„Olykor úgy érzem, a távolság, ami köztem és mások között van, áthidalhatatlan..." (Lizi)

Lizit a mobilján beállított ébresztő kíméletlen hangja rántja ki az álomból. Az ébresztő csak pár másodpercig szól, és bár Lizi egyébként könnyen felkel rá, most azonban nem nyitja ki a szemét, mert olyan szépet álmodott, és szeretne, nagyon szeretne visszatérni ebbe az álomba – legalább még egy picit. De hiába kívánja, az álom elillan. Elvesznek a szivárvány puhán suttogó színei, pedig olyan megnyugtató érzés volt elmerülni bennük...

– Lizi, ébresztő! Lizi – szólongatja szelíden Kornél, és Lizi érdes, meleg érintést érez az arcán. Elmosolyodik, majd felnéz Kornélra. Pislognia kell, mert az álma emléke homályossá színezi a képet.

– Jó reggelt! – A lány hangja kásás és sűrű. Megköszörüli a torkát. – Mióta vagy fent? – Ezúttal jobb, bár még mindig fáradtnak hangzik, pedig igazán jól aludt. Érdekes, hogy Kornél mellett mennyire jól alszik, hogy ilyenkor mennyire nyugodt az álma – vajon miért?

– Már egy ideje – feleli halkan Kornél, és ahogy Lizi jobban megnézi, álmosnak és nyúzottnak látja az arcát, a szeme alatt sötét árnyék húzódik, és a tekintete is kevésbé csillogó, kevésbé fényes, mint máskor.

Lizi gyanakodva ráncolja a homlokát.

– Miért nézel úgy ki, mint aki egy percet sem aludt?

Kornél bágyadtan elmosolyodik, és ahogy ebben a pillanatban a lányra néz, az olyan... különleges. Mintha... szeretet lenne a tekintetében, végtelenül mély szeretet.

– Nem aludtam.

– De mié... – Hirtelen forrnak Lizi torkára a szavak.

Kornél nem aludt.

Ő pedig valami csodálatosan szépet álmodott – olyasmit, amit soha nem álmodott, még csak ehhez közelítőt sem, kivétel azon az éjszakán, amikor Kornél mellett aludt, és amikor a férfi szintén úgy nézett ki, mintha le se hunyta volna a szemét...

– Te... egész éjszaka fent voltál azért, hogy... álmodj nekem? – kérdi Lizi bizonytalanul, hiszen ez akkora őrültség, ez annyira lehetetlen, de mégis...

– Igen – mosolyodik el Kornél, és minden fáradtsága ellenére is boldog szikrák táncolnak a szemében. – Éppen ezért most nem vagyok egészen beszámítható... – fűzi hozzá, és még mindig mosolyogva behunyja a szemét. A következő pillanatban Kornél már alszik is. Lizi hitetlenül, döbbenten mered rá.

Ilyet érte még soha senki nem tett. Soha... senki...

Csak nézi Kornélt, nézi a férfi arcát, és fogalma sincs, hogy mit érez.

Tudja, hogy össze kellene magát szednie, a nővére kilencre várja, és Lizi nem szeret késni, mégis képtelen most megmozdulni. Nem, míg ilyen szaporán kalapál a szíve, amíg érzi a gyomrában a remegést, amíg az egész teste mintha csupa feszült várakozás lenne.

Lizi nem tagadhatja tovább, nem tehet úgy, mintha nem lenne igaz – kötődik Kornélhoz, sőt, talán többet is érez már, mint egyszerű kötődést... Megrendíti, hogy mennyire más ez az érzés, mint bármikor korábban, hogy mennyivel erősebb és mélyebb. Szerelemnek nem merné nevezni, de talán csak azért, mert fél ezt beismerni, kimondani. Túl gyorsnak tűnik, hogy máris így érezzen – ami furcsa, hiszen például az előző barátjával ennyi idő után már régen ágyba bújt, igaz, akkor még meg se fordult a fejében, hogy szereti, pusztán csak jó volt vele, és a férfi nagyon értett a csábításhoz, a szép szavakhoz, amikkel olyan könnyű elcsavarni egy lány fejét, Lizi pedig hagyta, mert szerette volna, ha tartozik valakihez. Persze sosem tartoztak igazán össze, és ő sosem volt igazán szerelmes – amit most Kornél iránt érez, amit nem is mer még szerelemnek nevezni, már sokkal mélyebb, mint bármi, amit korábban tapasztalt. Hogyan lehetséges ez?

A lány kábán megy a konyhába, és bár reménykedik benne, hogy egyedül lehet, de Fanni már nekilátott a főzésnek. Hogy lehet valaki korán reggel ennyire vidám? Bár persze Léna is ilyen, szóval ezt biztos nem az apjuktól, hanem Fannitól örökölte. Lizi általában nehezen ébredős típus. A felkeléssel nincs nagy gond, ha csörög az ébresztő, kipattan a szeme, de mire ténylegesen felébred, az belekerül pár órába és egy-két kávéba.

– Jó reggelt, Lizi! – köszönti Fanni, amint észreveszi. – Kávét?

– Jólesne, köszönöm.

– Ülj csak le, megcsinálom neked!

Lizi leroskad az egyik konyhaszékre, és felkönyököl az asztalra. Hálás Fanninak, hogy itt lehet, hogy elfogadta, hogy annak a férfinak a lánya, aki gyakorlatilag csinált neki egy gyereket, majd egyszerűen lelépett. Lizi nem biztos benne, hogy Fanni helyében bárki olyan könnyedén venné, hogy felbukkan a lánya apjának egy másik gyereke. Végül is ez akár zavarba ejtő és kényelmetlen is lehetne, ehhez képest Fanni úgy bánik vele, mintha a saját lánya lenne, és ez kedvesen otthonos érzést csempész Lizi szívébe.

