Régóta már hogy a nyakamba lihegett, követett és oly sokszor még köszönt is. Tud rólam mindent. Hát akkor hogy tudnék már félni tőle?
De a családom nyilván ezt nem így gondolja.
A férjem meg végképp nem. Bár ő meg agyvérzéses.
Ebben a hónapban négyszer volt neki.És most hónap közepe van. Szóval...igen. Félek hogy nem tudom befejezni ezt a könyvecskét.
De tudom hogy ad nekem haladékot a halál. Persze,ez csak megérzés.
Ha valamiért hálás vagyok önmagamnak hát az az,hogy elszöktem.Mert ha nem tettem volna meg minden másként alakult volna.
De megtettem. És soha, egyetlenegy percig sem bántam meg.
Ezzel búcsúzom tőletek az előszóban, ha még életben leszek akkor találkozunk az utóiratban.