RHYS

- A leukémiák kezelésére különböző kemoterápiás kombinációkat használnak, de szóba jöhet sugárkezelés vagy csontvelő-átültetés is, és több leukémia ellen fejlesztettek ki célzott molekuláris terápiákat is. A várható túlélés nagyban függ a leukémia pontos típusától. Az Egyesült Államokban...- csak ültem az anyám mellett a széken, szemben az orvossal, és csak hallgattam és hallgattam az üres mondatokat. A szavaira nem bírtam figyelni. Az agyam és a gondolataim keresztezték egymást, egy mondatot sem tudtam felfogni. Nem is akartam. A fejem zúgott, a koncentrációm elvesztette az erejét, homályos tekintettel néztem magam elé, és észre sem vettem, milyen hevesen ver a mellkasom, amíg anya meg nem fogta az ölembe ejtett kezemet.

Azonnal ránéztem. Annyira hasonlítok rá. Ugyanaz a természetes gyönyörű fekete haj, vakítóan világos kék szemekkel. A szemöldök formája, az orra hegye, de még anyajegyünk is ugyanott van. A mosolya, ami a leggyönyörűbb látvány valaha a világon számomra. Mindig szívmelengető, ha rám mosolyog, minden rossz egyszer csak eltűnik. Olyan, mintha az anyám mosolya lenne a gyógyír minden bajomra. De most más volt ez a mosoly. Nem olyan, amilyen lenni szokott. Bár a szája ugyanúgy felfelé görbült, a gödröcskéi halványan megjelentek, a szemei viszont nem tükröztek semmi boldogságot. Rögtön megéreztem azt a kínt, ami benne lappang. Anya mosolya ijesztően szomorú volt, tele fájdalommal és sajnálattal, mégis, mégis képes volt mosolyogni, hogy megnyugtasson. Tovább néztem őt. Inkább már csodáltam.

- Az akut leukémia igen ritka felnőtt korban. Ez a betegség leggyakrabban gyerekekre és fiatal felnőttekre sújt le...- az orvos tovább beszél, csak néhány szót ragadok ki a mondataiból.

Lenyeltem a gombócot, ami a torkomba szorult, de így sem múlt el a fájdalom a nyakam körül. Remegett az állam, belülről haraptam a számat, hogy tartsam magamat. Újból nyeltem. Nem hullhatok szét az anyám és az orvosa előtt. Kizárt dolog, hogy eltörjek és a darabjaimra hulljak. Néztem ezt a csodálatos nőt, aki életet adott nekem, aki a legnagyobb türelemmel és szeretettel felnevelt. Aki mindig meghallgatott, ha rossz kedvem volt. Aki, ha gyerekként elestem biciklizés közben, bekötözte a sebeimet, és utána megpuszilgatott. Akire a legjobban felnézek. Eszembe jutott, hogy amikor gyerek voltam, és utáltam nyári táborba menni, mert egyetlen barátom sem volt, elkísért a kapuig, és addig nem mozdult, amíg végre be nem mentem a faházba.

Nem vagyok egy "anyuci kisfia" típus. Sosem voltam az. Sokszor veszekedtünk, dacoltam, megbántottam és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket mára már bánok. Nehezen bírtam az egyedüllétet. Gyerekkoromban nem igen voltak barátaim, soha senki sem keresett, és egyszerűen csak tartozni akartam valahova, de senkinek sem kellettem. Az anyám az, aki mindig mellettem állt. A viszonyunk széttéphetetlenné vált, miután az apám körül felgyorsultak a folyamatok a munkahelyén. Legelőször csak jött, ment, hazajött. Mára már egy évben elég, ha kétszer találkozom vele, de abból sem szokott semmi jó kisülni. Az anyám nem csak az anyám volt, hanem az apám is. Mindkét szülői szerepet magára öltötte, miután kiderült, hogy az apámnak rengeteg üzleti útja van, és szinte sosincs itthon. Ő benne megvan az, ami az apámban nincs. A tisztelete felém.