– Kornél itt aludt – jelenti ki bátortalan torokköszörülés után Lizi. Erről mindenképpen szólnia kellett, nem mehetett el úgy, hogy meg se említi. Kicsit félve néz fel Fannira, de csak egy bólintást és egy titokzatos félmosolyt kap válaszul. Határozottan furcsa, de a lány nincs abban az állapotban, hogy túl sokat töprengjen ezen – Kornél túlzottan kitölti most a gondolatait. Amit a férfi érte tett, az elképesztő, az több mindennél, amit valaha is tett érte bárki.

– Nagyon elgondolkodtál – teszi le elé Fanni a kávét.

Lizi felnéz, és hálásan elmosolyodik, aztán puhatolózó tekintettel megszólal:

– Hogy lehet, hogy nem tudjátok, mi Kornél képessége?

Igazából fogalma sincs, miért pont ezt kérdezi, valamiért mégis ez csúszik ki a száján. Tudja, hogy Kornélnak is van különleges képessége, ez nem titok a családban, de arról senkinek sincs fogalma, hogy mi lehet az. Lizi ezt nagyon különösnek találja – végül is ezek a képességek nem olyanok, amiket nem vesz észre az ember, legalábbis az övé és a többieké biztosan nem ilyen. Az, hogy nem tudja, mi Kornél képessége, nyomasztja kicsit, mert megfoghatatlanul motoszkál benne valamiféle gyanú, de eddig akárhányszor erre gondolt volna, igyekezett úgy tenni, mintha fel sem merült volna benne, hogy mi van, ha...

– Nem mutatkozott meg egyértelműen – feleli Fanni, és visszalép a pulthoz, de nem fordul el Lizitől, csupán nekidőlve megtámaszkodik.

– Akkor lehet, hogy már megmutatkozott, csak nem vettétek észre?

– Igen. Lehet, hogy hallja a madarak röptét, vagy azt, hogy hogyan nő a fű, csak ez számára mindig így volt, ezért fel se tűnik neki. Számára ez a természetes, nem tudja hát felismerni, hogy ettől különleges.

Vagy valami egészen mástól – rebben meg Liziben a gondolat, de rögtön el is hessegeti, hogy Fannira figyelhessen.

– De én ezt nem bánom, jobb, hogy így van. Jobb nem tudni, hogy miben áll a képessége, mint tudni úgy, hogy az megnehezíti az életét. – Fanni lágyan elmosolyodik. – Amikor anya leszel, megértesz majd – fejezi be, és visszafordul a pult felé, magára hagyva Lizit a kavargó gondolataival.

„Amikor anya leszel..." – ver visszhangot Liziben, és fájó szúrást érez a mellkasában.

A lány szeretne anya lenni, szeretne gyerekeket, de ez csak titkos, magának is alig bevallott vágya. Még egészen kicsi volt, amikor elhatározta, hogy csak akkor lesz gyereke, ha igazán szeret egy férfit, ha tudja, hogy sem ő, sem a férfi soha nem lépne félre, ha ők ketten tényleg csakis egymásnak, egymásért léteznek. Lizi nem szeretné, hogy ha a gyermeke úgy nőne fel, hogy az igazi apja nem akarja őt, hogy azt kell látnia, hogy az ő jelenléte szít távolságot a szülei közé. Azt szeretné, ha a gyermeke csakis szeretet kapna tőle és az apjától, ha azt érezné, hogy fontos, hogy akarják őt. Igazából régen jó mélyre temette már magában a vágyat, hogy gyermeke legyen, különösen az utóbbi időben. Nem érezte úgy, hogy bárki fogja őt igazán szeretni.

De most...

Most itt van Kornél. Kornél a vidámságával, a jó kedélyével biztosan csodálatos apa lenne, és Lizi abban is biztos, hogy bármit, tényleg a világon bármit megtenne a gyermekeiért. És Lizi arra gondol, kicsit elpirulva, félve, hogy szeretné, ha ezeknek a gyerekeknek ő lehetne az anyja. Szeretné, ha csöppnyi életekben egyesülnének, ha egy gyermek szemében ott lennének mindketten, ha együtt adnák tovább az életüket.

Megijed ettől a gondolattól – nem is gondolat ez talán, hanem igazából vágy, és az, hogy egyáltalán ilyesmi megfordul benne, sokkal mélyebb és erősebb érzéseket sejtet, mint azt Lizi beismerte volna, akár csak magának. Hiszen még mindig alig ismeri Kornélt – miért érzi úgy mégis, hogy ők ketten összetartoznak? Lehet ezt ennyi idő után ilyen bizonyossággal érezni? De mi van, ha...

Nem, nem akar ezzel foglalkozni, nem akarja ezt a lehetőséget végigpörgetni magában, annyira igyekezett elkerülni, de most mégis méregként szivárog a tudatába a gondolat. Mi van, ha az, amit Kornél mondott, nem egyszerűen csak véletlen? Mi van, ha nem véletlenül nem akarják őt a nők, akikkel lefekszik? Mi van, ha... ha ebben áll Kornél képessége? Mi van akkor, ha lefekszenek egymással, és aztán minden, amit most érez vagy érezni vél, eltűnik, mintha sose lett volna? Hogy élné azt túl? Hogy bírná elviselni, ha már nem akarná Kornélt? És mi van, ha Kornél továbbra is akarná őt?

