RHYS

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült száz százalékosan kialudnom magamat. Reggel hétkor kipattantak a szemeim, és hiába próbáltam elfordulni a másik oldalamra, a szervezetem magától kelt, ezért meg sem próbáltam visszaaludni. A hálószobámba beszűrődő fény a redőnyön keresztül ébresztett rá, hogy odakint már javában süt a Nap, pedig korán reggel van. Morogva felültem, megdörzsöltem a szemeimet, és a hajamba túrtam, hogy ne idegesítsenek a hosszabb tincsek. Ötletem sem volt, miért ébredtem ilyenkor. Mára nem igazán vannak terveim. A cégnél ma szabadnapom van, és bár tanulni, és dolgozni nem ártana, kurvára semmi kedvem se volt hozzá.

Felkeltem az ágyból, és úgy döntöttem, hogy veszek egy frissítő zuhanyt. Ledobtam a tegnapi melegítőmet, és beálltam a hideg zuhany alá. Először ordítani tudtam volna a hidegtől, ám lassan a testem kezdte megszokni. A kezeimet nekitámasztottam a csempének, lehajtottam a fejemet, és hagytam, hogy a tarkómat érjék a jéghideg vízcseppek. Nagy levegőket vettem, a szemeimet lehunyva tartottam.

Nem tudom mi történt tegnap este. Nagyon nem. Nem értem miért mentem vissza, miután lefektettem Daisy-t, és azt sem értem, miért akartam filmet nézni Quinn-el, de megtörtént. Miután elaludt az ölemben, egyszerűen nem bírtam tovább ott maradni. Vártam, hogy mélyálomba kerüljön, és ott hagytam a kanapén. Tudom, hogy ő sem direkt esett a combomra. Hajnal óta ébren volt már Percy miatt, hulla fáradt lehetett, és egyszer csak nem bírta tovább és kidőlt. Tudtam jól, hogy magától sosem csinálna ilyesmit, és csak ez az egy gondolat nyugtatott egész éjjel. Nem tetszett a helyzet. Nem. Nem akartam, hogy Quinn Rosewood az ölemben aludjon el. Bármennyire is tűnt olyan kis ártatlannak, és angyalinak, amikor alszik, de mindketten tudtuk, hogy csak akkor az. Ha kinyitja a száját,  azonnal fel tudnám rúgni a Holdig.

Talán hiba volt visszamenni este, de mégis az egyik felem úgy érzi, hogy helyesen döntöttem. Ötletem sincs miért élveztem velük a filmnézést, de nem akartam, hogy vége legyen. Amikor Quinn mellett ültem a kanapén, a karunk és a lábunk összeért, akkor azt éreztem, hogy...hogy ott, abban a percben jó. Jó volt a közérzetem mellette, jó érzés volt lopva figyelni minden reakcióját a film alatt, és szórakozni, mikor már az első öt percben elvesztette a versenyt.

Ja igen, a verseny. Sajnos Quinn csúnyán lebőgött, ezért kénytelen lesz teljesíteni akármit, amit kérek tőle. Mikor már kitaláltam a játékot, tisztában voltam vele, hogy mit fogok kérni tőle, de látva a reakcióját, mikor azt mondtam, hogy akármit, hát az fenomenális volt. Nyilván rosszul jött ki a dolog, és félreértette, emiatt olyan vörös lett az arca, mint a haja színe. Quinn borzasztó ártatlan ilyen téren. Még azt sem tudom egyáltalán szóba állt e már fiúkkal, de szerintem Percy mindegyiket kivégezte volna. Olyan könnyen zavarba jön, ha megjegyzéseket teszek rá, de pontosan ezért csinálom. Szörnyen idegesíti, én pedig élvezem. Meg amúgy is olyan segge van, amilyet még életemben nem láttam.

Zuhanyzás és fogmosás után halkan lementem a konyhába. A kanapén ott aludt a lány. Vörös haja kócosan meredt mindenfelé. A fél keze lelógott a kanapéról, és természetellenes pózban tekerte ki a nyakát. A takarót teljesen lerúgta magáról, néhány párnát is lelökött álmában. A haja belelógott az arcába. Meggyvörös szája most kissé kicserepesedve nyílt résnyire. Az arca békés, nyugodt volt. Vörös szempillái meg sem rebbentek. Lehetnék fasz, és felverhetném, de nem akartam, hogy reggel fél nyolckor az agyamra menjen, ezért inkább elmentem mellette, és hagytam tovább aludni.

