„Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol az időt a pillangók szárnycsapásaiban mérik, a valóságon túl, de az álmokon innen..."

– Te teljesen idióta vagy, ugye tudod? – lép be a teraszról Lizi.

– Szoktak ezzel gyanúsítani – követi Kornél.

Mindketten cigarettaszagot árasztanak és vigyorognak, ez utóbbi Fanni szerint jó jel. Egész nap figyelte Lizit és a fiát, és egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy ők ketten nagyon is vonzódnak egymáshoz. Fanni kíváncsi rá, hogy meddig fogják bírni, hogy ne essenek egymásnak – véleménye szerint nem sokáig, de ezt csak azért gondolja így, mert nem csak neki tűnt fel, hogy valami itt alakul. A fát díszítették, amikor Krisznek volt egy olyasmi megjegyzése, hogy vannak üres szobák a házban, mindezt kaján mosollyal súgta Lizinek, aki erre mélyen elpirult.

Lizi és Kornél is egy-egy konyhaszékre teszi le a kabátját – nincs értelme az előszobába vinni, egyikük se bírja ki hosszabb ideig cigi nélkül, aminek Fanni alapvetően nem örül, de azért mégis a dolog előnyei közé sorolja, hogy rajtuk kívül más nem dohányzik, így ilyenkor mindig kettesben maradnak. Ki tudja, mi minden történik a teraszon...

Fanni elmosolyodik, ahogy a nappaliba siető fiatalok után néz, majd gyorsan az utolsó tányért is beteszi a mosogatógépbe. Jó ötlet volt Istvántól, hogy ne a konyhában egyenek – igazából akárhogy ügyeskedtek volna, tizennégyen nem fértek volna el itt, tulajdonképpen a nappaliban is csak alig, de azért mégis kényelmesebb volt így, mintha az asztalnál szorongtak volna. Ráadásul a gyerekek élvezték a kötetlenséget, hogy mindenki oda ül, ahol épp hely akad.

Fanni még mindig megszédül egy kicsit a boldogságtól, ha arra gondol, milyen nagy lett a család. Délután pillanatokra megtorpant, és csak nézte a gyerekeket, amint feldíszítik a lakást, és mosolygott. Jó látni, hogy elfogadták egymást, hogy az állandó csipkelődés mögött érezni a kötődést és a szeretetet, hogy ahogy István és ő összetartoznak, úgy összetartozik az egész család.

Körbenéz a konyhában, de már nem kell semmit elpakolni – a lányok jó munkát végeztek, mindent, amit korábban kitettek a konyhaasztalra, hogy mindenki szabadon szedhessen magának, visszarámoltak a spájzba és a hűtőbe –, a sütemények már odabent vannak, nem mintha Kornélon kívül bárki bírna még enni.

Fanni mosolyogva lép be a nappaliba, de mielőtt leülne István mellé a kanapéra, megtorpan, hogy átadja magát a pillanatnak. A karácsonyfán és körbe az egész szobában mindenhol izzók ragyognak, a lányok gyertyákat is gyújtottak, így meleg, hívogató fényben úszik a nappali. A levegőt betölti a fenyő és a szegfűszeges narancs illata. A hangszórókból lágy és könnyű dallam árad, bár egészen halkra vették, hogy ne legyen zavaró. A fa alatt gondosan becsomagolva tizennégy ajándék, az asztalon az adventi koszorú és a sütik mellett pedig az összehajtott cetlikkel teli kis háncskosár. Ahogy körbenéz, mindenki szemében látja az izgatott csillogást. Lopva-lopva mindenki a fa alá pillant, és Fanni biztos benne, hogy ahogy ő is, a többiek is találgatják magukban, hogy ki mit készíthetett.

– Sokáig fogsz még ott szobrozni, anya? – kérdi Kornél huncut mosollyal az ajkán. – Tudjuk, hogy szépek vagyunk, de szegény ajándékok sikoltoznak, hogy essünk már nekik, miért kínzod őket?

