QUINN

Vasárnap reggel a legbékésebb álmomat aludtam. Ötletem sem volt hány óra lehetett, vagy éppen honnan hallottam azt az idegesítő, monoton hangot, ami felriasztott, és megzavarta a smárolásomat Harry Styles-al az álmomban. Bárki is az, kinyírom! Miután a fejemre húztam a takarót, még akkor sem akartam megérteni, hogy miért akar bárki is felkelteni vasárnap reggel a nyári szünet kellős közepén. Újabb három kopogás, de mostmár hangosabban.

- Kelj fel Vöröske, anya üzeni, hogy kész az ebéd! - a kopogás mellé természetesen társult egy idegesítő hang is, ami a bátyámé volt. Megszámlálhatatlan alkalommal hívott már "Vöröskének". A saját nevemet szinte egyáltalán nem használja, vagy így becéz, vagy éppen "szarosnak".

De le tudnám ütni jelenleg.

- Húzz innen Percy! - kiáltok vissza reggeli morgós, rekedtes hangon, végig csukott szemekkel.

- Öt perc, vagy bemegyek és kirángatlak én magam! - csapott rá az ajtómra egy hangosat, és szinte láttam magam előtt az önelégült idegesítő vigyorát.

Nem válaszoltam. Percy hajlamos fenyegetőzni, csak sajna elfelejti, hogy egyáltalán nem ijedem meg tőle. Régebben előszeretettel szívatott olyan dolgokkal, mint például elbújt a szekrénybe, és megijesztett, miután titokban horror filmet néztünk. Vagy, rám borított egy vödör vizet, gumi pókot rakott az ágyamba, lisztet a hajszárítóba, és még sorolhatnám. Gyerekként ezek majdnem mindennapos viccek voltak, mára szerencsére már egyikünknek sem jut eszébe ilyesmi. Mondjuk emlékszem arra a vödör vízre, és utána egyébként még is fáztam.

Az ablakom tárva nyitva volt. Éreztem, ahogyan a délelőtti meleg szellő megsimogatja az arcomat. Szeretek így ébredni. Szeretem a napsütést, a meleget, a nyarat, és a kilátást, amit a mai napig csillogó szemekkel tudok bámulni. A kék eget, a fák lombkoronáit, amiket a nyári szellő lágyan fújdogált. A fényt, ami besüt reggelente a szobámba, és a friss levegőt, amikor egy hatalmasat szippantok. Néhány percig csak oldalt feküdtem nyitott szemmel és ébredeztem, aztán a telefonomat lehúztam töltőről, és megnéztem az időt.

10:43.

Az még nagyon korán van.

Ha jól emlékszem, valamikor negyed négy körül sikerült elaludnom, mivel belekezdtem egy új sorozatba a Netflixen, ami nálam öreg hiba, ugyanis én azok az emberek közé tartozom, akik egymás után falják a részeket, és akár egy teljes napig meg sem mozdulnék, amíg végig nem nézem az adott évadot. Nos, ez múlt éjjel is így történt. Talán más szombat este bulizik a nyár kellős közepén, de én másmilyen fajhoz tartozom. Én inkább felhozok egy vödör jégkrémet és csipszet, és addig nézek egy sorozatot, amíg ki nem folyik a szemem. Sóhajtva a hátamra feküdtem, és az arcommal feloldottam a telefonomat, miközben átfutottam az értesítéseimet. Egymás után nyitottam meg azokat az alkalmazásokat, amiket mindennap használok, és megnézem az elmúlt éjszaka történéseit, de egyáltalán nem történt semmi az elmúlt hét órában. Félredobtam a telefont, és egy hatalmasat nyújtóztam. Kiropogtattam minden egyes csontomat, és egy jóleső sóhajt engedtem ki magamból.

A saját fürdőszobámba vezetett az első utam, és miután fogat mostam és szájvizeztem, felöltöztem. Egy sima spagetti pántos citromsárga trikót vettem fel, rövid nadrággal, a lábaimat pedig mezítláb hagytam, és lábujjhegyen tipegtem vissza a fürdőbe megfésülködni. Egy kissé pufik voltak még a szemeim az álmosságtól, és bár eleget aludtam, bőven tudtam volna még. A szeplőim halványan kirajzolódtak az arcomon, most annyira nem voltak észrevehetőek. Egy laza kontyba fogtam a hosszú vörös hajamat, aztán elindultam a földszintre a többiekhez.