De ha ez az egész így van, akkor ez nem is képesség, hanem inkább büntetés. Bár... a saját képessége is több gondot okoz, mint amennyi haszna van – igazából Lizi nem is nagyon tud olyan pillanatot felidézni, amikor hasznosnak érezte, hogy akaratlanul ellopja mások fantáziáit, emlékeit...

Lizi megrázza a fejét. Nem emésztheti magát ezen, nem gondolhat ilyesmire. Most együtt van Kornéllal, ez az, ami számít. És előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül szeretkezni fognak, képtelenség, hogy ne tegyék. Ami pedig utána jön... azzal majd foglalkozik akkor, ha megtörténik. Hiszen tévedhet is... És azt kívánja, nagyon erősen kívánja, hogy tévedjen, és legyen mégis véletlen az egész...

Megissza a kávét, közben elmélázva bámul kifelé az ablakon. Kicsit lehangolja az idő – borús odakint a világ, köd és eső elveszett szitálása színezi szürkéssé a levegőt, a hó lassan latyakossá olvad. Jobban szeretné, ha megint havazna – a havazás ábrándossá teszi, ez a szürkeség viszont komorrá és befelé fordulóvá, márpedig most a legkevésbé sem hiányzik, hogy elvesszen a gondolatai között.

Ilyen időben nincs kedve kimenni cigizni, úgyhogy a második bögre kávét is leszavazza, helyette inkább jó forró vízzel lezuhanyozik, majd csendesen visszalopakodik a szobába, hogy felöltözzön.

Kornél szuszogva alszik, a szája kicsit elnyílt. Békés és nyugodt az arca, bár furcsa látni, hogy nem mosolyog. Kornélhoz valamiképp mintha hozzátartozna a mosoly, mintha akkor lenne igazán önmaga, amikor mosolyog. Lizi sosem találkozott még hozzáfogható emberrel.

Míg öltözködik, a szeme sarkából végig Kornélt lesi – nem azért, mert fél, hogy Kornél felébred, és titkon megnézi őt, hanem egyszerűen csak azért, mert jólesik nézni a férfit. Mikor összerámolja a cuccát, és indulásra kész, az ágyhoz lép, és megáll az alvó férfi felett. Nem szép, amit tesz, de majd elmondja Kornélnak – a férfi pedig biztosan csak nevetni fog rajta, illetve tesz egy-két pajzán megjegyzést, de Lizi ezt a legkevésbé sem bánja.

Az álmokat nehezebb kicsit látnia, az álmok szelídebbek, mint bármilyen fantázia, nem törnek be kéretlenül – türelmesnek kell lenni, meg kell őket várni. Ezért áll Lizi az ágy mellett. Behunyja a szemét, és egyszerűen csak vár.

Kornél róla álmodik. Mámortól megrészegülve szeretkeznek. Kornél álma nagyon emlékezteti Lizit a saját korábbi álmára – a derengős hangulat, az érintések nyomán előszökő sóvárgás...

Lizi kinyitja a szemét. Kornél ugyanolyan erősen vágyik rá, mint ahogyan ő is Kornélra – hiszen egymásról álmodnak. És bár ez ijesztő a lány számára, azért mégis csodálatos. Felkavaróan, borzongatóan csodálatos.

***

Kornél Ákost hívta fel, hogy merre találja a galériát – szeretné meglepni Lizit azzal, hogy váratlanul állít be. És hát igazából izgul is kicsit – fogalma sincs, mit gondol Lizi arról, hogy miatta egész éjszaka fent volt. Vajon túl sok ez a lánynak? Lehet, hogy halálra rémisztette, és emiatt most újra visszahúzódó lesz?

Egy díszköves, keskeny térről nyílik a galéria. Kornélnak úgy rémlik, hogy itt valamikor korábban játéküzlet volt, bár nem biztos benne, igazából lehet, hogy az két bolttal arrébb volt. A kirakatot és az üveges ajtót újságpapír fedi, úgyhogy nem lehet belátni a boltba, bár egy-egy vékony résen kiszűrődik a lámpafény, így lehet sejteni, hogy valami készül.

Kornél örül, hogy itt találja a lányokat, bár már elmúlt az ebédidő, mégis tartott attól, hogy Dina és Lizi talán pont most ugrottak el enni valahová. Akkor kénytelen lett volna felhívni Lizit, hogy hol vannak, vagy várni itt a hidegben – mindenesetre mindkét esetben kevésbé lett volna meglepetés a felbukkanása.

Igyekszik nagyon halkan benyitni az üzlethelyiségbe, de feleslegesen aggódik, ugyanis amint lenyomja a kilincset és épp csak résnyire nyitja az ajtót, máris megüti a fülét valami vidám zene. A lányok nem veszik észre, hogy belép, úgyhogy Kornél a falnak támaszkodik, és mosolyogva figyeli, ahogy ugrálnak és önfeledten táncolnak. Lizi újra és újra ámulatba ejti – az, ahogy mozog, az a természetes lendület és energia, ami árad belőle, vonzza magához Kornélt. Sejtelme sem volt róla, hogy Lizinek ilyen jó mozgása van.