– Kornél, te hülye vagy – jegyzi meg csendesen Ricsi.

– És ez még mindig képes rád az újdonság erejével hatni? – nevet fel jóízűen Kornél.

Fanni közelebb lép az asztalhoz, és felemeli a háncskosarat.

– Rendben, akkor mindenki húz egy számot, ha a sajátodat vagy a párodét húzod, vissza kell tenni, nincs kivétel – mondja, és átnyújtja a kosarat Kamillának.

A kosár körbejár, mindenki izgatottan hajtogatja szét a papírját, és – bár az évek alatt erre alig volt példa – senki sem húzza ki a saját vagy a párja ajándékát. Mikor a kosár visszaér, Fanni és István is húznak.

– Hanyassal kezdjük? – pillant körbe Fanni, miután meggyőződött róla, hogy nem a saját számát húzta.

– A prímszámokkal visszafelé, aztán a maradék jöhet sorrendben – szólal meg Iván derűsen.

– Miért pont így? – kérdi Krisz összevont szemöldökkel.

– Mert én mondtam először – somolyog Iván. – Szóval kinél van a tizenhármas?

– Nálam – emeli meg a papírcetlit leheletnyit elpirulva Zoé.

– Majd én adom – jelenti ki Léna (ő és Krisz ülnek a legközelebb a karácsonyfához), és már nyújtja is Zoé felé az egyszerű pirossal becsomagolt és aranyszalaggal átkötött kis ajándékot, amelyre ráragasztva ott a tizenhármas.

Zoé átveszi, aztán kicsit zavart mosollyal bontogatni kezdi.

– Tépd nyugodtan – szólal meg Kornél –, az ajándék a lényeg, nem a csomagolás.

– De ha lassan bontom, őrizhetem még kicsit az érzést, hogy most kapok tőletek először ajándékot – feleli halkan Zoé, és ugyanolyan megfontolt aprólékossággal bontja tovább a csomagot, mint eddig.

Fanni figyelmeztetően Kornélra néz, de feleslegesen, a fia csak mosolyogva bólint Zoé felé – úgy tűnik, ő is megértette, hogy mit jelent ez a pillanat a lánynak.

A csomagolópapír alól egy fából készült öröknaptár kerül elő. A kockák 24-re, a kis farúd alattuk decemberre van forgatva. A tartó tetején gyönyörűen kifaragva egy fél nap egy fél holdba fonódik.

– Fogalmam sincs, ki csinálhatta – vonja meg a vállát tanácstalanul Zoé.

– Én voltam – szólal meg Ricsi.

– Ezt te csináltad? – kérdi meglepetten Kornél.

– Nem tudom, feltűnt-e, de épp ezt mondtam – közli Ricsi. – A fatelepen egy fickó segített, kijavította a hibáimat, de egyébként saját munka.

– Nagyon szép. Köszönöm – néz Zoé Ricsire. Fanni csodálkozva látja, hogy ahogy Ricsi bólint, az ajkára egészen halvány mosoly rebben. Fanni visszanéz Zoéra, de a lány már lehajtotta a fejét, viszont mintha még inkább kipirult volna...

– Jöhet a tizenegyes – jegyzi meg Iván, ami eltereli Fanni figyelmét, ugyanis ez az ő száma.

Mosolyogva veszi el Lénától a nagyobbacska ajándékot, és kíváncsian bontja ki. A csomagolópapír alól egy egyszerű fadoboz kerül elő. Fanni felpattintja a fedelét. A dobozban négy rekesz kapott helyet, mindegyik tele kártyákkal. Felemel egyet, elolvassa az idézetet, majd alatta a három választási lehetőséget, melyek közül az egyik – nyilván a helyes – ki van emelve.

– Gondoltam, egy ilyen játékkal mindannyian jól szórakozhatunk – mondja Adrián. – Könyvekből, filmekből és zenékből vannak benne idézetek, így talán senki sem lesz túl nagy előnyben – magyarázza a férfi, majd elmosolyodik. – Boldog karácsonyt!

