„Az éjszakák, mindig az éjszakák..." (Lizi)

Túl sok – Lizi tudja, hogy egyszerűen túl sokat beszélt, túl sokat árult el, és most sebezhetőnek érzi magát. A nővérén – és talán a húgán – kívül soha senkivel nem beszélt ennyire részletesen arról, amire képes, igazából soha senkit nem is érdekelt ennyire, senki nem kérdezett így, mint Kornél. Igazából ez zavarta össze: a folyamatosan érkező kérdések, és válaszolt anélkül, hogy átgondolta volna, hogy ezzel kiadja magát. Válaszolt, mert jó érzés volt, mert akart, mert egyszerűen jólesett erről beszélni, mert jólesett, hogy valaki kíváncsi, hogy valaki meg akarja érteni.

Most mégis pont ettől érzi magát rosszul és kényelmetlenül. Kábultan mered maga elé, és próbálja feldolgozni a tényt, hogy Kornéllal olyan őszinte volt, mint amilyen egyetlen barátjával sem tudott lenni soha.

Mi van Kornélban, amitől ennyire vonzódik hozzá? Lizi fél. Olyan ez a félelem, mint a fák riadt, halk susogása, ha vihar baljós, sötét ízeit sodorja feléjük a szél. Fél a testében újra és újra feltámadó vágytól, fél attól, hogy beleszeret a férfiba – mert igen, Kornél pontosan olyan férfi, akibe ő könnyen bele tudna szeretni. A humora, az, hogy tele van megfejtésre váró titkokkal, hogy figyelmes és kedves, hogy egyszerűen csak van benne valami, ami gyertyaláng körül keringő, ostoba molylepkévé változtatja őt, és akarja a forróságot, a lángot... El fog veszni, ha hagyja. Kornél megsemmisíti. Lizi olyan tisztán látja ezt, mint amilyen tiszták a téli, néma fagyba dermedt hajnalok...

Fel kellene állnia, és haza kellene mennie. Aztán... aztán el kellene kerülnie Kornélt minden lehetséges módon. Elmenekülni... megint. Nem érdekli a fogadalomlista és a fogadás, menekülni kellene, amíg lehet, amíg képes rá. Képes lenne még egyáltalán rá?

Belekortyol a sörbe, aztán leteszi az asztalra. Nem néz Kornélra. Kicsit lejjebb csúszik a fotelben, és hátrahajtja a fejét, aztán behunyja a szemét. Olyan jó lenne most elaludni, és elfelejteni mindent. Jó lenne reggel úgy ébredni, hogy az élet egyszerű, könnyű, gondtalan...

Váratlanul rohanják meg a képek, egyáltalán nem számít rájuk. Most, hogy behunyt szemmel ül, minden még valóságosabb – mégis hogy képes Kornél ennyire élethűen fantáziálni?

Lizi látja, hogy a férfi feláll – Kornél ezúttal mindent kívülről képzel el, saját magát is.

A férfi lassan és megfontoltan a lányhoz lép – Lizi akaratlanul színezi ki hangokkal a képeket. Tompa dobbanást hall és a nadrág halk surrogását.

Kornél Lizi elé térdel – a fantáziában Lizi élénken csillogó tekintettel figyeli a mozdulatait. A férfi finoman megérinti Lizi arcát, aztán a keze a nyakára csúszik, és Lizi – észre sem véve, mit tesz – megemeli picit a fejét. A fantáziában Kornél közelebb hajol, és lágyan végigcsókolja a nyaka ívét, és bár lehetetlen, Lizi mégis mintha érezné a nyakán a nedves forróságot...

– Kornél... – nyögi Lizi, de még ő is hallja, hogy inkább könyörgésre, mintsem figyelmeztetésre emlékeztet a hangja.

A férfi nem szakítja meg a fantáziát. Egyik keze megmarkolja Lizi mellét, a másik lassan a póló alá kúszik. Lizi egyszerre remeg meg a képzeletben és a valóságban.

– Lizi? – kérdi halkan Kornél. A hangja rekedtes és elmosódott.

