„Sétálj végig az ujjaddal! Fekete, fehér... Játszd el azt, hogy... Játszd el azt, hogy..." (Udvaros Dorottya – Botladozva)

Zoé igen sok olyan pillanatot átélt az utóbbi időben, amikor azt érezte, hogy szeretne eltűnni, de ha csak egyet választhatna, amikor ez a kívánsága valóra is válik, kétségtelenül a most következő pillanatot választaná.

– Oké, most már mindenki itt van, eláruljátok végre, hogy mi ez a nagy családi kupaktanács? – kérdi Krisz kihúzva magát.

Zoé gyomra apró görcsbe rándul. Valóban mindenki itt van, épp az imént futott be Abigél és Iván, zavartan elnézést kérve a késésért, amit persze kaján megjegyzések követtek főleg Kornél részéről, és igazság szerint Abigél pirulása igazolni is látszott ezeket a megjegyzéseket. Most már szinte mindenki leült valahová, Adrián maradt állva magához húzva Kamillát, és a lány fejére támasztva az állát, valamint Ricsi.

Zoé Fannira, majd Adriánra pillant – mindketten mosolyogva biccentenek egy egészen aprót, így a lány végül Ricsire néz. A férfi válaszul ellöki magát a faltól, ahol eddig összefont karral, hanyagul támaszkodott. Ahogy összefonódik a tekintetük, Zoé látja rajta, hogy ő is izgul – és talán aggódik is picit. Ugyan Fanni és Adrián reakciója után egyetértettek abban, hogy valószínűleg a család sem fogja másképp fogadni a híreket, de azért Zoé szerint természetes, hogy izgulnak.

De már nincs visszaút, ennek meg kell történnie, hétfőn eldöntötték, hogy nem fognak a vasárnapi ebédig várni, inkább már kedden színt vallanak – tekintve, hogy mindenki úgy tudja, a tavaszi szünet miatt Zoé most egy hetet itthon tölt, úgyis feltűnő lenne és kérdéseket vetne fel, hogy miért is nem történik mégis így. Azonban mikor hétfőn Ricsi félve megkérdezte a lányt, hogy ugye most már nem Fanniékhoz fog hazamenni, Zoé nevetve felelte, hogy eszében sincs – most, hogy végre együtt vannak, nem akar elszakadni Ricsitől, igazából egyetlen pillanatra sem.

Az elmúlt két napot végig együtt töltötték. Ricsi beteget jelentett a fatelepen, Zoé pedig nem ment be az egyetemre az előadásaira. Zoé számára más volt most Ricsivel lenni, mint bármikor korábban. Jó, hogy már nincs köztük semmilyen titok, jó, hogy szabadon kimutathatja az érzéseit, és hogy már nem kell aggódnia vagy félnie. Ricsin is látszik a felszabadultság, a férfi arca mindig tisztán tükrözi az érzéseit, és ez elbűvöli Zoét. Ahogy az is, hogy bár Ricsi még épp csak megtudta, hogy gyermekük lesz, máris azon gondolkodik, hogy mit hogyan kell átalakítani a nyáron a házán, hogy kényelmesen elférjenek – bár Zoét nem is igazán ez tölti el örömmel, hanem az, hogy Ricsi őszintén örül a babának. Igazából kicsit vicces is (már amellett, hogy kétségtelenül megható), hogy máris mennyire aggódik Zoéért, hogy mennyire gondosan vigyáz rá, hogy mennyire odafigyel mindenre, amire csak vágyik.

A lány úgy érzi, hogy sosem volt annyira boldog, mint most, és egészen beleszédül, ha arra gondol, hogy ez most már egész életében így lesz.

Adrián és Fanni már tudja, hogy minden rendben van közöttük. Fannit Ricsi hívta fel, hogy megnyugtassa, Adrián pedig hétfőn délelőtt telefonált, afelől érdeklődve, hogy Zoé végül „beengedte-e azt a szerencsétlen fickót" – mikor Zoé bevallotta, hogy igen, Adrián hangján érezni lehetett a megkönnyebbülést. Természetesen mindketten tudják, hogy miért is van most itt az egész család.

