„A legszebb dolgok néha ennyire egyszerűek."

Fanni egész évben csakis december huszonnegyedikén hallgat karácsonyi zenéket. Több válogatásalbuma is van, némelyiket ő maga vette, némelyiket a gyerekei állították neki össze. Sosem veszi elő őket hamarabb – évek óta, ha felébred huszonnegyedikén, a cédélejátszóhoz lép, válogatás nélkül leemeli az első karácsonyi cédét, ami a kezébe akad, és elindítja. Ha véget ér, jöhet a következő.

Huszonötödikén és huszonhatodikán már a karácsonyi filmek vannak soron, de a huszonnegyedike a zenéé. Mert mindegy, hogy vidám, szomorkás vagy szép dalok szólnak, a karácsonyi számokban van valami szívet melengető, valami, ami Fanni számára a karácsony igazi hangulatát adja – a várakozás, az öröm, a szeretet, a nevetés, a mosolyok, egyszerűen az, hogy „együtt".

Fanni most, a rántott hús illatával teli konyhában, behunyja a szemét, és hagyja, hogy a hangok körbefonják – olyan ez, mint egy álom, mint valami puha remegés, mint a hópelyhek tétova, lassú szállingózása. Hogyan képes a zene elérni a lélek legmélyét? Hogyan képes átszínezni az emberben élő csendet? Megfejthetetlen rejtély.

Fanni ajkára halvány mosoly rebben. Régen mindig mindent tudni akart, megérteni a csodákat, az élet egyszerű ajándékait, felfejteni a világ szövetét, és egyenként megvizsgálni a szálakat, hogy lássa, mi az, ami maga az élet. A kíváncsisága ugyan sosem enyhült, de ma már tudja, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen csak el kell fogadni – néha nincsenek válaszok, vagy ha vannak is, azokat nem érteni, hanem érezni kell.

– Mire gondolsz? – szakítja ki István hangja a merengésből.

Fanni kinyitja a szemét, és felnéz a tűzhely előtt álló férfira.

– Épp most jött volna a kis herceg.

– „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan"? – pillant rá hamiskásan István, és Fanni szíve nagyot dobban. Ez is egy rejtély – érteni és megérteni egymást, úgy ismerni a másikat, mintha önmagunk lenne.

– Igen.

István a tányérnak támasztja a fogót, és ellép a sercegő olajjal teli serpenyőtől. Leguggol Fanni elé, karját a nő térdére támasztja, és felnéz rá. Csak nézik egymást, hosszan és derengő mosollyal az ajkukon. Fanni keze rebbenve simít végig István ráncokkal barázdált arcán, aztán ujjai a férfi ajkára tévednek.

– Megég a hús, és egyébként is: muszáj ezt a gyerek előtt? – zilálja szét a pillanatot a konyha ajtaja felől érkező derűs hang.

– Már nem vagy gyerek, Kornél – fordul Fanni a fia felé.

– Miért? Szerinted már benőtt a fejem lágya? – kérdi felvont szemöldökkel Kornél, aztán a tűzhelyhez lép, és megemeli a fogót. – Folytassátok csak, mintha itt se lennék!

István felnevet, és feláll. Könnyű puszit nyom Fanni szájára. Fanni szíve mindannyiszor boldogan és erősen megdobban, ha a férfi megcsókolja. Nem számít, hogy gyors és könnyű, vagy igazi, mély csók, a férfi közelsége és érintése mindig elszédíti.

István visszalép a tűzhelyhez, mire Kornél vigyázzba vágja magát és tiszteleg.

– „Ó kapitány, kapitányom!" – kiáltja, majd nevetve visszaadja a fogót. – Én vagyok az első? – kérdi Fanni felé fordulva.

– Igen, de gondolom, te vagy a legéhesebb, és ezért jöttél gyalog ahelyett, hogy megvártad volna Ivánt – mosolyodik el Fanni. – Reggeliztél?

– Szeretek a hóban sétálni, amúgy még csak nemrég keltem fel, gondoltam, mire gyalog ideérek, tényleg felébredek – feleli Kornél. – Szóval nem, nem reggeliztem, éppen ezért ez a rántott hús határozottan szimpatikus nekem.

– A rántott hús mindig szimpatikus – szól közbe István.