Nem, képtelen válaszolni, kellene, de...

– Akarod, hogy abbahagyjam?

Nem, a legkevésbé sem, de a fenébe is, akarnia kellene...

– Lizi, mondj valamit...

Nem megy, képtelen rá, még a szemét se tudja kinyitni, pedig ezt nem engedheti, nem folytathatják ezt, ennek semmi értelme, ez önkínzás...

– Nem folytatom, míg azt nem mondod, hogy akarod.

Miért kéri ezt tőle? Miért ilyen rohadtul udvarias? Miért nem teszi csak egyszerűen meg? Hát nem érti, hogy képtelen azt mondani, hogy „igen, akarom"?

A fantázia hirtelen szétfoszlik, és csak csend és üresség marad, és Lizi egész teste merő sóvárgás és vágy... Akaratlanul nyög fel – fájó, éles hang, mint amikor elpattan az üveg, és a szilánkok szétrepülnek, és hirtelen minden összezavarodik...

– Te... akarod? – kérdi bizonytalanul Kornél, és a hangjában mintha vágy és remény ölelkezne.

Nem, Lizi a legkevésbé sem akarja, nem lenne szabad akarnia, nem így – egyáltalán, sehogy, Kornéllal nem. De hát nem is történne semmi, ez csak... fantázia. Vagy nem? Egyetlen szó, egyetlen szót kellene mondania, és akarja, annyira akarja – miért nem mondja ki? Mitől fél? Miért fél?

A lányt közel két hete minden egyes éjszaka erotikus álmok gyötrik, a teste minden reggel olyan, mint egy megfeszített íj, és most annyira vágyik rá, hogy lássa, mit tenne Kornél. Kíváncsi és riadt, és talán szégyelli is kicsit magát, de látni akarja. Ettől még nem fog vele lefeküdni, nem kell, hogy bármi is történjen, ez csak játék.

Csak játék...

– Akarom – súgja elvesző hangon Lizi.

Kornél mintha megkönnyebbülten fújná ki a levegőt, de nem biztos benne, mert nem mer ránézni, most nem. Összeszorítja a szemét, és hagyja, hogy Kornél újra életre kelő fantáziája betöltse.

A férfi keze megragadja a póló szegélyét, és gyengéden húzza. A fantáziában Lizi kiegyenesedik, és Kornél leveszi róla a pólót, aztán a földre ejti. Kornél Lizi lapos hasához hajol, és gyengéd, puha csókokat hint a bőrére.

Lizi érezni véli a férfi forró ajkát a hasán, és megremeg tőle.

Aztán Kornél csókösvényt rajzol a melléig. Lizi a fantáziában előredől, és kikapcsolja a melltartóját, majd minden szégyenkezés nélkül leveszi magáról. Kornél ámulattal figyeli a mellét, és olyan szelíd áhítattal ér hozzá, mintha istennőt érintene.

Lizi magában elmosolyodik azon, hogy Kornél valamivel nagyobbnak képzeli a mellét, mint amekkora valójában, de nincs ideje ezen sokáig elmélkedni, mert ekkor Kornél hozzáhajol, és a szájába veszi a mellbimbóját. Lágyan érinti, aztán finoman megkarcolja a fogával, megszívja, aztán a nyelvével végigsimít rajta.

Lizi érzi az érintést, és egészen beleszédül. Fogalma sincs, hogy korábbi emlékekből építkezik-e, vagy valóban elképzeli, hogy milyen lenne, ha Kornél tényleg így érintené, de ez nem is számít, mert a lába között élesen, gyötrőn sajog a vágy, és az egész teste tűzforró a visszafojtott szenvedélytől. Szaporán és pihegve kapkodja a levegőt, és ahogy Kornél megszorítja a másik mellét, a valóságban is ívbe feszül a gerince.

Már nem gondolkodik, és nem is tépelődik azon, amit tesz, egyszerűen csak hagyja, hogy Kornél fantáziája teljesen a hatalmába kerítse. Igazából talán már nem is lenne képes gondolkodni, mert a testében egyre gyűlik a feszültség. Tehetetlenül, akaratlanul nyög fel.

