„Van, hogy igazából csak egyetlen válasz létezik, és ez egyszerűen az igen." (Lizi)

Lizi úgy érzi magát, mintha hercegnő lenne. Ami teljesen abszurd, hiszen mindig is inkább szörnyetegnek tartotta magát. De talán úgy van ez, mint a békával és a királyfival, csak nála éppen fordítva és hát kicsit máshogy: Kornél megcsókolt egy tüskés sündisznót, mire az hercegnővé változott. Vagy nem. Tulajdonképpen nem változott meg – csak most már mer igazán önmaga lenni, jelenleg éppen szép ruhába bújtatva. Egy kényelmetlen, túl szoros, de legalább valóban szép ruhába.

Álarcot szerezni nem volt ideje, de a szervezők mindenre gondoltak, úgyhogy mikor leadja a kabátját, a ruhatári pulton fekvő kosárból kikeres egy ezüstös álarcot, ami illik a ruhához. Igazából az is csoda, hogy volt mit felvennie. Ha Léna a szalagavatójára csak kölcsönzött volna egy ruhát, akkor Lizi nézhetett volna mereven egy pontba, hogy miben is jöjjön, így azonban, mikor végre eljött az idő, hogy készülődni kezdjen, ez a probléma pillanatokon belül megoldódott.

Elmosolyodik, ahogy arra gondol, hogy mind Fanni, mind Léna milyen lelkesen segített neki készülődni – persze Lizi még akkor sem tudta szavakba önteni, hogy miért is teszi, amit tesz, de látták rajta, hogy izgatott, és megbíztak benne – vagy talán csak remélték, hogy tudja, mit csinál.

A sminkje Fanni kezét dicséri – Lizi sose lett volna képes ennyire szépen és mégis természetesen kifesteni magát. A meghívóért Krisz és István szaladt el Dináékhoz – tulajdonképpen ez Lizinek eszébe se jutott, de szerencsére Fanni mindenre gondolt. Mikor elköszönt tőlük, látta, hogy a nő szeme könnyes, és az, ahogy akkor ránézett, az a büszkeség és mély szeretet a szemében, Lizit is meghatotta. A művelődési házhoz István hozta el, aztán sok szerencsét kívánva és egy biztató pillantás kíséretében búcsúzott el tőle.

Az öltözetének az egyetlen szépséghibája a bakancsa, de erről szép báli ruha ide-oda, a lány akkor sem tudott lemondani. Nagyon szereti Kornélt, de ha a Léna által ajánlott magas sarkút veszi fel, egészen biztos, hogy menet közben kitörte volna a nyakát, és ennek nyilván a férfi sem örült volna, úgyhogy kizárásos alapon maradt a bakancs.

Lizi nagyot sóhajt, amolyan erőt gyűjtő sóhaj ez, aztán a liftek felé veszi az irányt. A fülkében gondosan magára igazítja az álarcot – pici álarc, úgyhogy nem takar túl sokat az arcából, de titokzatosabbá teszi a szemét. Ahogy a lift tükrében magát szemléli, megállapítja, hogy ezúttal tényleg egészen csinos. A ruha ezüstös csillogású, nagy szoknyája lágyan omlik a földig, a fehér, fűzős felsőrész pedig olyan karcsúnak mutatja, amilyen igazából sose volt. Az meg, hogy a melle majd kiesik a ruhából, zavarba ejtő ugyan, de tagadhatatlanul vonzóvá teszi.

Mikor a lift ajtaja kinyílik, Lizi tétován lép ki a fülkéből. Egy pici folyosórészen kell csak átvágni, és máris szmokingos, öltönyös férfiak és élénk színű, nagy ruhákba bújtatott nők között áll. Sokan asztaloknál ülnek, de pezsgővel és egyéb italokkal a kezükben rengetegen állnak is.

A hatalmas termet pazarul díszítették fel – kicsit mesebeli is talán, de az biztos, hogy mindenképpen nagyon fényűző. A társaság nagy része ezzel egyenes arányban ránézésre is elég sznob, a gazdagság fölénye az arcukra van írva – Lizi nem akar elítélő lenni, de ez sajnos tényleg így van. Ahogy beljebb lép, rögtön megérzi magán a méricskélő, számító tekintetek sokaságát, nem is beszélve a fejébe szökő, árulkodó képekről...