Éhen haltam. Szinte feltéptem a hűtőt, annyira kívántam valami borzasztó egészségtelen reggelit. Általában vigyázok az étrendemmel, mivel a kondi mellett nem árt, ha az ember normálisan étkezik, de a mai nap a leszarásról szól. Kivettem a hűtőből mindenféle alapanyagot, és rögtönözve nekiálltam a reggelinek. Tojást és bacon-t sütöttem, gofri tésztát kevertem, és azt is sütni kezdtem. A gondolataimba merülve tettem egy újabb adag nyers tésztát a gofri sütőbe, mikor rezegni kezdett a telefonom. Anya hív.

- Szia anya. - szóltam bele halkan. - Baj van?

- Jó reggelt Rhys. - hallottam anya rekedtes, ám mégis édes hangját. - Jaj, dehogyis van baj! Nem hívhatom fel a saját fiamat csak úgy?

- Dehogynem. - mosolyodtam el halványan. - Hogy vagy?

- A szokásosan. - sóhajtott bele anya a telefonba. - Egyik vizsgálat a másik után, elkezdődött a kemo is...épp a reggelimet várom. Tudtad, hogy már nem ehetek glutént? Ez komolyan, a világvége.

A fejemet csóváltam, miközben folyamatosan vigyorogtam. Anya minden helyzetet a humorával ment. Nyilván tudja, mennyire komoly dologról van szó, mégis a végsőkig próbál humorizálni. Annyira groteszk.

- Wow, ez tényleg a világvége. - válaszoltam szarkasztikusan miközben kivettem a gofrit, és újat tettem be, de sikeresen megégettem magamat. Oké, valjuk be, nem tudok reggelit készíteni. Sosem én szoktam csinálni. - A picsába!

- Mi történt? - kuncogott anya a telefonba. - Csak nem reggelit csinálsz?

- Azt próbálnék, de úgy nehéz, ha az embernek csak egy keze van. - forgattam meg a szemeimet, és szinte biztos voltam benne, hogy anya is ugyanezt csinálta.

- Hangosíts ki édes fiam! - nevetett fel. - És szabad lesz mindkét kezed.

- Nem lehet. - vágtam rá rögtön.

- Miért? - kérdezte anya furcsán.

- Quinn a kanapén alszik. - vallottam be, bár egyáltalán nem akartam kiejteni a nevét anyának. Egyik porcikám sem kívánta, hogy róla kelljen beszélnem.

- Mi? Miért ott? - értetlenkedett. - Berendeztem neki a vendégszobát!

- Tegnap este filmeztünk, és elaludt. És már nem akartam felébreszteni. - magyarázkodtam a saját anyámnak, csak éppen azt nem tudom miért.

- Ti ketten filmet néztetek? - kérdezte, színtisztán hallani lehetett a döbbenetet a hangján. - És mindketten életben vagytok? Na ez érdekes.

- Anya! - állítottam le. - Daisy akart filmet nézni, és nem hagyott békén, amíg igent nem mondtam. Így már nagyjából összeáll a kép?

- Ez így már nem vicces. - válaszolt, belőlem pedig kitört a nevetés. - És ezenkívül, minden rendben veled...veletek?

- Anya. – sóhajtottam újra. - Megférünk egymás mellett. Kénytelenek vagyunk.

- Annyira kedves kislány! Nem értem miért utálod ennyire. - védte anya Quinn-t. Ez általában így szokott lenni. Anyának Quinn szent és sérthetetlen.

- Egy szóval sem mondtam, hogy utálom. - magyarázkodtam. - Csak a falra mászom tőle.

- Legyél kedves, és türelmes! - szidott le anya, bár nem igazán vettem komolyan. - Gondolj a húgodra. És egyébként is, Quinn bátyja elment, nem igen van társasága. Most igazán ott lehetnétek egymásnak!

- Anya...- le akartam állítani, de félbeszakított.

- Rhys. Komolyan. Egy kicsit ismerd meg. Nem mindig te körülötted forog a világ. Ha ő nem is nyit, hát nyiss te! - hadarta a telefonba.