Kornél keze elengedi a mellét, végigsimít a hasán, és bekúszik a harisnya alá.

Lizi megremeg. Éjsötét tűz és folyékony mámor száguld az ereiben...

A férfi tovább csókolja a mellét, a keze közben simogatja, dörzsöli a harisnya alatt az ölét, és Lizi már alig kap levegőt, a forróság elviselhetetlen és...

– Engedd, Lizi! Csak engedd el... – suttogja vágytól ködös hangon Kornél.

Lizi összeszorítja a combját. Csak egy apró mozdulat, egy egészen apró mozdulat, mégis elég ahhoz, hogy kioldódjon benne a feszültség, hogy kábult gyönyör fusson végig a testén – nem elemésztő, nem felszabadító, de mégis megkönnyebbülést ad, és Lizi boldogan vész el benne.

A valóságot Kornél ziháló, nehézkes légzése csalogatja vissza Lizi tudatába. Csak ekkor döbben rá, hogy mi is történt pontosan az imént. A szégyenkezés pipacsvöröse kúszik az arcára.

Ez lehetetlen. Képtelenség. Nem élvezhetett el pusztán attól, hogy... És mégis. Ez... Lizinek fogalma sincs, mit érez ebben a pillanatban. Össze van zavarodva és minden olyan kusza, a teste mégis kielégült és boldog. Ez... megalázó. Hagyta, hogy Kornél... úristen, hogy hagyhatta?

– Lizi, jól vagy?

Nem, nem vagyok jól, a kurva életbe is, most élveztem el úgy, hogy hozzám se értél, és te végignézted, és istenem...

– Lizi?

Nem nézek rád, ne kérd, kérlek...

– Megérinthetlek?

Nem, nem, nem...

– Igen.

Hallja, hogy Kornél feláll a fotelből, a léptei pont olyan tompán dobbannak, mint ahogy az imént elképzelte. A férfi térde kicsit megreccsen, ahogy letérdel elé. Lizi nem mer ránézni. Amikor Kornél szelíden megérinti az arcát, a teste megremeg a gyönyör szédült visszhangjaitól.

– Lizi, nagyon szeretném tudni, hogy jól vagy-e – szólal meg lágyan Kornél.

A lány nagyot nyel. Tétován megnedvesíti a nyelvével kiszáradt száját.

– Jól vagyok. – Rekedtes a hangja.

– Haragszol? – Kornél félszegen, bizonytalanul teszi fel a kérdést.

– Nem – mosolyodik el nagyon halványan Lizi. Hogy is haragudhatna, mikor Kornél pontosan azt adta neki, amire vágyott? Hogyan haragudhatna, amikor engedte – mit engedte, akarta –, hogy megtörténjen? Legfeljebb magára, ő az, aki ostoba és bolond...

– Akkor miért nem nézel rám?

Ugyan hogy nézhetnék rád ezek után?

Lizi csak erőtlenül megrázza a fejét, és nem válaszol. Mérhetetlenül elveszettnek érzi magát. De az, hogy Kornél érinti, jó, valahogy itt tartja, a pillanatban, a valóságban – nem engedi, hogy belesüllyedjen az elveszettség tompa kábulatába...

– Mit meg nem adnék érte, ha tudnám, mire gondolsz most – motyogja Kornél.

És Lizi még mindig nem meri kinyitni a szemét, nem mer Kornélra nézni. Mit gondol most róla a férfi?

– Szeretném, ha itt maradnál éjszakára – suttogja hirtelen Kornél, és mielőtt Lizi bármit is mondhatna, egy pillanatra eltávolodik tőle, aztán egyik karját a lány térde alá csúsztatja, a másikat a derekára, és olyan könnyedén kapja fel, mintha alig lenne súlya.