Nem volt könnyű döntés, hogy mindent egyszerre bevalljanak, ugyanakkor Zoé és Ricsi is úgy gondolta, hogy ez elkerülhetetlen – előbb-utóbb meg kell tenniük, és akkor már inkább előbb, mint utóbb, mert hát jobb az ilyesmin hamar túlesni, akkor legalább már nem kell attól félni, hogy mi lesz. Nem mintha Zoé arra számítana, hogy bármi is történni fog – ő úgy érzi, hogy mindenki örülni fog nekik, még ha először talán meg is döbbennek majd, de hát ezért nem hibáztathat senkit, végül is annak, hogy Ricsi és ő együtt vannak, a többiek szempontjából nincs semmi előzménye – ugyan most együtt jöttek haza, de Kamilla és Adrián is akkor érkezett, amikor ők (eleve így beszélték meg), ezért aztán mindenki úgy hiheti még, hogy Zoé velük jött, nem pedig Ricsivel.

Most azonban itt az ideje, hogy mindenki megtudja, szeretik egymást. Nem beszélték meg, hogy fogják elmondani, de Zoé már tudja, hogy mire készül Ricsi, és úgy érzi, ez a lehető legjobb megoldás – végül is egyikük sem éppen a szavak embere.

A lány szaporán dobogó szívvel követi a tekintetével Ricsit. A férfi egyetlen szó nélkül átvág a szobán, megáll a fotel mellett, ahol Zoé ül, aztán felé nyújtja a kezét.

Zoé érzi a rájuk szegeződő értetlen pillantásokat, de nem foglalkozva velük megfogja Ricsi kezét, és hagyja, hogy a férfi felhúzza, majd a derekára fonva az egyik karját féloldalasan magához húzza. Zoé Ricsihez dől, és csak miután erőt merít a férfi bátorító, megnyugtató tekintetéből, fordul a család felé.

Mosolyokkal és bár meglepett, de boldog tekintetekkel találja magát szemben.

– Az én mindig érzéketlen tesóm szerelmes – jelenti ki hitetlenül pislogva Kornél.

– Igen, az vagyok – vágja rá töprengés nélkül Ricsi, majd lepillant Zoéra, és bár nem mosolyodik el, de a tekintete mindent elárul.

– Miért nem tűnsz meglepettnek, Kicsi? – zökkenti ki Zoét Krisz gyanakvó hangja.

– Hát... – pirul el Léna –... igazából február óta tudom, hogy Ricsi szerelmes Zoéba.

– Oké, tulajdonképpen mióta is tart ez köztetek? – szól közbe Kornél értetlenül.

– December eleje – feleli Ricsi, és a hangjában nagyon halványan megrezdül a boldogság és valami félszegen derengő büszkeség is.

– És én még azt hittem, mi jöttünk össze titokban – jegyzi meg Abigél Ivánra mosolyogva. A férfi kicsit jobban magához húzza a lányt, és puszit nyom a homlokára.

– Hamarabb ismerted meg Zoét, mint mi mindannyian? – emeli meg a szemöldökét kérdőn Krisz.

– Igazán élénk a logikád, öcskös – dörmögi Adrián, mire mindenki vidáman felnevet, kivéve Ricsit és Zoét.

Zoé feszengve tekint körbe, mert hiszen a mondandójuk neheze még hátravan, és ugyan úgy tűnik, azt, hogy együtt vannak, mindenki teljesen természetesen és egyszerűen elfogadta, de talán a kisbaba hírét már nem veszik ennyire könnyen...

– Szerintem hallgassuk meg a folytatást is – szólal meg halkan Ákos, mire mindenki rögtön újra Zoé és Ricsi felé fordul.

Zoé hálásan a nagybátyjára pillant, de ahogy meglátja a férfi ajkán játszó szelíd és kissé titokzatos mosolyt, majd Dinára siklik a tekintete, aki alig képes visszafojtani a vigyorgást, már tudja, hogy ők ketten biztosan tudják.

Zoé lassan körbepillant a családon, és bár nem mindenki, de azért többen is feltűnően somolyognak, és a lány ebben a pillanatban nem is érti, hogy erre miért nem gondolt – hiszen ebben a családban szinte lehetetlen titkot tartani...

– Akkor most tegye fel a kezét, aki még nem tudja – jegyzi meg derűsen Zoé. Megkönnyebbülés fut végig a testén, a nyomában pedig öröm érkezik. Senkire sem haragszik, aki elárulta a titkukat, egyszerűen csak annyit érez, hogy nagyon szereti a családját, szereti, hogy olyan bolondosak, szereti, hogy összetartanak, szereti, hogy náluk nincs helye igazán titkoknak, és szereti, hogy a szeretet minden pillanatban és helyzetben a legerősebb és a legfontosabb a számukra.

– Kicsúszott a számon, de hát Dina a legjobb barátnőm – dünnyögi elpirulva Kamilla.