– Köszönöm – mosolyodik el Fanni, és örömtől csillogó tekintettel pillant a férfira. – Csodálatos ötlet – teszi hozzá.

– De te ismered az összeset, előnyben leszel – jegyzi meg Krisz.

– Majd én leszek a játékmester – közli Adrián somolyogva, és mintha Ivánra rebbenne a tekintete. Fanni lopva a fiára néz, Iván ugyanúgy somolyog, mint Adrián, de Fanni nem tudja megfejteni, miért.

– Én jövök – mondja István, és felemeli a papírcetlijét. Léna átadja a kis csomagot, amire korábban a hetes került.

Fanni tudja, mit rejt a csomag, és örül, hogy pont ez az ajándék került Istvánhoz, mert úgy érzi, a férje semminek sem örülhet annyira, mint amennyire a lassan előkerülő hópiheláncnak fog, főleg, ha megtudja, kitől kapja.

– Nem olyan eredeti... – szabadkozik Zoé.

István végigsimít az egyik gondosan horgolt hópihén, aztán meleg mosollyal és fátyolos tekintettel Zoéra pillant.

– Gyönyörű, és az első ajándékom az unokámtól, szóval hidd el, nagyon sokat jelent nekem. Segítesz feltenni a fára?

Zoé boldogan ugrik fel. A többiek félrehúzódnak, hogy István is a fához léphessen, aztán ketten együtt elrendezik a hópihéket. Miután végeznek, István szorosan átöleli Zoét. A lány arca ragyog a boldogságtól, most már semmi feszélyezettség nem látszik rajta. Ahogy István visszaül a kanapéra, Fanni megfogja és megszorítja a férfi kezét.

– Az ötös jön – mondja halkan Iván.

– Én vagyok – dől előre Kamilla, és izgatottan veszi el Lénától a lapos csomagot.

Kamilla nem tétovázik, gyorsan feltépi a ragasztócsíkot az egyik oldalon, majd egy vékony füzetet húz elő a csomagolópapírból. Amint kinyitja, az ajkára széles mosoly szökken.

– Mi az? – kérdi kíváncsian Dina.

– Egy... mese – pillant fel Kamilla, majd a tekintete Abigélre siklik.

– Nem jelent meg sehol, ez egy titkos éjmélyi mese – magyarázza Abigél. – Remélem, tetszeni fog.

– Biztos vagyok benne, az összeset imádtam eddig.

– Író vagy? – kérdi Kornél. Fanni egy pillanatra meglepődik a kérdésen, aztán rájön, hogy Kornél és Abigél még csak keveset találkoztak egymással, szóval talán nem olyan furcsa, hogy a fia ezt nem tudja.

– Igen – bólint Abigél. – Igazából ezért is jöttem haza. – A lány egy picit elpirul, aztán halkan hozzáteszi: – Ákos fogja illusztrálni a jövőre megjelenő kötetemet.

– Ez szuper! – kiált fel lelkesen Kamilla. – Ugye dedikáljátok majd nekem?

– Persze – mondja egyszerre Abigél és Ákos, aztán összenevetnek.

– Hát ezt eddig jól titkoltad, Csúzli – jegyzi meg Adrián, ahogy büszkeséggel telt tekintettel Abigélre pillant.

– Miért hívjátok Csúzlinak? – kíváncsiskodik Kornél.

Abigél zavartan a férfira néz, aztán félszegen elhúzza a száját.

– Ötévesen apukámtól kaptam egy csúzlit, és a fiúk nálunk nyaraltak...

– És cseresznyeszüretelésnél azzal szórakozott, hogy magokkal lövöldözött minket – fejezi be Krisz.

– Ötéves voltam – védekezik Abigél.

– Attól míg csíptek a magok – vágja rá Krisz.

– Az Abigél jobban illik magához – jegyzi meg Iván elmélázva. Fanni meglepetten kapja rá a tekintetét, hiszen Iván egész nap talán most először szólt a lányhoz. Ahogy megvillan Iván tekintete, Fanni tudja, hogy a fia ezt nem szándékozott hangosan kimondani.

