„Nagyon ritkán ugyan, de előfordul, hogy éppen azzal teszünk valamit, ha nem teszünk semmit." (Kornél)

Lizi felhúzott lábbal ül a kanapén. Szorosan öleli magát, és számolja az óra másodpercmutatójának fásult kattogását. Nem gondolta volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Mikor eljött, az olyan egyértelmű volt. Mintha nem lenne más lehetőség. De most nem tud másra gondolni, csak arra, hogy vajon Kornél felébredt-e már, és ha igen, akkor vajon mit érzett abban a pillanatban, amikor rájött, hogy Lizi nincs a lakásban. Vajon nagyon összetört? Kétségbeesett? Lizi mellkasa fájón sajog erre a gondolatra. Fáj, ha elképzeli, mi játszódhatott le Kornélban, hogy hogyan nézhetett, hogy megtört a tekintete...

A lány reméli, hogy a férfi megtalálta az ajtóra tűzött üzenetet. De mi van, ha nem? Talán máshová kellett volna tennie. Nem, Kornél biztosan megtalálta, ha más nem, akkor, amikor esetleg ki akart lépni az ajtón. Vajon mit szólt hozzá? És mit fog tenni?

Lizi tudja, hogy felesleges ezen tépelődnie, hiszen az is lehet, hogy Kornél még alszik, de egyszerűen képtelen leállítani a gondolatait. Újabb és újabb kérdések, kételyek kergetik egymást a fejében, csapongva képek villannak fel benne csak azért, hogy aztán bizonytalanságot hagyva maguk után eltűnjenek.

Lizi nagyon szeretne elbújni – még önmaga elől is –, de egyedül ez a kanapé tűnik biztonságosnak. A szobájába nem mer menni – ott minden Kornélra emlékezteti, és akkor talán rohanna vissza a férfihoz, rohanna, mert túlzottan aggódik érte. Pedig igazából bölcsebb lett volna, ha inkább ott húzza meg magát, mert akkor nem kellene szembenéznie a családdal. Mindenki tudja, hogy Kornélnál töltötte az éjszakát, és nyilván mindenki kíváncsi lesz, hogy mit keres mégis itthon, és leginkább talán arra, hogy miért néz ki úgy, mint egy viszonylag jól szituált élőhalott.

Először Fanni bukkan fel. Lizi nem néz rá, csak elmotyog egy „Jó reggelt!"-et, aztán visszasüpped a hallgatásba. Érzi magán Fanni tekintetét, de szerencsére Kornél anyukája nem faggatózik – mintha csak érezné, hogy most úgyse tudna kihúzni Liziből semmit.

Így hát Lizi ül tovább a kanapén, hallgatja az óra másodpercmutatójának monoton kattogását, és csak azért nem mozdul meg, mert ha megmozdulna, talán képtelen lenne itt maradni, talán visszarohanna a férfihoz. Pedig nem lehet, tudja, hogy nem. Érzi. Ennek így kell lennie, ki kell bírnia. Muszáj.

Az idő zökkenésekkel múlik. Lizi néha pillanatokra mintha kizuhanna saját magából. Pillanatokra talán el is bóbiskol, hiába küzd az álom ellen.

Talán innia kellene egy kávét, sőt, igazából egy cigi is jólesne, de ehhez meg kellene mozdulnia...

Kattog a másodpercmutató. Unottan, egyhangúan.

Nem tudja, hogy került elé kávé, de hálásan issza meg. Hallja Fannit a konyhában motozni, de ezúttal valaki más is van vele. Tompán elmotyogott szavak és suttogva elhadart kérdések sebzik meg a levegőt. Lizi igyekszik nem hallgatózni – nem akarja tudni, hogy miről beszélgetnek, bár persze sejti, hogy Kornélról és róla, de egyelőre ezzel nem tud foglalkozni.

Lizi úgy gondolja, Kornél most már biztosan felébredt. Remeg a gondolatra, hogy a következő pillanatban talán belép a nappaliba. Behunyja a szemét, és nagyon igyekszik nem maga elé képzelni a férfit.

– Szerinted él még? – mossa ki az álmot Lizi szeméből a kósza suttogás.

– Élek – motyogja kábán Lizi, és pislogva néz fel Kriszre. A férfi kócos hajjal, egy fekete atlétatrikóban és egy rövidnadrágban áll a kanapé felett, mellette Léna hálóingben, és mindkettejük arcán olyan elégedett kifejezés, ami egyértelművé teszi, hogy épp egy oltári jó szexen vannak túl – bár ezt a mindkettejük agyában megforduló zilált képek is sejtetni engedik Lizi számára. Ha lenne kedve hozzá, a lány elhúzná a száját és tenne valami megjegyzést, de ahogy a bőszen vigyorgó párost nézi, úgy érzi, hogy jelenleg bármilyen szópárbajban alul maradna.