Kornélt meglepi, hogy Abigélt is itt látja – Krisz unokatestvére elég keveset mozdul ki otthonról, vagy legalábbis hozzájuk elég ritkán szokott jönni, bár az is igaz, hogy ez csak azóta van így, mióta kiderült a lány számára, hogy Iván is a családhoz tartozik. Az élet fanyar fintora, hogy Iván valamikor tanította Abigélt, és ami azt illeti, kettejük között szinte tapintható a feszültség, úgyhogy valószínűleg korábban nem volt köztük felhőtlen a kapcsolat. Ami elég szomorú, mert Abigél amúgy határozottan érdekes lány – ráadásul ő is művészlélek, hiszen író, szóval ő és Kornél egészen jól kijönnek egymással, olyan kedves, testvéries a hangulat köztük, egészen addig, míg Iván fel nem bukkan, mert olyankor aztán már leginkább semmilyen hangulat sincs, hiszen Abigél mindig visszavonulót fúj...

Mikor a zene véget ér, Kornél lelkesen tapsolni kezd. A három lány egyszerre fordul felé, mindannyian megilletődve néznek rá, aztán Dina és Abigél nevetve üdvözlik. Kornél ezt jóformán alig hallja, leköti, hogy Lizit nézze.

Lizi haja kibontva omlik a hátára – Kornél szereti, hogy a hossza ellenére a lány legtöbbször kibontva hagyja, és csak ritkán fogja össze, bár hogy ez miért is tetszik neki annyira, arról fogalma sincs –, az arca édesen piros a mozgástól, és a szeme lelkesen csillog. Ahogy Kornélra néz, az ajkán titokzatos mosoly ragyog fel – olyan mosoly, ami mintha azt suttogná, hogy közös titkuk van, és ettől a férfi úgy érzi, összetartoznak.

Kornél lazán ellöki magát a faltól, és zsebre dugott kézzel Lizi elé áll. Dina és Abigél tapintatosan kicsit félrehúzódnak.

– Ér megcsókolni a munkahelyeden? – kérdi halkan Kornél.

– Kegyetlen hajcsár a főnököm, de talán ezt engedélyezi nekem – les hátra a válla felett Lizi. Dina elvigyorodik és bólint, úgyhogy Kornél szelíden megérinti Lizi arcát, aztán közel hajol hozzá, és egy végtelenül szelíd, gyengéd csókot lehel az ajkára. Épp csak találkozik a szájuk, Kornélban mégis feltámad a vágy – talán éppen ezért gyorsan elhúzódik. Hihetetlen, hogy milyen hatással van rá Lizi, és az még inkább, hogy valószínűleg a lánynak erről fogalma sincs. Lizi beharapja az ajkát, úgy néz fel rá. A tekintete izzik a vágytól. Kornél nagyon szeretné újra megcsókolni, ezúttal nem csak szelíden, de tekintve, hogy közönségük van, nem teszi.

Ellép Lizitől, és leveszi a kabátját, majd a többi kabát mellé teszi a márványpultra. Csak most néz szét a helyiségben. Nem túl nagy, de a lányok mindenféle kacatokat és szalagokat akasztgattak fel, így barátságosnak és hívogatónak tűnik. A fehérre festett falak javát szabadon hagyták, nyilván Ákos képeinek. A csempézett padlón mindenféle szatyrokból és dobozokból újabb szalagok, anyagok és egyéb – Kornél számára beazonosíthatatlan – holmik kandikálnak elő.

– Hát ezt a sok vacakot honnan szedtétek? – kérdi a lányok felé fordulva.

– Tudod, Kornél – somolyog Lizi –, vannak azok a helyek, amiket boltnak hívnak.

– Lizi, azt hiszem, most megváltoztattad az életemet – mondja szándékosan eltúlozva a férfi. – Bár nehezen tudom elképzelni, hogy is működik ez. Mit szólnál hozzá, ha mondjuk, kanapévásárlás céljából beavatnál a részletekbe? – kérdi kajánul, mire Lizi csilingelősen felnevet. Kornélnak jólesik látni, hogy így elengedi magát, és hogy nem feszült amiatt, hogy társaságuk is van.

– Azt hiszem, ez mókás délután lesz – jegyzi meg halkan Abigél. Kornél csak vigyorral felel a lány megjegyzésére, bár Abigél a legkevésbé sem téved.

A délután valóban mókásan telik, mindannyian folyamatosan ugratják egymást – néha egy-egy szúrósabb, fanyarabb megjegyzés is felröppen, természetesen Lizitől, bár Dina se marad le sokkal mögötte –, rengeteget nevetnek, és egy-egy zenénél a lányok hangos „Ezt imádom!" kiáltással újra és újra táncra perdülnek, amibe természetesen Kornél is bolondozva veti bele magát. Tagadhatatlanul a kedvenc pillanatai közé tartoznak, amikor a karjába kaphatja Lizit vagy megforgathatja a lányt. És Lizi egy pillanatra sem húzódik el tőle – Kornél boldog ettől, boldogabb, mint azt lehetségesnek gondolta volna.

Mikor leül egy kicsit a hangulat, Dina elmagyarázza, hogy nemcsak Ákos képeit, hanem mindenféle egyedi, különleges ajándéktárgyat is fognak árulni. Fanni örömmel segít, szóval az biztos, hogy lesznek szalvétatechnikával díszített dobozok, de Dina mindenféle dolgot tervez, mert kicsit tart attól, hogy az emberek nem jönnének be akkor, ha csak festményeket árulnának, mondván, hogy azok úgyis túl drágák. Így viszont, főleg, ha sikerül olyan varázslatosra megcsinálni a boltot és a kirakatot, amilyennek tervezi, akkor nem egyszerűen csak egy dísztárgybolt lesz, hanem igazi mesebolt, főleg, hogy Abigél kitalálta, hogy minden egyes tárgyhoz ír pár sort, hogy honnan származik, és ezek mind mesések lesznek kicsit.

