„Mikor éj mélyén idetévedtél..." (A dzsungel könyve – Beszél a szél)

Mégis hogy lehetett annyira őrült, hogy beleegyezett? Mi járt a fejében, amikor igent mondott erre a randira? Tényleg teljesen elment az esze?

Zoé körülbelül ezredszer teszi fel ezeket a kérdéseket magában, de ezúttal sem tudja a választ. Áll a tükör előtt, és elhúzott szájjal szemléli magát. A haja egy kusza lobonc, annyiszor fogta már fel és engedte le, hogy feltöltődött elektromossággal, és hiába fésüli, most már teljesen mindegy, sőt, igazából egyre rosszabb – leginkább egy hosszú, barna hajú Einsteinre emlékeztet, eltekintve persze a nyilvánvaló ténytől, hogy Einstein férfi volt, ő pedig nem az, de ha csak a hajuk állapotát veszi figyelembe, az határozottan stimmel.

Igazán vonzó látvány, tényleg – jegyzi meg magában fanyarul, és egyszerű csuriba fogja a haját, hogy legalább ne legyen útban. Kritikusan végigméri a tükörképét – oké, tulajdonképpen annyira nem fest szörnyen. De vajon így kell öltözni egy étterembe? Zoé bizonytalan, fogalma sincs, hogy a fekete farmer és az egyszerű, a dekoltázsánál csipkés, törtfehér felső megteszi-e. Félrebillenti a fejét – voltaképpen úgy néz ki, mint egy ünneplőbe öltözött kisiskolás, ez a fekete-fehér összeállítás mégse volt igazán jó gondolat. Mindegy, nem fog átöltözni. Nagyot szusszant, és elfordul a tükörtől.

Feszült és ideges, de nem izgul – számára ennek a randevúnak nincs tétje. Ádám a csoporttársa, gyakorlatilag, ahogy megismerkedtek, a fiú rögtön randira hívta, és Zoé hiába utasította vissza (többször is), Ádám kitartó volt, nem adta fel, és a lány végül megsajnálta. Talán nem a legjobb ötlet sajnálatból beleegyezni egy vacsorába, de így legalább esélyt ad a fiúnak, hogy kicsit jobban megismerje, ezáltal pedig rájöjjön, hogy mennyire semmi keresnivalójuk nincs egymás mellett – ez Zoé számára abszolút egyértelmű.

Semmit nem érez Ádám közelében, kedves és aranyos fiú, de... egyszerűen csak ennyi. Zoé úgy hiszi, hogy ahhoz, hogy valakivel együtt akarjon lenni, igenis éreznie kellene valamit. Nem tudja pontosan, hogy mit, de valamit biztosan. A szerelem nem születhet úgy, hogy nincs semmi vonzalom. Vagy igen?

Zoé tudja magáról, hogy ahhoz képest, hogy húszéves, egészen valószínűtlenül tapasztalatlan az ilyen dolgokban, de tizenhat éves korában, amikor az édesanyjánál rákot diagnosztizáltak, felfordult az élete és a prioritások megváltoztak. Nem egy tinédzser volt már, aki az első szerelemről álmodozik, hanem egy furcsa felnőtt-gyerek, aki szeretettel próbálja életben tartani az édesanyját.

Mikor aztán három évvel később egyedül maradt, már hiába akart megváltozni. Elszigetelődött az emberektől, távolságtartó és visszahúzódó lett, amin az elmúlt pár hónap alatt sem igazán sikerült változtatnia, pedig eleinte azt hitte, hogy az egyetemen képes lesz arra, hogy nyitottabb legyen, de a régi beidegződések nem múltak el, és senki sem vette a fáradtságot, hogy a felszín mögé nézzen. Nem mintha a felszín mögött túl sok érdekes lenne, Zoé úgy gondolja, hogy ő tulajdonképpen elég egyszerű és átlagos lány, nincs benne túl sok olyasmi, amit különlegesnek lehetne nevezni.

Zoé felveszi a kedvenc kötött kardigánját, rá a kabátot, sapkát, sálat – még kesztyűt is húz, mert tudja, hogy elég hideg van odakint –, felkapja a táskáját, aztán kilép a lakásból. Fél hetet beszéltek meg Ádámmal, de lehet, hogy a fiú már az épület előtt várja őt. Ha pedig mégsem, az sem baj – Zoé számára nem jelent gondot, ha várnia kell, addig legalább gondolkodhat, úgyis van miről...

Lesiet a lépcsőn, majd sóhajtva lép ki a decemberi, csípős hidegbe. A lehelete fehér páraként gomolyog a levegőben, a talpa alatt ropog a frissen hullott hó. Nemsokára itt a karácsony – merül fel benne, és kéretlen képek tolakodnak az agyába elmúlt karácsonyokról, de gyorsan elhessegeti mindet. Nem akarja magát azon emészteni, hogy mi az, amit már soha nem élhet át többet, bár a szeme még így is könnybe lábad picit. Hiányzik az édesanyja, és sajgón fáj, hogy olyan egyedül van a világban. Vagyis ez így nem teljesen igaz, hiszen IC-vel körülbelül félórányi vonatútra él egy férfi, egy idegen, ismeretlen férfi, aki az apja, de Zoé még nem szedte össze a bátorságát, hogy meglátogassa és felforgassa az életét.