– Ákos látta rajtam, hogy milyen izgatott vagyok, nem hallgathattam el – mondja Dina, majd zavartan beharapja az ajkát.

– István megérezte, hogy van valami, el kellett mondanom – motyogja Fanni.

– Nem haragszol? – kérdi halkan Ricsi Istvánra pillantva. Zoé hallja a férfi hangján, hogy tart a választól, de István megnyugtatóan elmosolyodik.

– Zoé nálad jobb embert keresve sem találhatna – jelenti ki István szilárdan.

Zoé hálásan mosolyog a nagyapjára, és érzi, ahogy Ricsi köré font karja ellazul, hogy a tartása sem olyan feszült már. Zoé tudja, hogy Ricsinek Fanni és Adrián mellett István elfogadása volt a legfontosabb.

– Emberek, én még mindig nem tudom, miről van szó – jegyzi meg Krisz összevont szemöldökkel, a hangján érződik a türelmetlenség.

– Nem te vagy az egyetlen – morogja várakozón Iván, és kivételesen nagy egyetértésben néznek egymásra Krisszel.

Zoé Kriszre, majd Ivánra pillant, aztán Kornélra és Lizire, akik szintén érdeklődőn figyelnek. A lány nagy levegőt vesz.

– Ricsinek és nekem... kisbabánk lesz.

A kijelentést először meglepett csend követi, aztán mindenkiből egyszerre törnek elő a szavak, a boldog ujjongások, kiáltások, Zoé alig tudja követni, hogy ki mit mond, viszont felszabadult örömmel tölti el, hogy senki sem hitetlenkedik, senki sem kérdezősködik vagy tesz szemrehányást, egyetlen szó sem csendül elítélően, mindenkin csak az őszinte öröm látszik – kivéve Kriszt, aki összeráncolt homlokkal előbb Ricsit, majd Adriánt méregeti.

– Nem egészen értem – jegyzi meg Krisz elvágva a többiek hangját.

– Mit? – kérdi Adrián, majd gúnyosan megtoldja: – Úgy vélem, egy ideje már tisztában vagy azzal, hogy a gyerekeket nem a gólya hozza.

– Ricsi még él... – rázza meg a fejét leplezetlen hitetlenkedéssel a tekintetében Krisz.

Adrián az ég felé emeli a tekintetét.

– Nem verhettem össze az unokám apját.

Krisz visszanéz Ricsire, aztán Zoéra, majd megint Adriánra. Pár pillanatig komoran méregeti a bátyját, aztán kaján vigyor kúszik az ajkára.

– Nagyapa leszel.

– Kezdődik – dörmögi Adrián.

– Mondd csak, bátyus, milyen érzés?

– Mondd csak, öcskös, szeretnéd ferde orral végezni?

– És még komolyan csodálkozol, hogy miért lepődtem meg, amiért nem verted össze Ricsit?

Adrián elvigyorodik, mire Krisz is követi a példáját.

– Ugye tudod, hogy te meg nagy-nagybácsi leszel? – veti fel Adrián.

– Van ilyen rokonsági fokozat? – kérdez vissza láthatóan jót derülve Krisz.

– A Wikipédia szerint igen – szól közbe nevetve Kamilla, mire elkerülhetetlenül megindul a náluk szinte már szokásos fejtegetés, hogy a babának ki kije is lesz pontosan.

Ricsi közben leül a fotelbe, és az ölébe húzza Zoét. Összekulcsolják a kezüket, és boldogan egymásra mosolyognak. Zoé tudja, hogy Ricsi is arra gondol, hogy ez nem is volt olyan nehéz.

– Szeretnétek tudni, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány? – kérdi halkan, de őrült mód vigyorogva Léna. A kérdés mindenki figyelmét felkelti.

– Nem tudtad, hogy együtt vannak, nem tudtad, hogy Zoé terhes, de most, hogy tudod, már tudod, hogy a kisbaba kisfiú lesz-e vagy kislány? – kérdi lusta mosollyal az ajkán Krisz, ahogy szeretettel telten a lányra pillant.

Léna huncutul megvonja a vállát.

– Nem én választom, hogy mit tudok és mit nem. Nos? – néz kérdőn Zoéra és Ricsire.

Zoé izgatottan kalapáló szívvel Ricsire emeli a tekintetét. A férfi arca kifejezéstelen – ami Zoénak most már egészen furcsa, de úgy tűnik, kettesben kell lenniük ahhoz, hogy Ricsi képes legyen szabadon kimutatni az érzéseit –, a tekintetében azonban élénk kíváncsiság csillog, hogy ezt a többiek látják-e, Zoé nem tudja, de neki egyértelműen jelzi a választ.

