„Ülj le mellém. Valamit mondok..." (Tankcsapda – Mennyország Tourist)

Zoé dühös – valószínűleg egész életében sose volt még ennyire dühös, vagy ha mégis, hát nem emlékszik rá. Őrjöngeni, tombolni szeretne, és bár lehet, hogy erről csak a hormonjai tehetnek, de ez jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekli.

Nem fog hozzámenni Ricsihez. Nem, teljesen kizárt. Mégis milyen házasság lenne az övék? Hiszen Ricsi csak valami ostoba kötelességtudatból akarja elvenni... Nem, Zoé ezt nem bírná ki. Képtelen lenne együtt élni azzal a tudattal, hogy elvette Ricsitől a boldogságot. Mert lehet, hogy ő szerelmes a férfiba, de a férfi egyértelműen a tudtára adta, hogy nem szereti, de csak mert őt nem szereti, valamikor valakit még szerethet, és Zoé azt szeretné, ha Ricsi boldog lenne – de hogy tehetné ő boldoggá, amikor a férfi nem szereti? És mi lenne, ha évek múlva találkozna valakivel, akit megszeretne? Persze Zoé tudja, hogy Ricsi nem hagyná el, túl becsületes ahhoz, de szenvedne, és ő tehetne bármit, sosem lenne elég jó, Ricsi pedig sosem lenne igazán boldog...

Zoé összetörve rogy le az ágyra. Ricsi szobájában van – vagyis ez a szoba valamikor évekkel ezelőtt Ricsié volt. Az elmúlt hetekben néha belopózott ide, amikor biztos volt benne, hogy senki sem látja. Most azért jött ide, mert úgy hiszi, Ricsi itt keresné utoljára, sőt, talán soha eszébe sem jutna, hogy itt keresse, ami még jobb.

Nem akarja most látni a férfit. Tudja, hogy semmit nem beszéltek meg, hogy semmit nem döntöttek el, tudja, hogy előbb-utóbb szóba kell állnia vele, de most képtelen lenne rá. Ricsi pontosan azt a jövőt akarná adni, amire a lány annyira vágyik – csak éppen nem szerelemből, hanem kötelességből. Ez megalázó, dühítő és kétségbeejtő. Igazából szerencse, hogy Fanni meghallotta őket (és még mindig jobb, hogy Fanni hallotta meg a beszélgetést, és nem valaki más), mert Zoé biztos benne, hogy Ricsi meg akarta kérdezni, hogy miért is nem akar hozzámenni – erre pedig mégis mit mondhatott volna? Hogy azért, mert szereti?

Zoé gúnyos mosollyal az ajkán eldől az ágyon, magzatpózba gömbölyödik, és behunyja a szemét. Annyira kimerült. Az előző órák nagyon megviselték – állandóan figyelnie kellett, hogy ne kalandozzanak el a gondolatai, hogy ne képzeljen el semmi olyasmit, ami esetleg árulkodó lehet. Ez már múlt hétvégén is nehéz volt, de múlt hétvégén nem volt itt Ricsi is, és akkor nem érzett késztetést minden pillanatban arra, hogy elképzelje, hogyan hívja félre, hogyan mondja el, amit el kell mondania, és hogy mi is lesz utána. Ma ezt szinte lehetetlen volt megállnia, úgyhogy gyakorlatilag kerülte Lizit. Zoé bízik benne, hogy Lizinek ez nem tűnt fel, semmiképp sem szeretné őt megbántani – szeret a lánnyal lenni, csak most éppen túl kockázatos lett volna keresnie a társaságát.

Zoé ajtó nyitódását hallja, amitől megfeszül az egész teste. Őszintén reméli, hogy Ricsi nem indul a keresésére, még közel sem nyugodott meg, ezért aztán nem akar vele beszélni. A lány úgy véli, hogy ezt a pár percet csak azért nyerhette, mert Fanni visszatartotta a férfit, és őszintén hálás ezért. Most túl zavaros minden, túl felkavaró – talán majd este felhívja Ricsit, vagy... nem, egyelőre ezen képtelen gondolkodni, egyedül abban bízik, hogy Ricsi ad neki egy kis időt, hogy lehiggadjon és összeszedje magát.