– Akkor ugye nem zavar, ha folytatjuk a sorozatunkat? – kérdi Krisz.

– Nem – mondja Lizi. Igazából talán jót is tenne, ha valami lekötné a figyelmét.

– Látod? – pillant Krisz Lénára. – Mondtam. Olyan, mint egy szobanövény.

– Aki néha beszél – fűzi hozzá Léna.

– Pontosan – bólint Krisz, és nagy egyetértésben néznek egymásra, majd vissza Lizire.

Lizi nem mosolyodik el, és nem mutat semmiféle reakciót. Ahogy elfordul, még elcsípi, hogy Léna és Krisz aggódón összenéz.

Csak félig fogja fel, hogy Krisz elindítja a sorozatot – ugyanaz, mint tegnap, és Lizit ugyanúgy nem köti le, mint tegnap, bár ezúttal jobban próbál figyelni, ezúttal akarja, hogy elmerüljön a képernyőn megjelenő idegen emberek életében, hogy ne arra kelljen gondolnia, amit tett. Ebben a pillanatban tulajdonképpen elég nagy ostobaságnak érzi, hogy elrohant. Ha Kornéllal marad, most talán ő is épp egy oltári jó szexen lenne túl – vagy az is lehet, hogy még éppen benne lenne... De Kornél szemében ugyanúgy ott lenne a félelem...

Lizi elnehezült tagokkal, álmosságtól kótyagosan mered az órára. A másodpercmutató egyre üresebben és nehezebben mozdul. Mintha minden másodperc egy örökkévalóság lenne. Lizi tudja, hogy még nem mozdulhat meg. Még nem tehet semmit. Vajon Kornél jól van?

Lizi szívét erős kézzel szorítja össze a félelem. Mi van, ha a férfi most nagyon szenved? Vajon akkor is helyes, amit tesz?

– Mehet a következő? – Lizi pislogva néz Kriszre, aztán az órára. Eltelt egy óra. Újabb egy óra. Ezúttal egészen halvány mosoly settenkedik az arcára.

– Igen – felel Léna vidáman.

– Lizi? – fordul Krisz a lány felé.

– Nekem mindegy – mondja közönyösen Lizi, és nem néz Kriszre. Az órát nézi. A másodpercmutatót. Most már talán nem olyan lassú, mintha lendületesebben mozdulna újra és újra. Lizi szeretné, ha átugorhatna most néhány órát – annyival egyszerűbb lenne, mint nem mozdulni és várni, mert ebbe így beleőrül. Beleőrül abba, hogy nem tudja, hogy van Kornél ebben a pillanatban.

– Nem kellene felhívnunk Kornélt? – kérdi halkan Krisz.

Kornél nevének említésére Lizi leheletnyit összerándul.

– Nem. Lizi tudja, mit csinál – feleli Léna ellentmondást nem tűrő hangon.

– Szerintem nem – közli Krisz, a hangja csupa szemtelenség, és bár Lizi nem fordul felé, de érzi, hogy Krisz kihívóan őt nézi. Nem reagál.

– Bízik abban, hogy helyes, amit tesz, bármi is legyen az. Nem szólhatunk bele – magyarázza Léna, és Lizi nagyon hálás neki ezért, bár ami azt illeti, egyre inkább kételkedik abban, hogy tényleg helyes-e, amit tesz.

– De totál készen van – jegyzi meg Krisz, és ezúttal mintha aggodalom játszana a hangjában. Lizi magában elmosolyodik. Jó érzés, hogy szeretik őt, hogy figyelnek rá, és tudja, hogy el kellene magyaráznia a helyzetet, de jelenleg erre egyszerűen képtelen – nem azért, mert nem akarja, hanem, mert ahhoz, hogy megértsék, mindent el kellene mesélnie, és akkor soha nem érnének a végére. Ráadásul akkor sem biztos, hogy megértenék. Talán azt gondolnák, hogy őrületes hibát követ el, és túl sokat kockáztat.

– Nem zavar, hogy hallom, amit beszéltek? – pillant rájuk Lizi egy kissé morcosan.

– Nem igazán – vonja meg a vállát Krisz. Lizi gyanakodva nézi a férfit, és egyre szilárdabb meggyőződése, hogy ez a beszélgetés valójában szándékosan zajlott le itt és most, pontosan azért, hogy belőle valamiféle reakciót csikarjanak ki.

– Minden rendben van – sóhajtja Lizi megadón. – Elindítod a következő részt?

– Ha minden rendben van, miért itt ülsz ahelyett, hogy épp Kornéllal lennél? – kérdi Krisz megemelt szemöldökkel.