Lizi tétován néz körbe – hogy fogja ebben a tömegben megtalálni Kornélt?

Tétován megindul előre, de megtorpan, amikor a teret lágy zene tölti be. Tekintetével a színpadot keresi, és épp akkor talál rá, amikor a dallamba mély hang kapaszkodik. Igazából Lizi számára ebben a másodpercben minden megszűnik, ami körülötte van. Csak Kornél létezik. Kornél világosszürke ingben, fekete nadrágban – nyilván a fellépő művészeknél nem volt elvárás a szmoking vagy az öltöny, de ez nem is baj, mert a férfi annyira jól néz most ki, van benne valami hanyag, lezser elegancia...

Ebben a pillanatban Lizi számára nincsenek tolakodó képek, nincsen semmi, csakis Kornél. Mintha már pusztán az is, hogy látja őt, képes lenne arra, hogy mindent, ami valójában nem tartozik oda, száműzzön a fejéből. Hogy lehet, hogy ezt eddig észre sem vette? Vagy amíg nem ébredt rá, hogy mennyire mélyen szereti a férfit, nem is volt így? Bár igazából talán mindegy – hiszen ebben a pillanatban minden csodálatos, és Lizi, ahogy Kornélt figyeli, őszintén hiszi, hogy minden rendben lesz.

És ez az édes illúzió abban a pillanatban törik szét, amikor egy női hang is könnyedén a zenébe simul. Hilda lép Kornél mellé, és ettől Lizi szíve kicsit összefacsarodik. Nem a féltékenységtől, hanem inkább azért, mert Hilda most ott állhat a férfi mellett, míg ő nem. Sőt, meg is érinti, amitől Lizinek felforr a vére.

Ösztönösen indul meg, de olyan sokan állnak közte és a színpad között, hogy hiába törekszik előre – elég udvariatlanul, de nem törődik a lépteit kísérő méltatlan sóhajokkal és szavakkal –, hamarabb ér véget a szám, mint ahogy Kornél közelébe érhetne. A dalt lelkes taps követi, aztán egy idegen férfi áll a színpadra, aki megköszöni a művészeknek, hogy eljöttek. Lizi nem hiszi el, hogy pont Kornél fellépésének a végét sikerült csak elcsípnie. Tudja, hogy a férfi több számot is énekelt, mert beszéltek erről korábban. Ha csak egy picit hamarabb érkezik, akkor talán elért volna a színpadig, akkor felhívhatta volna magára Kornél figyelmét...

Lizi lábujjhegyre áll, és még épp látja, amint Kornél lelép a színpadról, és elvész a tömegben.

Nem, nem, nem lehet!

Most mit tegyen? És ha Kornél máris hazamegy?

Lizi a tömeget fürkészi, de hiába magas Kornél, túl sokan választják el tőle, így már nem találja őt. A lány idegesen és rémülten topog, elindul előre, aztán mégis inkább visszafelé, remélve, hogy az emeletet csak a liftek felől lehet elhagyni, remélve, hogy nincsen másik út...

Miért tűnik úgy, hogy még többen vannak most körülötte, mint az imént?

A lány idegesen próbál előre haladni, de ahogy a kijárat felé kémlel, úgy érzi, egy centit sem jutott hozzá közelebb.

Nem lehet, hogy hiába jött el, nem lehet, hogy Kornél...

– Igazán egyedi módot találtál arra, hogy szerelmet vallj – hallja Lizi a háta mögül, és a gerincén édes bizsergés fut végig. Megpördül a tengelye körül, és kicsit megszeppenten, félszegen néz fel Kornélra.

– Az egyediség a védjegyem – súgja Lizi. A szíve őrülten dobog, legszívesebben most azonnal Kornél nyakába vetné magát, de még nem lehet, előbb még beszélniük kell...

– Mit csinálsz itt, Lizi? – kérdi a férfi. A hangja csupa kimondatlan kérdés, megrezzenő félelem...

