QUINN

Sosem értettem miért kínzom magamat a legidegesítőbb ébresztővel. Tudod, az alapbeállított iPhone ébresztő, amitől az ember jó, ha nem kap szívinfarktust. Este lefekvéskor esküszöm az eszembe volt, hogy megváltoztatom egy kellemesebbre, de véletlenül elbóbiskoltam, és félálomban raktam végül ébresztőt reggelre. És nem hallgattam apára, egy kicsit sokáig maradtam fent. Szóval, felriadtam a legbékésebb álmomból, és rutinosan, csukott szemmel kinyomtam, remélve, hogy a szundira mentem rá az ujjammal, és elfordulva visszaaludtam. Csak öt percre, az még kell! A szemeim lassan visszacsukódtak, és elmerültem az újabb álmaimba egészen rövid idő alatt, de aztán újra szólt. Aztán újra, és újra. Sóhajtozva a telefon felé fordultam, és a kezembe véve ijedten realizáltam, hogy fél kilenc van. Úristen! Rohadtul el fogok késni.

- Quinn, el fogsz késni! - hallottam meg apa dörmögős hangját, miközben a kezével csapkodta az ajtót. - Fent vagy?

- Fent vagyok! - kiáltottam vissza csukott szemmel, álmos, rekedtes hangon. - Mindjárt megyek!

- Ha elkésel, anyád rohadt mérges lesz! Igyekezz! - kiált vissza, túl harsogva a minket elválasztó ajtón keresztül.

Kipattantam az ágyból, és igyekeztem minél gyorsabban elkészülni, hogy lehetőleg ne csesszem el ezt a munkát. Tényleg nem akartam elaludni, de valljuk be, egyáltalán nem vagyok egy reggeli ember. Utáltam korán kelni, elkészülni, és indítani a napot. A suliba járásban ez volt az egyik legrosszabb pillanata a napjaimnak. A reggelek. A nyári szünet pedig pont arra való, hogy kipihenjem magamat, és addig aludhassak ameddig csak akarok. De, éljen a felnőtt kor. Hurrá! Felkaptam egy bordó, csipkés melltartót, amit a szekrényem fogantyújáról akasztottam le, és pikk pakk belebújtam. A fürdőben bekentem magamat dezodorral, megfésülködtem, fogat mostam és kiöblítettem a számat szájvízzel, aztán rohantam is vissza, és amit éppen találtam a szobámban, villámgyorsan magamra kaptam. Most éppen egy sima bő szabású fehér pólót fogtam meg, és a szokásos rövidnadrágomat. Belebújtam a bordó színű magasszárú Converse cipőmbe, a hátitáskámba beledobáltam a cuccaimat, és már rohantam is lefelé.

8:45.

Szerintem még odaérek, nem?

- Jó reggelt! - köszöntem sietősen, és kivettem Percy kezéből a frissen sült gofrit, amibe éppen bele akart harapni. Fontos a reggeli, na.

- Seggfej! - kiáltott utánam a bátyám röhögve. - Van ám az asztalon is!

- Tudom! - válaszoltam vissza teli szájjal, és miután lenyeltem, lehúztam egy pohár narancslét, és elfintorodtam, miután rájöttem, hogy borzalmas íze van fogmosás után. - De éppen rohanok.

- Már megint fent maradtál nézni az Outer Banks-et? - forgatta meg Percy a szemeit.

- Talán. - vigyorogtam el, aztán sietősen leakasztottam Percy kocsikulcsát, és az ölébe dobtam. - Mehetünk?

A bátyám összeráncolt szemöldökkel nézte az ölébe dobott kulcsot. Nem értette mit akarok, de őszintén, Percy-nek több idő kell, hogy felfogjon dolgokat.

- Hova? - kérdezte értetlenül.

- Beckettékhez. - válaszoltam nekidőlve a falnak, keresztbe font karokkal. - Anyáék nem engedik még, hogy egyedül vezessek, és feltételezem te sem adod oda a drágalátos Mercedes-edet, szóval kapj fel egy cipőt és vigyél el!

Percy szokás szerint semmi mást nem csinált, csak kiröhögött.

- Majd ha szépen kéred. És egyébként meg reggelizek, ha nem zavar. - mutatott a tányérára, ahol még bőven akadt abból a gofriból.