Pár lépés, aztán már az ágyon vannak, Lizi Kornél ölében, és bár Lizi tudja, hogy nem jó ötlet, mégis hagyja, hogy Kornél átölelje és ringassa. Érzi a fenekének nyomódni a férfi merevedését, kemény és forró, még a ruháikon át is mintha égetne... Lizi tudja, hogy nem tisztességes hagyni, hogy Kornél így maradjon, de ebben a pillanatban annyira kimerültnek érzi magát, hogy képtelen bármit is tenni azonkívül, hogy szorosan a férfihoz bújik. Belélegzi az illatát, a mellkasára hajtja a fejét, és hallgatja a szívdobogását, és ez... ez egyszerűen csak jó, és Lizi ezúttal nem akar elemezgetni, gondolkodni, nem akarja számba venni, hogy mi történt – majd holnap, holnap majd foglalkozik mindennel, most egy kicsit hadd legyen egyszerűen csak jó...

***

– Maradsz? – kérdi halkan Kornél. Kicsit – nagyon kicsit – felbátorítja, hogy a lány nem húzódik el tőle, sőt, inkább mintha hozzábújna, ami melegséget ébreszt a szívében.

– Nem lehet – motyogja fáradtan Lizi.

– Miért?

– Mert... nem – mondja Lizi elmosódott hangon.

Vajon mi bántja ennyire a lányt? Mitől ennyire zavarodott és szinte összetört?

Kornél megpróbálja magát a helyébe képzelni, de így sem tud rájönni, hogy mi baja van most Lizinek. Hiszen nem történt semmi. Vagyis ez így nem igaz, hiszen Lizinek orgazmusa volt, de Kornélt ez egyszerűen csak lenyűgözi, és hát mi tagadás, büszke is magára, amiért el tudta ezt érni úgy, hogy hozzá sem ért a lányhoz. Lehet, hogy ez bántja Lizit?

Kornél gondolatban a homlokára csap. Persze, ez most nyilván nagyon zavarba ejtő lehet a lánynak, kényelmetlen és ijesztő is talán. Végül is elengedte magát, hagyta, hogy Kornél lássa őt egy ennyire intim pillanatban, hagyta, hogy a fantázia hatással legyen rá, és ez nyilván megrémiszti.

Igazából Kornélt is meglepte, hogy ő maga mennyire átélte a pillanatot, hogy ő is majdnem elment attól, ahogy Lizit figyelte, pedig a lány harisnyában és pólóban ült, és csak tétován, igazán picit mozdult meg egyszer-egyszer, a férfi mégis úgy érezte, hogy a merevedése elviselhetetlen, és ha nem könnyebbülhet meg, akkor egyszerűen magától, anélkül, hogy bármit is tenne, elélvez. Nem is érti, hogy nem történt meg, de ha belegondol, hogy fordított helyzetben ő hogyan érezné magát... Igen, zavarban lenne, feszengene...

– Lizi, ugye tudod, hogy csodálatos vagy? – suttogja áhítattól túlcsorduló hangon Kornél.

– Hát nem úgy érzem magam – jegyzi meg a lány élesen.

Kornél elmosolyodik – úgy tűnik, a határozott és könyörtelen Lizi kezd visszatérni.

– Akkor mondd el, hogyan – kéri halkan a férfi, és közben szelíden megsimogatja Lizi fejét.

– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – motyogja a lány, és a szavakban mintha elnyomva bűntudat és szégyen vergődne. Kornél nagyon szeretné, ha Lizi nem érezne így.

– De hát élvezted.

– Igen, de... istenem, hát nem érted? Ez... megalázó, hogy én... csak így... ráadásul dadogós bolondot csinálsz belőlem – suttogja Lizi elveszetten, és zavartan még jobban a férfi mellkasához nyomja a fejét.

– Szerintem lenyűgöző, ami történt. Hajszál híja volt csak, hogy nem mentem el én is. – Kornél hangja szándékosan vidám és boldog. Akarja, hogy Lizi érezze, hogy ami történt, azt nem kell sem szégyellnie, sem bánnia, hogy ő ettől még nem néz rá máshogy – vagyis de, csak éppen nem úgy, ahogy a lány feltehetően gondolja. Kornélt jelenleg csak még inkább ámulatba ejti Lizi.

– De ez... szánalmas vagyok – rázza meg a fejét a lány.

– Csodálatos vagy.