– Miért? – kérdi Abigél elkomorodó tekintettel.

Iván nem válaszol rögtön, csak nézi Abigélt. A lány nem kapja el a tekintetét.

– Mert maga legalább olyan titokzatos, mint Szabó Magda Abigélje – mondja végül egészen halkan Iván. Abigél ajkára szelíd mosoly kunkorodik válaszul.

– Te még mindig magázod? – szól közbe Krisz. – Már nem a tanítványod.

– Oké, kinél van a hármas? – kérdi gyorsan Fanni.

– Én vagyok – nyújtja a kezét Kornél Léna felé.

Fanni lopva Abigélre pillant. A lány Ivánt nézi, Iván azonban szorosan összepréselt szájjal mered maga elé. Fanni szívébe aggodalom kúszik – a fia makacs, túl makacs, pedig beszélnie kellene Abigéllel, tisztázniuk kellene, bármi is történt köztük tizenkét évvel ezelőtt. Előbb-utóbb ez elkerülhetetlenné válik, és Fanni szerint sokkal egyszerűbb lenne az életük, ha túlesnének rajta. Jelenleg mindketten bizonytalanok, pedig Fanni számára egyértelmű, hogy nem közömbösek egymás számára, nem csak egy tanár és a volt diákja ők ketten – miért nem látják ezt ők is? Vagy talán helyesebb a kérdés úgy, hogy miért nem látja ezt Iván is? Mert Abigél tekintete, az, ahogy ebben a pillanatban Ivánt nézi, mindent elárul...

– Marcipánfigurák – zökkenti ki Fannit Kornél vidáman csendülő hangja. – Az egész család hóember lett, ez vicces. Nézzétek, ez vagyok én! – emeli fel a dobozt óvatosan Kornél, és egy koponyát tartó hóember felé mutat. – Enni vagy nem enni? Ez itt a kérdés – szavalja, majd elneveti magát.

– Az meg én! Rocker hóember – int Krisz nevetve a doboz felé.

– Boszorkánykalapot kaptam? – kérdi Fanni, ahogy a sok marcipánfigura között kiszúrja magát.

– Kinek köszönhetem meg? – pillant Kornél körbe.

– Kamillának – közli Adrián.

– Találgatni akartam, de így is jó. És puszit is adhatok neki? – toldja meg szemtelen vigyorral Kornél.

– Ne essünk túlzásokba – ráncolja össze a homlokát Adrián. Kamilla finoman oldalba könyököli, de a férfi erre csak egy éppen visszafojtott mosollyal reagál.

– Köszönöm, bár morbid lesz magamat megenni, még hóemberként is – mondja Kornél, majd Kamillára kacsint. – Vagy téged.

– Enyém a kettes – mondja hirtelen Ákos, és Fanni egészen biztos benne, hogy csak azért szólalt meg ilyen gyorsan, hogy elébe kerüljön Adrián egy újabb megjegyzésének.

Fanni izgatottan dobogó szívvel figyeli, amint Ákos kihámozza a csomagolópapírból a szalvétatechnikával kidekorált dobozt. A férfi felemeli a fedelét, majd ahogy meglátja a teákat, tétovázás nélkül Fannira pillant, aki mosolyogva bólint.

– A dobozt is én fedtem be, de igazából, ami benne van, az az ajándékom. Mind saját összeállítás. Remélem, ízleni fognak.

– Biztos vagyok benne, imádom a teáidat. Köszönöm szépen – mosolyodik el Ákos, és látszik a tekintetében az őszinte öröm, amiért Fanni nagyon hálás.

– Az egyes jön – jelenti be Léna vidáman, és már emeli is az elég nagy csomagot. Ahogy Fanni a lányára pillant, biztos benne, hogy ez az ő ajándéka.

– Az enyém – emeli fel a kezét Ricsi, mire Léna nevetve felé dobja a csomagot.

– Akár törékeny is lehetne – jegyzi meg Ricsi.

– Nem az – vigyorodik el Léna.