- Percy, ez kurvára nem vicces. El fogok késni. - förmedtem rá, de ő nyugodtan reggelizett tovább.

- Oké! Ha nem, akkor majd megyek egyedül! - vigyorogtam el gúnyosan, aztán odatrappoltam mellé, és elvettem az asztalra tett kocsikulcsot, sarkon fordultam, és a bejárati ajtó felé indultam. - Pá!

- El ne merj menni egyedül, te kis szaros! - üvöltött utánam Percy, és hallottam, ahogyan kitolja maga alatt a széket, ami azt jelentette, hogy utánam jön, és pontosan ez volt a célom.

- Akkor csipkedd magad, gyökér! - szóltam vissza, és kinyitottam a kocsiját. A felhajtón csak Percy fehér drágasága parkolt, mivel anya és apa már elmentek dolgozni.

A kocsiban ülve vártam rá, aztán szerencsére felbukkant. Otthoni melegítőt viselt, szürke trikóval, és a sportcipőjével. Szemforgatva beült mellém, és csúnyán nézett, kinyújtva a kezét, hogy adjam oda a kulcsot.

- Egy Istencsapása vagy! - morogta Percy, miközben odanyújtottam neki a kulcsot. Beindította a kocsit, aztán el is indultunk. - És kösd be magad!

- Mikor lettél ilyen morcos? - cukkoltam, miközben az ablakon néztem kifelé. - Azt hittem alap, hogy elviszel, ha már az arrogáns haverod hazába megyek.

- Ne legyél ennyire elítélő hugica. - morogta Percy. - Jót fog tenni neked ez a munka.

- Képzelem. - forgattam a szemeimet. - Ha elmész, kölcsön kapom a járgányt?

- Álmodban! - röhögött fel Percy hihetetlenül, mintha csak nem akarná elhinni, hogy mit kérdeztem.

- De nekem nincs kocsim, és gyakorolni szeretném a vezetést. - érveltem. - Légyszi?

- Nem. - válaszolt.

Sóhajtva morogtam, és többet nem szóltam hozzá az út alatt. A Beckett birtok nem volt annyira messze a mi utcánktól, mégis időbe telt volna, amíg gyalog odaérnék. A város egy nagy tó köré épült, az ő házuk pedig a "gazdag" negyedben volt, majdhogynem a másik oldalon. Oakhaven, egy kis város Oregon államban. A nyár meleg, az ősz és tél pedig hideg és esős. Nincsenek pálmafák, vagy fehér homokos tengerpart, helyette gyönyörű erdős tájak vesznek körül. Ahova a szem ellát, csak zöldet fog találni, én mégsem cserélném le semmire sem ezt a helyet. Szeretek itt élni. Nyugodt, csendes, biztonságos. És néhány óra alatt Portland-be lehet jutni.

- Na, - lassított le Percy egy hatalmas kőkerítés előtt. - kiszállás. Kilenc elmúlt.

- Kösz a fuvart, tökfej. - vigyorogtam rá. - Azért fontold meg az ajánlatomat. Vigyázok a drágaságodra.

- Tünés! - intett Percy, és már el is hajtott. Nem fog belemenni soha, ezt sajnos pontosan jól tudom. Válaszképpen még bemutattam neki egy utolsót, míg végül teljesen eltűnt a látó mezőmből. Megfordultam, és a bézs kőkerítésre néztem.

Hát, itt vagyunk. Nincs visszaút.

