„Néha olyan jó lenne tudni, hogy mi lesz... hogy megéri-e... megéri-e kockáztatni..." (Lizi)

Lizinek fogalma sincs, hogy mit érez. Ritkán történik vele ilyen, ezért képtelen kezelni a helyzetet. Leveti magát az egyik fotelbe, majd rágyújt. Nem mintha a cigi valaha is megnyugtatóan hatott volna rá, de jólesik, hogy elfoglalhatja magát valamivel.

Nagyon szeretne egy igen cifrát káromkodni, jó hangosan, hogy lehetőség szerint Kornél is hallja, és pontosan tisztában legyen vele, hogy miatta ennyire dühös... és összezavart... és... mindegy is, mert igazából pont ezért nem teszi. Kornél minden egyes káromkodást számolna, és csak boldogabb lenne attól, hogy a lány megszegte egy fogadalmát. Lizi nem akarja ezt az örömöt megszerezni a férfinak. És egyébként is: meg kell nyernie a fogadást. Ha sikerül, Kornél leszáll róla.

De vajon tényleg akarja, hogy leszálljon?

Lizi felsóhajt. Kornél jó ember, ezt Lizi őszintén így gondolja. Mindig vidám, bolondos, de sosem akar senkit bántani, mert egyszerűen jószívű, olyan, aki hiszi, hogy a világ és az élet szép – Lizi nehezen és fájó kis szúrással a szívében ismeri be magának, hogy ha Kornéllal van, pillanatokra ő maga is így érez. Még akkor is, ha épp dühös. Kornél közelében nehéz nem szeretni az életet. A férfi kedvessége, játékossága, mindig mosolyra álló szája...

Kornél nagyon jó pasi, igen, sajnos minden tekintetben, és amit mondott, hogy akarja őt, nemcsak az ágyában, hanem az életében is... Lizi megborzong. Azok a szavak a szíve legmélyéig hatoltak, megérintették, még akkor is, ha az esze azt súgja, nem szabad őket komolyan vennie.

De mi van, ha Kornél tényleg tudná szeretni őt? Ha még ilyen átkozottul elcseszetten is tényleg, őszintén tudná szeretni?

Lizi ajkára halvány mosoly kúszik – mikor észreveszi az áruló rebbenést, keskeny, komor vonallá préseli a száját.

Nem lehet tagadni, a férfi teljesen megőrjíti. El kell távolodnia tőle, legalább addig, míg tisztázza magában, hogy mit is akar, hogy vajon Kornél mennyire őszinte – persze ő nyilván azt hiszi, hogy az, különben már nem ostromolná. Lizi ebben biztos, mert amikor az előző kapcsolatairól beszélt, látta a férfi tekintetében a megértést, és Kornél, ha nem gondolná komolyan, amit mond, akkor elengedte volna, mert ő ilyen – becsületes és tisztességes, és Lizi tudja, hogy nem akarja megsebezni. De vajon őszinte-e igazán? Vajon nem csak azért érez úgy, ahogyan állítja, hogy érez, mert Lizi visszautasítja őt?

Lizinek mindig ez a veszte, mert hiába undok, mégis akarják őt, ő pedig megadja magát, de a természetén nem tud változtatni, attól még fanyar és gúnyos marad, és így egy idő után már nem is találják olyan érdekesnek. Mi kellene ahhoz, hogy Kornél rájöjjön, hogy ő mennyire végzetesen elcseszett?

Lizi felsóhajt, és elnyomja a cigarettát, aztán rögtön meg is gyújt egy újat.

Hallja, hogy Kornél elzárja a csapot, a fürdőből vidám fütyörészés szűrődik be a szobába. Lizi tétován elmosolyodik. Vajon Kornél énekelni is szokott fürdés közben?

Ez meg már megint miért érdekli? Nem mindegy, hogy szokott-e vagy sem?

És mi lenne, ha mégis adna neki egy esélyt? Mi lenne, ha nem lenne olyan makacsul elutasító? Vajon a férfi akkor is akarná? Vagy akkor rádöbbenne, hogy tulajdonképpen mégsem olyan érdekes?

Lizi képtelen döntésre jutni. Ahogy a cigit szívja, a szédülten kavargó gondolatai csak még jobban összezavarják. Gyűlöli, hogy így érez, és gyűlöli a félelmet is, ami úgy ömlik szét a testében, olyan sötéten és megállíthatatlanul, mint egy üres, hófehér papírlapon az óvatlanul felborított üvegből a tinta.