Kornélt meglepi, hogy Dina mennyire talpraesett, bár a lány szabadkozik, hogy nem egyedül az ő érdeme minden – az engedélyekkel és a Kornél számára teljes mértékben követhetetlen papírozással kapcsolatban Adrián rengeteget segített a lánynak –, Kornél akkor is úgy gondolja, hogy lenyűgöző, amit megálmodott, az pedig, hogy véghez is viszi, komolyan tiszteletre méltó.

A lányok izgatottsága egy idő után Kornélra is átragad, és ugyan úgy érzi, többször van a lányok útjában, mint a hasznukra – bár tény, hogy amikor polcszerelésre kerül a sor, határozottan jól jön, hogy ő is itt van –, azért jól érzi magát. Észre sem veszi, hogy szalad az idő, hogy odakint már nem szürkés, fakó fényt látni az újságpapírok közötti réseken át, hanem lassan aláereszkedő sötétséget.

Mikor váratlanul nyílik az ajtó, hideg, eső illatától maszatos levegő surran be az üzletbe. Egy Kornél számára ismeretlen, elegánsan öltözött férfi lép be az ajtón. Olyan negyven körül járhat, komorak és feszültek a vonásai.

– Jó napot kívánok! Szia, Eliza – mondja halkan a férfi.

Miért hívja ez az idegen Lizit Elizának? Ki ez a férfi?

Kornél gyomra görcsbe rándul, a szíve mintha félve megrándulna, és egészen picire húzná össze magát a mellkasában.

Nem lehet egy exbarát, ugye nem? Mit keresne itt bárki Lizi múltjából?

Lizi a létra tetején áll, egy türkiz színű szalagot készül feltűzni éppen – ha megfelelő szögből nézi az ember, a szalag olyan, mintha napsugarak csiklandozásától kacagó víztükör lenne. Kornél a lány arcát fürkészi, de hiába, nem tud róla leolvasni semmit. Kornél talán még soha nem látta ennyire kifejezéstelennek, ennyire hidegnek, ennyire... távolinak. Ez a távolság belemar a lelkébe.

– Patrik – bólint fegyelmezetten, kimérten Lizi. – Mit keresel te itt? – A lány nem tudja elrejteni sem a kérdés élét, sem a hideget a hangjából. Olyan most Lizi hangja, mintha a tél lenne maga, jégkristályok szúrós, rideg fénye játszik benne. Kornél karján felállnak a szőrszálak, és fázni kezd, de nem Lizi miatt, hanem a távolságtól, a kíméletlen távolságtól, ami elválasztja ebben a pillanatban a lánytól.

Kornél tekintete az idegen férfira rebben, és azt kívánja, hogy tűnjön el innen. Nem érdekli, kicsoda, nem érdekli, mennyire ismeri Lizit, hogy jobban-e, mint ő, hogy érintette-e a testét, hogy csókolta-e, nem érdekli semmi, csak az, hogy menjen el, és olvadjon el a távolság, ami most olyan súllyal nehezedik a mellkasára, hogy úgy érzi, alig kap levegőt.

A férfi elmosolyodik, erőtlenül, halványan.

– Apánkról van szó...

– Nekem ő nem az apám – szól közbe ridegen Lizi. Vajon képes lenne ez a hang jégvirágokat hinteni az ablakra?

– Meghalt – mondja halkan a férfi, nincs semmi a hangjában, talán csak egy árnyalatnyi fájdalom, de az is tompán és elveszőn.

Kornél Lizit figyeli, de a lány arca meg se rezzen. Kornél nem könnyebbül meg attól, hogy a férfi nem Lizi egyik volt pasija, talán csak egy picit, de az, hogy a jelenléte ennyire felkavarja a lányt, őt is rosszul érinti.

– Rákos volt – folytatja a férfi kicsit bátrabban, mikor Lizi nem mond semmit. – Halála előtt megígértette velem, hogy felszámolom mindenét, és szétosztom a gyerekei között, téged is beleértve, Eliza. Arra kért, hogy mondjam meg neked, hogy tudja, hogy ezzel semmit nem tesz jóvá, hogy amit elkövetett, az nem volt helyes, és ezt nem bocsánatkérésnek szánja, egyszerűen csak tartozik nektek ezzel.

– Mit értesz azalatt, hogy „nektek"? Hányan vagyunk? – kérdi Lizi, de még mindig lélektelen a hangja.

Patrik feszengve pillant Lizire.

– Az öcsém és én, minket ismersz, aztán Dunántúlon van még egy féltestvérünk, neked bátyád, illetve van még egy húgunk, érdekes, hogy ő is ebben a városban él.

Kornélnak csak most esik le, hogy az említett húg az ő húga is. Mit fog mindehhez szólni Léna? Őt vajon hogy érinti majd ez?

– Lénát ismerem, a családjánál lakom.

– Megtaláltátok egymást? – kérdi Patrik, és az ajkára barátságos, örömteli mosoly húzódik. – Ez jó.

– Az – közli Lizi, de nem mond többet, úgyhogy Patrik újra kicsit feszülten néz rá.

– Nem volt túl nagy apa vagyona, szóval a téged illető részből házat ugyan nem fogsz tudni venni, de egy alapnak mégiscsak jó. Ha akarod, bármilyen iratot a rendelkezésedre bocsátok, hogy lásd, min mennyiért adtam túl, szóval, hogy ellenőrizhess...