– Szia, Zoé!

Zoé a lelkes hang irányába fordul. Ádám zsebre dugott kézzel, vidáman csillogó szemmel és kipirosodott arccal siet felé.

– Szia!

– Régóta vársz?

– Nem – rázza meg a fejét a lány.

– Ennek örülök. Jó hideg van, nem?

– Tél van – jegyzi meg Zoé –, mi legyen? Negyven fok? – Ahogy kimondja, elszégyelli magát. Ádám tényleg kedves fiú, semmi értelme, hogy a gúnyos megjegyzéseivel megbántsa őt. – Ne haragudj, kicsit feszült vagyok, sose randiztam még.

– Semmi baj – vigyorodik el a fiú. – Megtiszteltetés számomra, hogy én vagyok az első. Mehetünk?

– Persze, végül is ezért vagyunk itt, nem? – Zoé szeretné a kezébe temetni a fejét. Nem lehet igaz, már megint gúnyos volt. Szégyenlősen elhúzott szájjal néz fel Ádámra, de a fiú csak még szélesebben vigyorog.

– Ne aggódj, nem könnyű engem megsérteni.

– Vagy eltántorítani, ha már itt tartunk.

– Nem, azt se könnyű. De úgy hiszem, megérte közel három hónapig könyörögnöm ezért a randiért.

– Ne kiabáld el – figyelmezteti Zoé sötéten a fiút, és közben elég kényelmetlenül érzi magát. Korábban megmondta ugyan Ádámnak, hogy csak azért fogadja el a meghívást, hogy hátha így végre békén hagyja őt, de ez nem változtatott azon, hogy Ádám még mindig nem adta fel, hogy ők ketten egy pár legyenek. Igazság szerint Zoé sajnálja, hogy a fiú nem mozgat meg benne semmit, pedig a szőke tüsi hajával, kisfiúsan helyes vonásaival, a magas termetével határozottan jól néz ki, és egyébként kedveli is őt – bár valószínűleg még jobban kedvelné, ha felületes ismeretségnél nem akarna tőle többet.

Ahogy elindulnak, Zoé érzi magán Ádám tekintetét. Lopva a fiúra pillant, aki érdeklődve, kíváncsian figyeli őt.

– Hogy-hogy nem randiztál még?

Zoé hanyagul megvonja a vállát.

– Te vagy az első, aki elhívott.

– Most csak viccelsz, ugye? – hökken meg a fiú.

– Nem, miért? – vonja össze a szemöldökét értetlenül Zoé.

– Tényleg fogalmad sincs róla, hogy mennyire szép vagy?

Zoé érzi, hogy elpirul a dicséret hallatán. Nem szokott ő ehhez hozzá...

– Az osztálytársaim féltek randit kérni tőlem.

– A gúnyos stílusod miatt? – mosolyodik el Ádám.

– Nem, nem igazán – mondja Zoé feszengve.

Nem szeret erre gondolni, és ami azt illeti, beszélni sem szeret róla. Mikor az édesanyja megbetegedett, egyszer elsírta magát az iskolában. Addig senki sem tudott arról, hogy mi történt, utána viszont már mindenki tisztában volt a szomorú igazsággal, és ez együtt hozta magával, hogy az osztálytársai kényelmetlenül érezték magukat a társaságában, hogy nem mertek nevetni, nehogy megbántsák, hogy néha úgy beszéltek hozzá, mintha ő maga lenne az, aki haldoklik. Zoé előtte sem tartozott éppen a népszerű diákok körébe, de nem is érezte magát kitaszítottnak. Persze nem hibáztat senkit, nem tudja, hogy ő maga mihez kezdett volna, ha megtudja, hogy egy osztálytársa édesanyja menthetetlen beteg – valószínűleg ő sem kezelt volna jobban egy ilyen helyzetet. Viszont emiatt szokott rá arra, hogy szándékosan félrevonuljon, hogy kerülje a beszélgetéseket, így aztán teljesen elszigetelődött. Néha úgy érezte magát, mintha láthatatlan lenne. Végül könyvekbe menekült, más világokba – egyedül ez segített elviselni a középiskolát.