A folyosóról léptek tompa dobbanása szűrődik be, valaki elhalad az ajtó előtt, Zoé úgy véli, Ricsi. Aztán ajtó csukódását hallja, majd megint lépteket – ezúttal valószínűleg Fanni, de neki sem jut eszébe benyitni ebbe a szobába.

Zoé testéből lassan enged ki a feszültség, és vele együtt mintha a düh is csitulna. Már nem dobog olyan őrülten a szíve. Képtelen megmozdulni. Még lehet olyan tíz-tizenöt perce, csomagolnia nem kell, már mindent összekészített, korábban csak azért távozott ezzel az ürüggyel, hogy ne legyen feltűnő, amiért a szobájába megy.

Akkor még reménykedett – igazából bármilyen szörnyű, még most is azt teszi, és nagyon utálja magát ezért. Mikor Ricsi belépett a szobába, mikor csak állt és nézte őt, ahogy egyszerre mozdultak egymás felé, ahogy az ajkuk összeért, Zoé valami olyasmit érzett, hogy talán minden rendben lesz.

Igazából nem is volt olyan nehéz kimondani, hogy gyermeket vár. Persze izgult, de ahogy csókolózott Ricsivel, ahogy a férfi ölelte, az erőt adott. Aztán pedig várt. Nézte Ricsit, és várt. De a férfi arca nem rezdült. Egy leheletnyit sem. Pedig Zoé annyira szeretett volna látni valamilyen reakciót, bármilyet – kétségbeesést, haragot, bármit. De csak az az átkozott sóhaj szakadt ki Ricsiből, mielőtt közölte volna, hogy feleségül veszi. Csak így, egyszerűen, minden érzés nélkül, pusztán egy kis sóhajjal, ami olyan elveszett volt, olyan beletörődő.

A lány nagyon szeretné tudni, hogy mit érez Ricsi, hogy örül-e, haragszik-e, hogy komolyan gondolta-e, hogy feleségül venné. Valószínűleg igen, mert „ez így logikus" – fintorog Zoé. Logikus, tessék, ennyi jut neki. Egy logikus házasság. Minden lány erről álmodik, nem?

Vajon mit fog most tenni a férfi? Vajon... vajon nem lehet, hogy mégis érez iránta valamit? Végül is, ahogy csókolta...

Zoé szeretné a falba verni a fejét. Mégis miért reménykedik már megint? Miért nem tudja elengedni Ricsit? Nem volt elég ez a pár hét néma gyötrődés? Nem volt elég, hogy folyton őt lesse, őt várja, róla álmodjon? Mikor érti meg végre, hogy nincs miben bíznia?

A lány felsóhajt. Elege van már a kérdésekből. Elege van a tettetésből. Elege van abból, hogy fáj, és nem tehet semmit ellene. Igazából még Ricsiből is elege van. Szeretne eltűnni, egyszerűen csak eltűnni egy kis időre, pihenni, kikapcsolni, nem gondolni állandóan a férfira, nem élni úgy tovább, hogy közben azt reméli, csoda történik és Ricsi beleszeret és minden jó lesz... Mert nem lesz az.

Zoé kicsit összerándul, amikor valaki kopog a szoba ajtaján. Riadtan felül, és arra gondol, hogy bárki is áll az ajtó előtt, az illető tudja, hogy ő itt van. Nem lehet Ricsi, ugye nem? Ha nem válaszol, vajon bárki is van ott kint, elmenne? Aligha...

– Tessék – szól ki bágyadt-beletörődő hangon.

Fanni lép be a szobába, és ahogy meglátja Zoét, látszik az arcán a megkönnyebbülés.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdi Zoé, miután Fanni becsukja az ajtót.

– A többiek mondták, hogy nem láttak kimenni a házból, szóval, végiggondoltam, hogy mi az egyetlen hely, ahol Ricsi valószínűleg soha nem keresne, erre jutottam – vonja meg a vállát Fanni, és közelebb lép a lányhoz.