– Nem kérem azt a pénzt – vág közbe hirtelen Lizi. A hangja dacos és makacs.

– Megértelek, de azért gondold át. Itt a névjegyem, bármikor hívhatsz. – Patrik előveszi a pénztárcáját, és előhúz belőle egy kártyát, amit aztán átad Lizinek. – Sajnálom, amit apa tett, de... tényleg megbánta, Eliza. Nem volt tökéletes ember, tudom, de... sajnálta, amit veletek tett.

Lizi kimérten bólint.

– Akkor... hívj, jó? – kéri Patrik. – A pénz külön számlán van, bármikor a rendelkezésedre áll, ha úgy döntesz, elfogadod. És... ha nem bánod, valamikor összeülhetnénk, te és Léna is, hogy... megismerjük egymást. Végül is féltestvérek vagyunk.

A férfi zavartan biccent feléjük, aztán megfordul.

– Jó apa volt? – szól utána hirtelen Lizi.

Patrik megfordul, és halványan elmosolyodik.

– Igen, Eliza. Nem volt tökéletes ember, de igyekezett, hogy jó apa legyen.

– Lizi, azt szeretem, ha Lizinek hívnak – mondja halkan a lány. Pár tétova másodpercig nézik egymást, ő és Patrik, aztán a férfi biccent, és ezúttal tényleg elhagyja a boltot.

Lizi lemászik a létráról, aztán megáll a pult előtt, és – még mindig rezzenéstelen arccal – a névjegykártyát forgatja a kezében. Se Dina, se Abigél nem szólal meg, valószínűleg Kornélhoz hasonlóan nekik sincs fogalmuk arról, hogy mit mondhatnának. Lizi sosem rejtette véka alá, hogy nem szereti a biológiai apját, de bármennyire is nem mutatja, ez a hír talán most mégis megrázta. Kornél szeretné őt átölelni, de nem tudja, merje-e. Hiába állnak egymástól alig pár lépésnyire, mégis érzi a távolság hideg szúrását a mellkasában, mégis úgy érzi, hogy Lizi most idegen, és tudja, hogy szándékosan ilyen, hogy ezúttal ilyen akar lenni. Jobb, ha hagyja? Vagy jobb lenne, ha megpróbálna közeledni? Mit tegyen?

Lizi leteszi a pultra a kártyát, aztán kihúzza a kupacból a kabátját, és anélkül, hogy bármelyikükre is ránézne, megfordul.

– Szeretnék egyedül lenni – veti hátra a válla felett, és kisiet a boltból.

Az ajtó végzetes, nehéz dobbanással csukódik be utána. Kornél számára azt súgja ez a hang, hogy Lizi most nem csak egyszerűen a boltból lépett ki. Hogy most valami több történt. És ezt nem akarja hagyni. Nem hagyhatja.

– Nagyon utálna, ha utána mennék? – kérdi Dina felé fordulva.

– Igen, de... Lizi nem mindig azt akarja, amire szüksége van. Megszokta, hogy mindennel egyedül nézzen szembe – feleli szomorkás hangon a lány.

– Akkor szerinted...

– Javasolni akartam – mosolyodik el Dina.

– Oké, akkor megyek.

– Helyes.

Kornél feszülten felkapja a kabátját, és a következő pillanatban már kint áll a hidegben. Szétnéz, de nem látja sehol Lizit. Merre ment vajon a lány? A férfi tétován lép egyet, aztán megáll. A lehelete fehér fodrokban kavarog előtte. Nem telt el annyi idő, hogy Lizi kiérjen a térről, de nem látja sehol. Hol lehet?

Tőle balra örökzöld sövény húzódik – ha Kornél jól emlékszik, vannak ott padok is. Talán ott rejtőzött el Lizi.

A férfi sietve elindul. Ahogy megkerüli a sövényt, rögtön meglátja a lányt. Tekintetét az égboltra függesztve ül a padon. Kornél közelebb lép hozzá, aztán megáll.

– Fel fogsz fázni.

Lizi nem néz rá, csak hanyagul megemeli picit a vállát. A mozdulattal mintha csak azt fejezné ki, hogy neki minden mindegy, nem érdekli semmi.

– Gyere! – nyújt ki Kornél a kezét.

Lizi tétovázik. Talán csak egy pillanatig, de ez a pillanat most végtelenül hosszúnak tűnik. Kornélban benne reked a levegő, és csak akkor fújja ki, mikor Lizi törékeny, vékony ujjai végigsimítják a tenyerét, majd a kezük szorosan egymásba kapaszkodik. Mintha többet jelentene most ez a pillanat, nemcsak annyit, hogy megfogták egymás kezét, hanem talán valami olyasmit, hogy Lizi elfogadta őt maga mellett. Tényleg és igazán. Nemcsak jóban, hanem a rosszban is, és ettől Kornél szíve gyorsabban kezd dobogni.

Felhúzza a lányt, majd leereszkedik a padra, és egyszerűen az ölébe ülteti Lizit.

– Így te fogsz felfázni – jegyzi meg vékonyka, erőtlen hangon a lány.

– Inkább én, mint te – vágja rá Kornél. Most már mosolyog. Rendben lesz minden. Hiszen itt vannak egymásnak, itt van Lizinek, és úgy tűnik, Lizi akarja is, hogy itt legyen – vagy legalábbis nem bánja, és ez is haladás.