Zoé megrázza a fejét, és inkább nem mond semmit, remélve, hogy Ádám hagyja a témát. Ha a fiú megtudná, hogy Zoé édesanyja meghalt és hogy a férfi, akit az apjának hitt, sem él már, talán még inkább úgy érezné, hogy mellette a helye, hogy ő a megmentésre szoruló, ártatlan lány vagy valami hasonló, márpedig Zoénak erre semmi szüksége. Tud magáról gondoskodni, és egyébként is – mások is vesztették el fiatalon a szüleiket, nem ő az egyetlen, aki ezen keresztülment. Nem akar magából mártírt csinálni, és azt sem akarja, hogy bárki sajnálja, mikor a világon sokkal megrendítőbb dolgok is történnek nap mint nap... Ő életben van, és hálás ezért. Az édesanyja úgy nevelte, hogy örüljön annak, amit kap, és képes legyen meglátni a szépet és a jót, akkor is, ha ez éppen nagyon nehéz. De Zoé igyekszik, nagyon igyekszik, hogy úgy éljen, hogy a lelke mélyén tudhassa, az édesanyja büszke lenne rá.

Ádám szerencsére veszi a lapot, és nem faggatózik tovább. Az étterembe vezető rövid úton a vizsgáikról és a tanáraikról beszélgetnek – vagyis igazából Ádám beszél, Zoé pedig hallgat, de a lány eleve ilyen típus, úgyhogy ez nem igazán zavarja.

Ahogy belépnek a tízemeletes lakótömbök között szelíden meghúzódó kis étterembe, Zoé egyszerre lélegzik fel és lesz még feszültebb. Megkönnyebbül, mert azzal, hogy itt vannak, egyre közelebb van a távozás ideje, de feszült lesz, mert a neheze még csak most jön – mégis miről fognak beszélgetni, míg esznek?

Ádám egy asztalhoz vezeti, lesegíti róla a kabátját, ami kicsit zavarba ejtő, de Zoé azért hagyja, majd leülnek egymással szemben. Zoé fészkelődve veszi kezébe az étlapot, és igyekszik valami nem túl drága ételt választani – tudja, hogy ez a randi értelmetlen, nem akarja, hogy még sokba is kerüljön Ádámnak.

Miután a pincér felveszi a rendelésüket, feszélyezett csend ereszkedik rájuk. Zoé mindenhova néz, csak Ádámra nem – ha megtenné, a fiú bizonyára szükségét érezné, hogy megszólaljon, márpedig a lánynak tetszik, hogy éppen semmiről sem beszélnek. Sőt, ha ez így maradna a vacsora végéig, akkor talán nem is lenne olyan rettenetes ez a randi.

Persze, végül is azért randiznak az emberek, hogy csendben üljenek egymással szemben és tömjék a fejüket – morogja magában a lány, és még épp sikerül visszafogni az ajkára kívánkozó gúnyos mosolyt.

Zoé úgy tesz, mintha szemügyre venné a barátságos, meghitt hangulatú éttermet – bár arra gondosan ügyel, hogy továbbra se nézzen Ádám szemébe. Szinte minden asztalnál ülnek, többnyire párok, bár akad egy-két család is. Igazából nincs a helyiségben semmi különleges, asztalok, székek, vintage hangulatú képek a falon, pasztellszínek, de talán épp attól, hogy nem hivalkodó, nem tolakodó, olyan kellemesen otthonos.

A lány csodálkozva veszi észre magán, hogy kezd ellazulni, pedig ez emberek között többnyire eleve kizárt. Talán a puhán áradó zene tehet róla. Zoé behunyja a szemét, és átadja magát a hangok leheletkönnyű érintésének. Varázslatos, ahogy a zongora lágy hangjai körülölelik és valamit elérnek benne, valami feszültséget és fájdalmat a lelke mélyén, és ez úgy hat rá, mint egy gyengéd simogatás.

Milyen zene ez? Zoé kinyitja a szemét, és ezúttal alaposabban körülnéz. Csak ekkor fedezi fel, hogy kicsit távolabb tőlük a sarokban – igazából majdnem vele szemben – egy zongora áll, ami előtt egy férfi ül. Egy férfi, aki őt nézi. Ahogy összefonódik a tekintetük, Zoé valami nagyon különös és furcsa dolgot érez, de hogy mit is pontosan, arról fogalma sincs. Talán csak zavarba jön az átható, őt fürkésző tekintettől.

Érzi, hogy pír kúszik az arcára, ezért lesüti a szemét, de aztán nem tud ellenállni, újra a férfira néz. A férfi sötét tincsei a homlokába hullnak, az arca karakteres, de az erőteljesen megrajzolt vonások teljesen kifejezéstelenek. Olyan a férfi, mintha festmény lenne, vagy még inkább, mintha egy rég elmúlt korokból véletlenül itt feledett bárzongorista, akinek az arcára kövült az idő, az idő, amelyből itt ragadt, ami azóta nélküle halad tovább, meghagyva őt olyannak, amilyen.

A férfi nem kapja el a tekintetét, közönyösen nézi őt, egészen olyan, mintha nem is látná. Talán tényleg nem – gondolja Zoé, hiszen ugyanúgy játszik tovább a zongorán, bár egyszer sem pillant a billentyűkre. De a zene nem bicsaklik meg, sőt, megtelik új színekkel, sötét, mély hangokkal, ami egészen olyan, mint valami borzongató, csábító suttogás.

