„Megfogadjuk hát, hogy megmaradunk a mi külön világunkban?"

– Egyfolytában jelez a telód, e-mailed jött – jelenti be Gréta a szokott lelkesedésével, amint Jázmin belép az ajtón. Gréta idősebb nála, de ezt senki nem mondaná meg, a fiúsan rövid haja és az alacsony termete, valamint csontfehér arcbőre és ártatlanul nagy szeme miatt kislányosnak tűnik, amire csak rásegít az öltözködése. Ma például fehér, fekete mancsnyomokkal teli felsőt és bő, a lábfejénél gumis, rózsaszín nadrágot visel. A szemüvege mögül csillogó szemmel, kíváncsian bámulja Jázmint, ami akár gyanús is lehetne, de Jázmint leköti, hogy ne mutasson semmilyen reakciót.

– És? – kérdez vissza közönyösnek szánt hangon. Reményei szerint sikerül higgadtnak és hűvösnek maradnia, nem akarja, hogy az árgus szemmel figyelő kollégák lássák, hogy mennyire izgatott lett pusztán annyitól, hogy valaki írt neki. Igazából nem is kellene, hogy ennyire izgatott legyen, sőt, nem is akar így érezni, a szíve azonban erre fittyet hányva mégis hevesen kalapál, és arra sarkallja, hogy rohanjon a gépéhez, és nézze meg, Ádámtól jött-e az e-mail. Az áruló szíve majd' elalél a lehetőségtől, hogy talán a férfi írt. Áruló, ostoba szív.

Jázmin csak azért sem lép gyorsabban, mint egyébként lépne, és amikor leül az asztalához, csak azért sem kattint a böngészőre, inkább az asztalára halmozott kimutatásokat veszi maga elé.

– Nem nézed meg? – kérdi Gréta óvatosan, ahogy közelebb lép az asztalához.

Jázmin értetlenül felnéz. Mióta képezi érdeklődés tárgyát az ő bármilyen e-mailje?

– Nem.

– De lehet, hogy ő írt – vigyorodik el Gréta, erősen megnyomva az „ő"-t, és Jázmin elátkozza magát, amiért reggel kávézás közben volt annyira bolond, hogy Gréta izgatott unszolására beszéljen Ádámról. Ha tehette volna, letagadja, hogy bármi is van köztük, de Gréta nem hagyta magát, közölte, hogy amikor táncoltak, „érezte áradni a szexuális feszültség szikráit", és nem akarta elhinni, hogy nem volt folytatás. Jázmin végül igencsak vázlatosan (konkrétan tőmondatokban, és Gréta kérdéseire adott kelletlen igen-nem válaszokkal) beszámolt arról, hogy mi történt a hétvégén, vagy legalábbis, hogy nagyjából mi történt, mindent azért nem árult el, többek között azt sem, hogy Ádám az ágyában töltötte az éjszakát. Ez határozottan olyan információ lenne, amitől Gréta vérszemet kapna.

– Van neve is, Ádám – morogja Jázmin, és nem hajlandó megnyitni az e-mailt.

Épp elég, hogy egész vasárnap mást sem csinált, csak a férfira gondolt. Akárhogy igyekezett, nem tudott másra gondolni, pedig tényleg nagyon igyekezett. De hiába, még a családi mozizás sem kötötte le, pedig az első filmnél ő volt soros, és direkt olyat választott, ami látványos és érdekes, remélve, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy elterelje a figyelmét. Tagadhatatlanul alulértékelte Ádám rá gyakorolt hatását. Bár azért az szerencse, hogy a második filmet nem Evelin választotta. A húga rajong a romantikáért, Jázmin az általa választott filmek végén mindig úgy érzi magát, mintha vattacukor-ízű, ragacsos-rózsaszín ködben fuldokolna, és ez ki tudja, mire ragadtatta volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy a második filmnél nem hozta le a laptopját – csak a biztonság kedvéért. Bár az szánalmas, hogy arra fogta, utána akar nézni az Irina által választott film alapjának. Nem mintha nem látta volna már ezerszer azt a filmet, és nem mintha nem nézett volna már utána az eredeti sztorinak – kevesen tudják, de Jázmin rajong az állatos filmekért. Valahol a Szabadítsátok ki Willyt! környékén teljesen elveszett.