A Beckett ház – vagy inkább már birtok, sokkal impozánsabb és modernebb, mint a miénk. Szomszédok nincsenek közvetlen mellettük, gyönyörű zöld birtok öleli körbe az elkerített részt, tölgyfák, örökzöld fenyők, és egy hatalmas fekete cifra kapu, amin most sajnos be kell mennem. Sosem fogom megszokni a házuk körüli felhajtást. Ők gazdagok. Nagyon gazdagok. Charlie Beckett tett arról, hogy a családja ilyen házban éljen, és nem csodálkoznék, ha egyszer kiderülne, hogy a Bahamákon is lenne nyaralójuk. Habozva lenyomtam a vastag fekete vaskilincset, és nyikorogva belöktem. Jé! Nyitva van. Ezek szerint tényleg várnak, és tényleg megtörténik, hogy évek után itt vagyok. Nem igen jártam itt. Talán kétszer, vagy maximum háromszor, de nem szerettem itt lenni Rhys miatt. A macskaköves úton haladtam tovább, egyenesen a házhoz, ami külsőleg is inkább a régimódi, elegáns stílust képviselte. Világos bézs kövekből épült, szürkés fekete tetőcserepekkel, szép nagy kéménnyel. Gyönyörű, otthonos. Nem minimalista, nincsenek hatalmas üveg ablakok, széles erkélyek. Egy egyszerű ház, mégis nagy volt. A bézs külsőhöz rendkívül illettek a fekete ablakok, sokkal modernebbé tették az összképet. A gyep egyenletesen lenyírva, és olyan zöld volt, mint amilyet még sosem láttam. Fák, és bokrok helyezkedtek el a nagy területen, a kocsifeljárón pedig szerencsére nem láttam semmilyen fekete kocsit, csak egy városi SUV-t.
A bejárati ajtó szintén fekete. A kilincs hasonló, mint a vaskapunál található cifra kilincs, csak ez kisebb. Csengettem. A gyomrom liftezett, és rettentően izgultam. Csak Rhys ne legyen itthon könyörgöm! Egyik lábamról a másikra álltam, vártam, hogy kinyissa valaki az ajtót, és csak reméltem, hogy nem fognak lecseszni, amiért tíz percet késtem. Aztán kinyílt.

Sylvie Beckett nyitott ajtót, hatalmas, meleg mosollyal az arcán. A vállamat rögtön leengedtem a megkönnyebbüléstől, és ösztönből visszamosolyogtam. Ez a nő a világ legkedvesebb embere. Sosem láttam még ordítani, káromkodni, vagy éppen bármi mást csinálni, ami nem a mosolygás volt. Gyönyörű hófehér fogaival mosolygott rám, élénk, jég kék szemei csak úgy ragyogtak a napsütésben.

- Quinn! - üdvözölt Sylvie, és szélesre tárta az ajtót, hogy beljebb menjek. - Annyira örülök, hogy itt vagy!

- Szia. - köszöntem mosolyogva, és azonnal szorosan megölelt. Meglepetten viszonoztam, sosem voltam ölelkezős típus, de rendkívül jól esett. Sylvie illata igazán nőies, illett hozzá a kemény, szúrós parfüm illat. - Ne haragudj, ha késtem.

- Egyáltalán nem késtél. Daisy még csak most kelt nemrég, és a reggelivel is csak most végeztem. Reggeliztél? Csináltam eleget, egyél nyugodtan. Én ellenben, egy kicsit már késésben vagyok. Gyere beljebb, és gyorsan elmondok mindent dióhéjban. - Sylvie egyik mondat után hadarta a másikat. Igyekeztem mindent megjegyezni.

Lekaptam a cipőmet, és követtem Sylvie-t a nappalijukba. Az emlékezetemben megmaradtak a világos és bézs színek, pár pici feketével. Mostanra, sokkal jobban tetszett a ház stílusa. Otthonos volt, bárhonnan néztem. Sylvie fekete elegáns trikót viselt, farmernadrággal, és szandállal. Hosszú, fekete haját kiengedve hagyta és a legszebb kiegészítőt viselte: a mosolyát. Daisy pedig a kanapén ült, a tévében halkan ment egy mesefilm, és müzlit evett. Basszus, így megnőtt? Legutóbb akkora volt, mint egy kis törpe. Tiszta nagylány.

- Szóval, először is, a hűtőre felírtam a telefonszámomat, ha bármi baj történne, ez pedig itt alatta Rhys száma, őt is hívhatod egészen nyugodtan, bármikor! - na persze, Rhys maximum rám nyomná, ha keresném bármivel is.

- Oké. - néztem a két telefonszámot.

- Hagyok mindig pénzt az asztalon, ha éppen elmennétek boltba, vagy vásárolni, ha Daisy kitalálna valamit, bár kétlem, hogy el tudnád mozdítani a tévé elől. - nevetett fel, és mögém mutatott. Daisy le sem vette a szemét az Aranyhajról. Elmosolyodtam.