– Nem szeretnék beszélni az egészről – mondja gyorsan Zoé. Nem, nem akarja végighallgatni, hogy mit gondol Fanni, mert az túlságosan fájna. Zoé szinte biztos benne, hogy Fanni azt gondolja, Ricsi szereti őt, vagy legalábbis kedveli, érez iránta valamit, és valószínűleg azt szeretné, ha összeházasodnának, de Zoénak semmi kedve és ereje nincs most ellenkezni, vitába szállni. Még a végén Fanni rábeszélné, hogy ez a házasság nem is olyan rossz ötlet, ő maga meg annyira szeretné, ha tényleg így lenne, hogy végül beadná a derekát...

– Rendben – bólint Fanni.

– De egy ölelés jólesne – néz fel a nőre kicsit félénken Zoé.

Fanni elmosolyodik, leül az ágyra a lány mellé, aztán gyengéden átöleli. Zoé Fanni vállára hajtja a fejét, és amikor megérzi a hátán Fanni támogató, biztató simogatását, bár nagyon igyekezett visszatartani őket, most mégis könnyek csorognak végig az arcán.

Miért nem szereti őt Ricsi? Ha egyszer Zoé ennyire mélyen érez, hogy lehet, hogy Ricsi nem? Ha egyszer a férfi vágyik rá, ha akarja őt, ha másfél hónap elmúltával még mindig ugyanazzal a szenvedéllyel és vággyal csókolja, hogy lehet, hogy nem érez semmit? Lehet egyáltalán?

Zoéban megtörten vergődik a bizonytalanság – ugyanúgy, mint az elmúlt hetek alatt állandóan. Mert hát egy olyan hétvége után, amit együtt töltöttek, ami annyira tökéletes volt, nehéz elhinni, hogy Ricsi semmit sem érez. Igazából mindennek ellenére talán ezért reménykedett, talán ezért hitte, hogy végződhet jól is a történetük. Most meg... most már nem tudja. Azt várta, hogy Ricsi több érzelmet mutat majd a baba hallatán egyetlen sóhajnál. Egyetlen, ezerszer is elátkozott sóhajnál...

Zoé szipogva elhúzódik Fannitól, már törölné meg a kézfejével az orrát, amikor Fanni zsebkendőt nyújt felé. A lány picit elmosolyodik Fanni felkészültségén, aztán elveszi a zsebkendőt. Kifújja az orrát, megtörli a szemét, aztán az ölébe ejti a kezét.

– Tudod – szólal meg halkan Fanni –, igazából én azt szeretném tudni, hogy ha eljön az ideje, hogy magyarázom majd meg a gyermeketeknek, hogy egyszerre vagyok a nagyanyja és tulajdonképpen a dédanyja. Nem hiszem, hogy ez könnyű lesz.

Zoé meglepetten néz fel. Fanni ajkán kedves, bátorító mosoly, és Zoé – bár kicsit esetlenül – viszonozza a mosolyt. Fanni szavai a lány lelke mélyéig érnek, és édes melegséggel töltik el. Nehéz lenne pontosan meghatározni most az érzéseit, mert ő maga sem érti igazán, de Fanni szavai valami olyasmit jelentenek a számára, hogy örül a babának, hogy nemcsak Ricsi, hanem Zoé mellett is ott áll... Zoéban felmerül, hogy megkérdi, Fanni hogy tudja ilyen könnyen és megértőn elfogadni, ami történt, de nincs hozzá bátorsága – talán kiderülne, hogy Fanni csak a felszínen nyugodt...

– Haragszol rám? – kérdi tétován beharapva az ajkát a lány.

– Miért?

– Az én hibám.

Fanni komoly tekintettel, határozottan néz Zoéra.

– Először is, nem gondolom, hogy hiba lenne, másodszor pedig ugye tudod, hogy ha ezt egyedül hoztad volna össze, akkor orvosi csoda lennél?

Zoé újra elmosolyodik, és hálásan néz Fannira.

– Köszönöm.

Hogy mit köszön meg pontosan, azt a lány maga sem tudja. Talán azt, hogy Fanni most mellette van, a törődést, a gondoskodást, talán azt, hogy bár biztos nehezére esik, de nem beszél Ricsiről, hogy nem próbálja rábeszélni, hogy menjen hozzá feleségül, talán azt, hogy nem akadt ki a baba miatt... Igazából annyi minden van, amit megköszönhet.