Zoé teljesen megfeledkezik Ádámról, egészen addig, míg a fiú meg nem szólal. Eleinte alig fogja fel, mit beszél, a zongora hangjai nem akarják elengedni, de mikor elszégyelli magát, hogy ennyire semmibe veszi a fiút, végül sikerül magát kényszerítenie, hogy Ádámra koncentráljon.

A vacsora a lány számára unalmasan és feszélyezetten telik, gyakorlatilag minden téma, amit a fiú felvet, elég hamar ki is fullad. Ádám nem szokott olvasni, míg Zoé számára a könyvek jelentik a menedéket. A fiú szeret koncertekre járni, és olyan együtteseket emleget, akiket Zoé még hírből sem ismer. Ádám szereti a sorozatokat, míg Zoé kevéssé ismert filmekért rajong.

– Gyakorlatilag nincs bennünk semmi közös – állapítja meg hátradőlve Ádám a vacsora végén. A hangja csalódott és szomorú.

– Hát nem sok – motyogja Zoé, bár azért őt a tény, hogy teljesen eltérő az ízlésük, egyáltalán nem lepi meg, igazából ennek az ellenkezője az egyetlen, ami a mai este folyamán meglephette volna. Ádám az a tipikus népszerű és hangadó fiú, míg ő a szürke kisegér, de ezzel nincs semmi baj, szeret ilyen lenni.

– Tényleg nem érdekellek téged, ugye? – kérdi halvány mosollyal az ajkán a fiú.

– Ne haragudj.

– Semmi baj, túl fogom élni. De azért nem volt olyan rossz ez az este, nem?

– Nem, annyira nem – feleli Zoé nem túl meggyőzően, pedig igazából tényleg nem volt annyira rossz. Érdekes volt hallgatni a fiút, érdekes volt számára megtapasztalni, hogy mit jelent randizni, és igazából azt is, hogy milyen egy normális, korabeli fiúval együtt lenni, még akkor is, ha valójában egyáltalán nem illenek össze.

– Tudod, azért adhatnál esélyt az embereknek, hogy megismerjenek. Szerintem vicces vagy, és nagyon kedves.

Zoénak fogalma sincs, hogy mit lehetne válaszolni egy ilyen bókra, ezért csak megvonja a vállát. Persze, jó lenne, ha képes lenne esélyt adni, de egyszerűen nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Hogyan szoktak az emberek ismerkedni? Miért megy ez másoknak látszólag olyan könnyen? Vajon csak ő ennyire béna az ilyesmiben? Egyáltalán normális, hogy ilyen?

– Köszönöm – mondja végül Zoé, mert úgy érzi, Ádám választ vár.

– Nincs mit.

– Ugye... nem haragszol rám? – pillant Zoé a fiúra.

– Miért? – kérdez vissza Ádám értetlenül.

– Hát, három hónap hosszú idő...

Ádám felnevet.

– Aranyos vagy – közli. – Nem, nem haragszom, hiszen te már az elején megmondtad, tisztán és nyíltan, hogy ennek semmi értelme. Az én hibám, hogy nem hittem neked. De azért ne aggódj, az elmúlt három hónapom nem azzal telt, hogy folyton rólad álmodoztam.

– Ennek örülök.

Ádám mosolyog, és ezúttal Zoé őszintén mosolyog rá vissza. Örül, hogy ez a randi végül pontosan oda vezetett, ahová remélte, hogy vezetni fog. Így nem kell megbántania a fiút.

Ádám rendezi a számlájukat, felsegíti rá a kabátot, majd elindulnak kifelé. Zoé az ajtóból még visszanéz a zongoristára. A férfi mintha ezúttal is őt nézné, bár igazából elég messze vannak egymástól ahhoz, hogy Zoé ebben ne lehessen biztos.

Mikor bezárul mögöttük az ajtó, és a téli hideg elfojtja a zongora még éppen kiszökő hangjait, Zoé ürességet és csalódottságot érez. Mintha valamit elvesztett volna. Miért van rá ilyen mély hatással a férfi zenéje? Milyen darabot játszhatott? Meg kellene tudnia – végül is miért ne kérdezhetné meg?

Zoé zavartan megtorpan, és nem tudja eldönteni, hogy merjen-e visszamenni. De hát mit veszíthet? A férfi aligha fogja melegebb éghajlatra küldeni, végül is az étterem alkalmazottja, nem riaszthatja el a vendégeket...

A lány bocsánatot kér Ádámtól, ad valamiféle zavaros magyarázatot, de túl izgatott ahhoz, hogy igazán értelmesen fejezze ki magát, egy nagy hadarás és kuszaság lesz az egészből, a fiú azonban kedvesen fogadja, búcsút vesz tőle, és hagyja, hogy visszaforduljon az étterem felé.

Zoé nagy levegőt véve lép be a melegbe, a tekintete rögtön a zongoristára rebben, de a férfi ezúttal lehajtott fejjel a billentyűket figyeli. A lány szíve mégis gyorsabban kezd dobogni, bár igazából egyáltalán nem érti, miért – végül is csak egy kérdést szeretne feltenni. Igazából talán csak azért ilyen izgatott, mert egy idegennel készül szóba állni, és ez általában ilyen hatással van rá. Újabb nagy levegőt vesz, hátha kicsit megnyugszik, majd bátortalan léptekkel elindul a férfi felé...

***

Ricsi érzi a zenébe szökni a lemondástól nehéz szomorúságot, és ettől egy picit máris jobban érzi magát. Különös dolog ez, hiszen fogalma sincs, ki lehet az a lány, mégis volt benne valami, ami megfogta. Rögtön észrevette, ahogy belépett az étterembe. Véletlen, hogy pont akkor nézett fel, de aztán valamiért mégsem tudta levenni a tekintetét róla. Pár pillanatig a lány is felé nézett, aztán azonban a fiú, akivel érkezett, elvonta a figyelmét. Utána a lány egyszer sem pillantott rá, és bár ezt Ricsi nem érti, de hiányzott neki a lány tekintete. Sose látott még ennyire tiszta, ártatlan szempárt – és még csak nem is látta közelről. Vajon milyen lenne, ha közvetlenül a lány szemébe nézhetne?

Persze ez pusztán elméleti felvetés. Az a lány olyan fiatalnak látszik, hogy Ricsi meg meri kockáztatni, hogy akár még a lánya is lehetne. De azon nem tud változtatni, hogy elbűvölőnek találja, bár tulajdonképpen mindegy, aligha fogja újra látni.

Kár, hogy elment, jó érzés volt figyelni őt. Ritkán szólalt meg, főleg a fiú beszélt, de néha mosolygott. Igazán kedves, szép mosolya van a lánynak. És ahogy visszanézett rá, mielőtt kilépett volna az étteremből... Miért nézett vajon vissza?

Ricsi magával kapcsolatban nem kerget ábrándokat. Tisztában van vele, hogy erőteljes túlzás vonzó jelenségnek nevezni. Az arca mindig kifejezéstelen, amitől közönyösnek és érzéketlennek tűnik. Nem tehet erről, mindig is ilyen volt. Az egyetlen, ahol képes érzelmeket kifejezni, az a zene. Persze ettől még megéli az érzéseket, csak míg másokból valahogy utat találnak kifelé – egy mosoly, egy nevetés, szemöldökráncolás vagy elhúzott száj –, addig nála egészen egyszerűen bennrekednek. Ezért él kertes házban – muszáj zenélnie, és egy társasházban ezt a szomszédok nemigen díjaznák.

– Szabad ez a hely?

A vékonyka, bizonytalan hangra Ricsi meglepetten kapja fel a fejét.

A lány áll mellette. Kezével bizonytalanul int a zongora mellett álló asztal felé.

Így közelről még fiatalabbnak látszik, mint amennyinek Ricsi gondolta. Hány éves lehet vajon? És mégis mit keres itt?

Halványbarna szeme van, egészen különleges árnyalat. Ahogy várakozón oldalra biccentett fejjel nézi Ricsit, mintha világoszöld pontok csillannának benne.

– Részemről nem látok ott ülni senkit, ha te igen, azon nem nagyon tudok segíteni – feleli Ricsi. Száraz a hangja, de a lány meglepő módon elmosolyodik. Létezik, hogy ez a kislány képes értékelni az ő fanyar humorát?

– Oké, akkor zavar, ha leülök ide? – kérdi a lány nyíltan, továbbra is mosolyogva. Az ajka könnyű íve, az édes, tavaszt idéző rózsaszín magához vonzza Ricsi tekintetét. Vajon ha megcsókolná, tavaszíze lenne? A francba is, mi jut eszébe?

– Beszélni is fogsz hozzám? – kérdi Ricsi, és életében talán először hálás azért, hogy képtelen bármilyen módon kifejezésre juttatni az érzéseit. Ha képes lenne rá, most biztosan rekedtes lenne a hangja a vágytól, az arca pedig őszinte ámulatot tükrözne.

– Szándékomban áll – bólint a lány, és a mosolya még szélesebbre szalad. Ricsi határozottan úgy érzi, hogy gyilkos ez a mosoly.

– A barátod nem vár?

– Nem a barátom.

– Ugye nem most szakítottatok? Csak jelzem, tökéletesen alkalmatlan vagyok bármilyen szerelmi bánat végighallgatására, nem vagyok az az együtt érző típus, szóval, ha a vállamon akarod kisírni magad, nem a megfelelő...

– Nem volt a barátom.

– Ebben az esetben, ha tényleg nincs jobb dolgod, nyugodtan ülj le.

– Köszönöm.

Ricsi nézi a lányt, ahogy kibújik a kabátjából. Az éppen játszott dallamba magas hangok szöknek sorra egymás után, lepkeszárny-rebbenésnyi hangok, törékennyé, lággyá és tünékenyen áttetszővé színezik a zenét – ha az apró kristályokon megtörő napfénynek lenne hangja, az lehetne ilyen. Mint ez a lány. Varázslatos.

A lány leül, Ricsi pedig még mindig nézi őt. Ujjai nyomán a dallam elmélyül, borongóssá, sötétté árnyalódik, éjszakák ízétől megrészegült hangok, lassan rebbennek, lassan és vágyakozón...

Ricsi elfordul a lánytól. Veszélyes őt nézni. Olyasmit ébreszt benne, amit nem érezhet, legalábbis a lány iránt nem.

A zongora a lehetetlenről suttog. Olyan vágyról, amit nem lenne szabad érezni. Nincs értelme, Ricsi tudja. Nem is csak azért, mert ez a lány szemtelenül fiatal, bár kétségtelen, hogy ez az, ami a férfit a leginkább visszatartja, hanem azért is, mert ez a lány egészen biztosan szerelemre vágyik, márpedig Ricsi azt képtelen adni.

Ricsi egyszer összejött egy lánnyal. A lány nagyon szeretett beszélni, így aztán nem zavarta, hogy Ricsi viszont nem, a férfi pedig bármikor elhallgatta őt. Volt valami különleges árnyalat a hangszínében, ami a brácsa hangjára emlékeztette, ahogy pedig beszélt, az nem is beszéd volt igazán, hanem különös, merengős dallam.

Aztán a lány megelégelte, hogy Ricsi „érzéketlen tuskó" – Ricsi nem is hibáztatta ezért. Szorult belé annyi önkritika, hogy tudja, a lánynak igaza van – bár a lány, mikor ezt megmondta neki, csupán egy csikkekkel teli hamuzóval jutalmazta az őszinteséget, és sajnos még dühösen is egész jól célzott. Ricsinek napokig sajgott a feje.

Többet nem követte el azt a hibát, hogy kitartott volna bármilyen nő mellett. Beérte az egyéjszakás kapcsolatokkal. Igazából Ricsi néha eltöpreng azon, hogy kész csoda, hogy a teste a vágyat képes kifejezni, bár talán csak azért, mert az nem csupán érzés, hanem ösztönös reakció. Ezért igazából hálás, eléggé férfiatlannak érezné magát, ha nem működne odalent. De attól, mert ilyen jellegű gondjai nincsenek, még egyáltalán nem képes azt adni a nőknek, amit akarnak – kivéve persze, ha épp egyszerűen csak szexet akarnak. Viszont kétli, hogy ez a lány kapható lenne ilyesmire, úgyhogy okosabb, ha nem is gondol rá...

Ricsi már elfogadta, hogy ilyen. Egy időben próbált változni, de minden kísérlete szánalmas kudarcba fulladt, úgyhogy végül feladta. Egy-egy apróságot megtanult kifejezni, néha képes mosolyogni vagy épp összeráncolni a szemöldökét, de csak akkor, ha odafigyel. Vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni, szóval beletörődött abba, hogy a hiányosságai miatt magányosan fogja leélni az életét. De ha szerencséje van, a testvéreinek sok-sok porontya lesz, akiket pesztrálhat majd.

Bár ránézésre senki se mondaná meg, de Ricsi nagyon szereti a gyerekeket. A gyerekek ösztönösen érzik, hogy nem olyan érzéketlen, mint amilyennek tűnik, így aztán nem találják furcsának, és még halálra se rémülnek tőle.

Pár évvel ezelőtt, amikor még építkezéseken dolgozott, egy nyáron az egyik fickó majdnem minden nap magával hozta a kisfiát. A gyerek valamiért kiszúrta magának Ricsit, járt a nyomában, figyelte őt, aztán egy ebédszünet alatt fogta magát, felmászott az ölébe, majd elkezdte gyurmázni az arcát. A gyerek apja halálra váltan szólt rá, hogy hagyja békén Ricsit, de Ricsi csak intett, hogy őt aztán nem zavarja a kis srác. Igazából aranyosnak és szórakoztatónak találta a gyereket, aki feltehetően ugyanígy lehetett Ricsivel, ugyanis az apjára ügyet sem vetve tovább játszott a férfi arcával. Mosolyba igazította a száját, aztán vicsorba, majd nagyokat kacagva mindenféle arckifejezést „rajzolt" rá, Ricsi pedig hagyta.

A kölyök ezután egész nyáron rajta csüngött, beszélt hozzá, kérdezgette, és a legkevésbé sem zavarta, ha Ricsi szűkre mérten vagy épp gúnyosan válaszolt. Igazából a kis srác mindent viccesnek talált, amit Ricsi mondott – így is hívta, azon a nyáron ő volt a Vicces bácsi, bár ennek az iróniáját valószínűleg csak ő és a gyerek értette, az építkezésen dolgozó többi fickó ezt képtelen volt felfogni.

– Mi ez, amit játszol?

Ricsi kiszakad az emlékei közül, de az ujjai önkényesen tovább mozognak. Ezúttal játékos és kedves a dallam, nyárral és gyereknevetéssel teli.

– Nem tudom – feleli Ricsi, de nem néz a lányra.

– Nem értem.

– Csak játszom, ami jön.

– Ami jön?

– Érzéseket, hangulatokat... ami jön.

– Például most mit játszol?

Ricsi a lányra néz, és az ujjai megszelídülve, elmélázva lépnek egyik billentyűről a másikra.

– A mosolyodat.

A lány kicsit elpirul és lehajtja a fejét. Zavarban van, látszik rajta. Talán annyira fiatal, hogy ahhoz sem szokott hozzá, hogy bókoljanak neki.

– Olyan vagy, mint Ezerkilencszáz – kukucskál fel rá a lány a hosszú szempillák alól.

– Tessék? – Ricsi nem vonja össze a szemöldökét, de ha nem kötné le annyira a figyelmét a lány, talán megtenné. A szemöldök összevonás egészen jól megy neki.

– Az óceánjáró zongorista legendája. Nem láttad? – kérdi kedvesen a lány, aztán megvonja a vállát. – Pedig az a film akár rólad is szólhatna. Jó, mondjuk, nem teljesen, de... mindegy, nézd meg, ha érdekel.

– Jó. Meg fogom nézni.

– Helyes – mosolyodik el a lány, aztán kicsit lejjebb csúszik a széken, behunyja a szemét, és hallgatásba merül. Ricsi sajnálja, hogy nem beszél tovább, mert a hangja esősusogást idéz fel benne, és a férfi szereti hallgatni az esőt.

Ricsi nem kapja el a tekintetét a lányról, most úgyse számít, a lány nem látja, hogy nézi őt. Ezúttal nemcsak az arcán simít végig a tekintete, hanem továbbfutva a nyaka kecses ívén, aztán lassan emelkedő-süllyedő mellkasán – pici, formás melle van a lánynak... Vajon milyen érzés lenne, ha nemcsak a tekintetével érinthetné? Milyen lenne, ha megcsókolhatná?

Ricsi kényelmetlenül feszeng a zongoraszéken. Mi a fene ütött belé? Ő, aki alapvetően büszke arra, hogy sosem veszti el a fejét, most gondolatban szégyentelenül vetkőzteti meztelenre ezt a lányt, akit nem is ismer. Nincs ez így rendben...

– Megnyugtat, ahogy játszol.

A férfi majdnem felnevet. Az jó, ha a lány nyugodt, legalább kettőjük közül az egyikük az...

– Mitől vagy nyugtalan?

A lány nem válaszol rögtön. Leheletnyit összeráncolja a homlokát – talán azon töpreng, elmondja-e egy idegennek, ami bántja.

– Nyáron... elvesztettem az édesanyámat – mondja a lány, a hangja tele van fájdalommal. – Előtte... előtte elmondta, hogy akit az apámnak hittem, nem az igazi apám volt. Ő sem él már. Rokonaim sincsenek. Csak az a férfi, aki az igazi apám.

– Találkoztál vele?

– Nem, de tudom, ki ő, csak... félek meglátogatni. Talán nem hisz majd nekem, vagy ha mégis, akkor sem leszek más számára, mint egy idegen. Én... szeretném őt megismerni, csak... csak lehet, hogy ő nem akar engem. Hónapok óta próbálom magam rávenni, hogy elmenjek hozzá...

– Tudod, a helyedben nem várnék sokáig – szól közbe Ricsi, talán csak azért, mert olyan elveszettnek tűnik most ez a különös, szomorú kislány, ő pedig nem örül, hogy ilyennek látja.

– Miért?

– Mert az elveszett időt semmi sem adja vissza.

– Tapasztalat?

– Nem. De... – Ricsi egy pillanatra megakad, aztán úgy ítéli meg, hogy semmi baj nem lehet abból, ha megoszt magáról valamit a lánnyal, végül is elég csekély az esélye, hogy újra találkozzanak. – Édesanyám fiatalon szerelmes volt egy férfiba, aztán elszakadtak egymástól. Negyven év telt el, és most össze fognak házasodni. De az a negyven év már elmúlt.

Ricsi tudja, hogy sután fejezi ki magát, hogy nem igazán azt mondja, amit szeretne, de mégis hogy mondhatná el, hogy mennyire más most az anyja, hogy kivirult, hogy boldog? Hogy mondja el, hogy ennek ő mennyire örül? És hogy mondhatná el, hogy mennyire sajnálja a negyven évet, amit az anyja a férfi nélkül élt, akit szeretett? Hogy mondja el, hogy az anyja arcán látja az időt, ami elmúlt? Hogy az idő mindig múlik – könyörtelenül és megállíthatatlanul?