– Ha ennyire biztos vagy benne, akkor ezt tőled kapom. – Ricsi hangja és arca semmit sem árul el, de a tekintetében vidámság játszik.

– Igen – bólogat Léna.

Ricsi körülményeskedés nélkül feltépi a csomagolást, bár Fanni gyanítja, hogy csak azért, mert Léna láthatóan türelmetlenül várja, hogy mit szól majd az ajándékhoz. Egy vidám színekkel teli, foltos takaró bukkan elő a papírból, amin mintha írás is lenne...

– Lizi nadrágja adta az ötletet, az a telefirkált – pillant Léna Lizire, aki erre elmosolyodik. Fanni is látta már Lizin azt a farmert – tetszik neki a lány eredetisége, bár a nadrágon elég komor, nehéz idézetek vannak.

– Hogy legyen mit olvasgatnom, ha nem tudok elaludni? – kérdi Ricsi. Léna felnevet és bólint. – Köszönöm, hugi.

– Nincs mit – vigyorog Léna, aztán a fa felé fordulva előhúz egy szaloncukor formába csomagolt ajándékot.

– Kié a négyes?

– Az enyém – veszi át Dina a csomagot Lénától.

A lány először megpróbálja szépen kibontani, de olyan sok az egymásra tekert cellux, hogy végül feladja, és feltépi a papírt. Bambusz evőeszközök potyognak elő a csomagból, két pár mindenből, mindegyikbe íves, kanyargós minták égetve.

Dina körbepillant a családon, aztán elmosolyodik.

– Kornél – jelenti ki.

– Honnan tudtad? – kérdi Kornél meglepetten elkerekedő szemmel.

– Te vagy az egyetlen, aki eszelősen vigyorog ahelyett, hogy kérdőn nézne másokra.

– Ügyes – bólint elismerően Kornél.

– Ezt tényleg te csináltad? – kérdi Léna.

– Aha. Pirográffal. A kelléktár kölcsönözte nekem a színházban, és az egyik kellékes is segített, hogy ne szúrjam el menthetetlenül, de a minta abszolút saját tervezés.

– Nagyon szép. Köszönöm – mosolyog Dina Kornélra. – És külön jó, hogy két pár van mindenből, így Ákosnak is lesz.

Kornél elvigyorodik.

– Még jó, hogy gondoltam rá, hogy olyanhoz is kerülhet, akinek párja van.

– Csinálsz nekem is ilyet? – pillant Léna Kornélra.

– Ha nagyon szépen kérsz.

– Nagyon szépen kérlek – rebegteti meg a szempilláit Léna.

– Hát jó, nem bánom – adja meg magát Kornél.

– Oké, kié a hatos? – veszi kézbe Léna a következő csomagot. – Ja, az én vagyok – neveti el magát, majd lelkesen bontogatni kezd. A csomagolópapírból egy festmény kerül elő. Léna lassan elnyíló szájjal, elkerekedett szemmel nézi a képet. Fanni kihúzza magát, hogy ő is rálásson a festményre.

Egy téli erdőt ábrázol a kép, a széleken jégvirágos faágak húzódnak, mögöttük az erdőben pedig úgy esik a hó, mintha törékeny tündérek táncolnának. Fanniból a kép a hideg színei ellenére is valami édes, gyermeki boldogságot csal elő, valami olyat, mint az álmok, mint amikor még minden lehetségesnek tűnik.

– Tudom, tőlem nem túl meglepő, de hát ehhez értek – szabadkozik Ákos.

– Gyönyörű, nagyon köszönöm – mondja Léna le sem véve a tekintetét a képről.

– Örülök, hogy tetszik.

– Nem gondoltál még arra, hogy galériát is nyithatnál? – pillant Ákosra Léna.

– Igazából... nem akartam még elárulni, de januártól bérelek egy helyiséget a városban...

– Ez nagyszerű hír, fiam – szól közbe István büszke mosollyal.