- Szuper. - válaszoltam röviden. Meg voltam illetődve, és elképesztő zavarban voltam.

- Máskülönben az ég világon semmi dolgod sem lesz. Daisy általában rajzol, mesét néz, vagy a kertben játszik. Ó! - kapott hirtelen a fejéhez, mintha csak elfelejtene valamit. - Ma nem igazán volt időm főzni, ezért rendeljetek ebédet egészen nyugodtan. Estére itthon leszek, de előfordul, hogy itt kellene töltened majd az éjszakát. Remélem nem okoz majd gondot.

- Nem, dehogyis. - mosolyogtam megijedve. Tényleg itt kell majd aludnom? Ezt nem hiszem el! - Van valami allergiája Daisy-nek?

- Áh, mindenevő. - nevetett fel, és még én is felkuncogtam. - Mikor végzel, a kápéból vegyél ki magadnak mindennap egy százast. Ha valami kérdésed esetleg lesz még, hívj nyugodtan.

- Biztos, hogy lesz. - nevettem fel.

- Köszönöm, hogy itt vagy Quinn. - fogta meg Sylvie hirtelen a kezeimet. Meglepetten néztem rá. - Nagyon nagy szükség vagy most nekünk. Nekem.

Hajtott a kíváncsiság, hogy megkérdezzem miért kell ennyit eljárnia, de úgy döntöttem nem mászom bele, mivel nem az én dolgom. Ha ő úgy dönt, hogy elmondja, én szívesen meghallgatom. Ahogy néztem őt a természetes fényben, egy kicsit hirtelen más lett. Legutóbb, hónapokkal ezelőtt az arca sokkal ragyogóbb volt, most kissé sápadt és beesett. A haja gyönyörű fényes volt, most mintha elvesztette volna a fényességét. Észrevettem, hogy sokat fogyott. Talán csak a stressz, vagy valami ehhez kapcsolódó...

- Én is köszönöm, hogy itt lehetek. - mosolyodtam el.

- Most rohanok. - kapta fel a táskáját, és a kocsi kulcsát. Odarohant Daisy-hez, és puszit nyomott a fejére. - Légy jó, és ne akaszd ki Quinn-t! Puszi lányok!

Sylvie tehát elhagyta a házat, és magunkra maradtunk. Ötletem sem volt mit csináljak, vagy mihez kezdjek. Megbízni engem, hogy egy ilyen cuki kislányra vigyázzak szerintem nem a legjobb ötlet volt, hiszen még néha én is igénylem a szülői felügyeletet. Na mindegy. Sóhajtva levágtam magamat Daisy mellé, aki éppen most fejezte be a müzlijét.

- Na mi újság királylány? - kezdeményeztem, mint az idősebb. - Mától elég sokat fogunk együtt lógni. Igazából szinte mindennap. Szóval remélem szeretnél egy új barátot, mert nekem éppen szükségem lenne egyre.

Daisy a legszebb kislány, akit valaha láttam. Hasonlít az anyjára is, de inkább az apját láttam benne, és az ugyanolyan sötétbarna, kék szem kombót.

- Vannak barátaim. - szólalt meg cuki, kislány hangon. - De te is lehetsz, ha szeretnél.

- Micsoda megtiszteltetés. - kuncogtam fel, aztán észrevettem a dohányzó asztalon heverő rajzait. - Szeretsz rajzolni?

- Igen. - válaszolt röviden.

- Megnézhetem őket? - kérdeztem féloldalas mosollyal. A válasz csak egy bólintás volt. A kezembe fogtam a rajzokat, és művészi szemmel, azt kellett gondolnom, hogy nem voltak rosszak. Oké, persze csak hétéves, és kissé kuszák a vonalvezetések, de láttam bennük fantáziát. Meg fogom tanítani rajzolni.

- Na az van, hogy én is imádok rajzolni. Van kedved? - dobtam is be az első programot, és teljes szívemből azt kívántam, hogy igent mondjon.

- Van. - lelkesedett fel egy az egyben.

- Oké, akkor szerintem keressünk valami rajzolós outfittet, és dobjuk le a Minnie egeres pizsit. - vigyorogtam a pólójára néve, és felkuncogott.