A lány Lénára pillant, és határozottan bólint.

Léna lelkesen csillogó tekintettel tart néhány másodpernyi hatásszünetet, gyorsan végigfut a tekintete mindenkin, aztán megállapodik Zoén.

– Kislány – jelenti ki vidáman Léna.

Zoé keze önkéntelenül a hasára rebben, a szeme picit könnybe lábad. Senki se mondaná meg, hogy gyermeket vár, egyáltalán nem látszik rajta még semmilyen változás, és mégis, a teste mélyén már növekszik, készülődik az életre egy kislány – Ricsi és az ő lánya. Felfoghatatlan és hihetetlen érzés ez, mámortól lebegő, szédelgő boldogság.

Zoé felpillant, hogy lássa, mit szólnak a többiek, de mindenki döbbent tekintettel, elkerekedett szemmel bámul, amit először egyáltalán nem ért, de aztán rájön, hogy nem őt, hanem Ricsit nézik. A lány a férfi felé fordul, aztán elmosolyodik. Ricsi ajkán széles, büszke mosoly ragyog, nem féloldalas, nem árnyéknyi, hanem igazi, őszinte és tiszta mosoly.

A lány szorosabban a férfihoz bújik.

– Kislányunk lesz – súgja, de a szobában olyan dermedt csend van, hogy biztos benne, mindenki tisztán érti a szavait.

Ricsi lepillant rá, a mosolya még szélesebbre fut, majd könnyű puszit lehel Zoé szájára.

– Kislányunk – ismétli meg szeretettől lágy hangon.

Kislány, kislány lesz, az ő kislányuk – Zoé nem tud ebben a pillanatban másra gondolni, egyre csak ezt ismételgeti magában, de hiába, még így is annyira hihetetlen...

– Úristen! – kiált fel hirtelen Lizi megtörve a család némaságát.

Mindenki Lizi felé fordul, aki a szája elé kapott kézzel mered Ricsire.

– Mi a baj? – kérdi aggódva Kornél.

Lizi leengedi a kezét, és melegen Ricsire mosolyog.

– Azt hiszem, most először látom, hogy mit képzel el Ricsi.

– És mit? – kérdi Kornél láthatóan megnyugodva, és persze roppant kíváncsian.

– Ez csak Ricsire tartozik.

– És ezt te mióta tartod tiszteletben? – húzza magához Kornél derűsen Lizit.

– Jó útra tértem – állítja Lizi játékosan nézve a férfira.

– Érdekes, tegnap este ez nem tűnt fel... – hallgat el sokat sejtetően vigyorogva Kornél.

– Te vagy a kivétel – vigyorog Lizi is.

Zoé csak félig figyel arra, ahogy Lizi és Kornél évődik, mert jobban érdekli, hogy vajon mit képzelhetett el Ricsi. Kíváncsian pillant a férfira, de ő csak megrázza picit a fejét. Nem kell kimondania, hogy Zoé tudja, majd később akarja elmesélni, hogy mire is gondolt az imént.

A család figyelme a rövid közjáték után újra rájuk terelődik, hosszasan kérdezgetik őket, hogy hogyan is ismerkedtek meg pontosan. Többnyire Zoé mesél, de azért ezt-azt Ricsi is közbeszúr – és persze azért nem mondanak el mindent. Végül más irányba kanyarodik a beszélgetés, már nem ők vannak középpontban, amiért Zoé kifejezetten hálás – bár felkészült arra, hogy lesznek kérdések, de arra azért nem számított, hogy ennyire sok. Még szerencse, hogy a történetüket hallgatva főleg a lányok elég ábrándos hangulatba kerültek, így aztán most sorra mesélnek arról, hogy ők hogyan is lettek szerelmesek. A férfiak egy ideig bírják a gyűrődést, aztán azonban lassanként eltűnnek a konyhában, Ricsi viszont nem mozdul, továbbra is magához ölelve tartja Zoét, és ez Zoénak nagyon is megfelel így. Ők nem beszélnek többet, csak néha egymásra néznek, ahogy a többieket hallgatják. Igazából Zoé egészen elbágyad, pillanatokra le-lecsukódik a szeme – ez egy nagyon hosszú nap volt, kimerítette az, hogy annyira izgult.