Megszorítottam a vékonyka kezét. Meleg volt, mint mindig, mégis úgy éreztem, hogy hiányzik belőle az élet. Szerettem volna megszólalni. Vagy mondani valamit, bármit, mégis képtelen voltam kinyögni valamit is a számon. Akármit is tudtam volna mondani, úgy éreztem semmi sem lenne jó. "Minden rendben lesz." Ez szánalmas. "Megoldjuk." Nem, nem fogjuk. "Meg fogsz gyógyulni." Szeretném azt hinni. De egyik klisés mondat sem volt megfelelő. Nem, nem akartam, hogy azt hallja, amit hallani akar. Azt akartam, hogy tudja, érezze, hogy nem csak a lelkemmel, de a szavaimmal is mindenestül mellette vagyok. Tudta jól, hogy sosem voltam a szavak embere. Nem várta el, hogy mondjak bármit is, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy szüksége van arra, hogy mondjak valamit.

- Mrs Beckett? - zökkentett ki minket az orvos a diagnózis elmondása után, anya pedig a férfihoz fordította a fejét, és figyelni kezdett rá. - Megteszünk mindent, amit tudunk. Tudom, nehéz felfogni, és főleg elfogadni egy ilyen betegséget, de én azért ülök itt, hogy segítsek. És én nagyon szeretnék magán segíteni.

- Köszönöm a szép szavakat, Dr Godfrey. - mosolygott rá anya őszintén, de a remegő vékony kezei leleplezték, hogy mennyire fél valójában. - Természetesen én is szeretnék megtenni mindent, de ha őszinte lehetek, félek.

- Én is őszinte leszek. Nem mondom azt, hogy nincs mitől félnie. Ez egy olyan betegség, ami gyorsan terjed, ha nem kezelik időben. - figyelmeztet minket az orvos.

- Értem. - válaszolt anya bólintva. - Szeretnék eljárni a kezelésekre. Szeretnék meggyógyulni. Azt hiszem minden ember, aki rákos, ezt kívánja.

- Mindenről tájékoztatni fogom, és elindítom a kezelések folyamatát. Nem lesz könnyű Mrs Beckett, de én hiszem, hogy maga erős, és végig fogja csinálni. - mosolyodott el halványan az orvos.

- Biztosan így lesz. - válaszolt vissza anya, aztán rám nézett. - Menjünk Rhys.

Tartja magát. Annyira észrevehető, ahogyan a külseje mosolyog. Hogy még ezt is képes mosollyal fogadni, pedig legbelül ordít, és zokog. Csak percek kérdése, és teljesen össze fog omlani. Nem tudom hogyan bírja ezt csinálni. Ha már én majdnem szétestem, ő, akivel ez megtörtént, hogy bír egyben maradni? Anya, hogy bírod?

Kezet fogtam az orvossal, aztán kimentünk, de még mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót, visszafordultam.

- Mennyi? - kérdeztem az orvost, aki felnézett a papírjaiból. - Mennyi ideje van hátra?

Sóhajtott. Nem akart válaszolni, láttam rajta, de leszarom. Tudnom kell, hogy mennyi ideig láthatom még az anyámat.

- Nehéz megmondani. Nagyon soktól függ. A kezelések, a kemoterápia, a vizsgálatok...- kezdte sorolni azokat a dolgokat, amik alól kibúvót kereshet a kérdésem alól.

- Mennyi. Ideje van. Hátra. - kérdeztem újra lassan, szótagolva.

- Nem tudom. - válaszolt sóhajtva az orvos. - Nagyon ritkán találkozom felnőtt kori akut leukémiával. Nem tudom megállapítani. És nem is tudnám. Az édesanyja számára van remény, és foggal-körömmel kapaszkodni fogunk belé. - az orvos levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemeit. - Most csak annyit tud tenni, hogy vigyáz rá, és támogatja.

- Abban sosem volt hiánya doki. - válaszoltam a szemébe nézve, aztán becsuktam magam mögött az ajtót, és előrekocogtam, hogy beérjem anyát. - Anya!

Anya hátrafordult, és megállt. Letörölte a könnyeit, és még így is, képes volt elnevetni magát.