•

Délután három volt már, de Daisy és én még mindig csak rajzoltunk és festettünk. Időközben leküzdöttem a kajarendelési fóbiámat, és rendeltem két doboz pizzát. Bevallottam Daisy-nek, hogy utálok kaját rendelni, mert mindig összezavarodom, és dadogok, ha ismeretlennel kell telefonálnom, erre ő egyszerűen csak kiröhögött, és azt mondta, hogy még ő is tud pizzát rendelni, mert Rhys megtanította, szóval a szégyenérzetem hivatalosan is az egekben van, miután megtudtam, hogy egy hétéves is hamarabb rendel kaját, mint én majdnem tizennyolc évesen. Szóval, miután megettük a rendkívül egészséges pizzáinkat, folytattuk a rajzolást, és kiharcoltam, hogy hadd válasszam ki én a következő mesét, mert az Aranyhajtól már égnek állt a hajam.

Daisy nem egy beszédes kislány. Nem csacsog feleslegesen, és idő kell neki, amíg feloldódik, de azt hiszem ez minden gyereknél így van. Találkoztunk már többször, de még sosem töltöttem el vele ennyi időt. Okos, értelmes, jó gondolatai vannak a világ felé és teljesen művészi beállítottságú, akárcsak én. Szereti a zenét, a művészetet, a filmeket, a mesekönyveket. Türelmesen tanítgattam, a legegyszerűbb mondatokat használva, hogy megértse mit is akarok mondani neki, és délutánra egészen belejött a virágos kert rajzolásába. Természetesen én sem fogtam vissza magamat, és a gyerekrajzoktól azért jóval...profibban tudok rajzolni, és ezt Daisy is észrevette. A kis cuki tátott szájjal nézte a hatalmas rózsakertet, amit rajzoltam.

- Hű! - fogta meg a befejezett művet. - Ez gyönyörű Quinnie! Hogy csináltad?

Elmosolyodtam.

- Sokat gyakoroltam. - nevettem fel, és megdörzsöltem a szemeimet. - Mindig is szerettem volna szépen rajzolni, szóval nem adtam fel, és megtanultam.

- Azta! - ámuldozott még mindig a képen. - Ez a legszebb rajz, amit valaha láttam! Pedig a suliban a rajz tanár is szépen rajzol.

- Köszi. - mosolyogtam rá. Lágyan kivettem a kezéből a képet és alaposan megvizsgáltam. A rajzom egy nyári rózsa kert. Vörös, és rózsaszín rózsák százai gyülekeztek a képen, a háttérben pedig fehér vaskapu és a zöld táj. Fogtam egy grafit ceruzát, és a kép sarkánál aláírtam. - Neked adom.

- Nekem? - lepődött meg kivirulva, és ujjongva tapsolni kezdett. - De jóó! Köszönöm szépen!

- Na mutasd a te virágos kertedet. - vettem el előle a lapot, és elkezdtem kielemezni. Daisy fantáziája egészen lenyűgöző. A koncepciót tökéletesen értettem, simán el tudtam képzelni én is, mit is akart lerajzolni, csak éppen a tudása még nem volt elegendő hozzá. A vonalakból néha kicsúszott itt-ott, a színek nem mindig voltak elég erősek, de összességében elégedett voltam. - Nem is olyan béna.

- Hé! - lökött meg Daisy nevetve, és nekem is hangosan fel kellett nevetnem.

- Mostantól minden rajzodat írd alá. Hátha egyszer egy híres művész leszel, és a képeid milliókat fognak érni. - szóltam hozzá, és a ceruzát, amit eddig a kezemben tartottam, felé nyújtottam.

Daisy lassan, megfontoltan, írott kövér betűkkel aláírta a rajzát. A bejárati ajtó egyszer csak kinyílt, majd egy hangos csukódást hallottunk, és mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket. Ilyen hamar haza is ért Sylvie? Még mindig a földön hasaltunk, és nevetgéltünk, mikor Rhys egyszer csak betoppant a nappaliba, öltönyben, és egy fekete bőr aktatáskával. A nevetést szinte azonnal abbahagytuk, miután ránk nézett. A gyomrom hatalmas görcsbe rándult, mert nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen kell vele találkoznom, és felkészülve sem voltam rá.