Odalent mind a három másik családtagom tudva a dolgát, sürgött, forgott a konyhában és az ebédlőben. Anya az ebéddel foglalatoskodott, apa és Percy pedig az étkező asztalt térítették. Hogy én mennyire szeretem a vasárnapi ebédeket...

- Jó reggelt. - köszöntem hangosan általánosságban mindenkinek. - Segíthetek valamit?

- Reggel? - pillantott fel apa az asztaltól, és abbahagyta az evőeszközök rakosgatását. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de aztán elharapott egy vigyort. - Tizenegy óra van Quinnie.

- Hiába, neki délután háromkor is még reggel van. - lépett el mögöttem Percy, és összeborzolta a hajamat. Csak a szemeimet forgattam, és inkább leléptem anyához, mivel úgy ítéltem meg, hogy a fiúk túlerőben voltak.

- De jó, hogy jössz drágám! - mosolygott rám anya, és össze-vissza forgolódott a konyhában. - A levest már viheted is.

Nem nagyon értettem mi ez a jó kedv anyunál, hiszen eddig még haragudott a munkahelyes majré miatt, viszont most valahogy más volt. Talán belenyugodott és megbocsátott, plusz örül annak is, hogy a büntetés, amit kiszabott rám, végre letelt és normális értékű tagja lehetek a családnak. Hurrá! Leültünk mindannyian az asztalhoz, miután minden kész lett, és ebédelni kezdtünk. Anya és apa egymás mellett ültek, szembe velük pedig Percy és én. Én mindig a bal oldalon, mivel bal kezes vagyok, Percy pedig mindig jobb oldalt. Gyerekkorunk óta ez az ülésrend. Ez ebéd ínycsiklandó volt. A tegnap esti nasiktól nem igazán sikerült jól laknom, ezért külön örültem, hogy ma végre normális ételt juttatok a szervezetembe.

- Oké Quinn, ha figyelsz egy kicsit, szeretnénk mondani valami fontosat. - szólalt meg anya, és Percy-re nézett. Összeráncoltam a szemöldökömet.

- Mi történt? - kérdeztem kissé hevesen dobogó szívvel, mert anya arca komoly volt, és Percy sem vihogott ész nélkül.

- Előrébb hozták az edzőtábort. - válaszolt Percy kissé halkabban, mint szokott, és semmi gúny vagy idétlenség nem volt a hangjában.

- Mit jelent, hogy előrébb? - kérdeztem félve.

- A héten már kezdődik. - válaszolt Percy halkan.

Na ne már!

Amióta az eszemet tudom, Percy mindig, mindig itthon tölti a júliust, és együtt ünnepeljük a szülinapomat. Ez a hagyomány, gyerekként együtt fújtuk el a gyertyát, egymás arcát nyomtuk bele a tortába, és kifulladásig táncoltunk. Amikor kicsit idősebb lettem és gimis, Percy minden évben elvitt a születésnapom napján vásárolni, aztán hazaérve ünnepeltünk, este pedig meglepett egy bulival a tónál, és iszogattunk. Ebben a hónapban töltöm a tizennyolcat. Végre kimondhatom, hogy félig nagykorú vagyok, és büszkén válaszolnám, hogy igen, már tizennyolc vagyok. Ezt vártam a legjobban, amióta csak az eszemet tudom. A gimi utáni születésnapomat. Amikor a szülői szigor lassan enyhülni kezd, a szabadságérzet illata belekúszik az orromba, egy újabb szintre lép az életem, és kezdődnek az egyetemi éveim.

Mindezt a bátyám nélkül, most először.

- Ez azt jelenti, hogy...- kezdtem bele csalódottan, máris elment az étvágyam, pedig a desszert még vissza van.

- Hogy nem tudok itt lenni a szülinapodon. - nézett a szemembe szomorúan. - Nagyon sajnálom. Én sem így terveztem.

Percy tenger kék szemeiben ott csillogott a bűntudat, amit nem lehetett nem észrevenni. Hittem neki, mikor azt mondta, hogy sajnálja. Én is sajnálom. Tényleg nem tehetett róla, nem ő irányítja a tábort, ezért nem haragudtam rá egy cseppet sem. Csak éppen, rohadt csalódott voltam. Percy a mindenem, mégha ezt ő néha nem is veszi észre, de a legfontosabb ember az életemben a bátyám. És tudom jól, hogy ez fordítva is így van, hiába nem mutatjuk ki.

- Megünnepeljük máshogy, szívem. - mosolygott rám apa szomorúan. - Elmehetünk állatkertbe, a belvárosba, vásárolni, vagy ahova csak akarsz...