Csak ült az egyik fotelben, a film helyett a képernyőt bámulta (nem, a szuggerálta helyesebb kifejezés), és amikor Ádám végre írt, megszűnt körülötte a világ. Csak a férfi sorai léteztek, semmi más.

– Ugyan már! – noszogatja Gréta. – Csak egy e-mail.

Nem, ha elolvassa, már nem csak egy e-mail lesz, mert bármit is írt Ádám (ha ugyan ő írt), úgyis válaszolni fog rá, mert lehetetlen, hogy ne válaszoljon, mikor alig várja, hogy újra a férfival lehessen, és az e-mailezés legalább valamiféle kapcsolat. Ha viszont ő válaszol, Ádám is fog, és akkor aztán alig lesznek képesek abbahagyni – pont, ahogyan tegnap este.

– Nem fogok munkaidőben flörtölni, főleg nem e-mailben.

– Azzal a szervizes fickóval is flörtöltél a múltkor – ellenkezik Gréta.

A fenébe, ez igaz. Jázmin erről megfeledkezett. Az a pasi nagyon helyes volt, és nem rejtette véka alá az érdeklődését, neki pedig ez nagyon imponált, így aztán egyik dolog követte a másikat...

– Vele mást is csináltam – vágja rá Jázmin. – Bár azt már nem munkaidőben – teszi hozzá az igazság kedvéért. A flört hagyján, de biztosan nem szexelne munkaidőben, és nem azért, mert ezt nyilván senki sem nézné jó szemmel, hanem azért, mert őszintén hiszi, hogy fontos, amit csinálnak. Épp ezért nem nyithatja meg az e-mailt – ha tényleg Ádám írt, minden másról megfeledkezne, így is épp elég nehéz, hogy jelen legyen, és ne az Ádámmal kapcsolatos emlékei közt bolyongjon.

Jázmin néha azon kapja magát (igazából gyakrabban, mint néha, de ezt nem hajlandó beismerni), hogy csak mered maga elé (valószínűleg úgy, mint egy szédült holdkóros), és mosolyog (feltehetően ábrándosan, bár legalább nem sóhajtozik epekedőn). Fogalma sincs, ezt hogyan is kellene kezelnie, mert soha nem élt még át hasonlót. Olyan, mintha Ádám folyamatosan vele lenne. Jázmin akaratlanul elképzeli, hogy mire mit mondana a férfi, azon gondolkodik, hogy bizonyos témákról mi lehet a véleménye, aztán pedig máris azon töpreng, hogy mit csinálhat éppen.

– Ugye tudod, hogy ma igazából szabadságon is lehetnél? – szólal meg Gréta keresztbe font karral. – Többet dolgozol, mint bármelyikünk, ha most tartasz pár perc szünetet, senki nem fog érte elítélni.

– Nem azon van a hangsúly, hogy más elítélne – mondja halvány mosollyal Jázmin –, hanem azon, hogy én nem tartom helyesnek.

– Akkor legalább ezt írd meg neki, hogy ne gyötrődjön. Ha csak feleannyira van készen, mint te, már akkor se lennék a helyében – kuncog Gréta.

Jázmin válaszul csak a szemét forgatja, aztán megadón bólint – inkább, minthogy ezt a beszélgetést tovább folytassa. Gréta a győztesek elégedettségével visszavonul a saját asztalához, Jázmin pedig remegő kézzel kattint, és már attól zakatolni kezd a szíve, hogy meglátja Ádám nevét. Nagyot sóhajt (nem, még mindig nem epekedőn), remélve, hogy ezzel lecsitíthatja kicsit a lelkében rajzó izgalmat, aztán megnyitja az e-mailt.

Arra gondoltam, ma délután, ha végeztél a melóban, kísérletet tehetnénk arra, hogy felülmúljuk az első randinkat. Igen, jól sejted, most épp randizni hívlak, csak bénán csinálom. Igazából szerettelek volna meglepni, csak fogalmam sincs, szereted-e a meglepetéseket (azt gyanítom, nem), ezért letettem arról a szándékomról, hogy elraboljalak, pedig lehet, azt jobban csináltam volna.