Összenéztem vele, ahogy a konyhába lépett. A mosoly lehervadt az arcomról, és akarva, akaratlanul végig vezettem rajta a tekintetemet. Öltöny. Nyakkendőt ugyan nem viselt, de a sötétkék öltöny, fehér inggel és sötétkék szövetnadrággal erősen hozta az üzletember stílust. Éjfekete haja szokásosan tökéletesen állt, kivéve egyetlen egy tincset, ami a homlokába hullott. A táskát feldobta a konyhaszigetre, levette a zakót, és elkezdte kigombolni az ing első két gombját. Az ujjait feltűrte.

- Ezt nézd Rhys, mit kaptam Quinn-től! - futott Daisy a bátyjához a rajzommal, és miután felfogtam, hogy éppen mit művel, azonnal utána szaladtam, hogy leállítsam, de késő volt.

Daisy Rhys elé tartotta a rózsás kertet, én pedig megtorpantam. Nem akartam, hogy lássa. Egy kicsit sem volt szükségem arra, hogy Rhys Beckett megjegyzéseket tegyen bármelyik művemre, márpedig ez a rajz akármennyire sem tökéletes, de büszke vagyok rá, ezért adtam Daisy-nek. Rhys lenézett a húgára, aztán a képre, én pedig a számat rágcsálva vártam, hogy mit fog mondani a rohadék. Úgy csinált, mintha tényleg megvizsgálná a rajzot, pedig mindketten tudtuk, hogy egy fikarcnyit sem érdekli.

- Legközelebb még egy kicsivel több rózsaszínt, aztán már el is hányom magamat. - nézett egyenesen rám, gúnyos mosolyra húzva a száját.

Ez egy akkora bunkó, arrogáns faszf...

- Ne mondd már ezt! - védte Daisy a rajzot. - Olyan nagyon szép!

- Hagyd csak Daisy. Van, aki nem értékeli a művészetet. De, sebaj. Legközelebb lerajzolom a Hollót, és azzal tudni fog azonosulni. - álltam a kislány mellé, és visszamosolyogtam Rhys-re.

- Ne kísérts Eperke. - rázta a fejét fenyegetően Rhys.

- Ne hívj így! - förmedtem rá.

- Miért ne? - húzta fel a szemöldökét. - Tökéletesen illik rád. És egyébként is, most könyveltél el a Hollónak.

- Igazad van, valami sokkal találóbb kell. - mosolyogtam rá. - Mit szólsz az arrogáns rohadékhoz?

- Ouch. - kapott a szívéhez drámaian. - Most aztán megsértettél. Az egyetlen bökkenő az az tündérke, hogy én beismerem, hogy az vagyok.

- Nagyszerű. - kerültem ki, aztán fogtam a poharamban tartott maradék eperlevemet, és nemes egyszerűséggel ráborítottam a tartalmát.

Ezzel túl messzire mentem? Átléptem a határt?

Daisy a háttérből a szája elé rakva a kezét próbált nem felröhögni, a gúnyos mosolyom csak hab volt a tortán, Rhys pedig megsemmisülve állt, talpig eperlében úszva. A fehér inge teljesen átszíneződött, a hajából csöpögött a ragadós üdítő. Közelebb léptem.

- Szép volt Eperke. - mondtam ugyanazt a mondatot, amit múltkor ő vágott hozzám, és szikrákat szóró szemekkel néztem az ő jeges íriszeibe. - Mostmár kivittek vagyunk a múltkori miatt. Tekintsd ezt a bosszúmnak.

Szótlanul bámultunk egymás szemeibe. Rhys egy szót sem szólt, olyan mozdulatlanul állt, hogy talán még levegőt sem vett. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy okos lépés volt-e tőlem egy ilyen extrém lépés, hiszen éppen náluk csináltam ezt, Rhys Beckett pedig a legkiismerhetetlenebb ember, akit valaha ismertem, de nem aggódtam. Az önbizalmamból sosem volt hiányom, ezért még egy győztes oldal mosolyt is magamra aggattam. Mondtam, hogy jön a visszavágó.
Már éppen meg akartam fordulni, hogy ott hagyjam, de a következő pillanatban éreztem, ahogyan a talaj elválik a lábam alól, és egy pillanat alatt feldobott a vállára.