A lány nem számolja, de talán még két cigit elszív, mire hallja nyílni a fürdőszoba ajtaját. A teste rögtön megfeszül, a szíve sebesen kezd verni. Amikor Kornél fesztelenül belép a szobába – egy szál törölközőben! –, Lizi szeme elkerekedik, és bár nagyon szeretne másfelé nézni, de a férfi széles mellkasa megbabonázza. Szeretné megérinteni, szeretné, ha az ujjaival a halvány szőrszálakat borzolhatná, szeretné, ha a férfi hasa megfeszülne a tenyere alatt, ha az a vékony szőrcsík, amely eltűnik a törölköző alatt...

– Tudod, Lizi, gondolkodtam.

Lizi elkapja a tekintetét, aztán Kornél szemébe néz. A férfi lazán csípőre tett kézzel, jót derülve figyeli őt. A lány érzi, hogy az arcára könnyű pír kúszik.

– Képzeld el, milyen lenne – folytatja Kornél zavartalanul –, ha összeházasodnánk, és Léna épp bemutatna minket valakinek. – Kornél kicsit vékonyabb, magasabb hangszínre vált, és Lénához nagyon hasonlóan gesztikulálva folytatja. – Ő a nővérem, ő pedig a bátyám, és egyben a sógornőm és a sógorom. – A férfi elvigyorodik. – Szerinted hány embernek esne le az álla?

Lizi nem is tudja, mi hozza inkább zavarba: hogy bámulta Kornélt, vagy az, hogy a férfi most játékos vidámsággal a házasságról beszél.

– Tudod, Kornél – szólal meg a lány halkan és megfontoltan –, szerintem mindketten jobban járnánk, ha nem gondolkodnál.

Kornél lustán elmosolyodik, leengedi a karját, és közelebb lép Lizihez. A lány észre se veszi, hogy jobban a fotelbe préselődik.

– Kétlem, hogy ezt komolyan gondolod, Lizi – jegyzi meg Kornél mély és csábító hangon, közben még közelebb lép.

– Igazad van, nem gondolom komolyan – visszakozik gyorsan, és ijesztően vékony hangon a lány.

Kornél az ajkán sokat sejtető mosollyal még egyet lép – a lábuk szinte már összeér –, aztán a fotel karfájára támaszkodik, és Lizihez hajol. Ez a közelség bénító – olyan, mintha hirtelen kizuhantak volna térből és időből, és csak ketten léteznének az egész világmindenségben.

A lány csak lopva vesz levegőt. Kornél illata friss és édes, és valamiért puhazöld nyarat idéz fel Liziben.

A férfi még közelebb hajol. Lizi elvész a kék tekintetben, és megperzseli a vágy, ami a mélyéről feldereng.

Lizi akarja, hogy Kornél megcsókolja. Akarja újra az ízét, az érintését, belehullani a szenvedélybe, mert akkor nincsenek gondolatok, nincs bizonytalanság, nincs félelem... csak Kornél és az, hogy akarja őt, őt és nem mást...

A pillanatot éles dallam szakítja szét. Lizi megremeg.

– Kornél, csörög a mobilod – suttogja a lány. – Szerintem Iván az.

– Nem érdekel – feleli Kornél rekedten, és nem mozdul.

Lizi csak nézi őt, nézi ezt az elképesztő férfit, aki úgy megrészegíti, ahogy még soha senki, akinek a közelségétől úgy önti el a forróság, hogy az már szinte elviselhetetlen, és mégis hálás azért, hogy a mobil nem hallgat el.

– Itt van értünk... – A lány szaggatottan beszél, a szavak úgy csusszannak le az ajkáról, mintha valójában nem is akarnának elhangozni. – Fel kell öltöznöd. Kérlek!

Kornél nagyot sóhajt – megadástól fátyolos, elveszett sóhaj –, aztán gyors, könnyű puszit nyom Lizi homlokára, és mintha mi sem történt volna, a komódhoz lép. Felkapja a mobilját, vált pár szót Ivánnal, de Lizi nem figyeli. Úgy érzi, mintha minden apró porcikája megolvadt volna – hogy képes Kornél ezt pusztán a közelségével és egyetlen röpke érintéssel elérni?