– Nem jöttél utánam – mondja Lizi, bár nem pont így akarta indítani a beszélgetést. Míg készülődött, ezerszer is elképzelte, hogy mit fog majd mondani, de most, hogy itt állnak egymással szemben és a feszültség komorrá színezi a levegőt közöttük, minden értelmes gondolata elröppen.

– Nem – bólint kimérten, óvatosan Kornél.

– Miért?

– Mert megígértem. Nem hazudok neked, Lizi. Soha. És szerintem ezt akartad – magyarázza halkan Kornél. Lizi látja a férfi szemében, hogy fél attól, hogy talán mégis tévedett...

– És most?

– Szeretlek – jelenti ki egyszerűen Kornél. Lizi szíve őrülten kalapálni kezd. – Ha akarsz engem, itt vagyok.

– Szerinted mégis miért vagyok itt ma este? – mosolyodik el halványan Lizi.

Kornél tekintetében értetlenség villan, és bár közel állnak egymáshoz, Lizi úgy érzi, nem elég közel. Úgy érzi, mindketten lépni akarnak egymás felé, mégis köztük van még egy láthatatlan fal. Egy fal, amit neki kell lerombolni.

– Miért mentél el? – kérdi Kornél, és a keze mintha megrebbenne, mintha Lizihez akarna érni – és Lizi nagyon vágyna erre az érintésre.

– Megtettem a legrosszabbat, amit csak megtehettem: elhagytalak – mondja Lizi szilárdan. Tudja, hogy ez szörnyen hangzik, de tudja azt is, hogy meg kellett tennie. – Mire gondoltál egész nap?

Kornél, ha ugyan lehet, még értetlenebbül néz rá, mint eddig.

– Hogy... szeretsz, és... hogy próbára teszel, mert nem bízol bennem – feleli zavartan, összevont szemöldökkel a férfi.

– Félsz még attól, hogy elhagyhatlak? – kérdi Lizi, és úgy érzi, hogy az egész teste rettegve remeg, míg a választ várja.

Kornél szeme összeszűkül, aztán elkerekedik.

– Istenem... nem... – suttogja, aztán hirtelen felkapja Lizit, és a körülöttük állókkal mit sem törődve, boldogan ölelve megpörgeti.

Mikor aztán visszaengedi a lányt a földre, szorosan magához húzza.

– Azt azért ugye tudod, hogy kissé kifacsart a logikád? – kérdi huncut tekintettel Kornél.

– Ha azt mondom, nem hagylak el, hittél volna nekem? – néz fel rá Lizi. – Nem maradt volna benned egy cseppnyi kétely sem? Nem féltél volna valahol nagyon mélyen, hogy előbb-utóbb ugyanúgy, mint ahogyan minden nő az életedben, én sem akarok majd többet? Most már megtettem, elhagytalak és visszajöttem, szóval nem kell félned.

Kornél töprengve néz a lányra, aztán elmosolyodik.

– Tudod, Lizi, azt hiszem, te jobban ismersz engem, mint én magamat – jelenti ki a férfi, és Lizi most először, mióta Kornél a háta mögé lépett, őszintén elmosolyodik.

– Azt akartam, hogy tudd, mindig vissza fogok jönni. Azt akartam, hogy higgy bennem, hogy bízz bennem, hogy legyőzd ezt a félelmet. Attól tartottam, ha maradok, valahol a szíved mélyén mindig attól félnél, hogy mikor fogok elmenni – vonja meg a vállát a lány, és csodálkozva veszi észre, hogy könnyek szöknek a szemébe.

– Ne sírj, Lizi – súgja Kornél. – Most már minden rendben.

– Féltem – motyogja a lány. – Annyira féltem, hogy elrontom, de úgy éreztem, hogy muszáj...

– Csodálatos vagy – vág közbe Kornél, és mielőtt Lizi bármit felelhetne, hosszan és mélyen megcsókolja. Ahogy az ajkuk egymásba kapaszkodik, ahogy a nyelvük összefonódik, Lizi testében követelőzőn, türelmetlenül kel életre a vágy.