– Mindjárt jövök – súgja a fülébe Ricsi, majd nem engedi, hogy Zoé felálljon az öléből, hanem megtartva őt, felemelkedik, aztán szelíden mosolyogva visszaengedi a fotelbe. Zoé halkan kuncogva rázza meg a fejét.

– Zoé? – kérdi csendesen Fanni a lány felé fordulva.

Zoé álmos tekintettel néz rá.

– Ugyan korábban azt mondtam, hogy nem szólok bele a kapcsolatotokba, de... ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor most Ricsi után kellene menned. Léna szobájában találod.

Zoé kicsit magához térve értetlenül összevonja a szemöldökét, de Fanni biztató mosolyát látva felkel a fotelből.

Léna szobájának az ajtaját zárva találja ugyan, de azért közelebb hajol, hátha hall valamit. Kicsit ostobán érzi magát, hogy Ricsi után „kémkedik", de Fanni biztosan nem ok nélkül javasolta, hogy jöjjön.

– Sajnálom, hogy még mindig nem tudom – hallja kiszűrődni Léna hangját, de fogalma sincs, mire utal a lány.

– Nem te tehetsz róla – motyogja a férfi, és Zoé nem érti, miért olyan megtört a hangja, de legszívesebben benyitna a szobába és Ricsihez szaladna, hogy átölelje.

– De csak azért, mert én nem tudom, ti még igenis összetartoztok, ez nem lehet máshogy – mondja Léna győzködőn.

– És ha mégis? – kérdi Ricsi kétségbeeséstől maszatos hangon.

– Zoé szeret téged.

– Tudom. De valamikor talán mást fog majd szeretni...

Zoé végre megérti, hogy miről beszél Léna és Ricsi. A szíve fájón kalapál a mellkasában, és úgy érzi, képtelen állva maradni. Remegő léptekkel a fürdőszobába siet, leül a földre, a hátát a kád oldalának veti, majd felhúzza a lábát és szorosan átöleli, a fejét pedig a térdére támasztja.

Ricsi azt hiszi, hogy nem tartoznak össze, és azért hiszi ezt, mert Léna nem tudja, hogy összetartoznak-e. Vajon mióta hiszi ezt? Ez a beszélgetés, amit most hallott, valahogy olyan, mintha egy folytatása lenne egy korábbinak. De mikor történt az a másik beszélgetés?

Zoé szíve sajog, de nem azért, mert úgy hiszi, Ricsinek igaza van, hanem azért, mert Ricsi ezeket a gondolatokat magába zárja és egyedül cipeli a velük járó állandó, szüntelen félelmet. Zoé tudja, hogy Ricsi azért nem beszélt erről, mert nem akarja, hogy ő is aggódjon, hogy ő is attól féljen, egyszer majd véget ér a kapcsolatuk. A lányt igazából meghatja, hogy a férfi elrejti előle a kétségeit, hogy annyira szeretné, hogy Zoé minden félelem nélkül boldog lehessen. Pedig hát Zoé már nem fél, egy leheletnyit sem, mert az lehetetlen, hogy ő és Ricsi nem tartoznak össze, és talán furcsa, hogy Léna ezt most nem tudja, de ha arra gondol, hogy Ricsivel kapcsolatban eleve nem szokott tudni igazán dolgokat, akkor annyira mégsem meglepő. Talán előbb Ricsinek kell elhinni, hogy Léna tudhassa – valahogy úgy, mint babával, hogy előbb Lénának tudnia kellett róla, és csak úgy tudhatta meg, hogy kislány lesz. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy valamiképp meg kell értetnie Ricsivel, hogy neki soha nem kell más, csak ő.

Zoé egy picit még ott marad a kád mellett. Tudja, hogy Ricsi megérezné, ha zaklatottan menne vissza a szobába, így egészen addig vár, míg már biztos benne, hogy el tudja rejteni a férfi elől az aggodalmat.

Ahogy kilép a fürdőből, látja, hogy Léna ajtaja résnyire nyitva van. Óvatosan közelebb lép, de ezúttal nem hall hangokat. Már épp elfordulna, amikor azonban halk szipogás üti meg a fülét.

Összevont szemöldökkel löki beljebb az ajtót. Léna a könnyeit törölgetve ül az ágyon, és amikor meglátja Zoét, riadtan elkerekedik a szeme.

– Nincs semmi baj, Léna – mondja gyorsan Zoé.

– De, sajnos van – motyogja Léna szomorúan nézve Zoéra.

Zoé mosolyogva Léna mellé lép, leül mellé az ágyra, aztán finoman megböki a lányt a vállával.

– Én veled értek egyet.