– Erről akár hajnalig is vitázhatnánk.

– Rendben – vágja rá Kornél derűsen.

Lizi felsóhajt.

– Miért akarod, hogy maradjak?

– Semmi értelme most hazamenned, fáradt vagy, és kimerült, itt az ágy, máris aludhatsz. Holnap reggel felhívom Ivánt, és megkérem, hogy forduljon erre, amikor megy haza ebédelni, sokkal egyszerűbb lenne így. És akarom, hogy maradj. Jó fiú leszek.

– Te nem tudsz az lenni. – Kornél hallja Lizi hangján a somolygást. Örül, hogy a lánynak már van kedve gorombának lenni, ez talán jó jel.

– Dehogynem. Mindig az vagyok – morogja Kornél tettetett sértődöttséggel.

– Hazudós vagy – morogja Lizi.

– Talán egy kicsit – nevet fel halkan Kornél. – De akkor sem akarlak most elengedni – teszi hozzá őszintén és komolyan.

– Miért?

Kornél hallgat, át kell gondolnia a kérdést, ha őszintén akar válaszolni. Lizi légzése egészen csendessé szelídül, ahogy a férfi továbbra is a fejét simogatja. Gyönyörű a lány haja, selymes, puha, csillogó... Mi is volt a kérdés?

– Mert azt hiszem, ha most elengedlek, soha többet nem állnál velem szóba – mondja végül halkan Kornél. – És ezt nem akarom. Ezért inkább itt tartalak, hogy legyen időd megemészteni, ami történt, és akkor talán nem futsz el előlem.

– El fogok futni. Mindig elfutok. És kettőnk között ez amúgy sem vezethet sehova – feleli Lizi kábán. Kornél nem biztos benne, hogy ebben a pillanatban a lány tényleg ébren van-e vagy inkább már félálomban.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

– Mert... mert én nem az a lány vagyok, akit hosszú távon el lehet viselni, te meg nem olyan pasi vagy, akinek egyetlen nő elég lehet – motyogja Lizi fáradtságtól maszatos hangon.

Kornél nem válaszol rögtön. Őszintén elgondolkodik Lizi szavain, de hiába, nem érti, hogy miért gondolja a lány azt magáról, hogy elviselhetetlen, mikor egyáltalán nem az. Ami pedig a másik állítását illeti...

– Tévedsz. Azt hiszem, te elég lennél nekem – súgja halkan.

Lizi nem válaszol, csak szuszog tovább egyenletesen. Kornél csodálkozva fedezi fel, hogy a lány egyszerűen elaludt az ölelésében.

– Tévedsz – ismétli meg a férfi, maga sem tudja, miért. Mégis, most, hogy kimondta, tudja, hogy ez tényleg igaz, hogy tényleg így érez. Lizi érdekes és izgalmas, tele színekkel és árnyalatokkal, és Kornél mindent, ami ő, szeretne megfejteni. Sose érzett még így senki iránt – ez ijesztő és felkavaró, ugyanakkor mégis megnyugtató.

Kornél nem akar arra gondolni, hogy Lizi talán sosem fog ugyanígy érezni iránta, hogy ő talán csak... talán csak ugyanazt akarja tőle, mint a többi nő, a felejthetetlenül jó szexet, de ennél nem többet, mert ha erre gondolna, akkor talán kétségbeesne és elbizonytalanodna. Nem akar így érezni. Hinni akarja, hogy Lizi is... Lizi is akarja őt, nemcsak a testét, nemcsak a szexet, hanem akár annál többet is. Végül is, ha csak szexet akarna, akkor nem félne úgy, nem? Akkor aligha számítana ez az egész, de Lizi a szíve mélyén talán többre vágyik tőle, és épp ez az, ami megijeszti a lányt, amiért menekülne.

Kornél még nem tudja, hogyan, de elhatározza, hogy igenis meggyőzi arról a lányt, hogy meg kell próbálniuk, hogy milyen lenne együtt. Lehet, hogy elbuknak, lehet, hogy megbántják egymást, hogy az egyikük sérül – de vajon nem megéri ez a kockázat, ha egyszer lehet, hogy boldogok lesznek? Megérné-e csak azért nem tenni semmit, mert félnek? Megérné-e a félelem miatt hagyni, hogy elvesszen a boldogság?