– Azt hiszem, ideje indulnom – motyogja Zoé lehajtva a fejét, zavartan babrálva az ujjait az ölében.

– Biztosan vissza akarsz most menni? Maradhatnál itthon – mondja szelíden Fanni, ami megint nagyon jólesik a lánynak.

– Csak két nap, aztán jön a tavaszi szünet. Jót fog tenni, ha most egyedül lehetek kicsit. – Zoé hangja bizonytalan, igazából nem tudja, hogy tényleg jót tesz-e neki, ha most egyedül lesz, de muszáj átgondolnia, hogy mi is legyen. Hogy mit mond majd Ricsinek.

– Biztos vagy benne?

– Nem, de... nem hiszem, hogy jobban érezném magam, ha maradnék.

– Ugye tudod, hogy itt vagyunk neked? – kérdi Fanni, és finom mozdulattal Zoé füle mögé igazít egy, a csurijából megszökött, kósza hajtincset.

– Tudom – néz fel a lány.

– Akkor jó – bólint Fanni komolyan, és a tekintetében mély szeretet, megértés és gyengédség dereng.

Zoé elnyomott sóhajjal áll fel. Már a kilincsen van a keze, amikor mégis visszafordul.

– Fanni...

– Igen?

– Utánam akart jönni?

– Igen.

Zoé, bár nem kellene, és haragszik is magára miatta, de örül ennek. Nem akart volna beszélni Ricsivel, akkor nem, mert biztos, hogy olyasmiket mondott volna, amiket már most nagyon bánna, de az mégis jó érzés, hogy mindennek ellenére a férfi elindult utána. Zoét zavarba hozzák ezek az ellentmondásos érzések – igazából minden zavarba hozza, amit most Ricsi iránt érez.

A lány bólint, aztán lenyomja a kilincset.

– Zoé! – szól utána Fanni, mire a lány újra visszafordul. – Nem fogja annyiban hagyni.

– Igen, én is ettől tartok – sóhajt fel Zoé.

Egy pillanatra átfut a fején, hogy megkérdezze, mondott-e valamit Ricsi arról, hogy mit tervez most, de aztán elveti a gondolatot. Nem akarja tudni. Bár a férfi elég eltökéltnek tűnt, de talán ha átgondolja, rájön, hogy semmi értelme a házasságnak, hogy igazából nem is akarja őt feleségül venni. Zoé egyszerre reméli, hogy így lesz, és közben mégis azt szeretné, ha Ricsi csak azért viselkedett volna olyan érzéketlenül, mert egyszerűen ilyen vagy mert megdöbbent... Szeretné, ha a férfi meggyőzné arról, hogy tényleg akarja, ha nem is szerelemből, de legalább nem pusztán kötelességből, nem csak azért, mert így helyes. Talán...

„Ábrándozás, te tettél tönkre..." – szólal meg Zoéban elveszetten, és rögtön könnybe lábad a szeme, mert ezt a dalt is az édesanyja miatt ismeri. Különös játéka a sorsnak, hogy lényegében ugyanúgy esett teherbe, mint ahogy annak idején az édesanyja vele. A lány arra gondol, hogy hálás azért, hogy élhet, és őszintén reméli, hogy lehet majd olyan csodálatos anya, mint amilyen az ő anyukája volt, hogy felnevelheti majd úgy a gyermekét, hogy ő is örülhessen annak, hogy él... És valahol a szíve mélyén azt reméli, hogy Ricsi is mellette, mellettük lesz... Tessék, már megint – most komolyan: normális?

– Azért se haragszol, mert nem akarok hozzámenni? – kérdi csendesen Zoé, és félve néz Fannira.

– Eddig sem szóltam bele, mit csináltok, ezután sem fogok – mondja Fanni lágyan. – Megoszthatom veled, mit gondolok, de egyrészt úgy érzem, pontosan tudod, másrészt pedig bármit is mondanék, kételkedem benne, hogy hinnél nekem.

Ez mind igaz, de Zoénak nem elég.

– De haragszol?

– Nem.

– Biztos?