Lizi mély levegőt vesz. Hogy mondhatná el?

– Mert eljöttem – feleli végül.

– Képzeld, Lizi, erre magamtól is rájöttem – húzza el a száját Krisz. – De miért jöttél el? És ha eljöttél, Kornél miért nem jön utánad?

Lizi megrázza a fejét, és előre félve attól, hogy hogyan fognak ránézni, kiböki:

– Mert erre kértem.

Léna és Krisz majdnem ugyanolyan meglepett arckifejezéssel mered rá.

– Szakítottál vele? – kérdi Léna egészen halkan és megütközve.

– Nem – mondja Lizi, és ez a „nem" egyszerre védekezés és támadás.

– Akkor jó – mosolyodik el Krisz. – Már megszoktam, hogy össze vagytok nőve.

Lizi lemondóan megingatja a fejét, aztán újra az órára pillant. Lassan ugyan, de telik az idő, és Kornél nem jött utána.

– Nem szakítottak! – kiált Léna vidáman a konyha felé. Bár lehetetlen, Lizi mégis mintha hallani vélné Fanni megkönnyebbült sóhaját.

Krisz elindítja a sorozat következő részét, Lizi pedig visszasüpped a képernyőn pergő idegen életek világába, mert az könnyebb, mert így nem kell azt számolnia, hogy hogyan múlnak a másodpercek... a percek... az órák...

***

Kornél a liftben állva majdnem a földszint gombját nyomja meg. Olyan eszeveszetten erős a kísértés. Pedig odakint megint havazik, rajta pedig csak egy melegítő és egy póló van, a lába meztelenül papucsba bújtatva, de még ez sem érdekli. Akár így is elmenne Liziért. Még ha le is fagynának a lábujjai. Végül is mit számít néhány lábujj, ha cserébe Lizi az övé lesz?

Kornél mély levegőt vesz, és benyomja a harmadik emelet gombját. A lift tétovázik, mintha ő maga is bizonytalan lenne, hogy a férfi jól döntött-e, aztán azonban surranva bezáródik az ajtó, és nyöszörögve megindul a fülke.

A harmadik szinten Kornél menekülésszerűen lép ki a liftből, aztán jobbra fordulva megáll az egyik ajtó előtt, és halkan bekopog. Vár egy keveset, de mikor nem hall semmit, megismétli a kopogást, ezúttal erőteljesebben. Azonban még mindig nem szűrődik ki semmilyen zaj. Kornél elnyom egy sóhajt – szinte biztos, hogy békés álmot fog most kegyetlenül széttépni –, és rátenyerel a csengőre. Hosszan nyomja, csak a biztonság kedvéért. Mikor bosszús káromkodások végeérhetetlennek tűnő sorát hallja az ajtón túlról, valamelyest megnyugszik.

Leó kócosan, álmos fejjel, egy szál bokszeralsóban és kissé dühösen rántja fel az ajtót, majd értetlenség ül az arcára, ahogy megpillantja Kornélt.

– Szükségem lenne társaságra – mondja gyorsan Kornél, és tudja, hogy körülbelül úgy fest most, mint egy bánatos, elhagyott kiskutya.

– Most? – kérdi Leó álomtól megkarcolódott hangon.

– Igen – bólint Kornél.

Leó pár pillanatig nézi, aztán lustán elmosolyodik.

– Tíz perc, és összeszedem magam.

– Leó, baj van? – Álmos, kedves és egyértelműen női hang. Kornél zavartan megvakarja a tarkóját.

– Vendéged van?

– Ne foglalkozz vele – rázza meg a fejét Leó. – Tíz perc, addig megleszel?

– Aha.

Kornél hálás tekintetet vet Leóra, aztán visszafordul a lift felé. Ismét erős a késztetés, hogy inkább a földszintet nyomja be a hatodik helyett, de kitart. Visszaérve a lakásba idegesen járkál fel-alá, folyamatosan a mikró óráját lesve.

Nem tudja, miért pont Leót kérte – talán a múltkori miatt, talán csak azért, mert tudja, hogy Leó senkinek sem fog pletykálni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak egy barátra van szüksége, és a színészházban lakók közül Kornél úgy véli, Leó az, akit leginkább ezzel a szóval illethet. Nem mintha nem lenne sokakkal jóban, de azért a magánéletét nem teregetné ki bárkinek, és amilyen feldúlt jelenleg, képtelen elrejteni az érzelmeit. Leó úgyis tudja már, mit érez Lizi iránt, éppen ezért, ha ő kérdezi, az nem fogja zavarni, mások azonban nem értenék meg a helyzetet, és Kornélnak se kedve, se türelme ahhoz, hogy ecsetelje a részleteket.