– Mondtam már, hogy nagyon bírom ezt a fickót, anya? – somolyog Kornél.

– Ennek örülök – áll fel Fanni, és puszit nyom a fia borostás arcára. – Hogy állnak Lénáék a hólapátolással?

Kornél huncutul felnevet.

– Határozottan jól.

– Remek – bólint Fanni. – Viszek Zoénak teát.

– Baj van? – kérdi Kornél aggódón.

Fanni elnyom egy mosolyt – furcsa, hogy ez az édes kislány milyen hamar belopta magát mindenkinek a szívébe. Olyan, mintha ő lenne a család legkisebbje, pedig hát két évvel idősebb Lénánál, de talán azért, mert ő lényegében egy következő generáció, mégis mindenki úgy tekint rá, mintha a legfiatalabb lenne. Persze ebben a folyamatosan rácsodálkozó kedvessége is közrejátszik, és Fanni úgy hiszi, a szomorúság és a fájdalom is, ami ott rejtőzik a lelke mélyén, ami néha sötétté és komorrá árnyalja a tekintetét, ami pillanatokra összetörtté teszi. Bár Zoé nagyon igyekszik, hogy ezt ne lássák rajta, de senkinek sem kerülte el a figyelmét, hogy valójában mennyire törékeny, és mert családtag, mindenkiben óhatatlanul védelmező ösztönöket ébresztett – Fanni már most nem irigyli azt a fiút, aki beleszeret majd a lányba, hiszen nem lesz könnyű egy komor apával, egy féltő nagyapával és öt túlzottan aggódó nagybácsival szembenézni.

– Nem, csak ajándékot készít – mosolyodik el Fanni. Örül, hogy Zoé és Lizi örömmel fogadta a családi hagyományukat, annak pedig még inkább, hogy bár az idejük szűk, de nem akartak belőle kimaradni. A két lány lelkesen faggatta Lénát, hogy az elmúlt évek alatt milyen ajándékok kerültek a fa alá, hogy valami képet kapjanak arról, hogy hogyan is értsék a „szabályokat".

Fanni erre az ötletére különösen büszke, talán azért, mert ezzel sikerült kivonnia a családot az őrült és sokszor felesleges karácsonyi költekezésből, és mert ezzel igazi élménnyé tette az ajándékozást.

Fanni számára a karácsony különleges ünnep. Soha nem gondolta azt, hogy ez az ünnep azért van, mert ilyenkor ki kell mutatni az embernek a szeretetét – Fanni általában semmiért sem rajong, ami kötelező, illetve mindig is úgy gondolta, hogy ha szeretünk valakit, minden egyes nap szeretjük, és nem kell külön ünnep hozzá, hogy ezt ki is fejezzük. De magát a szeretetet ünnepelni szép gondolat, ahogy az is, hogy ilyenkor lényegében az emberek egymást ünneplik. Azt, hogy együtt vannak, és az ajándékozás is erről szól, még akkor is, ha náluk ez egészen máshogy történik, mint a legtöbb családnál. Fanni eleinte aggódott, hogy István és a fiai hogy fogadják majd a hagyományukat, mégiscsak szokatlan és furcsa lehet, de amikor megosztotta velük a „játékot", mindannyian megszerették az ötletet.

A játék maga végtelenül egyszerű: mindenki csak egy ajándékot készít, ez bármi lehet, de saját kezűleg kell elkészíteni. Aztán minden ajándékra egy szám kerül, majd este mindenki húz egy számot. Ha valaki a saját ajándékát húzza, akkor vissza kell tenni a számot, és másikat kell húzni. Aztán egymás után, szépen sorban bontják ki az ajándékokat, és annak, aki kapja, meg kell próbálni kitalálni, hogy ki lehet az ajándék készítője. Ezek az ajándékok mindig különlegesek, nem feltétlenül azért, mert mindig egyediek, hanem azért, mert amikor készítik őket, az egész családra gondolnak, hiszen az ajándék bárkihez kerülhet. És talán azért is, mert ott van bennük a szeretet – legalábbis Fanni mindig így érzi.

Egy pöttyös bögrébe teát tölt, aztán magára hagyja Istvánt és Kornélt – aki épp rántott hússal a kezében a spájz felé oldalog. Fanni ezúttal nem szól rá – egy hadseregnek is elég ételt készítettek, úgyhogy ha Kornél kicsit meg is dézsmál ezt-azt, marad még bőven.

