Elkezdődött a Szent Johanna tanulmányiversenyeinek hete, kb úgy izgultam, mintha érettségiznék. Ma volt az irodalom, a szavalóverseny pedig csütörtökön lesz. Nem tudtam mit várjak az irodalomtól, szinte biztos voltam abban, hogy valami olyan dolgot kapunk, amiről semmit nem tudok, elcseszem és felesleges az a sok felkészülés, amit rá szenteltem, de mindegy, végül amúgy egész jól sikerült.
De nem az irodalom verseny volt az egyetlen, amiről a mai nap szólt. Hehe. Dave pénteki videója, ahol Edinával „verekszünk" a jégen egész sok emberhez elért, a suliban többen megbámultak, néhányan oda is szóltak nekem. Nem mondtak csúnyákat, valaki egyenesen megdicsért azért, mert ellöktem Edinát, de ettől még rosszul viseltem a dolgot. Világéletemben egy háttérbehúzódó lány voltam, kicsit idegen érzés volt, hogy majdnem a fél iskola rólam beszél.
Én nem beszéltem senkivel, Virágnak elpanaszoltam a gondjaimat, Arnoldtól kértem pár tanácsot a versennyel kapcsolatban, Dave közölte velem hányan látták már a videót, Zsolti pedig kedvesen nekem adott egy csokis muffin-t, hogy serkentse az agyam. Cortez, Ricsi és főleg Edina még csak rám se néztek, én azonban csak őket láttam mindenhol. Edinának volt egy pukli a fején – iszonyat vicces volt, még alapozóval sem tudta eltakarni, de sikerült visszatartanom a nevetésemet.
Közben azért én is próbáltam életet lehelni Virágba, aki a félévi matek kettesért küzdött Gazdagnál. „Csak ne egyenletet kapjak" – ezt kántálta végig, de végül egyenletet kapott. majdnem fél óráig állt a táblánál, végül az mentette meg, hogy az egyenletnek nem volt megoldása. Virágnak sikeresen megvan a félévi matek kettes, én pedig mehettem az irodalomversenyre. Fúha.
Iszonyatos gyomorgörcs kerített hatalmába, amikor elköszöntem a többiektől és a többi diákhoz odalépve vártam, hogy megérkezzenek a felügyelő tanárok. Máday (MÁDAY!!!), Kardos, Vladár és Barka lépkedett felénk, kinyitották a könyvtár ajtaját, a magyar tanárunk pedig így szólt:
– Mindenkinek sok sikert kívánok. A terembe belépve foglaljatok helyet, egy toll kivételével semmi ne legyen nálatok. Akinél táska, telefon, könyv, vagy bármi egyéb van, az még gyorsan visszaviheti a szekrénybe.
Na szép, egy tizenkettedikes és egy tizenegyedikes lánnyal együtt elfutottunk vissza a szekrényeinkhez, annyira remegett a kezem, hogy kétszer is majdnem elejtettem a telefonomat. Végül két tollal a kezemben (a második arra az esetre van, ha az első kifogyna), a két másik lánnyal az oldalamon visszamentem a könyvtárba. A többi diák már elfoglalta a jó helyeket, úgyhogy én egy olyan padhoz tudtam csak leülni, ami közel volt a falon lévő órához. Az az óra! A kattogása olyan hangosnak hatott a néma könyvtárban, mint egy atombomba, végig idegesített, nem sok választott el attól, hogy leverjem a falról és kivegyem belőle az elemeket. De nem tettem meg, inkább a feladatra koncentráltam.
– Kilencven perc áll a rendelkezésetekre, kizárólag a borítékban található papírra írhattok, kék, illetve fekete színű tollal. A lapok tetején lévő kódszámra ne írjatok, mert a kód kivehetetlensége esetén a munkátok érvénytelen lesz. Sem nevet, sem osztályt nem írhattok a lapokra, a kódok alapján azonosítunk majd be benneteket. Ha elkészültök zárjátok le a borítékot. Jó munkát kívánok!
És ennyi volt Kardos felvilágosítása, a többi tanár nekilátott kiosztani a borítékokat. Levettem a borítékon lévő sárga cetlit, amin a nevem szerepelt, elraktam a nadrágom zsebébe, és innentől kezdve mindenki számára anonim lett a dolgozatom. Nagyon jó megoldás egyébként ez a kód, mert így a javítótanárok nem befolyásolhatók az alapján, hogy mondjuk milyen kapcsolatuk van a diákokkal. Reszkető kezekkel vettem ki a kis lapot, amin a feladat leírása szerepelt, valamint öt A4-es lapot. Biztos voltam benne, hogy valami olyan lesz, amit nem ismerek. Amit nemhogy olvasni nem olvastam, még csak nem is hallottam róla sosem. Tévedtem. John Green – Alaska nyomában.
Hatalmas vigyor terült ki az arcomra, nem lehet ilyen szerencsém! Szeretek olvasni, de ez csak a közelmúltban alakult ki, és más dolgokat is szeretek csinálni, úgyhogy még nem olvastam valami sok könyvet. Viszont az Alaska nyomában ezen kevés könyvek közé tartozik.
Próbáltam összeszedni a gondolataimat a cselekménnyel, a szereplőkkel és úgy mindennel kapcsolatban, aztán miután mindent elterveztem a fejemben, írni kezdtem. Öt lap csak elég lesz nem?
Elég volt, bőven elég volt. Letudtam a versenyt és rögtön a mosódba mentem, ahol megpróbáltam lemosni a kezemen nyomott hagyott tintát. Nem jártam sikerrel, de nem érdekelt. Túl vagyok az irodalomversenyen és sokkal jobban sikerült, mint számítottam rá. De a pontszámom majd csak pénteken derül ki, addig izgulhatok miatta.