Csak most veszi észre, hogy az ujjai görcsösen kapaszkodnak a fotelbe – küzdenie kell azért, hogy lazítson a szorításon.

Kornél néhány ruhával a kezében újra eltűnik a fürdőben – Lizi hálás azért, hogy nem előtte kezd el öltözni. Jelenlegi állapotában azt nem biztos, hogy túlélné – talán spontán kigyulladna a visszafojtott vágytól.

Hallja, hogy Kornél megint rákezd arra a dallamra, amit az imént is fütyült. Most – ha ugyan lehetséges – még vidámabbnak tűnik, mint az előbb.

Lizi úgy érzi, rettenetes, hogy nem tud ellenállni Kornélnak, és ennél csak az rettenetesebb, hogy a férfi ezzel tökéletesen tisztában van. Ugyan hova fog ez vezetni kettejük között?

Mikor Kornél kijön a fürdőből, Lizi elnyúzottan feláll. Nem néz Kornélra. Felkapja az asztalról a szétázott könyvet, keres a konyhában egy nejlonzacskót, beleteszi, majd az előszobába megy. Felveszi a bakancsát és a kabátját, a vállára veti a táskáját, beletuszkolja a könyvet (ami komoly művelet, tekintve, hogy milyen pici a táska), majd lehajtott fejjel egyszerűen csak vár.

Bár érzi magán a férfi tekintetét, csak azért sem pillant fel. Kornél is cipőt húz és kabátot vesz, aztán kinyitja Lizi előtt az ajtót. A lány nem várja meg a férfit, rögtön a lifthez megy. Hallja, hogy Kornél újra fütyülni kezd, és akkor sem hagyja abba, amikor mellé áll, sőt, ahogy beszállnak a liftbe, egyre lelkesebben folytatja.

– Muszáj fütyörészned? – csattan fel Lizi.

– A boldogság teszi – emeli meg a vállát Kornél, majd sandán a lányra pillant. – Idegesít?

– Igen – morogja a lány. – Egyáltalán: mi ez?

– Ennyire bénán fütyülök? – néz rá tettetett szörnyülködéssel Kornél.

Lizi elnyom egy mosolyt – szereti, amikor Kornél bolondozik.

– Tény, ami tény, elég béna – mondja szándékosan közönyös hangon.

Kornél ajka felfelé kunkorodik.

– „Tán csak szívünk dobban úgy – a férfi halkan énekel, de Lizi így is megborzong a hangjától, mély és füstös és gyönyörű –, ahogy a dob dübörgi szét, azt, hogy egy új világ jön majd, hogy a holnap szép!" Komolyan nem tudod? – kérdi Kornél.

– Nem – súgja Lizi. Úgy érzi, minden erő elszállt belőle. Akár órákig képes lenne hallgatni, ahogy Kornél énekel – ki hitte volna, hogy ennyire bársonyos, ennyire ringató, ennyire... hogy lehet valakinek ilyen hangja?

Lizi Kornélra pillant, a férfi melegen néz rá vissza, és Lizi hirtelen megint túl szűknek érzi a liftet...

– A nyomorultak. Nem láttad a filmet?

– Ugye tisztában vagy vele, hogy igen sok filmfeldolgozása van? – néz rá gúnyosan Lizi. – Amiben Liam Neeson játssza Jean Valjeant, azt láttam, és a könyv is régen tervbe van véve, csak mindig megrémiszt a terjedelme.

Kornél elvigyorodik.

– Lizi, a musicalről beszélek. Hugh Jackman, Russell Crowe, nem dereng?

– Nem igazán.

Kornél vigyora még szélesebbre szalad, a tekintetében pedig pajkosság dereng fel.

– Súlyos hiányosság, ezt orvosolnunk kell. Ma este?

– Kizárt – vágja rá hevesen Lizi, majd ahogy Kornélra pillant, elpirul. Nem tehet róla, de ha eszébe jut, hogy mi minden történhetne filmnézés közben...

– Én csak filmnézésre gondoltam, te mire, Lizi? – somolyog kajánul Kornél, mire Lizi még inkább elpirul.

A lift zökkenve érkezik meg, úgyhogy a lány kikerülheti a válaszadást. Már-már menekülésszerűen lép ki a fülkéből, és meg se várva Kornélt, átvág a kicsi előtéren és kilép az épületből. A hideg rögtön mohón átöleli, ami kivételesen jólesik a lánynak, mert legalább lehűti felhevült bőrét.

