„Ki tudja, mi miért történik? Talán nincsenek véletlenek." (Kornél)

Abigél lezárja az autóját, aztán kikerülve a pocsolyákat a kapuhoz lép és becsenget. Ma szombat van, szóval nincs nagy családi ebéd, így elég valószínűtlen, hogy összefusson Ivánnal. Köszöni szépen, pont elég volt, mikor legutóbb találkoztak.

Azt a vasárnapi ebédet nem hagyhatta ki, Lizi és Kornél akkor jelentették be, hogy összeházasodnak – ugyan a bejelentésre nem sok szükség volt, hiszen már mindenki tudott a nagy eseményről, csak éppen a részletek voltak még homályosak. Akkor Ákos nem hagyta, hogy Abigél kihúzza magát az ebéd alól – talán jobb lesz, ha lassan elköltözik tőlük, persze így, hogy Ákos illusztrálja a hamarosan megjelenő könyvét, kényelmesebb, hogy náluk lakik, ők meg nem bánják, de Ákos bármire rá tudja venni Abigélt, a lány egyszerűen nehezen tud nemet mondani a legkedvesebb és legszelídebb unokatestvérének. Pedig akkor is próbált a jól bevált kifogáshoz folyamodni, miszerint ihlete van és a szerkesztője is sürgeti, de Ákos úgy vélte, hogy ennyi kis szusszanás igenis jár a lánynak, és egyébként is túlhajtja magát. Ami nem igaz. Sokat ír, igen, de csak azért, mert Iván újbóli felbukkanása megint összekuszált benne mindent, és valahogy ki kell adnia magából mindazt, ami emészti, különben talán megőrülne.

Mégis hogy lehet rá ennyire mélyen hatással a férfi? Tizenkét év telt el azóta, hogy utoljára látta – tizenkettő, ennek igazán elégnek kellett volna lennie. Mégis, ha meglátja, ugyanúgy zavarban van, mint diákként, amikor Iván még tanította, ő pedig gyakorlatilag az első pillanattól, ahogy meglátta, odavolt érte. Abigél titkon azt kívánja, hogy bárcsak valami buta, kamaszlányos rajongás lett volna az egész, de a szíve mélyén tudja, hogy ez nem csak ennyi volt – különben már rég nem lenne szabad éreznie semmit. Pedig nem is hisz abban, hogy létezik szerelem első látásra. Szerinte a szerelemhez szükség van arra, hogy az ember megismerje a másikat. Ő pedig nem ismeri Ivánt – nem ismerte régen sem. Csak rávetített egy képet, amitől aztán nem tudott szabadulni, és egyre jobban belebolondult. Legalábbis Abigél nagyon szeretné ezt hinni.

Még most is képtelenségnek érzi, hogy a nagybátyja pont Iván édesanyját vette feleségül. Mégis mennyi volt ennek az esélye? És annak, hogy ő nem sokkal az esküvő előtt dönt úgy, hogy visszaköltözik a fővárosból?

Rettenetes az egész. Pedig Abigél szeret Istvánnal és Fannival lenni, de irtózik attól, hogy akárcsak lássa Ivánt. A múltkor is... szörnyű volt, borzalmas. Iván jelenlétében egészen kicsinek érzi magát, ártatlannak és tapasztalatlannak. Mintha több száz éves tölgy mellett szaladó friss, cserfes patak lenne...

És ahogy a férfi nézni tud – a hidegség és a közöny abban az átható, kék szempárban... Abigél most már igyekszik figyelmen kívül hagyni a férfit, ami persze nem egyszerű, hiszen a szíve folyton arra sarkallja, hogy forduljon felé, hogy szóljon hozzá, hogy már nem a tanára, most már lényegében mostoha unokatestvérek, bátran beszélgethetne vele – de képtelen rá. Pedig ha megismerné a férfit, talán kiszeretne belőle. Egészen biztos, hogy a férfi igazi jelleme, az, amit Abigél sosem ismerhetett meg, egyértelművé tenné, hogy nem valók egymáshoz. És ha ezt végre nemcsak az eszével, hanem a szívével is el tudná fogadni, akkor nem lennének olyan őrülten kényelmetlenek a családi összejövetelek – legalábbis számára, hiszen abban nagyon bízik, hogy rajta kívül senki sem sejti, hogy mit vált ki belőle a férfi.

Bár azért annak örül, hogy legutóbb eljött. Látni Lizi, Kornél és az egész család túláradó boldogságát olyan volt, mint valami igazán különleges és szép ajándék. Mindenki Lizit ölelgette, Léna lelkesen kiáltozott, hogy „Sikerült! Sikerült! Összetartoztok!", mire Kornél büszkén közölte, hogy ezt már ők is tudják. A férfi szemében végtelen hála ragyogott, amiért a magáénak tudhatja Lizit, amiért a lány őt választotta. És ahogy Lizi felnézett Kornélra... Abigél abba a pillanatba még most is beleborzong. Ha szavakba kellene öntenie, hogy mi volt akkor Lizi szemében, valószínűleg csúfos kudarcot vallana. Bár talán ilyen boldogságra már nincsenek is szavak...