Jázmin ajkára boldog mosoly rebben, és mielőtt egyáltalán esélye lenne arra, hogy egy kis önmérsékletet kényszerítsen magára, már rá is kattint a válaszra.

A szőke hercegek nem mennek át banditába, hogy ártatlan (jó, jelen esetben kevéssé ártatlan) hölgyeket raboljanak (hm, igazából rám a hölgy sem kifejezetten illik, ha tekintetbe vesszük, milyen kreatívan tudok káromkodni), de a randi gondolata tetszik. Mit terveztél?

Jázmin elküldi a levelet, aztán az órára pillant. Nemsokára ebédidő, ha kihagyja az ebédet, akkor most fél órát lelkiismeret-furdalás nélkül e-mailezhet. Elrágcsál egy almát, azzal kihúzza addig, míg haza nem ér, mielőtt pedig Ádámmal találkozna, gyorsan eszik valamit, kivéve persze, ha Ádám megint vacsorát tervez – bár Jázmin ezt kétli, a férfi sokkal eredetibb annál, minthogy másodszor is ugyanazt süsse el.

– Kihagyom ma az ebédet – szólal meg Jázmin Grétára pillantva.

– Ugye tudod, hogy ez egészségtelen?

Jázmin válaszul megvonja a vállát. Lehet, hogy egészségtelen, de határozottan megéri. Visszafordul a monitor felé, de Ádám még nem válaszolt, úgyhogy visszább görget, és megkeresi azt az e-mailt, amivel tegnap késő délután elindult a levél-lavina.

Be kell vallanom valamit, talán már reggel kellett volna, de nem volt hozzá merszem. Felébredtem hajnalban (pedig máskor olyan mélyen alszom, hogy még az ébresztőóra hangjára is alig tudok felkelni), és néztelek. Arra gondoltam, hogy álmában milyen végtelenül kiszolgáltatott és védtelen az ember. Hogy olyankor nincs tettetés, nincs hazugság, nincsenek álarcok. Boldog voltam, hogy melletted lehetek, hogy engeded, hogy így lássalak. A füledbe súgtam, hogy nagyon kedvellek, de nem ébredtél fel, csak elmosolyodtál, és kicsit szorosabban hozzám bújtál. Abban a pillanatban úgy éreztem, nincs senki, aki nálam szerencsésebb lenne.

Haragszol?

Jázmin most is úgy érzi magát, mint amikor először olvasta ezeket a sorokat (pedig azóta jó párszor újraolvasta már). Forróság önti el, és zavarban van. Lopva felnéz, de szerencsére senki nem foglalkozik vele, úgyhogy felkönyököl az asztalra, megtámasztja az állát, és a tekintetét ismét Ádám sorainak adja.

Furcsa, hogy a férfi mennyire könnyen hámoz le róla minden védőréteget – türelmesen, egyesével, alaposan. A szavaival eléri, hogy ő is maradéktalanul őszinte legyen hozzá, talán tegnap is ezért válaszolt olyan nyíltan.

Megleptél. Tényleg. És azt hiszem, zavarban vagyok. Elég valószínű, mert Leó épp az imént jegyezte meg roppant kajánul, hogy sose látott még elvörösödni. És látod, amilyen bolond vagyok, ezt még el is árulom neked – ezért veszélyes ez az e-mailezés. Veszélyesen őszinte vagyok hozzád. Mintha ezt itt egy másik világ lenne. Igazából talán veled lenni egy másik világ. Egy olyan világ, ami mintha nem is lenne valóság, melletted mégis az. Ez elég nagy ostobaság, nem?

Nem, nem haragszom, igazából jólesik, bár meglep, amit írtál. Sőt, ha nem te írtad volna mindezt, azt mondanám, hazugság, így azonban kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy tényleg így reagáltam. Szóval álmomban elárultam magam, úgyhogy akkor most, hogy ébren vagyok, akár el is mondhatom, hogy én is nagyon kedvellek. És lehet ugyan, hogy korábban mindent megtettem azért, hogy távol maradjunk egymástól, de örülök, hogy nem adtad fel. Tényleg örülök, pedig mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki igazán megismerne, az kiszolgáltatottá tenne, de veled nem érzem ezt. Tudod, ha jobban belegondolok, olyan vagy nekem, mint a kő, amit adtál.