– Iván oldalt állt meg – jegyzi meg a háta mögött Kornél.

Lizi nem válaszol, csak elindul. Mikor megpillantja Iván autóját, megszaporázza a lépteit, nem törődve azzal, hogy Kornél mit csinál.

Ahogy kinyitja a kocsi hátsóajtaját, igyekszik elnyomni magában a dühöt.

– Szia! – köszön egészen nyugodtan Lizi, ahogy beül hátra.

– Szevasz, nagytesó! – mondja vígan Kornél, ahogy ő is beszáll.

Iván előbb Lizire, aztán pedig az öccsére pillant. A tekintete – mint általában – komor, de ezúttal mintha halványan kíváncsiság is derengene benne.

Vagy csak kezdek paranoiás lenni... – állapítja meg magában gúnytól átitatva Lizi.

– Sziasztok! – szólal meg szelíden Iván, majd továbbra is elgondolkodva nézve hol egyikükre, hol másikukra, folytatja: – Tudjátok, anya korán reggel, és amikor azt mondom, korán, akkor valóban arra gondolok, hogy korán, igen lelkesen azzal ébresztett, hogy együtt töltöttétek az éjszakát, nem mintha erre én kíváncsi lettem volna...

– Nem történt semmi! – morogja Lizi, de mikor Iván tekintete komoran rávillan, rögtön megérti, hogy ez a kijelentés komoly hiba volt. Egyszerűen nem szokott még hozzá, hogy Kornél bátyja mindig tudja, ha valaki hazudik – ami egyébként Lizi szerint sokkal hasznosabb képesség, mint amivel ő büszkélkedhet.

– Tehát történt valami – állapítja meg Iván, és egyébként szúrós tekintete most mintha derűsen csillogna.

Kornél halkan, dörmögősen kuncog, aztán hátrafordul Lizi felé.

– Tudod, Lizi, Iván ellen a legjobb taktika, ha semmit sem mondasz. Kivéve persze, ha akarod, hogy tudja az igazat.

– Az ég szerelmére, nem feküdtünk le! – fakad ki Lizi.

– Ez igaz – billenti félre a fejét Iván, majd elgondolkodva az öccsére néz. – De akkor mégis mit csináltatok?

Lizi összefonja maga előtt a karját, az álla dacosan megfeszül. Ő ugyan nem fog többet megszólalni. Kornél csak sokat sejtetően vigyorog, de ő sem mond semmit.

Iván elgondolkodva nézi őt, aztán halkan, komoran megszólal.

– Ha bántod Lizit, anya kinyír. Tehát ha nem gondolod komolyan, szállj le róla – jegyzi meg Iván, és Lizit meglepi, hogy mennyire nehéz és fenyegető a hangja.

Hát tessék, ezért rettenetes ötlet az, hogy ők ketten együtt legyenek – még nem is történt semmi, és a család máris úgy érzi, hogy a védelmébe kell őt venni, ami persze nagyon jó érzés, de... Mi lenne, ha tényleg megbántanák egymást Kornéllal? Hogy viselné el azt a család? Mekkora törés lenne ez az életükben?

Már majdnem megszólal, hogy kimentse a válaszadás alól Kornélt, de a férfi megelőzi.

– Nagyon is komolyan gondolom – jelenti ki, és mélyen a testvére szemébe néz.

Iván pár másodpercig fürkészve figyeli az öccsét, aztán elmosolyodik.

– Anya örülni fog.

Lizi kikerekedett szemmel pillant Ivánra. Ez azt jelenti, hogy Kornél... tényleg a lénye legeslegményéig komolyan gondolja?

– Szóval anya az én pártomon áll – jelenti ki büszkén Kornél, és sokat sejtetően Lizire pillant.

A lány tehetetlenül felnyög, és hátradől, majd amilyen jegesen csak tud, a visszapillantó tükörben Iván szemébe néz.

– Indulhatnánk?

– Nem lesz könnyű dolgod – jegyzi meg Iván Kornélra sandítva.

– Megéri – dörmögi Kornél.

Iván ajkára apró mosoly kunkorodik, aztán beindítja az autót.

Lizi bekapcsolja a biztonsági övet, aztán kicsit lejjebb csúszik az ülésen, behunyja a szemét, és nagyon igyekszik úgy tenni, mint aki nincs is jelen.