Zoé ajtaja zárva van, Fanni halkan kopog be. Ki tudja, meddig volt fent tegnap a lány, reggel elég fáradtnak tűnt, talán most elnyomta az álom, és ha így van, akkor Fanni nem szeretné felébreszteni őt.

Már épp ellépne, amikor halvány és fojtott hangon megszólal Zoé.

– Szabad!

Fanni belép a kissé üres szobába. Valamikor Iváné volt, de a fia úgy gondolta, nem árt, ha van egy normális vendégszoba a házban, így aztán mikor végleg elköltözött itthonról, a szobájából is elpakolta minden holmiját, ezért aztán most csak egy szekrény, egy komód, egy fotel, egy ágy éjjeliszekrénnyel és egy íróasztal van a szobában. Fanni mondta Zoénak, hogy nyugodtan átrendezheti, ha szeretné, de a lány semmit sem változtatott, csupán kirakott néhány személyesebb tárgyat. Fanni azért hozott az ágynemű mellé egy meleg színekkel teli gyapjútakarót, hogy ne árasszon olyan hideget a túlzottan személytelen szoba.

Zoé törökülésben ül az ágyon, előtte laptop, és valami filmet néz, miközben szorgosan dolgozik.

– Hoztam neked teát – mondja Fanni közelebb lépve Zoéhoz, a lány azonban nem néz fel az elmélyült munkából. Fanni leteszi az éjjeliszekrényre a bögrét, aztán leül az ágy szélére. Zoé haja előrehullva eltakarja az arcát.

– Szép lesz – jegyzi meg Fanni a horgolt hópehelykupac felé intve.

– Köszönöm – motyogja a lány, de továbbra sem néz fel. A hangja nehéz és fátyolos.

– Minden rendben? – kérdi óvatosan Fanni, és szelíden a lány füle mögé simítja a kósza hajtincseket. Zoé arca kipirosodott és könnyektől fénylik.

– Bocsánat, csak a film... – szipog a lány.

Fanni a laptop felé fordul, csak pár pillanat kell, és felismeri a filmet.

– Én is szoktam rajta sírni, de nem a közepén – jegyzi meg gyengéd mosollyal.

– Már tudom, mi jön, szóval előre sírok – suttogja Zoé, és végre Fannira néz. A fájdalom a szemében sötét és mély, akár egy temető csendje éjszaka.

– Gyere ide! – emeli fel a karját Fanni. Zoé hálás pillantással kucorodik hozzá.

– Engedd ki... – súgja Fanni, Zoé pedig először csak halkan szipogva, aztán kapkodva a levegőt zokogni kezd. Fanni szelíden simogatja a hátát, és nem mond semmit. Van, amikor semmi szükség szavakra. Van, amikor csak egy ölelés, egy érintés kell, egy másik ember közelsége, hogy érezhessük, nem vagyunk egyedül.

Zoé zokogása lassan elcsendesül. Elhúzódik Fannitól, majd az egyik párnája alá rejtett zsebkendők közül előhúz egyet. Kifújja az orrát, és zavartan megtörli a szemét.

– Ne haragudj – pillant fel, és Fanni megnyugodva látja, hogy a fájdalom már nem olyan kísérteties a tekintetében, mint az előbb.

– Sose kérj bocsánatot a könnyekért – mosolyodik el Fanni lágyan.

– Ez lesz anyu nélkül az első karácsonyom – jegyzi meg Zoé halkan. – Ő tanított meg díszeket horgolni. A karácsonyfánk csak ilyen díszekkel volt teli, és fehér égőkkel, olyan volt, mintha a szobában egy hóval borított fenyő állna. Gyerekként szerettem a fa alatt aludni. A fenyőillat, a mézeskalács illata... olyan volt, mintha valami mesében lennék. – A lány nagyot sóhajt, aztán elmosolyodik, és felemel egy hópihét. – Nem lesz ez túl... egyszerű ajándék?

– Nem azon van a lényeg, hogy egyszerű-e vagy sem, az számít, hogy te készíted. Benne vagy. Ettől lesz igazi ajándék. Bárki is kapja, örülni fog neki.