Jázmin még most elolvasva sem érti, hogy volt bátorsága elküldeni ezt az e-mailt, de megtette. Csak írta, ami jött, és egyszerűen elküldte, ami teljességgel felfoghatatlan, legalábbis, ha abból indul ki, hogy általában megfontoltan cselekszik és nem szokott kapkodni.

A mobilja e-mailt jelez, Jázmin észre sem vette, hogy a levelezőrendszer alján is megjelent az új üzenet érkezése. Gyorsan lejjebb görget, és a tekintete máris mohón Ádám új üzenetére tapad.

Állítottam valaha is olyasmit, hogy szőke herceg lennék? :)

Ha van kedved, csónakozhatnánk a tavon. Érted mehetek, vagy ha úgy jobb szeretnéd, jöhetsz te is. (Nem hiszem, hogy díjaznád, ha teljesen hozzám lennél kötve, úgy gondolom, akár akaratlanul is, de úgy éreznéd, hogy ezzel kicsit megfosztalak a szabadságodtól, és ezt nem szeretném, bár azért hozzá kell tennem, örömmel mennék érted, mert akkor az utat is együtt tölthetnénk, de megértem, ha inkább egyedül jönnél.)

És mielőtt romantikával vádolnál, elárulom, hogy a csónakban csak ketten leszünk, ketten egy tó közepén, elrejtve a figyelő tekintetek elől, és én gátlástalanul visszaélek majd a helyzettel, amiért, ha akarsz, belökhetsz a tóba. Ez már biztosan nem lenne túl romantikus. :)

Jázmin úgy kuncog, mintha legalábbis valami huncutságot művelő óvodás lenne. Mikor rajtakapja magát, megilletődve felnéz, de az iroda teljesen üres. Fogalma sincs, mikor mentek el a többiek ebédelni, nem vette észre, de hálás azért, hogy nincsenek itt.

Körülbelül fél ötre érek haza. Igazság szerint én is örülnék, ha együtt töltenénk az utat is, de jobb szeretnék én vezetni. Zavarna?

Alig várom, hogy gátlástalanul visszaélj a helyzettel. :) (Bár van egy olyan gyanúm, hogy nem leszel annyira gátlástalan, mint szeretném.)

Jázmin biztos benne, hogy az utolsó megjegyzésén Ádám nevetni fog. Jó érzés elképzelni a férfit, amint kint ül a teraszon (tegnap az egyik e-mailben lefestette, hogy milyen, Jázmint nagyon megfogta, ahogy leírta az unokatestvére házát és a környezetét, részben szakszerűen, részben őszinte odaadással, és a kettő egyvelege elérte, hogy tökéletesen el tudja képzelni, hol van éppen Ádám). Előtte a laptopja, talán kávézik, de az is lehet, hogy a tegnap Vanda és Fanni néni által összedobott sütit majszolja. (Ádám jót nevetett azon, hogy Jázmin Fanni néninek írta Fannit, de hát neki akkor is néni, amióta ismeri, így szólítja, és ugyan korábban Fanni néni mondta, hogy tegezze nyugodtan, ő mégsem tudott erre átállni.)

Míg vár, Jázmin ezúttal sem állja meg, hogy feljebb ne görgessen. A tegnapi levelezésük különleges volt, és Jázmin minden egyes sort örömmel olvas újra.

Nem ostobaság, Süni, nekem tetszik ez a mi világunk, és örülök, hogy osztozhatok veled rajta. (Ha zavar, hogy Süninek szólítalak, mondd nyugodtan, és nem teszem többet, csak ez most kikívánkozott.)

Hogy érted azt, hogy olyan vagyok neked, mint a kő, amit adtam?

(Nem akarlak elvonni a családodtól, semmi baj, ha inkább velük lennél. Itt leszek, várlak.)

Jázmin a saját válaszát nem olvassa el, inkább Ádám következő e-mailjére ugrik, de épp csak elkezdi olvasni, amikor új üzenete érkezik, így aztán legörget a levélhalom aljára, és kíváncsian olvassa Ádám e-mailjét.