- Nem gondoltam volna, hogy idáig fajul a beszélgetés. - hunytam le a szemeimet. - Válthatnánk témát? Kérlek.

- Persze. - csendesedett el.

- Inkább te mesélj. Hogy bírod? Érzel bármiféle változást? - kérdeztem én is halkabban, és miután lekapcsoltam a gofri sütőt, inkább kimentem a teraszra. A reggeli kellemes szellő most kifejezetten jól esett. Az udvarba még nem ért el a Nap fénye, ezért még kissé hűvös volt.

- Ami azt illeti...- sóhajtott anya. - Bírni bírom. Nem azzal van a baj. De jobban egyáltalán nem lettem. Sőt, kezdek egyre gyengébb lenni.

- Hogy érted? - ráncoltam a szemöldökömet.

- Ahogy mondom Rhys. - anya hangja hirtelen elszomorodott. Néhány másodpercig csendben maradt, majd egy hatásszünet után folytatni kezdte. - Kezdek többet fogyni. A kezeim pedig hirtelen elkezdtek elgyengülni. Néha a kanalat sem bírom felemelni. Hullik a hajam. Nem annyira vészesen, de te is tudod, hogy sosem voltam hajhullós. Most pedig, egyre jobban ahhoz képest. Érzem a terápia mellékhatásait.

- Akkor hagyd abba! - förmedtem rá meggondolatlanul, amit rögtön meg is bántam. Nem akartam rákiabálni, egyszerűen csak így jött ki belőlem az aggódás. - Ne haragudj.

- Tudom mit érzel fiam. - sóhajtott anya a telefonba. - Ismerlek, és tudom, hogy sosem tudtad kezelni a komoly helyzeteket. Nem vagy a szavak embere. Ezt is tudom. De nem hagyhatom abba. Csak így gyógyulhatok meg. Talán.

Talán.

Könnyek kezdték mardosni a szemeimet, de egyáltalán nem törtem meg. Vettem egy nagy levegőt, leküzdöttem a gombócot a torkomban.

- Ha bármire szükséged van, hívj. Vagy ha beszélgetni szeretnél...- ajánlottam fel kedvesen, de anya nevetve közbevágott.

- Rhys, nem véletlenül mondtam, hogy nem vagy a szavak embere. - kuncogott. - Köszönöm. Jelenleg nincs szükségem semmire. Csak...vigyázz a lányokra. És ne öljétek egymást Quinnel.

- Igyekszem anya. - mosolyodtam el halványan. - És vigyázok rájuk. Ígérem.

- Most le kell tennem. Megjött a reggelim végre! - virult ki a hangja egy pillanat alatt.

- Jó étvágyat. - mosolyodtam el.

- Ó, jut eszembe! - szólt gyorsan anya, és láttam magam előtt, hogy a fejéhez kap, mintha csak elfelejtett volna valamit. - Ma még biztos nem engednek haza, ezért neked kell elvinned Daisy-t Ruby barátnőjéhez.

- Na basszameg! - kaptam én is a fejemhez. - Kiment a fejemből.

- Tudom, ezért szóltam. Ma tiéd a ház, és Quinn is nyugodtan hazamehet délután. - csevegett tovább anya.

- Oké. - válaszoltam. - Vigyázz magadra anyu.

- Szeretlek fiam! - hallottam a hangján, hogy mosolyog, és bár legbelül üvöltve válaszoltam vissza, hogy én is nagyon szeretem őt, egy hang sem jött ki a torkomon. Mosolyogva, némán bontottam a vonalat.

A telefont letettem magam mellé, és csak néztem magam elé. Hazudnék, ha azt mondanám fel voltam készülve erre a beszélgetésre. Nem véletlenül nem szoktam hívni az anyámat. Egyszerűen képtelen vagyok hallani mi történik vele. Még a betegségét sem bírtam teljesen feldolgozni, de újabb és újabb csapások érnek, mikor felhív és elmondja mi van vele. Tudom jól, hogy csak valakinek el kell mondania, mivel nem bírja magában tartani, és rajtam kívül senkinek sem tud kifakadni. Elmondhatatlanul sajnálom, ami vele történt. Ő egy olyan ember, aki nem érdemel ilyen sorsot. Nem szabadna, hogy ez vele történjen meg.