– Nem az én érdemem, Edina ötlete volt, és ő is intézett mindent. Ha rajtam múlik, sose jutunk idáig. – Ákos úgy pillant Dinára, hogy abból bárki számára egyértelmű lenne, hogy mennyire szereti a lányt.

– És ki fogja vezetni a boltot? – kérdi István érdeklődőn.

– Felmondtam a diákszövetkezetnél, úgyhogy én – magyarázza Dina. – Illetve... – siklik a tekintete tétován Lizire –... hát, ezt négyszemközt akartam megkérdezni, de... ha szeretnéd és van kedved, alkalmaznánk.

– Komolyan? – kerekedik el Lizi szeme.

– Igen. Amíg el nem döntöd, hogy mihez is akarsz kezdeni, nem kellene aggódnod.

– Köszönöm – öleli át a nővérét hirtelen a lány.

– Nincs mit – paskolja meg Dina Lizi hátát. Látszik, hogy egyik lány sem szokott hozzá az ilyen nyílt érzelemkifejezéshez – Fanni örül, hogy a tanúja lehet ennek a pillanatnak. Van benne valami meghittség, valami megható kedvesség, amitől kicsit el is érzékenyül.

– Azt hiszem, én jövök – szólal meg Adrián, és felmutatja a cetlijére írt nyolcast, amivel megmenti Lizit és Dinát attól, hogy akárcsak egy pillanatig is kényelmetlenül érezzék magukat.

Léna átnyújtja Adriánnak az ajándékát. Fanni tudja, hogy mi lapul a csomagban, hiszen ő segített Istvánnak becsomagolni. Adrián nem túl óvatosan lerángatja a csomagolópapírt, majd kézbe veszi a négyszögletes üveget, aminek a belsejében egy illatos mécses pihen. Az üveg négy oldalába István gravírozta bele a mintát – mindegyik oldalon egy fa áll, de mindegyik oldalon egy-egy évszaknak megfelelően néz ki.

Adrián szelíd mosollyal az ajkán forgatja meg az üveget, majd kérdőn felpillant.

– Boldog karácsonyt, fiam – szólal meg István.

Adrián szeme elkerekedik.

– Ezt komolyan te csináltad?

– Igen.

– És mennyit rontottál el, mire ez meglett? – szúrja közbe Krisz.

– Egy idő után inkább nem számoltam – vigyorodik el István, mire mindenki felnevet.

– Köszönöm, apa – mondja halkan Adrián.

– Oké, én jövök – szólal meg Krisz, és türelmetlenül bontogatni kezdi a már ölébe vett ajándékot. A papír alól ugyanolyan doboz kerül elő, mint amit Fanni is kapott, és amikor Krisz felemeli a fedelét, ugyanúgy négy rekeszt látni, bennük pedig ugyanúgy kártyák.

– Idézetek... versekből és híres emberektől... ez ugyanolyan, mint a te ajándékod – pillant Krisz Adriánra gyanakvóan összehúzott szemmel. – Összebeszéltél valakivel?

– Hogy Adrián és én is játszhassunk – jegyzi meg Iván.

– Ó, nagy öröm lesz mindkettőtöket laposra verni – vigyorodik el Krisz.

– De nem ér előre megnézni az idézeteket – figyelmezteti Adrián az öccsét.

– Az én ajándékom, dehogynem – vigyorog még szélesebben Krisz, majd Ivánra néz. – Köszönöm – mondja komolyan, és Fanni érzi, hogy ebben az egy szóban sokkal több lapul, bár hogy pontosan mi, azt csak a fiúk tudhatják.

– Örömmel – biccent Iván, és az ajka apró félmosolyba húzódik.

A két férfi pár pillanatig még mélyen egymás szemébe néz, aztán Krisz Léna felé fordul.

– Na, elég az érzelgősségből, ki a következő? Játszani akarok – dörzsöli össze a kezét Krisz.

Míg Léna a fa alól előhalássza a következő ajándékot, Fanni és István egymásra néznek, és Fanni tudja, hogy István ebben a pillanatban ugyanazt érzi, amit ő – a két fiú igazi ajándéka nem maga az ajándék, hanem az, hogy együtt találták ki és együtt készítették el. Együtt.