– Tessék? – fordul felé értetlenül Léna.

– Ricsi én és én összetartozunk, tudom, érzem, és ugyan még nem tudom, hogyan, de őt is meg fogom erről győzni.

Léna kicsit bizonytalanul ugyan, de azért mégis elmosolyodik.

– Nem haragszol rám?

– Miért haragudnék?

– Én haragszom magamra, annyira szeretném, ha mást mondhatnék Ricsinek, mert megérdemli, hogy maradéktalanul boldog legyen, és ha nem hinne olyan őrült makacsul a képességemben, akkor az is lehetne.

Zoé szeme elkerekedik.

„... ha nem hinne olyan őrült makacsul a képességemben..."

Hát persze! Ez lesz a megoldás! Zoé testéből kienged a feszültség, hiszen most már van egy ötlete, amivel tudja, hogy végül megérteti Ricsivel azt, ami számára vasárnap óta egyértelmű – ők ketten elválaszthatatlanul összetartoznak.

– Már tudom, mit fogok tenni – közli boldogan Zoé, mert elönti a bizonyosság, hogy sikerülni fog, és Ricsi érezni fogja, hogy összetartoznak.

Léna meglepetten néz rá, aztán hirtelen az ő arcán is boldog mosoly omlik szét.

– Igen – suttogja, majd hirtelen átöleli Zoét. – Köszönöm, Zoé.

– Nincs mit – neveti el magát Zoé, ahogy viszonozza az ölelést, aztán mikor elhúzódnak egymástól, töprengve Lénára néz. – Mikor kérdezte meg tőled Ricsi először, hogy összetartozunk-e?

– Februárban, mikor itt volt Leó.

Zoé gondolatai szédült iramban lódulnak meg. Apránként a helyére kerül mindaz, ami történt. Most érti meg, hogy azon a hétvégén, amikor végül ő ment Ricsihez, Ricsi miért is nem jött el az étterembe, most érti meg, hogy a férfi csak azért nem közeledett hozzá, mert azt hitte, nem tartoznak össze, hogy ezért nem akarta igazán a folytatást, hogy ez tartotta vissza... és tiszteli ezért, hiszen mindvégig mást se csinált, csak Zoé boldogságát tartotta szem előtt. Zoé szíve csordultig telik szerelemmel, és legszívesebben most azonnal rohanna haza, hogy bebizonyítsa Ricsinek, ők igenis összetartoznak.

Mikor Zoé visszatér a szobába, Fanni kérdő pillantást vet rá. Zoé mosolyogva bólint, amitől Fanni láthatóan megnyugszik. A lánynak fogalma sincs arról, hogy Fanni mennyit tud, de hálás azért, hogy Ricsi után küldte – ha nem teszi, ki tudja, meddig hordozta volna még magában a férfi a félelmet...

Ricsi derengős mosollyal az ajkán az ölébe húzza a lányt és szorosan átöleli. A mozdulatban Zoé ezúttal megérzi a félelmet is, a kimondatlan ragaszkodást, a küzdelmet azért, hogy ne az létezzen, ami megtörténhet, hanem az, ami most valóságos. Zoé viszonozza az ölelést, és örömtől megrészegülve arra gondol, hogy mennyire boldog lesz Ricsi, amikor végre megérti, hogy ők ketten összetartoznak.

***

– Jól vagy, Zoé? – kérdi Ricsi aggódó tekintettel, ahogy belépnek a házba. Leteszi az előszobában a lány utazótáskáját, majd becsukja mögöttük az ajtót, kirekesztve a langyos, halvány virágillattól telt éjszakát.

– Persze, miért? – kérdi a lány kibújva a vékony kabátból.

– Nagyon hallgatsz, mióta eljöttünk – jegyzi meg Ricsi.

Zoé egyetlen szót sem szólt az autóban, persze lehet, hogy csak kifárasztotta a mai este, végül is a többiek a rengeteg kérdéssel nem sok nyugtot hagytak nekik, de Ricsi úgy érzi, mintha valami más húzódna meg a háttérben. Azt hitte, Zoé felszabadult és boldog lesz most, hogy végre ezen is túlestek, főleg így, hogy mindenki elfogadta őket együtt, hogy mindenki örül a gyermeküknek – Zoé azonban mégis mintha aggódna valami miatt, mintha nyugtalan lenne...

– Minden rendben – pillant rá gyengéden Zoé, ahogy lehúzza magáról a cipőjét.

– Biztos? – kérdi Ricsi még mindig nem mozdulva.

– Igen.