- Basszus, a szemfestékem. - nevetett sírva, és egy kicsit még én is elmosolyodtam. Ő olyan, aki mindig humorosan próbálja menteni a helyzetet. Ez pedig az egyik fő tulajdonságom, amit eltanultam tőle. A kórház folyosóján megértettem, hogy mire van szüksége, ezért gondolkodás nélkül hagytam, hogy a karjaimba omolva kisírja magát.

- Nem tudom, mit mondhatnék. - suttogtam, miközben simogattam a haját. - Sokkos állapotban vagyok azt hiszem.

Anya halkan elnevette magát, aztán elhúzódott tőlem, és megtörölte az arcát. Nagy levegőt vett, de ezután nem erőltetett magára még egy újabb mosolyt. Fogalmam sincs mi járhat a fejében. Hogyan ütheti egymást minden gondolata, de őt ismerve hazáig egy szót sem fog már mondani. Ehhez idő kell. Én pedig nem fogom faggatni, hogy beszéljen róla ha nem akar.

•

A kanapén ültem, miközben a tévéből Daisy egyik kedvenc Disney meséje ment már vagy ötödjére. Azt hiszem az Aranyhaj volt, de nem vagyok benne biztos. A húgom előttem feküdt a földön hasalva, lábait felhúzva. Körülötte óriási káosz uralkodott. Egy halom telerajzolt papír, zsírkréták, filc tollak, színes ceruzák. Mindegyik rajz másmilyen, tipikusan kislány rajzok. Rét, virágok, Nap, pónik, pillangók, és csupa cukormázas szivárvány. Mellettem Percy ült, akinek nemrég meséltem el, mi volt az orvosnál. Néhány perce csak csendben ülünk. Igyekeztem halkan mondani, hogy Daisy ne hallja, bár szerintem amúgy sem értené meg, de inkább biztosra mentem. Csak pár napja derült ki anya betegsége, de csak most bírtam beszélni róla.

Percy az a fajta srác, aki nem erőltet dolgokat, én pedig ezt bírom benne a legjobban. Az egyetemen rögtön megtaláltuk a közös hangot, és kialakult köztünk egy igaz barátság féle. Ő az első igaz barátom. Az első. A gimnázium a személyiségem fejlődéséről szólt. Próbáltam megtalálni önmagamat, bár néha ez nem volt túl egyszerű. Népszerű voltam, hideg és kemény, ez pedig úgy látszik hogy bejött, mivel rögtön megnyertem mindenkit. Nem voltam fasz, inkább csak magamnak való és őszinte, és talán ezt bírta bennem mindenki. Percy kedves és segítőkész. Annyira az ellentétem. De egy titokzatos okból kifolyólag megértjük egymást, és ami a legfontosabb: megbízom benne.

- Veled vagyok haver. - csapott rá a vállamra Percy szomorúan. - Bármiben. A családom is. Remélem tudod, hogy bármikor számíthatsz ránk.

- Ami azt illeti...- nem hálálkodtam. Nem köszönöm meg, én sosem voltam ilyen típus. Tettekben viszonzok mindent. - anya bébiszittert keres Daisy-nek, mivel a mostani elment szülni.

- Haver, jövő héten megyek edzőtáborba. - röhögött fel Percy, mintha azt akarná elhinni, hogy ez a feladat rá vár. Bár rá várna. Mivel látta, hogy nem osztozom vele a nevetésben, abbahagyta.

- Nem is rád gondolt. - válaszoltam, mintha csak a fogamat húznák. Percy összeráncolta a szemöldökét, megvártam, amíg összerakja a képet, aztán kikerekedtek a szemei.

- Most viccelsz? - vihogott fel. - A húgom? Quinn?

- Ja. - bólintok.

- A húgom, aki nem tud egyedül pizzát rendelni, mocskos szája van, gyűlöli a szexizmust, és aki rányomott egy fagyit a vendége fejére? - röhögött továbbra is. - Pazar! 

Mondjuk megnéztem volna, ahogyan Quinn Rosewood fagyit nyom egy csávó fejére. Tökéletesen elképzeltem a jelenetet, és ez annyira rá vall, hogy még ha nem is lenne igaz, akkor is elhinném.

