>Willow szemszöge<

Látni, hogy egy medál lebeg a barátnőm nyakában sokkoló. Nem értem, hogy mi történik és kicsit bepánikolok. Erőt veszek magamon és megragadom Rose ruhája ujját és visszahúzom az ösvényen.
-Ez... ez mi volt?-néz rám kétségbeesetten.
-Nem tudom!-vágom rá.
-Menjünk haza..-szólal meg.- Túl sok volt ez mára.-
-Igazad van-válaszolom és hazafelé indulunk. Az út csendben telik. Mind a ketten a történteken gongolkozunk és próbálunk rájönni, hogy mi is volt az, amit az imént átéltünk. Mikor hazaérünk felmegyünk a szobámba és letelepszünk az ágyamra és bámuljuk a falat. Legalább egy fél óra telik el így, mire sikerül kinyögnöm a gondolatot, aminek sikerült megfogalmazódnia bennem.. és természetesen semmi köze nincs az erdőben történtekhez.
-Nincs kedved nálam aludni?-
Rose először értetlenül néz rám, majd eljut a tudatáig a kérdésem jelentése és vadul bólogatni kezd.
-Menjünk át hozzám és kérdezzük meg a szüleimet.- indítványozza.
Rábólintok és el is indulunk aznap már vagy az ötödik utunkra.
Pár perc múlva elérjük az épületet és Rose lenyomja a kilincset. Késő délután van, de még nem sötétedik. A többi gyerek két részre bomolva ücsörög. A lányok a padokon, a fiúk a szökőkút szélén vagy annak támaszkodva.
-Sziasztok!-köszön Rose kirántva a megfigyeléseimből.- Willow? Nem jössz?-
-De.. persze.-válaszolom és belépek utána.
A házuk szép, régi épület kissé felújítva. Nagyon tetszik a stílusa. Álmélkodva nézek körül, mert még nem volt sok alkalmam megcsodálni a házukat. Legalábbis belülről. Csak távolról érzékelem, hogy a barátnőm beszélget a szüleivel és kérdezgeti őket valamiről. Halványan mintha látnám, hogy az anyukája bólint és mosolyogva nézi a lányát. Tompa, zörgés szerű hang üti meg a fülem. Elgondolkozom és a barátnőm felé pillantok. Ő is megtorpan. Csendben fülel.
-Kicsim? Baj van?- kérdezi az apukája, mire az édesanyja a szemét forgtja. Ezt nem teljesen értem, de nincs időm ezzel foglalkozni.
-Anya, Apa felmegyek pakolni aztán megyünk jó?- hadarja gyorsan Rose miután megrázta magát.
-Rendben.- válaszolják a szülei kicsit aggódó hangon. A barátnőm megragadja a ruhám ujját és felszaladunk a lépcsőn. Rose, a szobájába érve azonnal beszélni kezd.
-Te is hallottad?-kérdezi gyorsan, mire bólintok.
-Azt hittem a nyakláncot nálam hagytad..-kezdem, de a barátnőm félbeszakít.
-Ott is hagytam!- kiáltja.- Azért lepődtem meg ennyire!-
Már tényleg semmit sem értek.
-Akkor..-mondom- akkor ez a hang nem a medálból jött?-
-Nem.. nem értem! Mi ez az őrület?!-
-Rose! Nyugi! Nem lesz baj. Lélegezz mélyeket.- nyugtattam, mire értetlenül nézett rám.
-Te érted?- kérdezte.
-Nem..-
-Akkor hogy vagy ilyen nyugodt?-
-Nem tudom, de érzem, hogy nem lesz gáz.-
A barátnőm bólint.
-Van egy ötletem..-mondom.