Ricsi látva Zoé mosolyát megkönnyebbülten bólint, aztán ellép az ajtó elől, és ő is leveszi a dzsekijét és a cipőjét. Mikor újra Zoé felé fordul, a lány meglepetten nézi az ajtót. Ricsi is arra fordul, és csak ahogy meglátja a kulcstartójára kötött holdkövet, jut eszébe, hogy talán időszerű lenne visszaadni a lánynak a nyakláncát.

Ricsi feszengve néz Zoéra.

– Vissza akartam adni, csak...

– Inkább mindig magadnál tartottad – mosolyodik el melegen Zoé.

– Igen – vonja meg a vállát kicsit zavartan Ricsi.

Mikor megtalálta a nyakláncot az előszobaszekrény alatt, tényleg úgy gondolta, hogy visszaadja majd Zoénak – ez legalább jó ürügy lett volna arra, hogy váltson vele pár szót. Ezért is tette a kulcstartójára, így biztos lehetett benne, hogy nem fogja itthon felejteni. Aztán azonban soha nem jött el az alkalmas pillanat – és mi tagadás, ahányszor az apró kőre esett a tekintete, eszébe jutott Zoé, és ettől úgy érezte, mintha közelebb lenne a lányhoz, mintha nem választanák el tőle kilométerek. Akkor már tudta, hogy nem fogja visszaadni a nyakláncot, kivéve persze, ha Zoé kéri, bár Ricsi őszintén reménykedett benne, hogy a lány megfeledkezik róla. Talán kicsit nevetséges, hogy így viselkedett, sőt, akár azt is rá lehet fogni, hogy ostobán szentimentális, de... hát, nincs mese, akkor is ezt tette, és igazából egyáltalán nem bánja.

Zoé közelebb lép Ricsihez, átöleli a derekát, aztán felnéz rá.

– Neked adom – súgja.

Ricsi lehajol és lassan, puhán megcsókolja a lányt. A testében rögtön feltámad a vágy, bár ez annyira nem meglepő – amint kettesben vannak, Ricsi mindig, újra és újra közelebb akarja magához érezni Zoét. Már nem gyötri magát azon, hogy mi lehet – persze Lénát azért meg kellett kérdeznie, de a válasz ezúttal annyira nem viselte meg. Az elmúlt két nap bebizonyította a számára, hogy Zoé és ő tökéletesek együtt – és ameddig így van, ennek akar örülni. Ha pedig egyszer majd nem lesz így, akkor legalább lesz mire emlékezni, és ha egyedül is öregszik meg, legalább abban biztos lehet, hogy egyszer igazán boldog volt életében.

– Arra gondoltam – szólal meg elhúzódva Ricsi, mert veszélyes lenne folytatni a csókolózást, Zoé nagyon fáradt, ő pedig nem akarja lerohanni, lesz rá még bőven idejük, mondjuk, reggel –, hogy kicsit összébb pakolnám a ruháimat, hogy legyen neked is helyed a polcokon.

– Jó ötlet, de inkább holnap – mosolyodik el Zoé boldogan csillogó tekintettel.

– Szeretnél inkább lefeküdni? – simít végig Ricsi a lány arcán.

– Igazából azt szeretném, ha játszanál nekem, lehet?

– Bármikor szívesen játszom neked, Zoé – mosolyog Ricsi, aztán kézen fogja a lányt, és maga után húzza a szobába. Nem akarja, hogy Zoé messze legyen tőle – nem mintha a kanapé olyan messze lenne a zongorától, de mégiscsak messzebb van, mint az Ricsi szerint kívánatos –, úgyhogy leül a zongoraszékre, aztán az ölébe vonja a lányt. Zoé nem tiltakozik, és Ricsi őszintén örül ennek. Jó érzés, hogy nemcsak neki fontos Zoé közelsége, hanem fordítva is. Igazából az elmúlt két napban szinte összenőttek, de Ricsi ezt egyáltalán nem bánja, sőt...

– Mit szeretnél, mit játsszak? – kérdi Ricsi lepillantva Zoéra.

Zoé arcán mintha türelmetlenség és várakozás derengene, de a férfi nem igazán érti az okát.

– Játszd el magadat, Ricsi – jelenti ki határozottan a lány.

A férfit egy pillanatra meghökkenti a kérés, de aztán vállat von, és úgy, hogy véletlenül se nyomja meg Zoét, a billentyűk fölé emeli a kezét. Nem kell túl sokat várnia a hangokra, hiszen végül is mindig magából játszik – ez csak annyiban másabb, hogy most úgy kell magából játszania, mint olyankor, amikor valaki mást önt zenébe.