- Nagyon úgy tűnik. - vicsorogtam. - Anya nagyon bírja, és gondolta berakja hozzánk megkeseríteni az életemet.

Percy újra felnevetett.

- Ha már itt tartunk. - nézett rám Percy, és valahol legbelül tudtam mi következik. - Jövő héten elmegyek, és tudod...Quinn szeret bajt keverni, bajba kerülni, belefutni a bajba, szóval mindent szeret, aminek köze van a bajhoz. Nincsenek normális barátai, csak a mazsola agyú Sloane, aki pedig jó barátként támogatja minden szarban. Ezért...ezért szeretnélek megkérni, hogy egy kicsit figyelj rá. Ha nem baj. Nem kell annyira komolyan venni. Csak néha nézz rá, vagy írj neki egy üzenetet, hogy él e még. Benned bízom egyedül Rhys, hogy tudod...- állt meg egy pillanatra Percy a hadarással, és még csak éppen felfogtam amit kért tőlem, de már új témába kerültünk. Mire akar kilyukadni a gyökér?

- Hogy? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Nem vagyok ostoba ember, de ezt még én sem értem.

- Ajj, tudoood. - forgatta Percy a szemeit, nekem pedig leesett. Istenem, miért nem képes kimondani?

- Hogy nem fogom megdugni? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Hát, ja. - ismerte be végre. - Tudom, hogy utáljátok egymást, szóval ez így szerintem működhet. Benne vagy?

Egy pillanatra elgondolkodtam. Valójában Percy megkér, hogy amíg az ő húga figyel az én húgomra, én is figyeljek az övére. Ez mondjuk így korrekt lenne, nem? Egál. Így fair. Nem kívánom őt a hátam közepére sem. Quinn olyan, mint egy falra hányt szivárvány, tele művészettel és romantikával, amiktől rosszul vagyok. Egy hiperaktív kislány, aki még csak most kezd felnőni, és keresi az útját. Sóhajtottam. Nem volt semmi kedvem loholni a húga seggében, de Percy megkért rá, én pedig nem hagyhatom, hogy az egyszem húga valami faszságot csináljon, amíg ő távol van.

- Felőlem. - sóhajtottam, mintha csak én tennék neki szívességet. Percy hálásan elmosolyodik. Szólásra nyitja a száját, de megelőzöm egy hirtelen gondolattal. - Te kajak felhoztad témának, hogy megdugnám-e a húgodat?

- Baszki, - fogja a fejét Percy. - tudom, ez tök gáz, meg minden. De nem egy haverom csorgatja rá a nyálát, és tesznek rá gusztustalan megjegyzéseket, amiktől legszívesebben kiütném az összeset. Szóval, érted.

Ó, tökéletesen értettem. Quinn valóban nem csúnya, sőt. Van benne valami egészen megmagyarázhatatlan. Ismerem már pár éve, de az utóbbi időben kezdett el igazán nőies lenni. Régebben mindig csak a cserfes kamaszt látta benne mindenki, egy kislányt, aki komolytalan, de ahogy telt az idő, és Quinn is cseperedett, sokak szeme megakadt rajta. Lányokhoz képest egész magas, hosszú vékony combokkal, lapos hassal, nőies alakkal. Hosszú vörös haj, szeplők, tenger kék szemek, telt ajkak. Minden megvan benne külsőleg, ami egy férfi farkát felállítja. De ő nem az én esetem. Ki nem állhatom, hogy folyton visszapofázik, ha beszólok neki. A másik pedig, sosem tudtam azonosulni a világával. Ő jó, kedves, és imád mindent, ami cuki, vagy aranyos. Egy kis virágszál egy olyan világban, ahol hatalmas viharok és orkánok vannak, amik bármikor kitéphetik ezt a kis virágszálat a földből. Quinn ilyen. Ez pedig rohadt idegesítő.

- Ne aggódj ember, - mosolyogtam rá gúnyosan. - a húgod egyáltalán nem az esetem.