Nem zavar, ha te vezetsz. (Már miért zavarna, mikor ez azt jelenti, hogy szégyentelenül bámulhatlak? :)) Ötkor várni foglak a kapu előtt. Persze lehet fél öt is, csak gondolom, azért átöltöznél. Ha szeretnél, egyébként úszhatunk is, kicsit iszapos a tó, de a víz hőmérséklete nagyon kellemes. (Igen, ha most arra gondolsz, hogy szeretnélek látni fürdőruhában, nem jársz tévúton. Meztelenül ma aligha foglak látni, szóval legalább ennyi örömöm legyen. :))

Most pedig, bár nehezemre esik, nem zavarlak tovább. Ha jól sejtem, az ebédidőből csakliztad el arra az időt, hogy nekem írj, de így még tudsz enni, és nagyon nem szeretném, ha miattam éhen maradnál, szóval nyomás enni, Süni, nincs kifogás. (És tudom, hogy nagy a csábítás, hogy a tegnapi e-mailjeinket olvasd, de a kedvemért tedd meg, hogy inkább eszel, jó?)

Jázmin melegen elmosolyodik. Már nem lepi meg, hogy Ádám így ismeri, a tegnapi e-mailezés során megértette, hogy bármilyen lehetetlennek is tűnik, valami megnevezhetetlen tényleg összeköti őket. Ha tetszik neki, ha nem, ha elfogadja, ha nem, rejtélyes módon ismerik egymást, ezt tegnap mindketten bebizonyították. A válaszra kattint, és izgatottan írni kezd – már most nagyon várja a délután minden pillanatát.

Rendben, akkor ötkor. Veszek fel fürdőruhát. (Csak a te kedvedért, bár azért persze úszhatunk is. Vagy egyebek. :) Ha iszapos a víz, akkor talán elég sötét ahhoz, hogy ne lehessen látni, ami a felszín alatt történik...)

Oké, megyek enni.

***

Ádám vigyorogva olvassa el az üzenetet. Biztos benne, hogy a ravasz kis boszorkány tudta, hogy milyen hatással lesznek rá a sorai. Ha elképzeli Jázmint bikiniben... Nem, nem képzeli el. Azt pedig pláne nem, hogy mi minden történhetne a víz alatt.

A legjobb az lenne, ha járna egyet, igazából szívesen csatlakozna Vandához és Ákoshoz, de nem akarja őket megzavarni. Valahol a zegzugos kert egyik hátsó szegletében Ákos épp festőleckét ad Vandának. Ákos ragaszkodott volna a műteremhez, de Vanda félt, hogy az izgatottsága esetleg kárt tesz a festményeiben. (Az izgatottsága kisebb széllökésekkel jelentkezik, és ettől Vanda nagyon fél, mert így dúlta fel Fanniéknál a szobáját.)

Ádám elgondolkodik azon, hogy olvasással tereli el a figyelmét, de ez már az előbb sem jött be. A könyv, amit elkezdett, krimi, így persze rögtön Jázmint juttatta eszébe, ami végül ahhoz vezetett, hogy nem állta meg, hogy írjon neki. Eredetileg úgy tervezte, hogy valamivel négy előtt felhívja (tegnap elkérte a számát), de talán jobb így, hogy írt. Örül, hogy sikerült Jázmint kicsábítania ide, de ez csak a terve első lépése, valójában ennél sokkal többet szeretne.

Tegnap e-mailezés közben jött az ötlet, mikor Jázmin megemlítette, hogy az évben még nem volt szabadságon, de azt nem tudja, hogy Jázmin mit fog szólni a dologhoz, ezért nem merte nyíltan felvetni. A taktikázás a részéről talán nem igazán szép dolog, de tegnap egy kicsit jobban megértette Jázmint, ezért úgy érzi, nincs más választása. Ha túl hirtelen „támad", Jázmin visszahúzódóvá válhat, és ezt nem szeretné, így hát abban bízik, hogy ha rá is jön, mit forralt ellene (rá fog jönni, ez nem kétséges), megbocsát majd neki.

Ádám visszalép arra az e-mailre, ami annyira sokat elárult Jázminról, és ahogy olvasni kezdi, ugyanúgy megfeledkezik minden másról, mint tegnap délután is.

(Nem zavar, mindig is tetszett, hogy Süninek szólítottál.)

