Szóval kaptam egy Messenger üzit Corteztől. 

"Szívesen elmondanam hol van a terem, de én se tudom. Ráadásul Amerikában vagyok. De köszi, ez az üzenet feldobta a napom. :)"

"Vicces vagy. Ez egyébként egy kör üzenet volt, mindenkinek elküldtem és most mindenki rajtam röhög."

"De odataláltál már a terembe? :)"

"Igen, te meg ásd el magad egy verembe! xd"

Sajnos nem tudtam tovább beszélgetni vele, mert becsengettek a második órára. Volt szó a tanárokról, a tantárgyakról és a nyelvoktatásról (csak Jacques, Arnold és én tanultunk angolul a francia mellett, és nekem igazából az angol sokkal jobban megy). Aztán kitöltöttünk egy csomó lapot, és az ofő mondta, hogy kell hozni egy igazolványképet a belépőkártyához. Szóval ilyesmikkel foglalkoztunk, tökre elfáradt a karom a sok írásban. Szünetben megjelentek az a-s lányok és elhívtak engem meg Kingát a büfébe. Virágot nem. Nem értem miért kell ennyire elítélni azért mert más a stílusa. Tuti, hogy a háta mögött csúfolni fogják és gúnyolódni fognak rajta. De ha úgy van, akkor mindenképp megvédem. 
– Hozok neked valamit, te aludj csak tovább – mosolyogtam rá Virágra, aki fejét a padon pihentette.
– Köszi, engem úgyse fognak meghívni – dünnyögte szomorúan.
– Mit hozzak? – kérdeztem a pénztárcámat szorongatva. 
– Regina gyere mert itt hagyunk! – kiáltott nekem Kinga az ajtóból. 
– Megyek! – futottam oda hozzá.
Szerintem Virágnak teljesen mindegy, hogy mit veszek neki, már az is felvidította valamennyire, hogy felajánlottam a dolgot. Tami, Rami és Ivett Edinát követve tipegett a folyosón, mi Kingával pedig mögöttük mentünk. Illetve én igen, de Kinga előre tolakodott és elfoglalta Edina helyét. Jézusom, mint egy rossz tinifilm. A lépcsőn lefelé haladva megláttam egy csomó idősebb diákot is és szembesültem egy-két dologgal. A legtöbb lány sokkal szebb nálam, és a fiúk többsége is jól néz ki. De hát hiába epedezek mondjuk azután a magas, helyes, barna hajú srác után aki a lépcsőfordulóban állt és telefonozott, mert ha rám is nézne, vagy hozzám is szólna... Kizárt, hogy mondjuk járjon velem. Vagy mi. Nekem még sose volt barátom, sose csókolóztam és azt se tudom igazából mi a szerelem. De inkább hanyagoljuk ezt a témát. A földszinten az aulában van a büfé és nem kis sor állt előtte. Szuper, nekem ezt ki kéne várnom? Márpedig ki kellett várnom. Jó hosszú idő volt mire lement a sor, de erre még rátett egy lapáttal, hogy Edina hisztizni kezdett a büfés néninek azért, mert nem volt diétás kóla. Jézusom. Mikor végre sorra kerültem kértem egy melegszendvicset és egy sima sajtos-sonkás szendvicset. Innivalóm van. Épphogy feltettük a lábunk az első lépcsőfokra, meghallottuk a csengő éles hangját. 
– Siessünk! Nem akarok elkésni az óráról. Nem akarok igazolatlant kapni! – kiáltott fel Kinga és kettesével szedve a lépcsőfokokat rohanni kezdett.
– Kinga állj már meg, nem kapunk igazolatlant! – kiáltottam utána nevetve. 
– Hellóka. Én Edina vagyok, téged hogy hívnak? – hallottam meg Edina nyávogását. Oldalra döntöttem a fejem és megláttam, hogy épp a nemrég megemlített barna hajú fiú körül ólálkodik.
– Szia Edina. Én Martin vagyok – mosolyodott el, és arrább lépett tőle. 
– Hányadikos vagy? Van barátnőd? – kérdezgette tovább. Ivett, Rami és Tami pedig nyálcsorgatva fürkészték a fiút. 
– Ö...
– Én mentem, sziasztok – intettem hanyagul és otthagytam őket.
Semmi kedvem nem volt ott maradni. 
A további két órában is hasonló alap dolgokról beszélgettünk, és mindent szépen le kellett jegyzetelnünk. Majd leszakadt a kezem. Fél tizenkettőkor kicsengettek és mehettünk haza. Összeszedtem a cuccom, elköszöntem mindenkitől és kimentem a teremből. Nagyon nagy hisztit csaptam még múlt héten azért, mert se anya, se apa nem volt képes elszabadulni a munkából csak azért, hogy értem jöjjenek és hazavigyenek.  Így utólag rájöttem milyen nevetséges dolog volt, már 14 éves vagyok, csak haza tudok sétálni nem? Na jó, de merre van a haza? Tudom amúgy, mert idefele is gyalog jöttem, de mégis megtörtént az a baklövés, hogy egy helyen jobbra fordultam nem pedig balra, onnantól kezdve pedig azt se tudtam hol vagyok. Na bravó nekem. Végül csak hazataláltam. :)
Lezuhanyoztam és átöltöztem egy világoszöld-fehér mintás hastrikóba és egy szürke rövidgatyába. A hajam idegesített ezért felfogtam egy laza kontyba. A nap további részében igazából csak tétlenkedtem, átnéztem a leírt cuccokat, meghallgattam a 96 letöltött zeném felét, böngésztem az Instát és a Facebookot, de igazából semmi különös nem történt. Viszont véletlenül függőben hagytam egy Messenger üzenetet, igen Cortezéről beszélek.