Abigél is szeretne ilyen boldog lenni, de valahol a lelke mélyén fél, hogy neki ez soha nem fog megadatni. Végül is már harmincéves, és még mindig egy tizenkét évvel ezelőtti szerelem miatt gyötrődik...

Aznap is, mikor este hazaértek Ákosékhoz, olyan vadul és kétségbeesetten esett neki a billentyűzetnek, és mindezt egyetlen pillanat miatt. Mert amikor Iván Kornélhoz lépett, és átölelve megveregette a hátát, ott állt mellettük és mindent hallott...

„– Az én taknyos kisöcsém végül csak felnőtt.

– Bizony, nagytesó! És hamarabb nősülök, mint te. Szóval kénytelen leszel összekapni magad és kedvesebbnek lenni, ha nem akarsz nagyon lemaradni, és hidd el, megéri."

És akkor Iván egy pillanatra, egy egészen tétova töredékmásodperce Abigélre nézett. Valószínűleg csak véletlen volt, de Abigél testét mégis elöntötte a forróság... Aztán hazaérve írni akart valami nagyon keserű és fájdalommal teli mesét, de a végeredmény teljesen értékelhetetlen lett – bár még így is jobb, mintha sírt volna. Ha Iván miatt sír, mindig haragszik magára. Néha, sötétségbe és álmatlanságba fulladt éjjeleken mégis összekuporodik, mered maga elé, és csak peregnek a könnyei...

– Szia, Csúzli! Nagyon elgondolkodtál – zökkenti ki István hangja a merengésből. – Megint valami történeten agyalsz?

– Mondhatjuk úgy is. – Abigél megpróbál mosolyogni, de úgy érzi, hogy ez a mosoly inkább csak egy savanyú szájhúzásra sikeredik, bár legalább ez Istvánnak nem tűnik fel, ugyanis éppen félrelép a kapuból, hogy beengedje a lányt.

Mire Abigél belép az előszobába, már kiűzi magából az Ivánnal kapcsolatos gondolatait. Leveszi a kabátját, és épp a csizmáját húzza, de beledermed a mozdulatba, amikor az egyszerre gyűlölt és imádott hangot hallja kiszűrődni a nappaliból.

– Legközelebb óvatosabban telepítsetek, nem kell telerakni a gépet mindenféle vacakkal.

Abigél szíve rögtön hevesebben kezd verni. Nem lehet, egyszerűen nem lehet itt. Mit keresne itt Iván szombaton? Bármit is csinált a számítógépen, nem csinálhatta volna holnap? Egek, ezt nem fogja kibírni, most nem...

Lesimítja a fenekére és combjára simuló, mintás szoknyát, megigazítja az egyszerű, fekete blúzt – a világért se ismerné be, hogy Iván miatt –, aztán feszengve lép be a nappaliba, a gyomra egyetlen merő görcs. István visszahuppan Fanni mellé a kanapéra, az egyik fotelben Lizi ül Kornél ölében, a földön pedig Krisznek dőlve Léna. Mindenki örömmel üdvözli, és Abigél is mosolyt kényszerít az arcára, de ez szörnyen nehéz. Nagyon igyekszik nem Ivánra nézni, de sajnos ez is szörnyen nehéz...

– Nagyon csinos vagy, Csúzli – jegyzi meg István, mikor a lány leül melléjük a kanapéra. – Csak nem készülsz valahová?

– Randim lesz.

Persze ez igazából enyhe túlzás. Abigél nem vár csodát, tudja, mire számíthat, hiszen a férfi nem kertelt, amikor megbeszélték ezt a „randit". De Abigél nem bánja, szüksége van rá, annyi ideje nem volt már senkivel, és bár szerelemre vágyik, tűzre és lángokra, de ha ezt nem kaphatja meg, akkor legalább egy olyan férfi ágyába fekszik, aki maga az érzéki csábítás.

Ha mesét írna róla, ő lenne a testet öltött bűn, az ördögi szerető. Casanova – mosolyodik el a lány, és elképzeli, mit szólna hozzá a férfi, ha ezzel a névvel illetné. Valószínűleg tetszene neki. Elmosolyodna, azzal a gúnyos, sokat sejtető kis mosollyal, és nem mondana semmit. De tetszene neki, Abigél ebben biztos.

– Hogy találkoztatok? – kérdi kíváncsian Fanni.

– Véletlenül összeütköztünk a könyvtárban – feleli Abigél. Nem vesz tudomást Ivánról, csak azért sem, nem fog felé nézni...