Sok dolog van, amit gyűlölök magamban. Például, hogy apa nélkül nőttem fel, és ezáltal olyanná kezdtem válni, mint ő. Az apám csak egy szellem az életemben, és ha találkozom is vele, csak a lenéző fintorait látom, és a megvető nevetését hallom. Mire felnőttem, rájöttem, hogy ő egyáltalán nem egy családcentrikus ember. Daisy születése meg sem hatotta, csak dolgozott tovább. Rámkényszerítette az egyetemet, betolt a cégéhez gyakornokként, és azt gondolta, hogy ezzel bebiztosította a jövőmet. Azt gondolta, hogy ezzel jót tett, és ez volt az egyetlen dolog, amit valaha értem tett egész életemben. Számára ennyiből ki is merült az apaság. Sosem volt része az életemnek. Ha kiskoromban megvertek, magamtól kellett rájönnöm hogyan is védhetném meg magamat. Ha rossz jegyet vittem haza, pofon vert, ha kikaptunk a kosár meccsen, ordított. Ő lenne Charlie Beckett, egy igazi minta apa.

Egy kicsit mindig is féltem. De nem tőle, inkább attól, hogy később ne váljon belőlem olyan ember, mint ő. Hideg, kemény, érzéketlen. Talán mindez már most megvan bennem, de neki egyáltalán nincs már lelke, velem ellentétben. Nehéz engem megfejteni. Nem igazán nyitok senki felé, főleg nem olyan emberek felé, akiket alig ismerek, és ha bárki is úgy döntene, hogy megismer, jó pár köre lenne, amíg egyáltalán elárulnám a születésnapomat. Anya betegsége rátette a pontot az i-re. Hiába adom az arrogáns, bunkó Rhys Beckett-et, igazából legbelül fulldoklom. Hogy valaki észrevegye, mennyire nem vagyok jól. Hogy még én is egy gyerek vagyok, akinek túl hamar fel kellett nőnie. Aki kétségbeesetten vágyik a törődésre, mivel az apjától sosem kapta meg.

Én egy roncs vagyok, és ezt senki még csak nem is tudja.

Visszamentem a konyhába, és megnéztem az időt. Fél kilenc. A reggeli kissé kihűlt már, és az étvágyam is elment, ettől függetlenül leültem az egyik bárszékre, és csendben enni kezdtem. Mocorgást, és halk nyöszörgés ütötte meg a fülemet. Elfordítottam a fejemet a kanapé irányába, és figyeltem, ahogyan Quinn felül, kifésüli a szeméből a haját, és nyújtózik egyet. Bár nekem háttal volt, láttam, ahogyan megtámaszkodik a térdén, tudtam jól, hogy azon kezd agyalni, hogyhogy a kanapén aludt. Visszapörgette az elmúlt este történéseit, aztán hirtelen felpattant, és azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor elszégyellte magát. Mikor megfordult, nem számított arra, hogy én is itt vagyok, ezért meglepődve lefagyott.

Zavaros, álmos arca most megváltás volt számomra az elmúlt fél óra történéseitől.

Ő a megváltásom.

- Reggelt Eperke. - mosolyodtam el, újra felvéve az álcát. - Egy kicsit bealudtál a filmen.

- Észrevettem. - mormogta, aztán megdörzsölte a szemeit. Elvette az ujjait a szemétől, és félúton megakadt a levegőben. - Basszus, elfelejtettem, hogy volt rajtam szempillaspirál.

Komolyan, mintha csak anyát hallanám.

- Így jár, aki elalszik a filmeken. - kötekedtem, pedig szegény alig kelt még fel.

- De rá vagy kattanva erre a filmezésre. - mosolyodott el gúnyosan. - Ezek szerint te sokkal jobban élted meg, mint én.

- Nyilvánvalóan. Mivel nyertem. - mosolyogtam vissza gúnyosan. - Te pedig vesztettél.

- Az ott gofri? - mutatott a pultra. Bólogattam. - És te sütötted?

- Miért olyan meglepő ez? - ráncoltam a szemöldökömet.

- Belőled nem nézem ki, hogy reggelit csinálsz nekem. - fonta keresztbe a karjait. 