Főleg mély hangokat szólaltat meg, éjszakából előszökött, bús dallamot, a sötétség színeitől összemosott, komor hangokat, aztán ahogy Zoéra pillant, picit árnyalódik a zene, megtelik szelíd kedvességgel és nyugalommal – mint amilyen a tavaszi esők ábrándos, békés szemerkélése...

– Most játssz engem, Ricsi – súgja Zoé, és Ricsi keze máris a magasabb hangok felé rebben.

Ezerszer is eljátszotta már Zoét – bár a dallam soha nem volt egészen ugyanaz, de mindig kétségtelenül Zoé volt. Éjszakákon át ült itt a zongora előtt, egyedül, magánytól fekete szívvel, és csak játszott vég nélkül, behunyt szemmel, mert olyankor úgy érezte, Zoé itt van vele. Most azonban tényleg itt van, és Ricsi számára ez még mindig kicsit felfoghatatlan, elképesztő boldogság.

A dallam nyugodt és halk, szerényen és tisztán csendülnek a hangok – mint a bárányfelhők lassú, lebegős vonulása az égen, ezernyi forma és napsütötte szín...

– Most pedig játssz minket, együtt...

Ricsi elmosolyodik – ez még sose jutott eszébe. A bal keze megrebbenve mélyebb hangokat csal elő a zongorából, a jobb azonban továbbra is lágyan szólaltatja meg a magasabbakat.

Ahogy Ricsi játszik, félénken előmerészkedő boldogság önti el, amely lassan betölti a lelkét, elmosva minden kételyt és félelmet. Nem marad más, csak a színtiszta boldogság.

Mert ez a zene, ez... maga a tökéletesség. A férfi hitetlenül figyeli, ahogy az ujjai mozognak, ahogy szédülten táncolnak a billentyűkön. Minden hang a helyén van, mindegyik kapcsolódik egymáshoz, a magasak és a mélyek – soha nem játszott még ennyire tökéletes egységet, soha nem szóltak még így a hangok, ennyi örömmel, felszabadultsággal, ennyire mély és örök összetartozással...

– Érzed, Ricsi? – szólal meg suttogva Zoé. – Szerinted az, ami a zenében ennyire tökéletesen összeillik, tényleg nem tartozik össze?

Ricsi játszik tovább, de a tekintete már nem az ujjai mozgását figyeli, hanem Zoé tekintetébe mélyed. A lány mosolyogva nézi őt.

– Honnan tudtad? – kérdi Ricsi rekedtesen.

– Hallottam, amikor beszéltél Lénával.

Ricsi megingatja a fejét. Hihetetlen ez a lány, hihetetlen, lenyűgöző, csodálatos... és hozzátartozik.

– Ne haragudj, Zoé. Ne haragudj, hogy nem hittem bennünk – mondja halkan Ricsi.

– Most már hiszel?

– Nem – jelenti ki Ricsi, de gyorsan folytatja is, nehogy megijessze a lányt. – Most már tudom, hogy összetartozunk.

– Akkor jó – mosolyog túláradó boldogsággal Zoé, majd pajkosan édes tekintettel félrebiccenti a fejét. – Mit képzeltél el, amit Lizi is látott?

Ricsi újra látja maga előtt azt a képet, amit akkor, és úgy érzi, a szíve nem fér el a mellkasában, hogy a szerelem, ami betölti, túl sok ahhoz, hogy magába zárhassa. Észre sem veszi, hogy mindez a zenébe szökik, csak akkor, mikor Zoé szemében meghatott könnyek csillannak.

– Téged és a kislányunkat – feleli Ricsi, pedig tudja, hogy most már Zoé is látja maga előtt, amit ő. Mert a lány úgy érti a zenéjét, ahogyan még soha senki.

Zoé arca örömtől ragyog, aztán szorosan a férfihoz bújik. Ricsi érzi ugyanazt a boldogságot, amit Zoé is, és elégedetten mosolyogva pillant a lányra. Hogyan is hihette, hogy nem tartoznak össze? Hiszen Zoé az egyetlen, aki mellett igazán önmaga lehet, Zoé az egyetlen, aki megérti őt és akit ő is megért, Zoé az egyetlen... Ricsi mosolyogva megingatja a fejét. Örökké tudná magában folytatni a felsorolást.

– Játssz még minket, Ricsi – súgja Zoé –, játszd el, hogy mennyire szeretlek. Csak játssz nekem tovább...