Zoé hálásan elmosolyodik. Fanni nem tudja, hogy a szavaiért hálás, vagy azért, mert hagyja elterelni a témát.

– És az igazságos, hogy te most már tudod, mi az ajándékom?

– Ígérem, ha én kapnám, meglepődöm majd – somolyog a lányra Fanni.

– Szép ez a hagyomány nálatok, bár azért bevallom, gyerekként biztosan utáltam volna, hogy csak egy ajándékot kapok.

– Ezt a fiúk is így gondolták, úgyhogy huszonnegyedikén mindig megvolt a közös ajándékozás, huszonötödikén reggelre pedig a fa alatt ott pihent még néhány ajándék Lénának. Mindig elkényeztették őt.

Zoé ugyan nem nevet, de a mosolya szélesebbre szalad. Most megint egy törékeny kislányra emlékeztet.

– Jó, hogy itt lehetek. Köszönöm.

– A családhoz tartozol – paskolja meg finoman a lány lábát Fanni, aztán feláll. – Hozzak neked csomagolópapírt?

– Igen, köszönöm.

Fanni bólint, de mielőtt kilépne a szobából, még visszafordul Zoé felé.

– Szerintem válassz valami vidámabb filmet – int a laptop felé. A lány mosolyogva bólint, úgyhogy Fanni most már tényleg magára meri hagyni.

Már majdnem belép a nappaliba, amikor hallja, hogy nyílik a bejárati ajtó. Iván lehajtott fejjel, komor arccal lép be. A kabátja tiszta hó, amit Fanni nem nagyon tud mire vélni.

– Szia, Iván! – lép közelebb, és puszit nyom fia hideg arcára.

– Szia, anya! – feleli Iván, majd kibújik a kabátjából, és leveszi a cipőjét.

– Hogy állnak? – kérdi közben Fanni.

– Mivel?

– A hóeltakarítással.

Iván összeráncolt homlokkal pillant rá.

– Hát, amennyiben azt, amit művelnek, annak lehet nevezni, jól – jegyzi meg szárazon.

– Miért? Mit csinálnak?

– Ezt nem lehet elmondani, ezt látni kell.

Fanni elmosolyodik a gúnyos hangvételen, aztán belép a nappaliba. Egy pillanatra megtorpan, mert megérzi a fenyő illatát – fanyar, keserédes illat, gyermekek nevetését és csillagszórók ragyogását idézi fel benne. Tegnap állították be a fát – nem volt egyszerű, mert elég terebélyes fa, de Krisz és István megoldotta. Léna és Zoé már szerette volna tegnap elkezdeni a díszítést, de Fanni ragaszkodott hozzá, hogy együtt díszítsen a család – persze azért néhány színes égősort engedélyezett, igaz, csak az ablakokra és nem a fára, de a lányok így is boldogok voltak.

– Szép fa – mondja Iván, ahogy belép a nappaliba.

– Szerintem is – súgja csendesen Fanni, aztán a nagy ablakhoz megy, és kipillant az utcára. A kerítés elől Léna és Krisz már ellapátolta a havat, bár Fanni először nem igazán érti, hogy miért kellett egymással szemben felhalmozni, aztán amikor az egyik halom mögül előbukkan Léna, megérti. Felnevet, mert most már tudja, hogy került Iván kabátjára a hó...

A másik halom mögül Krisz is elődugja a fejét, és aztán épp idejében hajol vissza, így Léna hógolyója felette száll el. Aztán Krisz hirtelen kiugrik a hóbucka mögül, majd – nem törődve a rá záporozó hógolyókkal – Léna felé fut, egyszerűen átugrik a magasra halmozott hókupacon, és leteríti a lányt. Fanni biztos benne, hogy nem baj, hogy nem látja, mi történik éppen a „barikád" mögött.

– Szerinted így fest egy értelmes, érett, felnőtt férfi? – kérdi fanyarul Iván.

Fanni rápillant. A fia keresztbe font karral áll mellette.

– Most nem hallja – súgja Fanni, és nagyon nehezen tartja vissza az újra felcsattanni kívánkozó nevetését.

– Gyakorlok – morogja Iván.

Fanni kuncogva megrázza a fejét. Meggyőződése, hogy Iván nagyon is élvezi, hogy piszkálhatja Kriszt, és van egy olyan érzése, hogy ezzel Krisz is hasonlóképpen van. Kár, hogy Iván stílusát nem viseli mindenki ilyen könnyed derűvel.