- Mi a fasz? - üvöltöttem fel idegesen, és ököllel csapkodni kezdtem a hátát. - Tegyél le, most!

De nem válaszolt. Csak ment tovább a terasz felé heves léptekkel, egyre és egyre közeledtünk a medencéhez.

- Tegyél már le! - kiáltottam tovább, rúgtam, kapálóztam, de nem engedett el. - Nem hallod?! Rhys!

- A rossz kislányok büntetést érdemelnek Eperke. - válaszolt. - És te pedig kurvára átlépted a határt.

A következő pillanatban beugrott a medencébe. Velem együtt. Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, hogy éppen mi történt. A víz először hideg volt, de aztán pillanatok alatt megszokta a testem a hideg vizet. Azonnal felrúgtam magamat a medence aljáról, és levegőért kapva prüszkölni kezdtem, és kiköhögtem a lenyelt vizet. Sokkos állapotban hátratűrtem a vizes hajamat a szememből, aztán dühösen Rhys felé fordultam.

- Nem hiszem el, hogy bedobtál a medencébe. - csaptam a vízre, és fröcskölni kezdtem.

- Valahogy le kellett mosnom az epres üdítőt. - válaszolt vigyorogva. - És ma szép idő van egy kis megmártózáshoz. 

- Gratulálok az ötletedhez. - vigyorogtam erőltetetten, aztán megint ráfröcsköltem a vizet. - De ha azt hiszed, hogy ettől megijedem, akkor el kell, hogy szomorítsalak drágaságom, hogy hatalmasat tévedtél.

- Most fenyegetsz? - húzta fel a szemöldökét. - Tényleg ilyen hülye lennél?

- Veheted annak is, nem érdekel. - léptem hozzá közelebb, de tisztes távolságban maradtam. - De amíg én itt leszek, egy nyugodt perced sem lesz, ezt megígérem.

Rhys csak kinevetett.

- Próbáld csak meg Eperke. - kacsintott. - Előbb utóbb egyszer csak feladod majd.

- Akkor nem ismersz eléggé. - hajoltam még közelebb, aztán kimásztam a mellette levő létrán.

Ahogy a medence szélére léptem, a lágy szellő rögtön belekapott a csurom vizes ruháimba. A karomat és a hajamat is fújta a szél, ezért megborzongtam. Hallottam, hogy ő is kimászott utánam. Megfordultam, hogy még utoljára, végszóként bemutassak Rhys-nek, de az idegesítő vigyora lefagyott az arcáról. Hirtelen komoly lett. Éles állkapcsát csak most vettem észre, ilyen közel még sosem álltunk egymáshoz. A fehér inge teljesen a testére tapadt, minden egyes izmát tisztán láttam a ruha anyagán keresztül. Észrevettem jó pár tetoválást a mellkasán, és a karjain is, amin szét feszült az ing, és látszódtak a kidolgozott izmai. Szemei sötétebb kék árnyalatot vettek fel, a vizes hajából csöpögő víz pedig a homlokomra hullott, ahogyan felém tornyosult. A magabiztosságom azonnal elszállt, amiért a közelében voltam, de nem bírtam megtörni a szemkontaktust.

- Egy nagyon veszélyes játékot űzöl, remélem ezzel tisztában vagy. - hangja kemény volt, nyers. A szemei szikrákat szórtak, egészen addig, amíg a tekintete lejjebb nem vándorolt. A mellemre. - Ennyire fázol?

Lenéztem, és észrevettem, hogy a fehér pólóm elázott, és a bordó csipke melltartóm pedig teljesen átlátszott, olyannyira, mintha nem is lenne rajtam póló. Basszus! Tudtam, hogy rossz választás lesz reggel! De ami sokkal inkább probléma volt, az a két bimbóm volt. A hirtelen hidegtől teljesen megkeményedtek, és konkrétan kiszúrták Rhys szemét. Visszanéztem rá, eltátottam a számat, miután realizálódott bennem, hogy ez így nagyon nem jó, és azonnal magam elé raktam a kezeimet, hogy többé ne láthassa.

- Menj a Pokolba! - sziszegtem.

- Csak ha ezt a melltartót is magammal vihetem. - vigyorgott rám, aztán kikerülve ott hagyott a teraszon csurom vizesen, a világ legnagyobb szégyenében.