– Igen, Zoé, biztos – neveti el magát Fanni, és olyan tisztán ragyogó szeretettel néz a lányra, ami lehetetlenné teszi, hogy Zoé ne higgyen neki. A lány elmosolyodik, biccent egyet, aztán kilép a szobából. Igazából örül, hogy nemsokára egyedül lesz – annyi mindent kell végiggondolnia...

***

Ricsi nehéz szívvel és aggódva, de ettől függetlenül nagyon is eltökélten lép a könyvesbolt feletti lakásba. Nem járt még itt, és igazából jobban örült volna, ha nem pont olyan hírek hozzák ide, amelyek miatt most érkezett. Semmit nem figyel meg alaposan, épp csak felméri, hogy Kamilla és Adrián még át se öltöztek, tehát valószínűleg nem sokkal előtte értek haza, hogy a lakásuk napfényes és tágas, de ezek csak valami halk mellékzöngeként vannak benne, egyébként Adriánra koncentrál.

A mostohabátyja tekintetében meglepettség és értetlenség, talán egy leheletnyi aggodalom is, amit ugyan Ricsi nagyon szeretne néhány megnyugtató szóval eloszlatni, de nem teheti – végül is nem valószínű, hogy olyasmit fog közölni, amiért Adrián barátságosan és örömmel hátba veregeti majd, közölve, hogy „jól van, fiam"...

– Ne haragudjatok, hogy rátok török, de beszélnem kell veled – jelenti ki Ricsi Adrián szemébe nézve, majd kicsit bizonytalanul hozzáteszi: – Talán négyszemközt.

Adrián összevonja a szemöldökét.

– Nincs semmi, amit Kamilla ne tudhatna, bármit is akarsz mondani, úgyis elmondanám neki – közli a férfi.

Ricsi kimérten bólint, igazából sejtette, hogy Adrián ezt fogja válaszolni, neki meg tulajdonképpen mindegy, előbb-utóbb úgyis meg tudja mindenki, mi történt – ami azt illeti, hamarosan lehetetlen lesz letagadni vagy eltitkolni a tényeket, bár azt nem tudja, hogy mennyi idő múlva, fogalma sincs a terhességről, utána kell majd olvasnia, hogy rendesen gondját viselhesse Zoénak...

– Talán... leülhetnénk – szól közbe Kamilla. Ő is legalább olyan értetlenül néz, mint ahogyan Adrián, de azért barátságosan, kedvesen mosolyog.

– Inkább állnék, de azt hiszem, jobb lenne, ha ti tényleg leülnétek.

Kamilla és Adrián lopva összenéznek, aztán azonban a kanapéhoz lépnek és leülnek. Ricsi megáll velük szemben – egy dohányzóasztal választja el őket egymástól, és ami azt illeti, ez az asztal még jól jöhet, persze azt nem hiszi, hogy Adriánt sokáig visszatartaná, de talán fékezheti a lendületét, ha arra kerülne a sor, és ezt Ricsi nem igazán tudja kizárni. De nem számít. Útközben volt ideje átgondolni, hogy előfordulhat, hogy egy-két monoklival gazdagabban távozik, de ha végül sikerül meggyőznie Adriánt, akkor ez a legkevésbé sem érdekli.

Ricsi összekulcsolja a háta mögött a kezét, aztán felemeli a fejét, de ahogy szembetalálja magát két várakozó tekintettel, egyszerűen fogalma sincs, mit mondjon, hogyan kezdje. Ezt nem tervezte meg, amikor ide jött. Sok mindent végiggondolt, például, hogy hogyan érezheti magát Zoé, hogy neki mit kellett volna másként mondania, tennie, hogy milyen volt újra ölelni a lányt, hogy Zoé viszonozta a csókot, hogy együtt lehetnek, és még ezernyi mást, de azt nem, hogy most mit is kellene mondania. Kezdje az elejéről? De hogy mondhatna el Adriánnak mindent? Talán jobb lenne, ha egyszerűen közölné a tényeket?

– A rövid vagy a hosszú verziót szeretnétek hallani? – kérdi végül elég sután, hevesen dobogó szívvel.

– Ami azt illeti, a rövidet, nagyon kíváncsivá tettél – közli Adrián gúnyosan. A mosolya pont olyan, mint Zoé mosolya, és ettől összeszorul Ricsi mellkasa.