Fanni felsóhajt, és kicsit kelletlenül szólal meg.

– Iván...

– Ez nem kezdődik jól – dünnyögi a férfi.

– Szeretném, ha kicsit... kedvesebb lennél Abigéllel – mondja óvatosan Fanni.

– Kedves vagyok.

– Mogorva vagy, és olyan szúrósan nézel rá, hogy nem csoda, hogy szegény lány megszólalni se mer.

– Nem kell őt félteni, régen se kellett – közli Iván hűvösen.

Fanni a fiára pillant, de Iván kifelé néz.

– Volt valami köztetek? – kérdi Fanni, bár nem bízik abban, hogy igazi választ fog kapni. Iván szinte soha nem beszél az érzéseiről – nem valószínű, hogy most fogja elkezdeni.

– Nem – jelenti ki szilárdan Iván, és komor tekintettel az anyjára néz.

– Ne nézz így rám! – emeli fel a kezét védekezőn Fanni. – Én is emlékszem még az első évedre.

– Tizenkét éve volt, nem számít – rázza meg a fejét Iván, és Fanni megrendülve veszi észre, hogy a fia arcán mintha valami fájdalom suhanna át, valami remegős, néma fájdalom.

– Szerintem... vonzódik hozzád.

– Rosszul hiszed, anya – súgja Iván, és máshogy cseng a hangja, melegebb és mintha színek rebbennének benne... – Megyek, lehozom a díszeket.

A következő pillanatban Iván már nem áll mellette. Fanni töprengve néz utána. Halvány, elvesző sejtelem kísérti meg, de nem tudja megragadni.

– Mit nézel? – lép ki a konyhából Kornél, majd mellé áll.

– Lénát és Kriszt.

– Hol vannak?

– A bucka mögött – mutatja Fanni.

– És most mit csinálnak? Mikor jöttem, épp egymásra lapátolták a havat – jegyzi meg Kornél.

– Gondolom, élvezik egymás társaságát, közben pedig áldozatokra várnak – nevet fel Fanni.

– Akkor szerencséjük van – int Kornél az éppen leparkoló kocsi felé.

Adrián és Kamilla száll ki az autóból, de Adrián rögtön meg is torpan. Gyanakvóan összehúzott szemmel néz a buckák felé, majd lehajol. Pont eltakarja az autó, de Fanni gyanítja, hogy muníciót gyűjt.

Adrián mond valamit, mire Kamilla a kezében egy dobozzal gyorsan a bejárathoz siet. Mikor már biztonságba ért, Adrián lassú, megfontolt léptekkel a két bucka közé sétál, majd hol az egyik, hol a másik felé pillantva vár. Krisz és Léna egyszerre indítanak támadást, Adrián közönyösen tűri, hogy hógolyók záporozzanak rá, de közben lassan a bucka felé lépeget. Mikor Krisz és Léna visszahúzódik, megkerüli a buckát, és nevetve eldob egy elég nagy hógolyót, majd megfontolt, nyugodt léptekkel a bejárathoz sétál.

Fanni felnevet, mikor Krisz vigyorogva, de havas arccal kiemelkedik a hóhalom mögül, aztán azonban elfordul az ablaktól, és az előszobába siet, hogy üdvözölje Kamillát és Adriánt.

Kamilla már levette a csizmáját és a kabátját, Adrián éppen most vetkőzik.

– Ne haragudj, Fanni, kicsit összehavaztam az előszobát – jegyzi meg a férfi.

– Semmi baj – mosolyodik el Fanni –, ahogy láttam, Léna és Krisz műve volt, szóval majd befogom őket takarításra.

– Hallottam! – löki be Krisz az ajtót, majd Lénával együtt bezsúfolódnak az előszobába.

– Hoztunk sütit, hókifli – nyújtja Kamilla a kezében szorongatott dobozt Fanni felé, de mielőtt a nő elvehetné, Kornél lecsap rá. Lelkesen lepattintja a műanyagdoboz fedelét, majd egy kis kiflit a szájába is dob.

– Istennő vagy – jelenti ki Kornél még le se nyelve a falatot. – Hozzám jössz feleségül?