***

Ahogy Iván leparkol a ház előtt, Kornél vidáman kipattan az autóból. Előzékenyen kinyitja Lizinek az ajtót, bár tudja, hogy ez a fajta udvariasság a lányt megint fel fogja dühíteni – de nem tehet róla, amikor Lizi dühös, az... olyan hatással van rá, mintha egy szirén énekelne, vagy mint az ambrózia lehet egy egyszerű halandóra. A lány mindenhogy csodálatos, de amikor dühös, akkor igazán engedi magát élni, akkor nem bújik el álarcok mögé, akkor egyszerűen csak őszinte, és éppen ezért Kornél imádja őt így látni. Ami lehet, hogy kicsit gonosz dolog, de talán ezzel elérheti, hogy Lizi ne zárkózzon újra és újra magába. Ha azt látja, hogy őt nem tudja elüldözi, bármilyen undok is legyen éppen, akkor előbb-utóbb talán elhiszi neki, hogy mellette akar lenni.

– Nagylány vagyok már, ugye tudod? Ki tudok nyitni egy ajtót – jegyzi meg fanyar mosollyal a lány. Kornél válaszul elvigyorodik – igen, pontosan ilyesmi reakcióra számított.

– Régimódi úriember vagyok – mondja Kornél, mire Lizi tekintete rávillan. Kornél nem tudja eldönteni, hogy a lány tekintete gúnyos vagy inkább játékos, vagy talán inkább a kettő különös keveréke.

– Az úriembert azért megkérdőjelezem – húzza el picit a száját Lizi, és mérhetetlenül édes ezzel a kifejezéssel az arcán. A tekintete huncutul csillan, és Kornél legszívesebben táncra perdülne örömében – a lány az út alatt mintha újra felvértezte volna magát, vagy talán inkább mintha levetette volna magáról a félelmet és a bizonytalanságot. Talán úgy döntött, ad neki egy esélyt? Bár így lenne, de Kornél nem reménykedik ilyen gyors győzelemben. Ahogy Lizi felemelt fejjel elmegy mellette, úgy érzi, Lizi most inkább ezzel próbál védekezni ellene – gúnnyal és hűvösséggel. Elfelejti, hogy őt ez őszintén lenyűgözi.

A férfi könnyed mozdulattal becsapja az ajtót, megvárja, míg Iván lezárja az autót, és mellé lép, csak aztán indul el. Mire ők is az előszobába érnek, Lizi már levette a cipőjét és a kabátját. Még mindig észbontóan gyönyörű ebben a kék ruhában – Kornél perzselő tekintettel simogatja végig a lány törékeny testét.

Lizi dacosan pillant rá, aztán bemegy a nappaliba. Kornél, Ivánnal a nyomában, követi.

– Ti meg mit néztek? – torpan meg Kornél, ahogy a tévé képernyőjére mered, amin éppen egy kimerevedett erdőt látni.

A húga és a barátja – aki nem mellesleg Kornél mostohabátyja, ami a férfi szerint nagyon mókás, egyszerűen imádja, hogy a családjukban ennyire őrülten alakultak a kapcsolatok – egyszerre fordulnak felé.

– Robin Hood – feleli mosolyogva Léna.

– Tuck barát a király – vigyorodik el Krisz, majd megemeli a kezében tartott sört. – „... a gabonát a bolondok fölzabálják, pedig az Úr arra teremtette, hogy méltóbb módon vegyük magunkhoz!"

Kornél és Krisz egyszerre nevetnek fel.

– Kamaszkoromban teljesen bele voltam zúgva Kevin Costnerbe – jegyzi meg Lizi, ahogy leveti magát az egyik fotelbe, és szándékosan kihívó tekintetet vet Kornélra.

– Szerintem ő és én kifejezetten hasonlítunk egymásra – mondja somolyogva a férfi.

Lizi végigméri Kornélt, és bár igyekszik közönyösen nézni rá, a tekintetében mégis megcsillan a vágy. Kornél elvigyorodik, mire Lizi leheletnyit elpirulva elkapja a pillantását.

– Nocsak – jegyzi meg halkan Krisz.

Lizi idegesen pillant előbb rá, majd a teli szájjal vigyorgó Lénára, aztán düh szikrázik fel a tekintetében.

– Ne nézzetek így, csak nála aludtam, semmi sem történt – közli dacosan a lány.

Léna és Krisz összenéznek, de nem mondanak semmit.