Kornél somolyogva húzódik el, a tekintete Lizi mellkasára rebben, majd mélyen beszívja a levegőt. Lizi most először kicsit talán hálás a ruha dekoltázsáért, mert látni, hogy milyen hatást gyakorol a férfira, az egészen mámorító és felemelő.

– Tudom, hogy utálod ezt az egészet. Nem lett volna muszáj eljönnöd – mondja Kornél, végigsimítva Lizi arcán.

– Azt akartam, hogy tudd, azért vagyok itt, mert itt akarok lenni, nem pedig azért, mert megnyertem vagy elvesztettem egy buta fogadást.

– Annak a buta fogadásnak köszönhetem, hogy itt vagy nekem – somolyog Kornél.

– Ezt hogy érted? – szűkül össze gyanakvón a lány szeme.

– Lizi, ha nem fogadunk, sosem engedsz magadhoz közel, sosem engeded, hogy veled legyek. Igazából egy pillanatig sem a fogadás maga volt a lényeg, hanem az, hogy így veled lehetek – magyarázza Kornél kedvesen. – Te pedig belementél a fogadásba, mert azt hiszem, a szíved mélyén velem akartál lenni, csak nem merted ezt beismerni, mert féltél. De ugye már nem félsz?

– Szeretlek – mondja Lizi, és tudja, Kornél megérti, hogy ez igazából mindenre válasz. Mindenre.

Hosszú pillanatokig csak nézik egymást. Nem számít, hol vannak, nem számítanak körülöttük az emberek, csak az számít, hogy itt vannak, együtt. Aztán a pillanat elrebben, és Kornél ajkára kicsit feszült mosoly kúszik.

– Lizi, ha már úgysem akarsz többet elhagyni, akkor... leszel a feleségem?

– Te most komolyan megkéred a kezem? – kerekedik el Lizi szeme.

– Igen.

– De... miért?

– Mert szeretlek, és mert a boltban, amikor a kanapét vettük, jó érzés volt azt mondani, hogy a feleségem vagy. Büszkeséggel töltött el. Akarom, hogy mindenki tudja, hogy az enyém vagy, hogy engem választottál, azt szeretném, hogy... minden lehetséges módon összetartozzunk, és minthogy ebben a mi kis világunkban ez házasságot jelent...

– Akkor – szól közbe Lizi játékos mosollyal az ajkán –, ha történetesen olyan világban élnénk, ahol az összetartozást az fejezné ki, hogy megeszel, akkor megennél?

Kornél elvigyorodik, aztán megrázza a fejét.

– Lizi, nem tudom feltűnt-e, de az imént megkértem a kezed.

Lizi elpirulva néz a férfira.

– Igen.

– Igen?

– Igen.

Kornél hirtelen elengedi Lizi derekát, megragadja a kezét, és húzni kezdi maga után, keresztül a tömegen.

– Most hova megyünk?

Kornél megtorpan, közelebb vonja magához Lizit, majd a füléhez hajol.

– Gyönyörű ez a ruha rajtad, de nekem feltett szándékom, hogy megszabadítsalak tőle, mert amit rejt, az még gyönyörűbb. Gondolom, nem szeretnéd, hogy ezt itt tegyem meg. Szóval most hazamegyünk.

Lizi egész teste belebizsereg a szavakba, de Kornél nem várja meg a választ, újra elindul, ezúttal is maga után húzva a lányt. Azonban alig tesznek meg pár lépést, amikor Dina és Ákos siet eléjük. Lizi megmosolyogja, hogy bár Dina igazán szépen öltözött fel, de Ákos láthatóan tesz arra, hogy ki mit gondol róla, és csak egy egyszerű fehér vászoninget és egy még annál is egyszerűbb, fémszürke nadrágot visel.

– Hova ez a nagy rohanás? – kérdi Dina mosolyogva.

– Igent mondott! – közli lelkesen Kornél, és egy pillanatra sem torpan meg.

– De mire?

– Egy ámokfutó felesége leszek! – pillant hátra a válla felett Lizi. Még elkapja Dina és Ákos meglepett tekintetét, aztán azonban muszáj előre néznie, ha nem akar csúfosan orra bukni.