Adrián megmerevedik, és átható, hűvös tekintettel Kornélra néz.

– Hé, csak vicceltem! – mondja gyorsan Kornél, ahogy még egy sütit a szájába dob.

Adrián kétkedve felmorran, mire Kornél vidáman felnevet.

– Oké, vettem a lapot, de a süti akkor is isteni – közli, majd nevetve visszamegy a nappaliba.

Kamilla oldalba böki Adriánt, mire a férfi elvigyorodik.

– Igen, tudom – vonja meg a vállát Adrián –, de akkor se kérjen feleségül.

– Mert szerinted igent mondanék neki? – kérdi gúnyosan Kamilla.

– Nem, de csak én kérhetlek téged feleségül – közli dacosan Adrián.

– Feleségül akarsz kérni? – dermed meg Kamilla, és az arcára kiül a döbbenet.

– Ha akarod... – motyogja Adrián egy kicsit zavarodottan.

Megható ezt a komor, nagydarab férfit ilyennek látni, Fanni egészen elérzékenyül.

– Bátyus, ezt nem így kell csinálni – szól közbe kajánul Krisz. – A letérdelés minimum, meg gyűrű se ártana.

Adrián lesújtó pillantást vet az öccsére, aztán Kamillához hajol, és súg valamit a fülébe, de Fanni nem érti, mit. Kamilla elpirul, és bájosan felragyogó mosollyal bólint.

– Most feleségül kérted? – kérdi értetlenül Krisz.

Kamilla huncut mosollyal Kriszre néz, aztán megfogja Adrián kezét, és mielőtt a férfi bármivel visszavághatna az öccsének, a nappaliba húzza.

Fanni könnyű, édes melegséggel a szívében követi őket, de míg Adrián és Kamilla a konyhába mennek, ő marad a nappaliban. Iván épp most teszi a földre az utolsó dobozt, Kornél pedig már a díszeket szedi elő az egyikből.

– Még ne kezdjetek neki – szól figyelmeztetőn Fanni. – Majd ha már mindenki itt lesz.

Kornél fittyet hányva az anyja szavaira újabb dobozt húz maga elé és bont ki. Fanni megingatja a fejét, és már épp megszólalna, amikor Léna és Krisz kipirosodott arccal belép a nappaliba, valamin nevetnek éppen, úgyhogy Krisz nem figyelve véletlenül belerúg az egyik Kornél által már kibontott dobozba, ami így felborul, és kiömlenek belőle a díszek.

– Kicsi, nézd, fagyöngy! – kap fel Krisz egy fagyöngyre emlékeztető díszt, majd Léna feje fölé tartja.

– Krisz! – pirul el Léna.

– Fagyöngy! – rázza meg Krisz a díszt, mire Léna még mélyebben elpirul, de azért hagyja, hogy Krisz egy gyors puszit nyomjon a szájára.

– Feldíszítjük a szobámat is? – kérdi Léna boldog mosollyal.

– Villódzó fények alatt akarsz aludni? – néz rá fintorogva Krisz.

– Miért? Zavarna?

– Csak kibírom valahogy, ha ezt szeretnéd – mosolyodik el lágyan a férfi, és csupa szeretettel néz Lénára.

– Ti együtt alszotok? – szólal meg zord tekintettel Iván. Krisz vigyorogva ránéz.

– Iván, elárulok neked egy titkot: a húgod felnőtt nő, én pedig a pasija vagyok, és ha jövőre egyetemre megy, bárhová is költözik, megyek vele, szóval együtt fogunk élni.

– De most még gimnazista, te pedig a múlt héten még tanítottad.

– De már nem. És gyakorolnunk kell az együttélést.

– Alvást... – húzza el a száját Iván.

– Azt is – vágja rá féloldalas, hamiskás mosollyal Krisz.

– Tényleg jönnél, ahová mennék? – kérdi Léna, és a hangja mintha leheletnyit megremegne.

– Ezt tényleg meg kell kérdezned? – pillant rá Krisz gyengéden.

– Hol van az a fagyöngy? – súgja Léna, de aztán meg se várva, hogy Krisz újra a feje fölé emelje a díszt, átöleli a férfi nyakát, és ezúttal senkivel sem törődve megcsókolja.

Iván lemondóan felsóhajt, Kornél pedig csak kuncog.