Lizi halványan elmosolyodik, és megszorítja Kornél kezét. Hidegek az ujjai. Kornél felemeli egymásba kulcsolt kezüket, és rálehel a lány ujjaira, aztán két kezébe fogja, és óvatosan megdörzsöli őket. Lizi mosolya kicsit – csak nagyon kicsit – szélesebbre szalad.

– Tudod – szólal meg csendesen Lizi –, szörnyű embernek érzem most magam.

– Miért?

– Mert... nem érzek semmit. Mégiscsak az apám volt, éreznem kellene valamit, nem? – A lány hangját fátyolossá színezi a kétségbeesés. Olyan most a hangja, mint a lassan elvérző alkonyat.

– Lizi, ő sosem akart téged, nem bűn, ha nem érzel semmit – mondja halkan Kornél.

– Nem tudom... Meghalt, és ez engem nem érint meg.

– Nem vagy rossz ember, Lizi – jelenti ki Kornél határozottan. Fáj a szíve a lányért.

– Honnan tudod? – Lizi úgy néz rá, mintha tőle remélné a megváltást. Mintha bízna abban, hogy tud olyat mondani, amitől nem érzi magát rossznak, mintha akarná, hogy olyat mondjon, és mégis... mintha félne attól, hogy erre képtelen lesz.

– Ha az lennél, érdekelne, hogy nem érzel semmit? – kérdi lágyan Kornél.

Lizi szeme meglepetten elkerekedik. Kornél nem tudja megfejteni, hogy mire gondol. Aztán Lizi arcán könnyek folynak végig – váratlanul és túl gyorsan érkeznek.

– Haragszom rá, Kornél, annyira haragszom, nem gyűlölöm őt, de haragszom, amiért nem akart, amiért nem kellettem neki, és ettől lelkiismeret-furdalásom van, mert hát volt apám, aki szeretett, de mégis, olyan borzalmas, hogy neki, akinek a húsa és vére vagyok, nem kellettem...

A lány Kornél vállára hajtja a fejét, és szipogva sír.

Kornélnak fogalma sincs, hogy mit mondjon, mert ebben a pillanatban megérti Lizit. Megérti, hogy miért fél bármilyen kapcsolattól, megérti, hogy miért hiszi azt, hogy nem elég jó. Nem az expasijai tehetnek róla, bár talán van közük ahhoz, hogy megerősödött ez a félelem Liziben, hanem az apja, aki sosem volt az apja. Lizi úgy jött erre a világra, hogy valakinek nem kellett. Talán nem tudja ő maga sem, talán soha nem fogalmazta meg magában, de Kornél érzi, hogy ez minden probléma gyökere. Lizi ezért olyan bizonytalan, és ezért aggatja magára a látszat-keménységet, a határozottságot, ezt akarja elleplezni, és talán csak azért tüskés sokszor, mert nem akarja, hogy újra eldobják.

Kornél tehetetlenül átöleli a lányt, és óvatosan ringatja, míg Lizi el nem sírja azokat a könnyeket, amelyeket el kell sírnia. Mikor a lány teste már nem rázkódik úgy, gyengéden eltolja magától, és szelíden maga felé fordítja az arcát.

– Lizi, szeretném, ha most nagyon figyelnél rám – mondja komolyan Kornél mélyen a lány szemébe nézve. – Értékes ember vagy. Értékes és csodálatos és lenyűgöző. Csak azért, mert apádnak nem kellettél, másnak... nem is, nekem, Lizi, nekem kellesz. Úgy, ahogy vagy. Mindenestül. És ez nem fog megváltozni.

– Ebben nem lehetsz biztos.

– Én mégis biztos vagyok. Nem fogok úgy járni, mint az apád, aki a haláláig várt, hogy rájöjjön, sosem lett volna szabad azt tennie, amit tett.

Lizi szipogva nézi Kornélt, aztán elmosolyodik. Kornél számára olyan ez a mosoly, mint végeérhetetlennek tűnő éjszaka után az első hajnali napsugár.

– Nem tudom, mit csináljak a pénzzel – mondja Lizi. Kornél úgy érzi, a lány szándékosan nem reagál a szavaira, talán már megint túl sokat mondott, de Lizi még az ölében ül, és ez jó, legalább nem érez késztetést arra, hogy elmeneküljön.

– Miért?

– Nem tűnik helyesnek elfogadnom.

– Ne büntesd apádat azzal, hogy nem fogadod el, semmi értelme sem lenne.

– De ha elfogadom, az nem olyan, mintha megbocsátanék neki?

– Tudod, Lizi, szerintem te már megbocsátottál neki. Haragszol rá, mert fontos volt neked, akkor is, ha te sosem voltál neki fontos. Most... kiderült, hogy talán tévedtél, hogy talán a szíve mélyén mégis akart volna téged, ha van elég bátorsága akarni, és amiért igazából haragszol most, az az elvesztett idő, ami már nem lehet a tiétek. Szerintem abban a pillanatban, amikor megkérdezted, hogy jó apa volt-e, megbocsátottál.

– Mióta vagy te ilyen bölcs? – kérdi a lány könnyektől árnyalt hangon. Nem tiltakozik, szóval Kornél úgy érzi, nem mondott butaságot.

– Bölcs bolond – suttogja Kornél, és letörli Lizi arcáról a könnyeket.

A lány bizonytalanul rámosolyog.

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy utánam jöttél.

– Nem bánod?

– Furcsa, de nem. – Lizi hangjában mintha leheletnyi öngúny játszana.