Zoénak szüksége van rá, lehet, hogy ezt nem akarja beismerni, de attól még így van. Nem engedheti, hogy egyedül nézzen szembe ezzel a helyzettel, úgyhogy bármi is lesz, ezt most meg kell tennie.

Ricsi nagy levegőt vesz, kihúzza magát, aztán mindenre elkészülve Adrián szemébe néz.

– Zoé gyermeket vár... tőlem.

Adrián arca nem rezdül. Aztán pislog. Csak nézi Ricsit mereven, és a tekintete egyre hidegebb és keményebb...

– Kapsz öt percet a hosszú verzióra, ha nem sikerül meggyőznöd, már csak a saját lelki békém érdekében is, de be fogok neked húzni egyet – közli sötéten.

Ricsi kifejezéstelen arccal nézi Adriánt, aztán elmosolyodik.

– Én semmiről sem akarlak meggyőzni, Adrián, azért jöttem, mert feleségül akarom venni Zoét, és szeretném, ha beszélnél vele, hogy mellette a helyem.

Adrián összevonja a szemöldökét.

– Feleségül akarod venni?

– Persze, hogy feleségül akarom venni, az ég szerelmére, ez mégis miért csak nekem egyértelmű? – fakad ki Ricsi dühösen végigszántva a haján. – Mit gondolsz, mégis mi a jó fenéért jöttem el hozzád, kockáztatva, hogy összeversz?

Adrián különös, talán meglepett és csodálkozó tekintettel néz rá, aztán azonban az ajkára apró, gúnyos mosoly szökik.

– Ez a kérdés az imént bennem is felmerült. Egyébként nem vernélek össze, végül is az öcsém vagy.

– Zoé meg a lányod.

– Most azt akarod, hogy mégis összeverjelek? – emeli meg a szemöldökét Adrián. – Fura helyzet, de hát mi nem fura, ha a mi családunkról van szó? – teszi hozzá beletörődőn, majd töprengve Ricsire függeszti a tekintetét.

Ricsi komoran és eltökélten állja – reményei szerint – leendő apósa tekintetét.

– Azt hiszem, érdekelne a hosszú verzió – jegyzi meg Adrián meglepően higgadtan.

Ricsi fáradtan felsóhajt, de úgy érzi, ehhez Adriánnak joga van, úgyhogy végül kissé fásultan belekezd. Nem mesél el mindent részletesen, a lényegre szorítkozik, próbál tényszerű maradni, ennek ellenére néha színek surrannak a hangjába, néha elmosolyodik – ha Zoéról beszél, sőt, néha már az is elég, ha csupán gondol rá, az általában ilyen hatással van rá. Se Kamilla, se Adrián nem szól közbe, bár ahogy Ricsi sorra veszi, hogy mi történt, feltűnik neki, hogy néha furcsán, olykor egészen döbbenten néznek rá.

Mikor a végére ér, néhány pillanatig csend öleli őket körül. Adrián mindvégig a térdére támaszkodva, feszülten figyelve hallgatta Ricsit, most azonban hátradől és keresztbefonja a mellkasa előtt a karját.

– Tehát... – kezdi rekedtesen, aztán megköszörüli a torkát –... azt akarod mondani, hogy lényegében, ha Zoé nem találkozik veled, lehet, hogy még mostanra sem szánta volna rá magát, hogy megkeressen?

Ricsi ezt sosem gondolta így végig. Persze azt Zoé elmondta, hogy úgy gondolja, neki köszönheti a bátorságot, hogy fel merte keresni Adriánt, de azontúl, hogy a családi kapcsolatuk Ricsi számára csak problémát jelentett, nem gondolkodott ezen. Most, ahogy Adriánt nézi, ahogy a férfi szemében mintha a meglepettség és hitetlenség mellett halványan hála is derengene, nem tudja, mit mondjon. Nem hiszi, hogy ez rajta múlt, Zoé erős és független lány, kétli, hogy ilyen sokáig várt volna. Talán volt ahhoz valami köze, hogy még az ünnepek előtt megkereste Adriánt, de az, hogy a lány elég bátor volt ehhez, nem az ő érdeme.