A férfi Lizivel a karjában óvatosan feláll – a lány mocorog picit, de nem ébred fel. Kornél gyengéden lefekteti őt a matracra. Ahogy elengedi, a lány az oldalára gördül és felhúzza a lábát. Kornél kiegyenesedve nézi Lizit. Édes így összegömbölyödve, és annyira, de annyira fiatalnak és sebezhetőnek tűnik. Talán az is. A határozott felszín alatt talán egy törékeny gyermek rejtőzik, aki fél attól, hogy megmutassa magát. Bár ma este mégis hagyta Kornélnak, hogy valamennyire az álarcai mögé lásson, és ez elmondhatatlanul jó érzés a férfi számára.

Kornél szelíden, óvatosan betakarja a lányt, aztán sóhajtva lehúzza magáról a zokniját és a nadrágját – a merevedése egy picit sem enyhült, ami ugyan kényelmetlen, de meglepő módon most mégsem zavarja annyira –, lekapcsolja a villanyt, majd befekszik a másik oldalra, és úgy fordul, hogy szemben legyen Lizivel. Nem húzódik hozzá túl közel – ezúttal nem kérhet engedélyt, és bár Lizi egyszer már megengedte, hogy megérintse, most mégsem érzi helyesnek, hogy újra megtegye.

A függönyöket elfelejtette behúzni, így a kintről beszivárgó tompa, halvány fényekben ki tudja venni a lány arcát. Ilyen volt az arca akkor is, amikor hazafelé jövet átvágtak a parkon. A sápadt lámpafény rátapadt és egészen éterivé színezte. Mint most.

Kornél mosolyog. Ahogy eszébe jut a park, látja maga előtt a hóesést, és érzi azt a nyugodt békét, amit akkor.

Lizi hirtelen még jobban összegömbölyödik, és szorosan magára húzza a takarót. Fázik? Lehet rá ennyire erősen hatással az, amit ő most felidézett? Vagy csak azért van így, mert álmodik, és álmában védtelenebb?

Kornél elűzi a havazás számára megnyugtató képét, és inkább nyarat képzel, árnyakkal teli erdőt, és puha, zöld fűtengert. Lizi elengedi magát, kitakarózik. A légzése nyugodtabb lesz.

Vajon a lány most nyárról és forró napsütésről álmodik?

„... legtöbbször nyugtalanul alszom, és elég... zavartak az álmaim" – visszhangzik Kornélban, és újra hallani véli a lány hangjában megcsendülő szomorúságot.

Kornél újra havat képzel, mire Lizi visszahúzza magára a takarót, és a légzése szaggatottabbá, felületesebbé válik. Aztán újra nyarat idéz maga elé, Lizi pedig ellazul, majd ahogy a férfi egyre tovább színezi a képet, a lány ajkára puha, boldog mosoly kúszik.

Kornél felsóhajt, kibújik az ágyból, aztán a konyhába megy. Egy pohárba vizet tölt, majd beteszi a mikróba. Még az előtt kiveszi, hogy a mikró csipogva jelezhetne – nem akarja megzavarni Lizi álmát. Elővesz a szekrényből egy tasak három az egyben kávét, feltépi, beleszórja a pohárba, majd gondosan elkeveri.

Mire visszalép az ágyhoz, Lizi már nem mosolyog. Halk nyöszörgések hagyják el az ajkát, Kornél úgy érzi, belemarnak ezek a zavart, fájdalomtól túlcsorduló, tétova hangok.

Leül az ágyra, a háta mögé párnákat tol, majd fáradtan hátradől. Belekortyol a kávéba, aztán újra napsütést és édes, zöld színeket képzel. Lizi nyöszörgése varázsütésre megszűnik.

Hát, ez hosszú éjszakának ígérkezik – hosszú, nehéz éjszakának, de Kornél úgy érzi, hogy akkor is megéri...