– Van, ami nem változik – jegyzi meg Iván halkan, de a gúny a hangjában ugyanolyan, mint akkor régen. Hogy lehet, hogy a férfi még most is képes pusztán néhány szóval megalázni?

Abigél Iván szemébe néz, és ugyanúgy, ahogyan tizenkét évvel ezelőtt, most sem kapja el a tekintetét, bár legalább nem pirul el. Szilárdan, eltökélten néznek egymás szemébe – Abigél igyekszik nem tudomást venni arról, hogy milyen mélyen érinti meg a férfi tekintete, hogy mennyivel gyorsabban dobog a szíve. Nem gondolhat így Ivánra, nincs értelme ezzel kínoznia magát.

– És hogy hívják az illetőt? – kérdi Léna, és ahogy Abigél elfordul Ivántól, a levegőből elillannak a feszültség keserű illatai.

– Nagy Leonárd.

Abigél jó megfigyelő, így rögtön kiszúrja, hogy Kornél szeme meglepetten elkerekedik, Lizi pedig leheletnyit összevonja a szemöldökét.

– De ő... – kezdi Lizi, de Abigél közbevág:

– Tudom.

– Mit? – kérdi kíváncsian Léna.

– Leó... hát ő... – magyarázza zavartan Kornél, Abigél viszont őt is félbeszakítja:

– Szexre utazik – mondja ki nyíltan Abigél, és nem törődve azzal, hogy meglepett tekintetek érdes érintését érzi magán, gúnyosan elmosolyodik. – Talán meguntam, hogy a szőke hercegre várjak.

***

Tizenkét évvel ezelőtt...

Iván mogorván siet végig a kihalt folyosón. Egyszerre van hiányérzete és egyszerre hálás ezért a hiányérzetért, ami bosszantóan ellentmondásos, de ha Abigélről van szó, akkor tulajdonképpen minden az. Hiszen a lány a diákja, semmit sem lenne szabad éreznie iránta. És mégis... a tény, hogy ma nem volt vele órája, cseppenként szivárogtatja a vérébe a fehéren lüktető ürességet. Pedig jobb, ha nem látja a lányt, sokkal jobb, mert ha látja, még többet gondol rá, mint egyébként, holott egyáltalán nem lenne szabad rágondolnia. Ördögi kör ez, borzalmas és kegyetlen ördögi kör, ami feszültté és dühössé teszi. Mégis mit érdekli őt egy tanítványa?

Ahogy befordul az iskola szűk lépcsőházába, lemondóan megingatja a fejét. Csak ez az év, ezt kell kibírnia, utána a lány nem lesz többé a diákja...

Ahogy megpillantja a fiút és a lányt, úgy torpan meg, mintha gyomorszájon vágták volna. Nem lehet, hogy Abigél...

Megköszörüli a torkát, bár a belőle kiszökő hang inkább morgásra emlékeztet. Vad és dühös morgásra, amiért rögtön elátkozza magát.

A pár szétrebben, és mind a fiú, mind a lány riadtan néz rá. Abigél az...

Iván szíve hevesen dobog – minden gondolatát és érzését egyszerre rohanja le és tiporja el a féltékenység és a fájdalmat sóhajtó keserűség.

– Összeütköztünk – jelenti ki a lány fakó hangon.

– Hihető – jegyzi meg szárazon Iván. Csak késve veszi észre, hogy nem érzi a hazugság fanyar illatát, és hogy a lány hangjában nincs az a remegés, amit csak ő képes meghallani. Abigél nem hazudik. De mégis hogy lesz egy összeütközésből csók? Mindegy, nem tartozik rá.

A lány tekintetét kimondhatatlan fájdalom színezi sötétté. Vajon azért, mert nem hisz neki? Vagy mégis hazudott, csak ő olyan elvakult, hogy nem veszi észre? Lehetséges lenne, hogy ez a csitri ennyire megbabonázza?

Iván szúrósan nézi a lányt. Abigél arca rózsaszínre színeződik. Gyönyörű. Olyan gyönyörű, hogy Iván szíve egészen belesajdul. De ezt a lány nem tudhatja meg, nem tudhatja meg soha. Nem tudhatja meg, hogy mennyire mélyen felkavarja – pusztán már az is, ha csak látja.

– Legközelebb talán máshol ütközzenek össze – mondja, és ezúttal cseppnyi gúny vegyül a hangjába.

Abigél nem kapja el a tekintetét. Iván engedélyez még magának néhány másodpercet. Csak néhányat, hogy megmerüljön a lány tekintetében. Aztán elsiet a pár mellett, és bár nagyon szeretne, nem néz vissza...

***

Képek a szereplőkről:

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/

(Valamint a történeteim között megtalálható Szívdobbanások című kötetben akad még egy-két szösszenet Lizi és Kornél életéről. :))

Köszönöm, hogy olvastál! :)

***

A sorozat ötödik része Szívmély címmel megtalálható a történeteim között.