- Én már tudom mit akartam a szülinapomon. - vágtam közbe apa szavaiba. - De mostmár mindegy, ha Percy nem lesz itt.

- Ugyan Quinn, ne búslakodj már! - vette át a szót anya, és próbált felvidítani. - Ez csak egy egyszeri alkalom.

- De pont a legfontosabb! - nevettem fel szomorúan. - Mindegy. Váltsunk témát.

Mind a hárman összenéztek. Mi az már megint?

- Talán kicsit szigorúak voltunk veled az elmúlt egy hétben, a volt munkahelyed miatt. Reméljük, hogy tanultál az esetből, és sikerült helyreraknod magadban a hibáidat. - vezette fel anya a mondókáját, és őszintén bevallva, kissé ideges lettem attól, amit mondani akar. - De tudod jól, hogy már nem vagy kisgyerek, és vannak kötelezettségeid, ezért nem maradhatsz munka nélkül.

- És? - kérdeztem türelmetlenül.

- És ezért találtam neked egy tökéletes munkát. Egy újat. - mosolyodott el szélesen anya.

- Nagyszerű. - mosolyogtam vissza hamisan. - És mi lenne az?

- Holnaptól te fogsz vigyázni Daisy Beckett-re. - mutatott rám anya, aztán beleivott a poharába.

Megsemmisülten ültem a széken, és az agyam valahogy nem akarta befogadni az információt. Bébiszitterkedés? Pont én? Ez komolyan valami hatalmas vicc lehet, mert ez a két dolog olyan távol all tőlem, mint a Nap a Földtől. Hirtelen hangosan felnevettem, hihetetlennek tartottam ezt az egészet. Anyáék összeráncolt szemöldökkel néztek rám.

- Biztos, hogy nem. - mosolyogtam még mindig. - Nem teszem be a lábamat a Beckett házba.

- Akkor úgy mondom inkább kislányom, hogy nincs más választásod. - fúrta bele anya a tekintetét az enyémbe komolyra fordítva a helyzetet.

- Miért? - kérdeztem vissza értetlenül. - Anya, én nem tudok vigyázni egy hét éves kislányra.

- A család bébiszittere sajnos elég sürgősen felmondott, Sylvie pedig...Sylvie-nek több elég komoly gondja akadt, ezért gyakran kell elutaznia, akár több napra vagy csak egész napokra, ezért sajnos nem tudtunk más lehetőséget kitalálni. - válaszolt anya halkabban és komoly hangtónusban, amitől kezdtem máshogy látni a helyzetet. - Charlie pedig tudod, hogy szinte sosincs otthon a sok üzleti út miatt.

- És hol marad a tökéletes bátyja? - fontam össze a karjaimat magam előtt, dacolva anyával.

- Rhys gyakornok az apja cégénél, ezért majdnem mindennap kora estig dolgozik. - válaszolt anya helyett Percy, aki nyilván jobban tudja, hogy a szeretett barátja éppen mit csinál.

- De nyár van. - értetlenkedem.

- Az nem jelent semmit, ha egyetemre jársz, Gazdaság és Menedzsment szakon. - vágott vissza Percy halványan mosolyogva.

- Tehát, Rhys is kizárva, mivel estig nem ér haza. A házvezető nőjük csak hétvégente jár takarítani és rendbe tenni a házukat, ezért őt sem tudták beszervezni, maradt tehát az utolsó lehetőség, te. - folytatta Percy anya helyett az érvelést és a meggyőzést.

- Nem fogok vele egy légtérben lenni ezt remélem ti is tudjátok. - néztem anyára és a bátyámra felváltva.

- Istenem Quinn, most mondtuk, hogy nem lesz itthon egész nap! - fogta anya a fejét a makacskodásom miatt. - Annyit pedig kibírsz, amíg váltjátok egymást!

Csendben maradtam. Gyűlöltem az egész helyzetet. Nem akartam ott lenni, nem akartam egy olyan házban tölteni a nyaramat, ahol ott kering Rhys Beckett szelleme és figyeli minden mozdulatomat. Akármennyire is vonzott a gondolat, hogy Daisy-vel lehessek, a gyűlöletem erősebb volt.

- És hány napot kellene mennem? - kérdeztem puhatolózva, kerülve a szemkontaktust.

- Néhány napot egy héten. Viszont lesznek olyan esték is, mikor ott kellene aludnod, mivel Sylvie távol lesz. - válaszolt vissza anya.