Kornél hirtelen ötlettől vezérelve benyúl a zsebébe – hálás most azért, hogy Lizi fogadalomlistáját mindig magánál hordja. Nem tudja, miért csinálja – talán azért, mert így mindig vele van a lányból valami.

Széthajtja a lapot, és Lizi combjára fekteti, majd egy tollat is előhúz – toll mindig van nála, mert nem egyszer járt már úgy, hogy szükség lett volna rá, és nem volt (leginkább, mikor nem volt mivel felírni egy lány telefonszámát).

– Most mit csinálsz? – kérdi kíváncsian Lizi, és a hangja valamivel könnyedebben cseng, mint eddig, és pontosan ez a cél. Kornél szeretné Lizi figyelmét kicsit elterelni.

– Bebiztosítom magam.

– Miért?

– Mert úgy hiszem, megint hülyeségeken emészted magad, és ilyenkor mindig félni kezdek, hogy eltűnsz.

– Nem fogok eltűnni – jelenti ki a lány, de talán még ő maga is hallja, hogy mennyire hiányzik a meggyőződés a szavaiból.

– Mondod most, de mi van, ha meggondolod magad? Nem fogok kockáztatni. Veled nem, Lizi.

– Nem bízol bennem? – kérdi a lány, de nincs megbántottság vagy sértettség a hangjában.

– Minden más tekintetben bízom – néz Lizi szemébe Kornél, és reméli, hogy a lány hisz neki –, de... ebben az egyben nem.

– Jól teszed, én se bízom magamban – fintorog Lizi, aztán a lista felé fordul. – Oké, az elsőt kihúzhatod, azt elbuktam.

Kornél elvigyorodik – felidézi a pillanatot, amikor Lizi letagadta, hogy bármi is történt volna köztük, és hogy mennyire mélyen elpirult, amikor Kornél a fülébe súgva cáfolta ezt. Úgy idézi fel, ahogyan ő látta, hogy Lizi lássa, hogy minden pillanatban mennyire gyönyörűnek látja őt.

Lizi mélyen a szemébe néz, és megint elpirul.

– Nem kell emlékeztetned, megy magamtól is – jegyzi meg fanyarul, és ez már olyan igazán lizis, úgyhogy Kornél elvigyorodik.

– Igazán?

– Gyerünk, húzd ki!

Kornél lendületes vonallal húzza át a „Nem hazudok (kivéve, ha nagyon muszáj)" sort.

– Tehát megállapíthatjuk, hogy hazudós vagy – jelenti ki, ahogy elégedetten felnéz a papírról. – Szerintem ezt és ezt is kihúzhatjuk – bök a tollal a papírra.

– A kommentálást miért? – fortyan fel Lizi.

– Tegnap este – mosolyodik el Kornél – többször is reagáltál arra, amit képzeltem.

– Mert történetesen én voltam a képzelgéseid alanya.

– Amióta megismertelek, te vagy a képzelgéseim alanya.

– Jó, oké, húzd ki – adja meg magát Lizi megforgatva a szemét, és Kornél úgy érzi, csak azért teszi, hogy elterelje a témát, ennek ellenére kihúzza a „Nem beszélek annyit csúnyán" és a „Nem kommentálom a mások agyában látottakat" sorokat.

– Szerintem ezt is buktad – bök a „Nem mondok ki mindent, amit gondolok" sorra Kornél. Lizi egy pillanatig töprengve néz rá, aztán bólint.

– A maradék viszont marad a listán – köti ki Lizi.

– Az csak kettő, szóval én állok nyerésre – teszi zsebre Kornél elégedetten a papírt és a tollat.

Lizi nem mond semmit, csak lehajtja a fejét, bár a mosolyát így sem tudja elrejteni. Kornél nem tudja, hogy Lizi mire vágyik jobban: hogy megnyerje, vagy arra, hogy elveszítse a fogadást. Igazából ezt Kornél maga sem tudja. Különösen az utolsó pont az, ami zavarba ejti. Szeretne szeretkezni Lizivel, őrülten szeretne, minden pillanatban úgy vágyik rá, hogy az valahol mélyen talán meg is ijeszti, ugyanakkor azt szeretné, hogy amikor szeretkeznek, azt ne csak a vágy miatt tegyék, hanem azért, mert többet jelentenek egymásnak. Ha így lesz, akkor talán utána... nem lesz úgy, mint máskor, más nőkkel, akkor talán Lizi nem akarja majd elhagyni... Persze ezzel Kornél elvesztené a fogadást, de akkor ez már egyáltalán nem számítana.

– Szeretnék kérni valamit – szólal meg halkan Lizi.

– Igen? – pillant rá kíváncsian Kornél.

– Szeretném, ha nem álmodnál nekem többet.

Kornél mellkasa összeszorul. Mégiscsak sok volt ez a lánynak? Megijeszti?

– De... miért?

– Nem akarom, hogy aztán miattam legyél fáradt.

– Nekem megéri, ha cserébe nem alszol nyugtalanul.

– Inkább alszom nyugtalanul, ha cserébe veled lehetek nappal, viszont ha mindig akkor alszol, amikor én nem, akkor... kevesebbet tudunk együtt lenni. – Lizi arca halványan kipirosodik, de nem kapja el a tekintetét.

Kornél lassan elmosolyodik, és bólint. Csak egy hajszál választja el attól, hogy kimondja, amit gondol, egyetlen, vékony hajszál. De talán túl korai lenne még közölni Lizivel, hogy úgy érzi, menthetetlenül és visszavonhatatlanul beleszeretett...