– Nem hiszem – mondja végül Ricsi maga elé meredve. – Zoé... csodálatosan határozott lány, tudom, hogy sokszor nem tűnik így, de... ő nem olyan törékeny, mint amilyennek látszik. Ő... erős és gyönyörű és okos és... – Ricsi elmosolyodik, meleg és szeretettel teli mosoly ez, aztán azonban megrázva a fejét szomorúan felsóhajt.

És nem akar az övé lenni...

– Segítesz? – pillant a férfi Adriánra. Csak ekkor látja meg, hogy mind Kamilla, mind Adrián úgy bámul rá, mintha körülbelül csodát látnának.

– Nem egészen értem, miben kellene segítenem – jegyzi meg Adrián, Ricsi számára végtelennek tűnő néhány másodperc után.

– Zoé nem akar hozzám jönni.

– De hát ő... szóval... lefeküdt veled... ez a lányoknál csak jelent valamit, vagy nem?

Adrián és Ricsi tehetetlenül néznek egymásra, majd szinte egyszerre fordulnak Kamilla felé.

– Nekem jelentett – mondja a lány, és röpke, aranyosan szégyellős mosolyt vet Adriánra. – De hogy Zoé hogy van ezzel... – Kamilla elbizonytalanodik, majd töprengve Ricsire néz. – Bár...

– Igen? – kérdi sürgetéstől komor hangon Ricsi. Igaz ugyan, hogy fogalma sincs, mire akar kilyukadni a lány, de minden, ami reményt adhat, legyen bármilyen apróság, sokat jelent most Ricsinek.

Kamilla nem felel rögtön, elhúzza a száját, aztán Adrián felé fordul.

– Adrián, fogd be a füled.

– Nem – közli Adrián egyértelműen, és megemelt szemöldökkel néz a lányra.

– Kérlek.

– Nem vagyok óvodás.

Kamilla az ég felé emeli a tekintetét, aztán visszanéz a férfira.

– Jó, de akkor ígérd meg, hogy bármit is felel Ricsi a kérdésemre, nem húzol be neki.

Adrián összevont szemöldökkel méregeti Kamillát, végül megfontoltan biccent egyet.

– Megígérem.

Kamilla kicsit bátortalan tekintettel Ricsire néz.

– Zoé... szűz volt?

Ricsi nagyot nyel, mielőtt válaszolna. Remélte, hogy ez nem kerül szóba...

– Igen.

Adrián a térdére támaszodva, a száját komoran összepréselve előredől.

– Te... te... elvetted a lányom...

– Adrián – érinti meg a férfi karját Kamilla. – Ne felejtsd el, hogy Zoé is akarta, sőt, ő ment Ricsihez és nem fordítva.

Adrián nem veszi el a tekintetét Ricsiről. Úgy méregeti, mintha épp azt próbálná eldönteni, hol kellene megütnie, hogy az mindenképpen nagyon fájjon.

– Ugye még nem felejtetted el, hogy van, amikor az ember akárhogy szeretne küzdeni a vonzalom ellen, képtelen rá? – Kamilla hangja lágy és feszültségtől szikrázó helyzet ellenére is mosolygós.

Adrián lassan Kamilla felé fordítja a tekintetét. Ha Ricsi lejátszhatná ezt a pillanatot, a múlt érintésétől lennének csendesek a hangok. Nem tudja pontosan, hogy Kamilla és Adrián hogyan jött össze, de ahogy most elnézi őket, arra gondol, hogy bármennyire tökéletesen egészítik is ki most egymást, nem biztos, hogy ez mindig ennyire egyszerű és egyértelmű volt.

– Oké, és miért fontos ez? – dörmögi mogorván a férfi.

– Nem hiszem, hogy Zoé olyan lány lenne, aki bárkivel lefekszik, főleg nem először – jelenti ki Kamilla, majd félszeg mosollyal az ajkán Ricsi felé fordul. – Szerintem... szeret téged, Ricsi.

– Tényleg így gondolod? – kérdi Ricsi, és maga sem hiszi el, hogy mennyire reménykedőn cseng a hangja, hogy mennyivel gyorsabban dobog a szíve. Ha Zoé szeretné...