Sóhajtottam. Ott aludni? Rhyssel egy házban? Istenem, most segíts rajtam! Soha nem kérek tőled semmit, de most kérlek add, hogy túl éljem ezt!

Nem akartam ezt. Az egész testem ellenkezett, hogy beleegyezzem ebbe az egészbe, de semmi más nem lebegett előttem, csak az az ártatlan kislány, akinek szüksége van valakire. Az apja folyton utazik, olyan mint egy szellem, aki havonta párszor hazatér és elidegenedett a saját gyerekeitől, az anyja pedig valamilyen titokzatos okból kifolyólag sokszor távol lesz. Sylvie az egyik legkedvesebb nő, akit valaha ismertem az életemben. A gyerekeit mindennél jobban szereti, és csodásnak mondhatom, hogy Daisy olyan anya mellett nőhet fel, aki mindent megtesz érte és feltétel nélkül szereti. Mégis mi történhetett?

- Szóval? - kérdezte anya újból, várva a döntésemre.

- Jó. - sóhajtottam, mintha csak a fogamat húznák. - Csináljuk.

- Köszönöm Quinnie. - mosolyodott el anya hálásan. - Hatalmas segítség vagy most.

Zavart mosolyt vettem fel az arcomra.

- Azt hiszem, kihagyom a desszertet. Felmehetek? - kérdeztem kikerülve a hálálkodását. Semmi szükségem nem volt rá.

- Menj csak. - intett apa, aki becsatlakozott a beszélgetésbe. - De szólok időben, hogy ne legyél fent ma sokáig.

A lépcső alján megtorpantam, és értetlenül visszafordultam.

- Miért? - kérdeztem.

- Mert reggel kilencre kell ott lenned. - zárta le apa a beszélgetést, a szemeim pedig kidülledtek az információtól. Olyan korán?

Válasz nélkül hagytam őket, és felrohantam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót, és idegesen beletúrtam a hajamba. Őszintén nem tudom mi borított ki jobban. Az, hogy Percy előbb elmegy és nem lesz itthon, főleg a születésnapomon, vagy az, hogy holnaptól én fogok vigyázni egy hétéves kislányra. Én! Aki még szintén gyerek, akinek még kell a segítség, aki nem képes egyedül pizzát rendelni, és aki olyan nehezen barátkozik, hogy csoda, ha Sloane szóba állt velem régen. Nem értem, miért én lennék a megfelelő ember, aki képes lenne erre a feladatra. Így akarnak továbbra is szívatni?

Egész délután ezen agyaltam. Sloane-nel végig beszéltük az egészet, és az ő véleménye kissé eltér az enyémtől. Szerinte nem kellene aggódnom, és ez egy jackpot munka, amit bárcsak ő vállalhatna. Nyilván kiemelte azt a részt, hogy Rhys Beckett húgára kell vigyázni, Rhys Beckett hazában...talán egy kicsit túl fanatikus. Csak tudnám miért? De visszakanyarodva, részben igazat adtam neki. Végülis, nem kell idegen embereket kiszolgálnom, ismerős helyen leszek, Daisy egy angyal, és még pénzt is keresek. Nem is olyan vészes, nem?

Este, miután lefürödtem, és az ágyamban már ment tovább a sorozatom következő része, kopogtak.

- Ha nem a kaszás vagy, hogy végre elvigyen, akkor nem érdekel! - kiáltottam vissza durcásan. Egy tompa nevetés volt a válasz, aztán kinyílt az ajtó, és Percy lépett be rajta két Ben & Jerry's jégkrémmel.

- Talán nem én vagyok a kaszás, de hoztam jégkrémet, és diétás kólát. - lépett be a szobámba, és a lábával belökte az ajtót. - Beszélnünk kell.

- Legalább epres? - ültem fel félig meddig betakarózva, és nagyon megkívántam azt a jégkrémet.

- Mi más lenne Vöröske? - dobta Percy az ölembe az epres sajttortás jégkrémet, és a következő pillanatban levágta magát az ágyamra. A fejét a háttámlának támasztotta, és hanyatt feküdt.

- Kösz. - mosolyodtam el halványan. Mocorogtam kicsit, és egy vonalban mellé ültem. Felhúztam a térdeimet, miközben kinyitottam a dobozos jégkrémet. Percy ezzel egy időben felém nyújtott egy kanalat, és a cukormentes dobozos kólát is odaadta. - Na és, miről akarsz beszélgetni?