Kornél Lizi mellé lép, és közel hajolva hozzá a fülébe súgja:

– Ugye tudod, hogy a „Nem hazudok..." pontot kihúzhatjuk a listádról?

Lizi arcán a pír mélyebb árnyalatra vált.

– Aha, semmi, hihető – állapítja meg Krisz vigyorogva. – Azért olyan a színed, mintha leégtél volna.

– Krisz! – csattan fel Lizi, de Krisz nem hagyja magát eltántorítani.

– Olyan kipihentnek tűnsz, Lizi, olyan... elégít... akarom mondani, elégedettnek.

Lizi egész teste megfeszül.

– Krisz, ha nem fogod be záros határidőn belül, az egész családnak elmondom, hogy a karácsonyi szünet alatt, mikor kettesben voltál Lénával, hol és hányféleképpen szexeltetek, és ugye tudod, hogy ez Lénának nem tetszene?

Kornél csak magában mosolyodik el azon, hogy a húga erre a kijelentésre teljesen elsápad. Pedig hát senki sem hülye a családból, egyértelmű, hogy Krisz és ő... na jó, ebbe Kornél inkább nem akar belegondolni, nem igazán kíváncsi a húga szexuális életére – ami azt illeti, az imént többet is megtudott róla, mint amennyit valaha is akart...

– Szörnyeteg vagy – morogja Krisz, mintha kisgyerek lenne, akitől épp most vették el a kedvenc játékát. – És elrontod a szórakozásomat.

– Mindkettőt vállalom – jelenti ki Lizi.

– Ugye tudod, hogy a „Nem kommentálom..." pont is kezd vesztésre állni? – súgja a lány fülébe Kornél. Lizi megsemmisítő pillantást vet rá.

– Bocs, de nem kommentáltam, csak... zsarolás céljából felhasználtam, amit láttam – nem ugyanaz.

Kornél kiegyenesedik, és jókedvűen felnevet. Csak akkor hagyja abba, mikor Lizi újra megszólal.

– Léna, beszélnem kell veled.

Kornél csodálkozva nézi, hogy egyetlen pillanat alatt mennyire komoly lett Lizi, a húga pedig olyan riadtan, olyan elkerekedett szemmel néz rá, hogy az egészen félelmetes. Mi a fene történik itt?

– Nem – rázza meg a fejét Léna.

– De – mondja határozottan Lizi.

– Nem – ismétli meg Léna, és egyre ijedtebben néz.

Mégis miről beszélnek?

– Most. A szobámban. – Lizi felpattan a fotelből, és türelmetlenül néz Lénára.

Léna szinte könyörögve, kétségbeesetten néz vissza Lizire. És akkor Kornél megérti. Lizi azt akarja tudni a húguktól, hogy ők ketten összetartoznak-e.

– Állj, ez a párbeszéd engem is érdekel – szól közbe a férfi.

– Nem – mondja újra Léna.

– Kérlek! – suttogja erőtlenül Lizi.

– Nem mondhatom meg.

Kornél összevonja a szemöldökét. Ez különös, pedig máskor Léna előszeretettel hangoztatja, ha két egymáshoz tartozó embert talál, sőt, igazából mindent, ami a képességének köszönhetően a tudomására jut, örömmel hangoztat, már ha az senkit sem sért, akkor ezt most miért nem?

– De tudod? – kérdi halkan Kornél.

– Igen – pillant fel rá Léna, és a férfi úgy érzi, némán kéri a megértését.

– A kurva életbe is, akkor meg miért ne mondhatnád meg? – fakad ki Lizi.

– Nem tudom, de tudom, hogy nem lehet – magyarázza Léna. Krisz átkarolja a derekát, és közelebb húzza magához. Léna láthatóan ellazul az érintéstől.

– Ennek nincs értelme – küzd tovább makacsul Lizi, pedig ismerhetné már annyira a húgukat, hogy ha ő egyszer valamit eldönt, akkor az bizony úgy is lesz. Egyébként pedig Kornél egyáltalán nem bánja – nem akarja, hogy Lizi azért adja be a derekát, mert Léna azt mondja, hogy összetartoznak. Azért mondjon neki igent, mert igent akar mondani, mert akarja őt, mert bízik benne. Tulajdonképpen jobb is így.

– Én nem bánom – mosolyog Lénára Kornél.

– Mert így bátran tovább szórakozhatsz velem? – morogja Lizi.