– Az enyém lesz – jelentkezik mosolyogva Lizi, és átveszi Lénától a kis csomagot. A lány pillanatok alatt megszabadítja a színes csomagolópapírtól az ajándékot, és egy díszesen faragott fadobozt húz elő. Mikor felnyitja a fedelét, édes, könnyű dallam szökik a levegőbe.

– A zenekar egyik tagja szeret ilyesmiket bütykölni, régiségboltban dolgozik. A dallamot én írtam, de azt nem állíthatom, hogy egyedül raktam össze, bár végig jelen voltam – vigyorog Krisz –, ugye ez így nem számít csalásnak?

– Ez... nagyon szép... – suttogja Lizi egészen elbűvölten a finom dallamtól, ami mintha könnyű ábrándokat idézne.

– Örülök, hogy tetszik – mosolyodik el Krisz.

Lizi becsukja a zenedobozkát, és ahogy a dallam hirtelen megszakad, Fanni úgy érzi, mintha valami bágyadt-könnyű, ringató érzés illanna el.

– Már csak két ajándék van – közli Léna, és felemel egy elég nagy dobozt.

– Azt hiszem, az az enyém lesz – nyúl érte Abigél.

A csomagból egy nagyjából cipősdoboz nagyságú, pasztellszínekkel kifestett kartondoboz kerül elő. Abigél kíváncsian veszi le a tetejét. Fanni sok színes, összehajtogatott papírcetlit lát a dobozban.

– Idézetek nehéz napokra – szólal meg Dina –, amolyan szíverősítő. Nem igazán saját ötlet, egy könyvben olvastam hasonlót, de... jó ajándéknak gondoltam.

– Az is – mosolyodik el Abigél lágyan –, köszönöm szépen.

Dina ragyogó arccal bólint, látszik, hogy mennyire örül annak, hogy örömmel fogadták az ajándékát.

– Ez kizárásos alapon a tiéd – nyújtja át Léna Ivánnak az utolsó ajándékot.

Iván egy egyszerű, de nagyon szép álomfogót húz elő a csomagolópapírból.

– Nem hiszem, hogy működik is, inkább csak dísz – mondja halkan, félszegen Lizi.

– Ha működik, az külön öröm – jegyzi meg Iván kedvesen a lányra nézve.

– Tényleg? – mosolyodik el Lizi megkönnyebbülten.

– Sokszor alszom nyugtalanul, úgyhogy igen, köszönöm – viszonozza a mosolyt Iván.

– Akkor azért vagy mindig komor – motyogja Krisz.

– Nem, te vagy rám ilyen hatással – vág vissza Iván, mire mindketten elvigyorodnak, a többiek pedig felnevetnek.

– Ricsi? – fordul Fanni a fia felé.

– Anya? – kérdez vissza Ricsi, és bár az arca teljesen kifejezéstelen, de a szemében huncutság csillog.

– Kérlek – néz rá szelíden Fanni. Ez a párbeszéd gyakorlatilag minden évben lejátszódik köztük, majdnem mindig ugyanígy, és persze Ricsi minden évben beadja a derekát. Ez az egyetlen nap az évben, amikor nem tud nemet mondani.

Ricsi ajka óvatos, apró mosolyra húzódik, aztán feláll, és kimegy az előszobába.

– Most mi lesz? – kérdi csendesen István.

– Ricsi játszik nekünk – jelenti ki Fanni.

– Király! – lelkendezik Krisz.

– Te hallottad őt játszani? – pillant Iván komoran Kriszre. Fanni is csodálkozva néz, mert ez valóban meglepő.

– Eljátszottam őt – mondja Ricsi halkan, ahogy hegedűvel a kezében visszalép a nappaliba.

– Tényleg? – emelkedik meg Iván szemöldöke.

– Ki kellett derítenem, hogy jó ember-e, nem? Ezért küldtetek – feleli Ricsi vállat vonva, aztán a vállára teszi a hegedűt, és nem várva választ, játszani kezd.