- Figyelj, - kezdett bele sóhajtva. - sajnálom ezt az egészet.

- Jaj Percy...- vágtam bele a szavába fáradtan.

- Nem Quinnie, komolyan. Tudom, hogy milyen fontos a szülinapod, és hogy mennyit tervezgettük. Ez akkora kibaszás! A húgom végre felnő, és pont nem leszek itt. - Percy szavai sokkal jobban megleptek, mint az, hogy magától jött beszélgetni. A plafont bámulta, vöröses szőke haja a tusolástól nedves volt.

- Majd bepótoljuk jövőre. - pillantottam rá mosolyogva, hogy ne érezze magát rosszul. - Egyébként is kinőttem már a gyerekzsúrokból. Erre tessék. Holnaptól egy gyerekre fogok vigyázni. Nem irónikus ez egy picit?

Percy felnevetett.

- Mikor először meghallottam, nem tudom min akadtam ki jobban. Hogy a legjobb haverom húgát bébiszitteled, vagy hogy anya téged bízott meg ezzel a feladattal. - nevetett továbbra is.

- Pöcs. - löktem meg a vállát nevetve. - Nem akarom ezt az egészet, de Daisy-nek szüksége van valakire. És ha az a valaki én vagyok, akkor végig csinálom miatta.

- Nem igen lesz nagy munkád. Daisy általában rajzol vagy mesét néz. - bontotta fel ő is a saját fagyiját, így már ketten undorítóskodtunk vele. - Beszéltem Rhyssel.

- És most azt akarod elérni, hogy érdekeljen? - kontráztam vissza szemforgatva.

- Rólad. - nézett rám Percy, mire a kezem megfagyott, amiben a kanál fagyit tartottam.

- Rólam? - ráncoltam a szemöldökömet.

- Tudom, hogy nem igazán vagytok jóban, és hogy a hátad közepére sem kívánod, de megkértem, hogy amíg nem leszek itthon, figyeljen rád. - válaszolt a szemembe nézve, amitől csak jobban lefagytam.

- Sosem tenne ilyet. - ráztam a fejemet egyből. - És én sem szeretném.

- Hajlamos vagy hülyeséget csinálni hugica, úgyhogy sajnos nincs más választásod. - miért mondja ezt ma mindenki?

Nincs más választásod.
De van. Mindig van.

- A legelső alkalommal hagyná, hogy kitörjem a nyakam, vagy elüssön egy autó. - forgattam a szemeimet.

- Hülye vagy. - röhögött fel. - Akármilyen szar is a helyzet, a lényeg, hogy belement, úgyhogy ne baszd ezt el.

- Nem rajtam múlik. - vontam meg a vállamat. - De attól még utálom.

- Tudom.

Csend telepedett közénk. Eddig még nem volt rá alkalom, hogy Rhys-ről beszéljünk. Sosem volt téma, azt hiszem pont azért, mert látta és tudta, hogy engem nem tud a hatása alá vonni. Engem sosem érdekelt a rosszfiús személyisége, a külseje, vagy maga a Rhys Beckett jelenség. Taszított a tudat, hogy mekkora egy rohadék, és sosem álmodoztam olyanról, aki olyan mint ő. Rhys teljesen hidegen hagyott, és szerintem ennek így is kell lennie. Percy pedig sosem hozta fel, mivel belenyugodott a dologba, viszont most, hogy elmegy, és akaratom ellenére egy légtérben leszek a szoknyapecér barátjával, aggódni kezdett. És őszintén örülök, hogy megbeszéltük.

- Mikor indulsz? - kérdeztem bóbiskolva, miután benyomtam a doboz fagyit, és kezdtem elálmosodni.

- Szerdán. - válaszolt sóhajtva, aztán éreztem, hogy mozog az ágyam. Fél szemmel néztem, ahogy Percy felkel, elveszi az ölemből az üres dobozt és kanalat, aztán menni készül. - Hagylak aludni Vöröske.

- Percy! - szóltam utána, mikor már az ajtónál volt. Álmosan elmosolyodtam, és aztán szólásra nyitottam a számat. - Szeretlek, tudod ugye?

Percy viszonozta a mosolyt, aztán bólintott.

- Én is szeretlek Quinnie, remélem tudod. - válaszolt, aztán kiment a szobámból. A tévé halkan ment, a meleg fényt kibocsátó lámpám komfortosan világította meg a helységet, aztán egyik pillanatról a másikra lecsukódott a szemem, míg végül teljesen el nem aludtam.