Kornél meglepetten néz rá. Vajon tényleg így érzi a lány? Hogy csak szórakozik vele? Vagy ezt most csak a düh mondatja vele? Kornél nem tudja elrejteni a tekintetéből a megbántottságot, pedig szeretné.

– Megyek, átöltözöm – suttogja Lizi, és elkapja róla a tekintetét, de előtte Kornél mintha megbánást látna benne. Úgy érzi, ezt a beszélgetést most folytatniuk kell, és igenis tisztázni akarja, hogy neki ez nem szórakozás, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan azt Lizi gondolja, úgyhogy a lány után indul.

– Te mit csinálsz? – torpan meg Lizi, és felé fordul, mikor észreveszi, hogy követi.

– Megyek veled – jelenti ki Kornél. Ezúttal nem olyan könnyed és évődő a hangja.

– Miért?

– Van néhány könyv a szobámban, amire szükségem van – mondja gondolkodás nélkül Kornél, de szándékosan gúnyosan, hogy Lizi tudja, ez nem igaz.

– Kornél, átöltözöm – közli a lány úgy, mintha kételkedne Kornél értelmi képességeiben.

– Igen, tudom – vigyorodik el a férfi. A megbántottsága ebben a pillanatban egyszerűen tovaszáll, nem tud haragudni Lizire – a lány csak fél, és annak tükrében, amit korábban elmondott, ezért nem is igen lehet hibáztatni.

– Egyedül – nyomatékosítja Lizi, és újra elindul.

– Csak néhány könyvért megyek – szól utána Kornél, és magában mulatva követi.

Mikor Lizi belép a szobába, Kornél pedig szorosan mögötte, a lány hirtelen megfordul, és mereven a szemébe néz.

– Miért csinálod ezt?

– Mit? – kérdi ártatlanul Kornél.

– Miért nem hagysz békén?

– Mert nem csak szórakozom veled – komorodik el Kornél, aztán azonban halvány mosolyra húzódik a szája. – És túlzottan vonzó vagy dühösen.

– Kornél! – emeli égnek a szemét lemondóan a lány.

Kornél ezt a pillanatot választja arra, hogy megragadja a derekát, és közelebb rántsa magához. Lizinek nincs ideje tiltakozni, Kornél máris vadul csókolja őt.

Egek, mennyire akarta ezt azóta, hogy Iván megszakította őket!

A férfi nem tud betelni a lánnyal. Az ajka, a nyelve mohón érinti Lizi ajkát. A lány végül megadja magát, utat enged, és a nyelvük szédülten gabalyodik egymásba. Lizi Kornél nyaka köré fonja a karját, és még szorosabban a férfihoz simul.

Kornél nehezen ugyan, de megszakítja a csókot. Épp csak egy leheletnyit húzódik el Lizitől.

– Tudod, ha befogom a szádat, remekül megértjük egymást – jegyzi meg vágytól rekedt hangon, és mielőtt Lizi visszavághatna, újra az ajkára tapasztja az ajkát.

A lány nem ellenkezik, és ez melegséggel tölti el Kornél szívét. Szorosan átöleli Lizit, a testük ennél közelebb már nem lehetne egymáshoz – olyan, mintha mindjárt egymásba olvadnának. Kornél keze lejjebb csúszik Lizi derekáról, és vágytól mohón belemarkol a lány fenekébe. Lizi lábujjhegyre áll, és hozzádörgölőzik.

A forróság emésztő, minden értelmes, józan gondolatot megsemmisít, és Kornél már csak annyit tud biztosan, hogy ölelni akarja Lizit, ölelni és szeretni...

– Ó, bocsi!

Riadt hang zavarja meg őket. Lizi kipirultan és kótyagos tekintettel húzódik el Kornéltól, de a férfi nem engedi messzire.

– Csak Iván mondta, hogy... – Kornél jót derül Lizi nővérének a zavarán. – Igazából mindegy... – vigyorodik el Dina –... öhm, nem is zavarok, folytassátok csak! – int feléjük, aztán amilyen hirtelen érkezett, ugyanolyan hirtelen távozik is.

Kornél jókedvűen néz utána, amikor azonban Lizire pillant, kicsit elkomorodik.

– A nővérem most azt hiszi, hogy mi... – dadogja Lizi.

– Csókolóztunk – fejezi be helyette Kornél, és mereven figyeli Lizit. A lány sápadt és a szemében ijedt árnyak derengenek elmosva a vágyat és a szenvedélyt.