Amikor épp letelne a tíz perc, erőteljes kopogás zúzza szét a csendet, és Kornél végre fellélegzik. Most már nem fog ostobaságot csinálni. Beengedi Leót, aki ezúttal valamivel rendezettebben fest, mint tíz perccel korábban, de legalábbis immár jelentősen több rajta a ruha. Leó lazán lelöki a papucsát, aztán bemegy a szobába, és leül az egyik fotelbe. Kornél képtelen követni a példáját, muszáj lefoglalnia magát, úgyhogy a konyhába megy, kinyitja az egyik szekrényt, és levesz két bögrét.

– Kávét? – pillant Leóra. A férfi válaszul csak biccent.

Csak pár percig tart, míg elkészíti a kávét, aztán kénytelen leülni Leóval szemben. Leó rágyújt, aztán átható tekintettel méregeti Kornélt.

– Ugye tudod, hogy egy csodás reggeli szexet hagytam most ki a kedvedért?

– Fogadd hálás köszönetemet – mondja Kornél őszintén, de azért a szája vigyorra húzódik.

– Szóval miért vagyok itt? – emeli meg kérdőn a jobb szemöldökét Leó.

– Hogy visszatarts – sóhajt Kornél.

– Kicsit bővebben?

– Lizi... – Kornél nagy levegőt vesz – szeret, de elhagyott, és én most nem mehetek utána, pedig semmi mást nem tennék szívesebben, szóval kell valaki, aki visszatart. – Leóra vigyorog. – Felhatalmazlak rá, hogy leüss, ha nem bírok magammal.

– Kétlem, hogy ma este a közönség díjazna egy monoklit a szemed alatt, de bármikor máskor örömmel – közli közönyösen Leó.

– Inkább legyen monoklim, minthogy elveszítsem Lizit.

Leó belekortyol a kávéba – az arcán látszik, hogy a három az egyben nem egészen az ő műfaja –, aztán elgondolkodva Kornélra néz.

– Ugye tudod, hogy nem egészen tudlak követni? Miért nem mehetsz utána?

Kornél lemondóan megingatja a fejét.

– Fogadtunk, és vesztettem. Megígértem, hogy ha én vesztek, akkor békén hagyom.

– De azt mondtad, szeret téged, akkor miért akarná, hogy békén hagyd? – kérdi Leó, és a tekintetéből színtisztán kikönyököl az értetlenség.

– Nem akarja, csak éppen megígértem, és azt hiszem, tudni akarja, hogy bízhat-e bennem, hogy állom-e a szavam. Ezért nem mehetek utána.

– És mi van, ha pont arra vár, hogy utána menj?

– Nem, Lizi...

– Tudom, különleges – emeli égnek a tekintetét unottan Leó.

– Igen, az – mosolyodik el Kornél. Ábrándok, álmok, vágyak vannak ebben a mosolyban. A jövő, amit már élénken lát maga előtt. Nem fogja elszúrni. Ha Lizi most próbára teszi, hát ő erős lesz, és kibírja.

– Ugye tudod, hogy ezért most nagyon sokkal jössz nekem? – zökkenti ki Leó az álmodozásból.

– Bármikor behajthatod – vigyorodik el Kornél.

– Megjegyeztem – húzza sötét mosolyra a száját Leó, aztán azonban elkomorodik. – És mi lesz holnap?

– Holnap hazamegyek ebédelni, és akkor láthatom Lizit, vagy legalábbis remélem – bizonytalanodik el Kornél, hiszen fogalma sincs arról, hogy Lizi nem a nővéréhez ment-e. Ha igen... akkor fogalma sincs, mi lesz. De egyelőre elég csak egy problémával foglalkoznia, és ez a probléma jelenleg a mai nap.

– Az nem csalás?

– Ennem csak kell! – hördül fel Kornél, de szándékosan eltúlozva, aztán félrebillentett fejjel Leóra néz. – Anyám istenien főz, egyszer eljöhetnél hozzánk.

– Meggondolom – biccent Leó, és ahogy Kornél fürkészőn figyeli, úgy látja, hogy Leó komolyan gondolja a választ. Illetve mintha valamiféle érzelmet is felfedezne a férfi arcán – mintha jólesne neki a meghívás. Kornél határozottan elégedett magával.

– És mit fogunk csinálni egész nap? – kérdi Leó gúnyosan.

– Tudsz sakkozni?

– Sakkozni akarsz?

– Miért ne?

– Laposra verlek – közli Leó, majd összefűzi az ujjait, és alaposan megropogtatja őket.

Kornél elmosolyodik – talán mégsem lesz teljesen kibírhatatlan ez a nap.