– Igen – bólint kedvesen, biztatón a lány. – Szóval már csak az a kérdés, hogy hogyan kérted meg a kezét... – hallgat el sokat sejtetően Kamilla, és Ricsi tudja, hogy a lány már rájött, hogy mekkorát hibázott.

Ricsi feszengve fordítja el a tekintetét.

– Én... hát... mikor azt mondta, meg akarja tartani a babát, azt feleltem, hogy akkor feleségül veszem – mondja ki halkan, majd a beállt csendben lopva visszanéz Kamillára és Adriánra.

Kamilla kicsit szánakozón, de azért megértőn néz rá, Adrián szája szeglete viszont gyanúsan felfelé húzódik. Ricsi tudja, hogy megérdemli a mosolyt, amit Adrián alig tud visszatartani. Ostoba volt, nagyon, és rettenetesen elszúrta.

– Istenem... – dünnyögi Adrián. – Én komolyan azt hittem, hogy nálam rosszabb nincs, de te még rajtam is túlteszel... Miért nem mondtad meg neki, hogy szereted?

Ricsi egy pillanatra pislogni is elfelejt. Ezt meg mégis honnan tudja Adrián, mikor ő nem mondta?

– Ricsi, ha a homlokodra tetoválnád, sem lehetne egyértelműbb, hogy bármit megtennél érte – jegyzi meg csendesen Adrián. – Igazából ez a te nagy szerencséd, ha nem így lenne, már kék és zöld lennél.

– Nem hinné el, ha én mondanám – mondja Ricsi megtörten. Ahhoz túl sokat hibázott, túl sokszor engedte el a lány, és most, amikor akarná, már Zoé nem akarja...

– Egy ilyen lánykérés után csodálkozol? – morogja Adrián, de nem elítélően, inkább jóindulatúan és megértőn, sőt, már-már biztatón. – Rendben, beszélek vele.

– Köszönöm – bólint Ricsi. – Akkor hazamegyek, összedobok néhány cuccot, és utánad megyek. Zoé lakása előtt várlak majd.

– Nem egészen tudlak követni – néz rá Adrián, ahogy feláll a kanapéról.

– Ugye nem hiszed, hogy egyedül hagyom? – vonja össze a szemöldökét Ricsi.

Ha kell, tábort ver a lány ajtaja előtt, de akkor sem mozdul mellőle, igenis ott lesz, ha Zoénak szüksége lenne rá. Ha akarja a lány, ha nem. Ha összetartoznak, ha nem. Mert ezt Ricsi már eldöntötte – nem akar most már ezzel foglalkozni, bárhogy is lesz, most csak Zoé számít, és az, hogy mellette lehessen. Lesz, ami lesz.

Adrián először meglepetten néz, aztán azonban elmosolyodik, és elégedetten bólint Ricsi felé. Ricsi úgy érzi, hogy ez az a pillanat, amikor Adrián lényegében elfogadja őt Zoé mellett, amikor a jóváhagyását adja.

Ricsi halvány mosollyal viszonozza a bólintást, és reméli, hogy Adrián tudja, mennyire sokat jelent neki, hogy segít, hogy mellette áll. Igazából Ricsi nem hitte volna, hogy Adrián így kezeli majd ezt a helyzetet, hogy ennyire megértő lesz – de őszintén hálás és jólesik neki, hogy Adrián mind mint öccsét, mind mint a lánya leendő férjét elfogadja őt.

De minthogy egyikük sem kifejezetten a szavak embere, több szó nem esik köztük, Ricsi ezt nem is bánja, a feszültség ugyanis alattomosan visszakúszik a testébe. Még semmi sem rendeződött el, még semmit sem sikerült megoldani. De talán, talán...

Adrián, mielőtt kinyitná a bejárati ajtót, megtorpan, majd visszafordul a csendesen mosolygó Kamilla felé. A férfi arcán hitetlenség, és valami egészen különös, bátortalanul előszökő öröm.

– Én... nagyapa leszek – dörmögi, a hangja megilletődött, aztán előbb csak félszeg, majd büszke mosoly rebben az ajkára.

Kamilla derűsen csillogó szemmel közelebb lép a férfihoz, majd mielőtt puszit nyomna a szájára, bájosan huncut mosollyal az ajkán megszólal:

– Vénember...