Mikor kiverekedik magukat a tömegből, Kornél türelmetlenül hívja a liftet, de az csak nem akar megérkezni.

– Zavar, ha gyalog megyünk? – pillant féloldalas mosoly kíséretében a lányra.

Lizi megrázza a fejét, és a szabad kezével kicsit megemeli a szoknyáját. Az ezüstös és fehér rétegek alól előbukkan a bakancsa.

– Nem éppen egy üvegcipellő – jegyzi meg Hilda fanyarul, miközben melléjük lép, és kritikusan szemléli Lizi bakancsát.

– Arra nincs is szükség, Hamupipőke már örökre a hercegé, és még éjfél sincs – vágja rá Kornél, aztán cinkos pillantást vet Lizire. A lány biztos benne, hogy Kornélnak éppúgy a szilveszteri beszélgetésük jut eszébe, mint ahogyan neki is, de nincs ideje ezen sokat töprengeni, mert a férfi kikerülve Hildát a lépcső felé húzza.

– Bocs, Hilda, a vőlegényem nem bír magával... – mondja gyorsan Lizi. Hilda szeme elkerekedik, és suttogva elismétli a vőlegény szót, de ezt Lizi már csak a szájáról tudja leolvasni, mert Kornél nem hajlandó megállni. Igazából a lány ezt egyáltalán nem bánja.

***

Meztelenül állnak egymással szemben. Ahogy beértek a lakásba, egymásnak estek, és pillanatok alatt megszabadultak a ruháiktól. Kornél az előszobában szándékosan hagyta égve a villanyt, hogy a belopakodó fényben láthassa Lizit.

A férfi szelíden végigsimít Lizi derekán, és örömmel figyeli, ahogy a lány finoman megremeg. Gyengéden veszi kézbe Lizi mellét, kicsit megemeli mindkettőt, majd lehajolva csókot lehel a kettő találkozásához. Lizi elhaló nyögése borzongásba vonja a férfi testét. Kornél elhúzódik kicsit, de képtelen levenni a tekintetét a két gyönyörű és a tenyerébe tökéletesen illő gömbölyded halomról. A hüvelykujjával játékosan, incselkedőn végigsimít a követelőzőn merev mellbimbókon.

– Kornél, nem bírom, azonnal akarlak – sóhajtja Lizi, majd elhúzódik a férfitól, az ágyhoz lép, és felmászik rá. A sarkára ül, de háttal marad Kornélnak. A haja végigomlik a hátán, olyan most a halvány fényben, mint egy megdermedt, fekete vízesés.

– Tudod – vigyorog Lizi a válla felett a férfira –, mikor arról faggattál, hogy alul vagy felül szeretek-e lenni, azt nem kérdezted meg, hogy egyébként milyen pozíciókban szeretem, pedig elárultam volna, hogy többek között hátulról is igen nagyon kedvemre való a dolog.

Kornél közelebb lép.

– Igen nagyon kedvedre való? – ismétli meg huncutul, majd mikor Lizi bólint, ő is elvigyorodik. – Nekem is igen nagyon kedvemre való.

Lizi maga előtt megtámaszkodik, és kitolja kicsit a fenekét. Kornél közelebb lép, és lágyan végigsimít a formás, ingerlően csábító kerekségen.

– Imádom a fenekedet, mondtam már? – kérdi Kornél kusza hangon.

– Én is a tiédet – pillant hátra Lizi.

– Ebben egészen biztos voltam – vigyorodik el Kornél, aztán kézbe veszi a férfiasságát, de mielőtt behatolhatna, Lizi ábrándos hangja megzavarja.

– Tudod, ezért a látványért nők milliói fizetnének.

– Hogy magamat fogom? – emeli meg a szemöldökét hitetlenül Kornél.

– Fogalmad sincs, hogy milyen hatással van ez ebben a pillanatban például rám – somolyog Lizi.

– Milyennel? – csillan fel játékosan Kornél tekintete.

– Gyere, és megtudod – emeli meg a fenekét Lizi.