– Vigyázz, hogy ne kezdjék addig a díszítést, míg itt nincs mindenki – mondja Fanni Iván felé fordulva, aztán Lénára pillant. – Vinnél Zoénak csomagolópapírt?

A lánya bólint, aztán elsiet a folyosó felé. Krisz elégedett mosollyal az ajkán letérdel, és elkezdi összeszedni a kiborult díszeket.

Fanni magára hagyja a fiúkat, és a konyhába megy. Kamilla és Adrián a konyhaasztalnál ülnek, István pedig még mindig a tűzhely előtt áll, bár most már jelentősen több rántott hús van kisütve, mint amennyi nem. Fanni hozzá lép, és hátulról átöleli.

– Minden rendben? – kérdi halkan.

– Persze – feleli István, és Fanni érzi, hogy mosolyog.

– Megjöttek Ákosék, most már díszíthetünk? – lép a konyhába Kornél.

– Helló! – szűrődik be tompán Ákos hangja az előszobából. – Apa, elhoztuk Oszkárt, kijössz hozzá?

– Menj csak! – mondja Fanni, és elhúzódva elveszi István kezéből a fogót. – Ezt a párat már kisütöm én.

– Köszönöm – nyom egy gyors csókot Fanni ajkára István, aztán kisiet a konyhából.

Fanni sajnálja, hogy Kiflit és Oszkárt nem sikerült barátkozásra bírni – nem a kutyuson múlt, ő igazán érdeklődőn fordult Kifli felé, de Kifli megmakacsolta magát, és igazi vad szőrgombóccá változott.

– Sziasztok! – lép be a konyhába Lizi. A vállán átvetve egy nagy sporttáska. – Hova pakolhatom le a cuccom?

– Kornél, megmutatnád Lizinek a szobád? – kéri Fanni a fiára pillantva.

– Gyere, hugica! – vigyorodik el vidáman Kornél, és átveti a karját Lizi vállán. Lizi szúrósan Kornélra néz, majd lelöki a válláról a karját.

– Nem vagyok a húgod – jelenti ki a lány. – A féltestvéred féltestvére vagyok, hozzád hál' a jó égnek semmi közöm.

– Oké, ebben az esetben viszont... – fordul Fanni felé hirtelen Kornél. – Mondd csak, anya, hazaköltözhetek az ünnepekre? Lizi maradhat a szobámban, majd alszom a kanapén, vagy Ricsi szobájában, Krisz úgyis Lénával alszik.

Fanni összevont szemöldökkel bólint, aztán azonban megérti Kornélt, és elmosolyodik. A fiának tetszik Lizi – ez igazán érdekes. Lehetséges lenne, hogy Lizinek is tetszik Kornél? A lány éppen morcosan néz Kornélra, de a tekintetében van valami... sóvárgás? Vágy? Félelem? Fanni képtelen megfejteni, Lizi túl jól titkolja az érzéseit, a hideg megjegyzések mind csak azt a cél szolgálják, hogy elrejthesse önmagát, pedig valójában melegszívű, kedves lány, csupán túl sokszor bántották meg – ez kiderült már Fanni számára. Viszont Kornél nem bántaná... Édesek lennének együtt...

– Nem – horkan fel hirtelen Lizi, és mereven Fannira néz.

Fanni elmosolyodik – még meg kell tanulnia, hogy mit képzel el és mit nem Lizi közelében, azonban most nem tudja visszafogni magát. Ahogy a fia és a lány egymás mellett állnak, mintha sisteregne közöttük a levegő...

Talán ez lenne az igazi ok? Talán ezért kellett, hogy kiderüljön, Léna és Lizi testvérek? Ha nem így lenne, Lizi sosem költözik ide, ha nem költözik ide, csekély valószínűséggel találkozna túl sokszor Kornéllal, és Kornél aligha hódíthatná meg, mert igen, Fanni ösztönösen érzi a fia viselkedéséből, hogy Lizi a legkevésbé sem közömbös számára, bár gyanítja, hogy egyelőre csupán a lány szépsége vonzza, de talán ez megváltozik majd...

– Nem – mondja újra Lizi. Kornél értetlenül pillant rá, Fanni pedig csak mosolyog.

Létezik, hogy csak ennyi? Tényleg ennyire egyszerű lenne?