- Nem csak neked csináltam Eperke. Daisy is itt lakik. - vágtam vissza unott hangnembe. - De ha azt akartad feltételezni, hogy valamit tettem bele, akkor inkább ne egyél belőle.

- Viccelsz? - kacagott fel. - A gofri a kedvenc reggelim.

- Sajnálom, elfogyott! - fogtam meg az egész tálat, és felkeltem a székről a tállal együtt. A hátam mögé tettem, és hátrálni kezdtem.

- Én is akarok belőle! - mutatott a hátam mögé Quinn bosszúsan. - Tudod milyen rohadt éhes vagyok?

- Van bacon. - válaszoltam mosolyogva.

- Én gofrit akarok! - közeledett egyre jobban. Még senkit sem láttam ennyire megőrülni a gofriért, de tudhattam volna, hogy valószínűleg Quinn Rosewood lesz az a valaki. Ahogy már csak egészen kicsi választott el minket, én beleütköztem a konyhabútor szélébe, Quinn pedig megállt előttem. Tengerkék szemei szinte vérben úsztak, annyira komolyan vette azt a hülye gofrit. Az orrát aranyosan felhúzta, száját összepréselte, így próbált ideges fejet vágni. A szemfestéke tényleg elkenődött, de egy cseppet sem vett el a szépségéből.

Szemforgatva elővettem a gofrit a hátam mögül, ő pedig mohón kikapta a kezemből, és leült az asztalhoz. Figyeltem, ahogyan kinyitja a hűtőt, és kivesz egy tál epret és tejszínhabot. Annyira tipikus és gusztustalan. Csak Quinn képes reggel fél kilenckor tejszínhabot reggelizni. Viccesen elfintorodtam.

- Mi az? - nézett rám teli szájjal. - A gofri csak tejszínhabbal jó. Nem kérsz?

Quinn fogott egy új gofrit, telenyomta tejszínhabbal, majd a tetejére epret rakott, és lehunyt szemmel, hatalmas élvezettel harapott bele. Látni lehetett az arcán a színtiszta élvezetet, amit egyetlen étel adott neki, és a mocskos agyam hirtelen arra gondolt, hogy abban a pillanatban mennyire kurvára szívesen lennék az a gofri. Lenyalta a szája széléről a fehér habot, és nem bírtam tovább nézni, mert minden amit tesz, vagy csinál, félreérthető. Vagy, csak nekem ilyen kibaszott beteg a fantáziám.

- Ez undorító. - válaszoltam végül összeráncolt szemöldökkel.

- Hé! Ne mondj ilyet, amíg nem tudod milyen jó is valójában! - védekezett Quinn, és felém nyújtotta az édességet. - Kóstold meg.

- Biztos, hogy nem. - tiltakoztam egyből.

- Na már! - erősködött. - Csak egy hari.

- Nem fogok reggel tejszínhabot enni. - röhögtem fel.

- Pont ezért vagy most is olyan savanyú, amilyen mindig is vagy. - oltott le zsigerből, és lenyalt az ujjáról egy adag habot, miközben végig a szemembe nézett.

Na ezt ne...

Elkaptam a csuklóját, és döbbenten nézte, ahogyan végül beleharaptam az átkozott gofriba. Az édes tejszínhab, és az eper egyébként nem is volt annyira rossz, mint amilyenre számítottam. Finom volt, de én utálok reggel édeset enni, ezért fintorogva nyeltem le.

- Ahogy mondtam. Undorító. - válaszoltam, amivel lezártam egy újabb vitát, amit sikerült megnyernem.

Quinn csak vállat vont, és csendben befejezte az evést. Amikor a közelemben van, elfelejtem milyen szar is az életem. Ő egy olyan ember, akin kitölthetem minden dühömet szórakozással, és közben rá kell jönnöm, hogy már nem is tudom pontosan mi is a valódi problémám, csak élvezem a vele való harcot. Quinn nem tud róla, de teljesen elveszi a figyelmemet a rám háruló gondokról csupán azzal, hogy kötekszik velem.

- Kösz a reggelit. - köszönte meg a sajátos stílusában, és berakta a tányérját a mosogatógépbe. - Megyek zuhanyozni.