Kornél könnyedén csusszan a nedves forróságba. Megint azt érzi, hogy Lizi és ő tökéletesen összeillenek, hogy kiegészítik egymást, hogy összetartoznak.

A lány körkörösen megmozgatja a csípőjét. Egyszerre nyögnek fel.

– Kornél – szólal meg Lizi ziláltan. – Nem akarom, hogy finomkodj velem, nem vagyok törékeny. Ezúttal azt szeretném, hogy kicsit se fogd vissza magad. Azt akarom, hogy érezzem, hogy a tiéd vagyok, örökké a tiéd...

Kornél kacskaringós íveket rajzol Lizi hátára. Tetszik neki, hogy a lány el meri mondani, hogy hogyan akarja, ezáltal valahogy még közelebb érzi őt magához – talán a bizalom teszi, a teljes őszinteség. Hogy nincs szemérmeskedés, hogy nincs semmi félszegség, csak a nyers és tiszta vágy, csak ők ketten és az, hogy feltételek nélkül szeretik egymást.

Kornél mindkét kezével keményen megragadja Lizi csípőjét, és ahogy előre lendül, maga felé húzza a lányt, hogy a lehető legmélyebbre hatoljon benne. Lizi artikulátlan kiáltásában buján és kéjjel telten remeg meg a gyönyör.

A lány hamar felveszi a ritmust, Kornélnak már nem kell irányítani, így egyik kezével megmarkolja a lány mellét, a másikat pedig a lába közé csúsztatja, és mikor simogatni, dörzsölni kezdi a csiklóját, Lizi egyre hevesebben remeg.

Fékezhetetlen vadsággal ömlik végig rajtuk a szenvedély. A forróság a testük közé mintha füstös, keserédes illatokat csalna.

Kornél elhúzódik Lizitől, megfogja a lány derekát, és könnyedén a hátára fordítja, majd fölé mászva újra mélyen belecsúszik, de nem kezd rögtön mozogni. Ajkával forró ösvényt rajzolva a lány arcán közel hajol a füléhez.

– Látni akarom, ahogy elélvezel – súgja Kornél, és Lizi újra megremeg, aztán amikor a férfi kihúzódik, és keményen újra előre lendül, a lány felsikolt és összeszorítja a szemét. Kornél a férfiasságán érzi, hogy Lizi összerándul, és ez a szorítás belőle is előcsalja a gyönyör hullámait. Képtelen magát tovább megtartani, a lányra hanyatlik. Együtt, egyszerre remeg a testük, és Kornél úgy érzi, hogy ez – itt és most – maga a mennyország.

Mikor már képes megmozdulni, a férfi óvatosan legördül a lányról, aztán szorosan magához húzza őt. Lizi Kornél vállára hajtja a fejét, a lábát pedig átveti a férfi lábán.

– Istenem, ha ez mindig ilyen jó lesz, abba előbb-utóbb bele fogok halni – szólal meg halkan a lány.

– Ne legyél kishitű, Lizi, ez egyre jobb és jobb lesz – mosolyodik el Kornél, miközben Lizi hátát simogatja. – És most mesélhetnél nekem arról, hogy egészen pontosan milyen pozíciókban szereted még.

– Inkább megmutatnám – sóhajtja a lány.

– Most?

– Aligha – nevet fel Lizi. – Képtelen vagyok most megmozdulni.

Kornél mélyről feltörő, elégedett nevetése az egész testét megrázza. Kicsit jobban magához szorítja Lizit, és hálás azért, hogy ölelheti, hogy itt van vele.

– Lizi?

– Igen?

– Tegnap este... mikor azt kérdezted, hogy mással is álmodtam-e, akkor mire gondoltál?

– Miért? – fordítja a férfi felé a fejét a lány. A tekintetük egymásba fonódik.

– Úgy kérdezted, mintha félnél. Nem mertem akkor rákérdezni, de... nagyon érdekelne, hogy miért volt az fontos.

– Mert... van egy elméletem a képességedről – mosolyodik el bizonytalanul Lizi.

– Az álmos dologról? – kérdi kíváncsian Kornél.