Kicsit félve, meg-megremegve, óvatosan merészkednek elő az első hangok, aztán azonban áradni kezdenek – lágyan, puhán, mint amilyen a gyertya imbolygó lángja, ha nincs más fény.

Fanni nézi Ricsi könnyed mozdulatait, és hagyja, hogy a zene átjárja. Megnyugtató, otthonos érzés. Mint... a család – döbben rá Fanni, és ahogy ez a gondolat megrebben benne, már tudja, hogy Ricsi ebben a pillanatban őket játssza el. Mindenkit, aki itt van. És a hangok úgy fonódnak egybe, olyan édes összetartozással, ami melegségbe vonja Fanni szívét.

Váratlanul éri a felismerés – és nem érti, hogy nem jött rá eddig. Mintha kiesne most a pillanatból, mintha újra az az éjszaka lenne, amikor a kártyákat faggatta. Látja maga előtt a képeket, és most már érti, mit jelentenek, hogy mit akartak mondani. Könnyek szöknek a szemébe, hitetlenül ingatja meg a fejét.

A házassága napján elfogadta, hogy véget vet az átoknak – az Istvánénak és a sajátjának is. Elfogadta a boldogságot. De lehetne igazán boldog, ha a fiai nem azok? Az átoknak meg kellett aznap törnie, teljesen, mindenestül – ezért bukkantak fel a lányok. Mert a családhoz tartoznak, Fannihoz tartoznak, Fanni fiaihoz tartoznak...

Lizi és Kornél, Abigél és Iván, ami azt jelenti, hogy... Zoé és Ricsi? Fanni meglepetten pislog. Biztos ez? Lehetséges? De hát csak ez az egy magyarázat létezik, és nem, nem lehet véletlen, hogy mind itt vannak, ezt érzi... Zoéra pillant. A lány elbűvölten figyeli Ricsit. Ricsi behunyt szemmel játszik, minden mozdulata lágy és finom, a zene benne él, és ezt osztja most meg velük. Zoé és Ricsi – ízlelgeti magában Fanni, és ahogy őket kettejüket figyeli, nem is érzi ezt annyira képtelenségnek.

A családja. Könnybe lábadt szemmel Istvánra pillant, és a férfi, mintha csak érezné, felé fordul. A tekintetük összefonódik. István szeme is könnyes, és Fanninak tetszik, hogy nem szégyelli, hogy nem akarja eltakarni, hogy meg meri mutatni. Fanni megszorítja a férje kezét, és elmosolyodik. István szemöldöke kérdőn megrezzen, mire Fanni bólint. A férfi arcára boldog mosoly rebben. Értik egymást.

A zene körülfonja őket, és olyan szeretetről suttog, ami másként elmondhatatlan lenne, és még így is épp csak sejteti azt, amit valójában éreznek. Fanni tudja, hogy amint nyugovóra térnek, István meg fogja kérdezni, hogy mire jött rá, hogy mit értett meg, és alig várja, hogy a felfedezéseit megoszthassa vele, és hogy elmondhassa, megbocsátott magának. Végre megbocsátott.

Ahogy körbenéz a családon, magában csendes örömmel megállapítja, hogy sosem volt még ennyire teljes egyetlen karácsonya sem, hogy soha nem volt még ennyire boldog, mint most, amikor végre a mellett a férfi mellett lehet, akit igazán szeret, amikor itt vannak a gyerekeik, amikor az egész szobában érezni a szeretetet. Úgy érzi, hogy olyan sokat kap itt és most, ebben a pillanatban, hogy annál többet már nem is lehetséges.

Fanni behunyja a szemét, és szorosan Istvánhoz bújik. A keze a férfi mellkasára rebben, és érzi István egyenletes, erős szívdobogását. Ahogy a zene egyre puhábban és finomabban rezzen, gyermekkori álmokra és mesékre gondol, és életében most először hiszi, hogy igenis lehet úgy, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak...