Nem vagyok egy kimondottan szép nő. Nem vagyok az a típus, aki ha belép egy zsúfolt helyre, a férfiak felkapják a tekintetüket. Nem vagyok ilyen. Mégis, van bennem valami, valamiféle kisugárzás, ami azért megkarcolja a lelküket. Nem akarom és nem is irányítom. És sosem gondoltam, hogy baj is lehet belőle.

Vince. A szőke szépfiú, igéző kék szemekkel.

Amikor kimondtam, hogy nem akarok vele többet találkozni, nem is vette nagyon a lelkére. Legalább is akkor úgy tűnt.

Úgy hat hónappal később mégis felhívott.

– Képzeld, itt ülök a Daubnerben, és még mindig van az a Moscauer, amit annyira szerettél! Persze, tudom, butaság, és ne is haragudj, hogy zavartalak. Csak úgy eszembe jutott – mondta a telefonba. És lehetett volna rá ezért haragudni? Hogy a kedvenc cukrászdámban ülve a kedvenc süteményemről eszébe jutottam? Hát persze hogy nem. 

Kedves volt.

Teltek-múltak a hetek, nem fordítottam túl nagy figyelmet erre a telefonhívásra. Egyik reggel Áfonyával, a hosszú szőrű csivavámmal sétáltam a közeli parkban, akit Vince egyébként ki nem állhatott, míg egy párt alkottunk. Először csak egy másik csivavára lettem figyelmes. Az ember könnyebben felfigyel az övéhez hasonló kutyákra. Aztán észrevettem a gazdáját is. Eltéveszthetetlen nyúlánk alakját, szőke haját, ahogy a rásütő naptól szinte világított. Igyekezett nagyon úgy tenni, mint aki meg sem látott. Elengedtem Áfonyát. Persze egyből az ismeretlen kutya felé rohant.

– Helló Vince! Nem is tudtam, hogy érdeklődsz a kutyák iránt – szólítottam meg, ahogy közelebb értem hozzá, és az egymással ismerkedő kutyákhoz.

– Ó, helló! – nézett fel rám meglepetten, és megajándékozott egy vonzó mosollyal. 

Még mindig nagyon helyes fiú volt, és ebben a percben szinte nem is értettem, hogy miért szakítottam vele. Ahogy így álltunk a békés reggeli parkban, a napsütésben, és belemélyedtem a szép kék szemeibe. Mindig úgy éreztem, hogy olyan mély a tekintete, mint egy sötét óceáni örvény, mely beszív és elragad.

Aztán eszembe jutottak a féltékenykedései, az hogy szinte ki akart sajátítani magának. Jól döntöttem – ráztam fel magam Vince bűvköréből. Megvan nekem a magamhoz való eszem, nem hagyom, hogy egy mérgező kapcsolat rátelepedjen az életemre.

– És... mi újság veled? – kérdezte tétován.

– Ó, hát semmi különös. Minden a szokásos, ugyanaz a munkahely, ugyanaz a kutya. De látom nálad történtek változások. Egy csivava, tényleg?

– Hát igen. Pedig nem voltam egy kutyabolond – túrt kezével a szőke tincsei közé. – De megláttam, és nem tudtam otthagyni. Majdnem olyan, mint a tied.

Letekintettem a két, éppen egymást szagolgató kutyára. Tényleg. Még a nyakörvük is egyforma volt.

– Nahát, még a nyakörvük is egyforma – jegyeztem meg Vincének.

– Valóban? – nyitotta csodálkozásra a szemeit. – Lehet, hogy valami tudat alatti választás volt, mert... nem is emlékeztem, hogy Áfonyának is ilyen van, egyszerűen csak illőnek találtam hozzá! – nevetgélt zavarában. 

Még váltottunk pár mondatot, aztán kedvesen elköszöntünk egymástól. Egyáltalán nem hagyott bennem rossz érzést a találkozásunk, sőt, szinte barátságosabbnak és vidámabbnak láttam, mint a kapcsolatunk alatt bármikor. Épp csak a kutyaválasztását találtam furcsának.

Véletlen találkozásunk után eltelhetett egy hónap, vagy talán kettő is. Este volt, éppen a redőnyt készültem lehúzni. Egy idegesen sétáló alakra lettem figyelmes, aki a lakóház előtt le- föl rótta a köröket. Amikor belépett a közvilágítás fényébe, felismertem. Vince volt.

– Mi a francot keres itt?

Ösztönösen cselekedtem, amikor lementem hozzá. Zaklatottnak tűnt, valaki olyannak, akinek segítségre van szüksége. És mivel én egy rendes lány vagyok, lementem hát neki segíteni.

– Ó, de jó, hogy itt vagy – sóhajtott fel, ahogy meglátott. De az arcáról nem tűnt el a feszültség.

– Mi a baj, Vince? Miért vagy olyan ideges?

– Ezt elrejtenéd nekem? – nyomott a kezembe egy kartondobozt.

– Mi van benne? Én nem akarok semmibe se belekeveredni...

– Kérlek... – nézett rám esdeklő tekintettel, és megragadta mindkét karomat. Kék szemeiben olyan ijedtség csillant, hogy megsajnáltam.

– Jól van, pár napig vigyázok rá. De igyekezz minél hamarabb eltüntetni tőlem.

– Köszönöm – rebegte. – A te érdekedben, jobb ha nem nyitod ki! – tette még hozzá, majd eltűnt a sötétben.

Persze hogy kinyitottam. De nem kellett volna.

Egy Sig Sauer P-226 feküdt benne. Szinte meghűlt bennem a vér, gyorsan visszanyomtam rá a doboz tetejét, majd a ruhásszekrényem legmélyére süllyesztettem. Nagyon reméltem, hogy Vince hamar elviszi innen. Feszélyezett a tudat, hogy egy pisztoly lakik velem együtt. Hogy egy fegyvert rejtegetek, amit ki tudja, Vince honnan szerzett. Csak remélni tudtam, hogy semmilyen bűntényben nem vett részt.

Csöngettek. 

Az álmom nehezen oszlott szét. Hirtelen nem is tudtam, hogy valóságosan hallottam-e a kapucsengő hangját, vagy csak a félig alvó agyam szórakozott velem. Nem szoktak az éjszaka közepén meglátogatni. Kibotorkáltam az ajtóhoz, hogy a kapucsengő kijelzőjén megnézzem, ki zaklat éjnek évadján. Az apró képernyőn felismertem Vince fejét. Bizonyára a nálam hagyott csomagja lett neki hirtelen sürgős. Nem kellett volna kinyitnom az ajtót. De azt akartam, hogy a nyomorult fegyverét végre elvigye innen, így beengedtem. Megviseltnek tűnt. Szeme karikás volt, mint aki napok óta nem aludt, az arca vékony és sápadt, mint aki nem is igen evett. Az egész testéből kellemetlen feszültség sugárzott.

– Hol van? – kezdte köszönés nélkül.

– A pisztoly? – kérdeztem kábán, mert feltételeztem, arra gondol.

– Nem. Az új pasid. Itt van? – dörrent rám.

– Nincs. De honnan tudsz róla? – lepődtem meg. Mert valóban volt egy új férfi az életemben, de még nagyon friss volt a kapcsolat, talán egy hete, ha jártunk.

– Gyorsan, add ide a Sig Sauert. Szükségem van rá – sürgetett, az előző témát rögtön figyelmen kívül is hagyva.

Zavartan odaléptem a szekrényhez, hogy kivegyem a dobozt. Épp csak kinyitottam az ajtót, mikor Vince a kezével visszanyomta azt. Maga felé fordított. De olyan hirtelen mozdult, hogy nekihanyatlottam a szekrénynek.

– Mondd, hogy nem szereted annyira, mint ahogy engem – suttogta az arcomba.

– Vince, én...

– Nem szerethetsz mást – lihegte a nyakamba, és testével szinte nekipréselt a szekrényajtónak. Nyelvével végignyalt az arcomon. 

Összerándultam, és elfordítottam a fejem. Vince a jobb kezével erősen megragadta az állam, és visszarántotta az arcomat maga felé. Erőszakos csókot nyomott a zárt számra. Én menekülni akartam, eltolni magamtól. Két tenyerem nekifeszült a mellkasának. Hiába. Erősebb volt. Rugdalózni és kapálózni kezdtem. Vince megragadott, és az ágyra lökött. Mintha a rugók löktek volna vissza, úgy pattantam fel, a dühöm erőt adott.

– Ne érj hozzám! Nem hiába szakítottunk, te féleszű állat! – ordítottam felé.

Vince tekintete elsötétült, és fenyegető határozottsággal lépett felém. Nem voltam elég gyors. Mielőtt elérhettem volna a szobaajtót, belemarkolt a hajamba, és annál fogva visszarántott.

– Ne is reménykedj, te hálátlan szuka! – fröcsögte.

A hajamat szorítva térdre kényszerített a lábai előtt.

– Nem akarok tőled semmit, hagyj már békén! – zokogtam.

A homlokomhoz szorította a fegyvert. Minden szót kínnal morzsolt ki a fogai közül:

– Ha az enyém nem lehetsz, nem leszel senkié...

Térdelő helyzetemből néztem fel rá, tekintetem az övébe fúródott, és az elszántság, amit láttam benne, félelmetes volt.

– Kérlek, Vince, beszéljük meg... biztosan nem ezt akarod... biztosan találunk rá megoldást!

Egyáltalán nem érdekelt a pálfordulásom, hogy az előbb még ordítottam vele, most meg sírtam, könyörögtem neki. Próbáltam megérinteni, de a homlokomra támasztott fegyverrel és a hosszú karjaival annyira távol tartott magától, hogy nem értem el. Kínlódva nyüszítettem tehetetlenségemben.

Vince nem válaszolt, csak komor arccal figyelte a vergődésemet. Kibiztosította a fegyvert. 

Páni félelem öntött el. Éreztem, ahogy vér tolul az agyamba, ahogy összeszorul a gyomrom. Ahogy gyorsabban kezd verni a szívem és kapkodni kezdem a levegőt. A menekülési ösztön eluralkodott rajtam. Futni akartam, rohanni ki ebből a nyomorult világból.
Az ijedtség a tarkómon bizsergett, minden szívdobbanásom majd szétvetette a dobhártyámat. A félelmem, mint egy kakofonikus hangzavar, úgy töltötte be az agyamat. Az arcomon patakzott a könny, néma grimaszra torzult a szám.

Láttam, ahogy Vince pupillája egy pillanatra összeszűkült a ház előtt elhaladó autó reflektor fényétől. Láttam az őrülettel határos dühöt a tekintetében.

És akkor hirtelen csend lett bennem.

Olyan mélységes csend, hogy már nem hallottam a saját testem dübörgő hangjait, már nem ért el a fülemig a város zaja sem.

Csak Vince megremegő, elszánt zihálását hallottam, ahogy lassan beszívta és kifújta a levegőt, és ahogy az ütőszeg hozzácsattant a töltényhez.