– Igen – leheli Lizi kétségbeeséstől fakó hangon. – És mire leérünk, az egész család tudni fogja.

– És az miért baj? – kérdi óvatosan és finoman Kornél.

– Mondd, Kornél, felfogtál te bármit is abból, amit mondtam neked? – kérdez vissza Lizi, és elhúzódik tőle. Alig egyet lép csak hátra, Kornélba mégis belemar a hiánya.

– Igen – válaszol komolyan a férfi.

– Egészen pontosan? – emeli meg kérdőn a szemöldökét a lány.

– Te is akarsz engem. Csak félsz. Megértem. De tőlem nem kell félned, Lizi.

Kornél közelebb lép, mert a távolság elviselhetetlen – összeszorítja a mellkasát, ránehezedik, és egyszerűen iszonyatosan gyötrelmes. Érinteni akarja Lizit, és csókolni, csak csókolni...

– Most ezt hiszed, de... – Lizi megrázza a fejét, és nem fejezi be a mondatot.

Kornél gyengéden végigsimít Lizi arcán. Érzi a lány remegését.

– Bebizonyítom neked – jelenti ki eltökélten.

– Mégis hogy? – morogja megtörten Lizi. – Minden egyes alkalommal letámadsz?

– Ez sem lenne rossz ötlet, de nem – mosolyodik el lágyan Kornél, és ujjai Lizi ajkára tévednek. – Ez kivételes volt, nem tudtam magam türtőztetni.

Lizi félrefordítja a fejét. Kornél tehetetlenül engedi le a karját.

– Most már hagysz átöltözni? – kérdi Lizi csendesen, és olyan fájdalommal teli a hangja, hogy Kornél semmi mást nem szeretne, csak átölelni, és elmondani neki, hogy minden rendben lesz. De ezt most nem teheti meg.

– Igen – mondja Kornél, és elfordul, azonban képtelen megállni, képtelen így itt hagyni a lányt, ezért az ajtóból visszafordul. Lizi még mindig félrefordított fejjel áll. Az arcára ráncokat rajzolt a félelem, a gyötrődés. Kornél szíve összeszorul, de azért igyekszik könnyed hangot megütni:

– Ugye tudod, hogy azt a menekülős pontot gyakorlatilag kihúzhatjuk?

– Ezt hogy érted? – pillant rá Lizi.

– Éppúgy akarsz engem, mint én téged. Megpróbálhatnánk. De te inkább elmenekülsz.

– Most zsarolni akarsz? – szűkül össze Lizi szeme.

– Tőled tanultam – mosolyodik el Kornél.

Lizi dermedten nézi. A fájdalom a szeméből szépen lassan eltűnik, és átadja valami másnak a helyét, de hogy minek, Kornél nem tudja.

– Jó – jelenti ki hirtelen a lány, és az ajkán mintha mosoly küzdene.

– Mi jó? – kérdi értetlenül Kornél.

– Átgondolom... kettőnket – mondja megfontoltan Lizi. – De addig te visszafogod magad.

– Tényleg megteszed?

– Igen – bólint a lány, és most már mosolyog. Úgy néz, mintha ez a döntés neki is megkönnyebbülést jelentene. Talán így is van – nehéz lehet folyamatosan a saját vágyai ellen küzdeni.

– De igazán? – kérdi Kornél gyanakvóan.

– Igen. – Lizi mélyen Kornél szemébe néz. A férfi szíve őrülten kezd dobogni, legyőzhetetlen forróság égeti, és a távolság kettejük között már megint túl sok, túl nagy, elviselhetetlen...

Két lépéssel Lizi előtt terem, átöleli a derekát, és úgy csókolja meg, hogy abba mindketten beleremegnek.

Hihetetlen ez, felfoghatatlan.

Lizi mámortól ittasan viszonozza a csókot.

Gyötrő, örvényízű kábulat ez...

Kornél minden porcikája tiltakozik, de megszakítja a csókot. Levegőt csak kapkodva képes venni, mégis elfordul Lizitől, és kisiet a szobából. Ez most nem a megfelelő hely és idő arra, hogy ezt folytassák, de eljön majd az a pillanat is. El kell jönnie...

– Ja, és Lizi – torpan meg Kornél már a folyosón, de biztos benne, hogy Lizi hallja. – Négy.