"Kösz ez jól esett xd. De legalább rímelt."
"Amúgy kérdezhetek valamit?"

"Szia, bocsi, hogy csak most írok. Nem láttam. Persze kérdezz csak. :)"

"No problem. Szval bejelöltelek Instán de még nem követtél vissza. Nem láttad vagy nem bírod a képem? Lol."

"Juj bocsiii. Azonnal visszajelöllek."

"Oké, köszi. Most mennem kell."

"Jó, jó. Igazából nekem is."

"Tényleg? Hova?"

Na baszki. Erre nem számítottam. Mintha Isten is látta volna azt a világfájdalmat a fejemen, amit az üzenet elolvasása után vágtam, kizárt, hogy a véletlen műve lett volna. Hallottam hogy nyílik a bejárati ajtó és elkezdődött az öcsém "sose fogom be a szám" beszéde. Jaj, ilyenkor az őrületbe kerget. Csak beszél, beszél és beszél, én meg úgy teszek mint akit érdekel, de igazából fel se fogom mi van. De! Legalább megvan a tökéletes indokom Corteznek.

"Hazajött az öcsém és a szüleim. Úgyhogy szia és jó murit ott, a Föld másik végén."

Még gyors elintéztem az Instagram dolgot, aztán már szaladtam is anyáékhoz. És sejtettem, kénytelen voltam végig hallgatni Botika csacsogását az új osztályról, egy bunkó dagi gyerekről (majd megtanítom neki, hogy ezt nem mondjuk senki szemébe) és valami menő játékról. Among us vagy micsoda. A vacsora vadas tészta volt, és éves közben Boti végre befogta egy kicsit a száját. Félreértés ne essék, nagyon szeretem az öcsémet. Mindennél jobban, bármit megtennék érte. De ilyenkor tényleg falra tudok mászni tőle.
– Anya nem lehetne azt csinálni hogy veszünk nekem bérletet? Mert nem akarok minden nap gyalogolni. Nagyon messze van a suli – kezdtem el hisztizni két falat vadas között.
– Most miért? Hány kilométer?
– Nem tudom, de sok.
– És mi van a sportos múlttal? A judo? A torna? – vont kérdőre apa.
Eh, igen. A judo nagyon fontos dolog a családban. Hogy miért? Azért mert én is és Boti is judoztunk, apa unszolására természetesen, aki mindkettőnk edzője volt. Jó mi?
– És mi van a térdemmel? – vágtam vissza rögtön. A térdem az egyik oka annak hogy abbahagytam a dolgot. A másik meg az, hogy szar voltam benne de mindegy.
– Jól van, megveszem én a bérletet, nem kell ekkora ügyet csinálni belőle – mondta anya és folytatódhatott a vacsora. Zuhanyoznom már nem kell, de sietek fogat mosni. Úgyhogy pá!