– Igen – bólint Lizi. – Úgy vélem, hogy... hát, lehet, hogy hülyeség, de... szóval igazából a nők álmodnak veled, ezért akarnak téged, de te nem álmodsz velük, így aztán mikor valóra válik az álom, már nem akarnak tovább.

– És veled álmodtam... – suttogja Kornél.

– Akarsz engem és én is téged, mi... összetartozunk.

Kornél meglepetten néz a lányra.

– Persze nem biztos, hogy így van...

– Dehogynem, nagyon is összetartozunk – szakítja félbe a szabadkozást határozottan Kornél.

– Örülök, hogy te is így látod – mosolyodik el Lizi boldogan, majd beharapja az ajkát. – Azért kíváncsi lennék, hogy az álmodós elméletem helyes-e.

– Hát, erre anya talán választ adhatna, de egy ilyen kérdéssel egészen biztos, hogy nem fogok elé állni.

– Miért? – emeli meg a fejét Lizi. A kezét Kornél mellkasára csúsztatja, majd rátámasztja az állát. – Szerintem kész tanulmány lenne Fanni arca, amint az édes kicsi fia arról faggatja, hogy ugyan lehetséges-e, hogy olyan képességet örökölt tőle, amiért szexelni akarnak vele a nők.

– Akkor szerinted most már nem akarnak majd? – kérdi Kornél derűsen.

– Nem hiszem, de ha mégis, majd teszek róla, hogy ne akarjanak – feleli elbiggyesztett szájjal Lizi.

– És mégis hogy? – Kornélnak nehezére esik visszafogni a nevetését. Határozottan tetszik neki, hogy Lizi hangjában mintha féltékeny kis szikrák táncolnának, és az is, hogy a lány ilyen hevesen igényt tart rá.

– A férjem leszel, mondjuk, a képükbe tolom a gyűrűm – közli Lizi. A férfi mellkasát melegség tölti el a szavakra.

Igen, hamarosan ő lesz Lizi férje, Lizi pedig a felesége... Csak szavak, hogy lehet, hogy ő mégis ennyire boldog tőlük?

– Behúzol nekik? – kérdi Kornél, és ezúttal már nem tudja visszatartani a nevetést.

– Nem egészen így értettem, de megtenném, ha muszáj lenne – bizonygatja Lizi, és ő is felnevet.

– Nos, verekedni még nem verekedtek értem – jelenti ki játékosan Kornél. – De ugye tudod, hogy nekem soha nem kell más?

– Tudom – mosolyodik el Lizi, és őszinte szeretettel néz fel Kornélra.

– Akkor jó.

Lizi csak egy pillanatig hallgat, aztán töprengve megszólal:

– Tudod, kezdem érteni a nővéremet és a húgomat.

– Miért is egészen pontosan?

– Azzal szeretkezni, akit szeretsz, egészen más, mint olyasvalakivel, akit nem. Igazából összehasonlíthatatlan, szóval nem csoda, hogy az ember lánya újra és újra akarja.

– Ezzel most azt kívánod a tudomásomra hozni, hogy megint akarod? – vigyorodik el Kornél.

– Hát, talán már képes vagyok megmozdulni – emeli még édes ártatlansággal a vállát a lány.

– Ezt nagy örömmel hallom – súgja Kornél, mert Lizi ilyen szoros közelsége bizonyos testrészére igen élénk hatást gyakorol.

Lizi kicsit elhúzódik Kornéltól, aztán a hátára fekszik, keresztbefonja a feje alatt a karját, és sóvárogva néz a férfira. Kornél úgy érzi, hogy nála boldogabb senki sem lehet a világon, és tudja, érzi, hogy Lizivel, Lizi mellett minden egyes nap egyre több és több boldogságot fog adni, ami igazából ebben a pillanatban elképzelhetetlen, hiszen hogyan lehetne még ennél is boldogabb? De nem töpreng tovább, nem akarja megváratni Lizit, hiszen tulajdonképpen vártak már épp eleget – ami lehet, hogy túlzás, de Kornél biztosan tudja, hogy ebben a pillanatban azt, hogy ne érintse, csókolja, ölelje és szeresse a lányt, egy másodperccel sem bírja már tovább...