Ricsinek nincsenek szavai, ezért azt teszi, amihez ért. Eljátssza mindezt a lánynak, és ahogy a lány még mindig behunyt szemmel hallgatja őt, ahogy az arcán érzelmek suhannak át, úgy érzi, hogy a lány megérti, mit is akar most kifejezni.

Ahogy elfogynak a hangok, Ricsi könnyedebb, vidámabb dallamra vált. Ezúttal örömöt játszik. A lány elmosolyodik, aztán kinyitja a szemét. Ricsi szíve nagyot dobban, mikor újra összefonódik a tekintetük. Miért van rá ilyen hatással ez a lány? Hiszen olyan kis fiatalka, annyira ártatlannak tűnik...

– Azt hiszem, igazad van – jelenti ki a lány. – A két ünnep között meglátogatom apámat.

– Miért vársz addig? Ha még előtte megkeresed, talán már az új családoddal tölthetnéd az ünnepeket.

– Nem akarok betolakodni senkinek az életébe – rázza meg a fejét komoran a lány. Látszik rajta, hogy tényleg így gondolja, és ettől Ricsi közel érzi magához. Talán mindketten „magányos farkasok", inkább vannak egyedül, minthogy mások terhére legyenek. Furcsa, hogy míg itt van ő a maga érzéketlen sötétségével, addig ez a lány első ránézésre csupa fiatalság és szín, és talán mégis több közös van bennük, mint azt a férfi gondolta volna.

– Az is lehet, hogy örülnének neked.

– Átgondolom majd – mondja a lány megfontoltan.

– Nem hiszem, hogy egyedül kellene ünnepelned idén karácsonykor – jegyzi meg Ricsi, és bár szeretné, ha valamiféle biztatás vagy megértés lenne a hangjában, de hiába, teljesen közömbösen cseng, mintha neki igazából teljesen mindegy lenne. Pedig nem az, ami kicsit zavarba is ejti.

A lány szomorkásan elhúzza a száját és megvonja a vállát, de egyébként nem reagál a szavakra.

– Minden este itt vagy?

– Nem, csak péntekenként és szombatonként – feleli Ricsi. Ha tehetné, persze minden este itt lenne, de hát még csak nem is ebben a városban lakik. Ez itt a titkos élete, senki sem tudja, aki közel áll hozzá, hogy minden hétvégéjét egy másik városban tölti, bár ezt a lánnyal felesleges közölnie.

– Eljöhetek hozzád máskor is?

Ricsit meglepi a kérdés. Miért akarna ez a lány vele lenni? Egészen biztos benne, hogy nem vonzalomból, kizárt, hogy egy ilyen fiatal lány bármit is láthatna egy olyan férfiban, mint amilyen ő. Ha mégis, azt Ricsi már észrevette volna, többnyire egészen jól olvas az emberek arckifejezéseiben – talán azért, mert mikor próbált megváltozni, gondosan tanulmányozott mindenkit, aki éppen a környezetébe került.

– Figyelj, ha nem akarod, mondd meg nyugodtan, nem fogok sírva fakadni – jegyzi meg a lány gúnyos mosollyal az ajkán. Ricsi belül nevet – nem tehet róla, tetszik neki ez a lány. Csupa ellentmondás: a kedvessége, a nyíltsága, a törékenysége és most ez a gúny... Elképesztő.

– Nem, nem erről van szó, csak megleptél.

– Miért? – pillant rá értetlenül a lány.

– Többnyire senki sem keresi szívesen a társaságomat.

– Az enyémet se.

Nézik egymást, megértéssel és Ricsi úgy érzi, hogy valamiféle épp csak megrezzenő kötődéssel. Tudja, hogy azt kellene mondania, hogy jobb lenne, ha nem jönne többet, hogy nem akarja látni, de... hát, igen, akarja.

– Én itt leszek – mondja végül Ricsi.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

A lány feláll. Ahogy felkapja a kabátját, felcsúszik kicsit a fehér felsője, és elővillan a hasa. A lány bőre puha-fehér, és a köldöke csábítón incselkedő, Ricsi önkéntelenül megrándul, ami szokatlan, hiszen soha, semmilyen érzés nem szökik ki a testéből, most pedig a vágy, hogy belecsókoljon abba a kis mélyedésbe, mégis végigfutott a testén... Lehetséges ez?

– Akkor... szép estét neked! – köszön el tétován a lány.

– Neked is...

A lány még egyszer rámosolyog, aztán elindul. Az ajtóból ezúttal is visszanéz, int felé, majd kilép a hidegbe. Ricsi dermedten bámul utána. A zenébe halvány hangok szöknek, és a férfi csak akkor veszi észre, hogy az ajka nem úgy áll, ahogyan szokott, mikor megérzi a zongora hangjaiban a mosolyt...