Meg sem várta, amíg válaszolnék, már el is tűnt a lépcsőn. Daisy nagyjából tíz körül kelt, és bár a megmaradt reggeli teljesen elhűlt, jó ízűen ette a tojást és a bacon-t. Mivel ma nekem sem volt semmi dolgom, nem igazán csináltunk semmit délután. Ebédre rendeltem kaját, hárman megebédeltünk, aztán Daisy és Quinn kitalálta, hogy festeni akarnak a teraszon, és segítsek kivinni a garázsból a festőkészletet. Még régebben Daisy és anya csináltak ilyesmit nyaranta. Kiültek a teraszra, és sötétedésig festettek. Nem gondoltam volna, hogy Daisy beavatja Quinn-t, hiszen ez anyával volt programja, de innen is meglátszik mennyire szereti és megbízik Quinn-ben. Quinn örült, mikor megtudta, hogy Daisy-nek és anyának van saját festőkészletük. Állítása szerint így nem kell a földön hasalva rajzolnia, hanem normálisan tud festeni az állvány segítségével.

Egész délután festettek. Daisy a baloldalon, egy gyerek méretű állvány előtt ült egy háromlábú széken, kis vászonnal, míg Quinn a jobb oldalon egy normál méretű állványra felszerelt vászonképen festett. A sorozatom egyik része háttérzajként ment a tévében, és néztem is egy ideig, amíg meg nem láttam mit is alkotnak. Daisy ügyes, bár észrevehetően gyerek szinten tud még rajzolni. Az ő képét egy levendula mező ábrázolta, amin megy le a Nap. Itt ott véletlenül kiment a vonalból, de gyönyörű képet festett. Aztán elnéztem egy kicsit arrébb, és megláttam Quinn festményét. Hozzá nem megszokottan most sötét színeket használt. Egy várost festett a csillagos ég alatt. A fekete égbolton megannyi csillag rajzolódott ki, a kis város pedig fényes és élettel teli. Egy kis folyó választotta el a várost két részre. Messziről lett festve, így körülvették hatalmas, sötét havas hegyek. Egyszerűen nem bírtam levenni a szemeimet a képről. Tudtam, hogy Quinn gyönyörűen tud rajzolni. Ezt megtapasztaltam, mikor belelapozgattam a vázlat füzetébe, és már ott megakadt a szemem a rajzain. A múltkori rózsakertjét sem azért fikáztam, mert nem tetszett. Ami azt illeti, épp az ellenkezője.

De ez a kép annyira más volt. Éreztem, hogy jelentőséggel bír, és őszintén festette azt, ami először az eszébe jutott. Quinn elképesztő tehetséges lány.

Miután késő délutánra készen lettek, a képeket a falnak állították, és száradni hagyták. Elkaptam Quinn tekintetét, ahogyan azt figyelte, ahogy én figyelem a festményt. Nem szóltunk egymáshoz, mégsem kellettek szavak. Quinn tudta jól, hogy azért nem kötök bele a képbe, mert zseniális. Egy fél mosollyal az arcán elindult Daisy-vel az emeletre, hogy összepakoljon neki az ottalvós bulira, de nem bírtam ki, és megállítottam.

- Miért pont ez? - kérdeztem megállva a lépcső alján, ő pedig megtorpant, és visszafordult. Egy bordó trikót, és shortot viselt, vörös haját egy kócos kontyba kötötte. Sminket nem viselt, szeplői tökéletesen kirajzolódtak az arcán. A messziről világító tengerkék szemei pedig lyukat égettek a mellkasomba. Elpillantott a kép irányába, hiszen tudta, hogy arról kérdezem. - Miért ilyen sötét?

Quinn visszanézett rám, egyenesen bele a szemembe. Halvány mosoly jelent meg az arcán. Nem az az ördögi, pimasz "gyűlöllek" mosoly, hanem egy olyan ritka féle, amiben még sosem részesülhettem egészen idáig.

- A feladat az volt, hogy olyan tájról fessünk, amire ha rágondolsz, biztonságban és nyugalomban érzed magad. - válaszolt gyengéden, egy csepp gúny vagy flegmaság nélkül a hangjában. - Én ezt érzem, ha belenézek valaki szemébe.

A képre mutatott, a csillagfényes, sötétkék városra, aztán megfordult, és tovább ment a lépcsősoron, ott hagyva engem most először egy megfejthetetlen rejtvénnyel.