Átkozom magam, amiért szóba hoztam a követ, korábban is tartottam attól, hogy rákérdezel, miért hordom mindig, de nem tetted, és bíztam benne, hogy nem is fogod, erre tessék, most meg pont én hozom fel a témát. Ennek ellenére elmondom, de kérlek, ne nevess ki.

Régebben mindig mindent nagyon a szívemre vettem, és ez látszott is rajtam. Képtelen voltam elrejteni az érzéseimet, ami azt hozta magával, hogy tökéletes céltáblája voltam mindenféle piszkálódásnak. Miután nekem adtad a követ, ilyen helyzetekben abba kapaszkodtam, és azt képzeltem, hogy az érzéseimet elnyeli a feketeség, ez pedig bevált. Közönyös tudtam lenni, így aztán rám untak, és békén hagytak. A kő lett az én „villámhárítóm", nem ítélt el semmilyen érzésért vagy gondolatért, hűségesen elfogadott és elnyelt mindent. Ma már ritkán fordul elő, hogy olyasmit éreznék, amivel nem tudok mit kezdeni, de ha mégis, a kezem önkéntelenül a követ szorítja. A kő miatt vagyok az, aki. Véleményem szerint nincs szívem, és ezt nem úgy értem, hogy nincsenek érzéseim, hanem úgy, hogy képes vagyok őket kordában tartani, irányítani. Nem félek attól, hogy az legyek, aki, és megéljem mindazt, amit meg akarok élni. Nem félek magamtól. Igazából örülök, hogy így van, mert szeretek ilyen lenni. Szeretem, hogy nem vagyok olyan, mint egy törékeny tollpihe, amit kényére-kedvére sodor a szél. Ha már itt tartunk, inkább vagyok én magam a szél. És igen, tudom, hogy végül is a félelem vezetett ide, azt is, hogy mindez valahol csak egy álarc, amit évekkel ezelőtt magamra öltöttem, hogy ne okozhassanak fájdalmat, de nem bánom, hogy így van, mert az, hogy ilyen vagyok, szabadságot ad.

Veled azonban minden más. Veled olyasmit érzek, amit másokkal nem. Például sokszor vagyok zavarban, és ráadásul ezt még be is vallom, mert olyan vagy, mint a kő. Feltételek és elvárások nélkül elfogadsz. Én pedig ezért bízom benned, és olyan dolgokat is elmondok, amiket senkinek sem mondanék el, és hagyom, hogy olyannak láss, amilyennek talán nagyon régóta senki nem láthatott. Igazából te pontosan olyannak látsz, amilyen vagyok, és nem egyszerűen csak olyannak, amilyennek akarom, hogy láss. Régen is így volt, akkor is láttál engem, hiába voltam undok és tüskés. Láttál és megértettél. Így aztán, ha veled vagyok, szabad lehetek, elengedhetem magam, és élvezhetek minden pillanatot anélkül, hogy bármit is el kellene rejtenem.

Bár bevallom, azt nem teljesen értem, hogy neked miért jó velem lenni. Ha csak le akarnál velem feküdni, azt megérteném, de az fura, hogy tényleg ismerni akarsz, hogy úgy nézel rám, mintha tényleg érdekesnek találnál, mintha tényleg elbűvöltelek volna. Sokkal kedvesebb nőt is találhatnál magadnak, valakit, aki nem gúnyos és cinikus, mint én, valakit, aki nem fél szeretni, sőt, aki akár vágyik is rá, valakit, aki nem ragaszkodik a függetlenségéhez, akinek szelídebb a humorérzéke, mint az enyém, aki tisztább és ártatlanabb, és hát ezt még hosszan sorolhatnám. Tudod, megleptél azzal, hogy te is félsz, mert nem igazán hiszem, hogy belém szerethetnél, nem is tudom, ez olyan lenne, mintha a végtelen tenger, mélységekkel, színekkel és árnyalatokkal teli, felnézve az égre beleszeretne egy vadul vijjogó madár röptébe. Nincs értelme. Te olyan sok mindent adsz nekem, nevetést, mosolyokat, pezsdítő izgalmat, de nem tudom, én mit adok neked.

(Nem vonsz el a családomtól, filmezős délutánt tartunk, és ezt a filmet már vagy ezerszer láttam, ők pedig jót derülnek azon, hogy szédülten vigyorgok a monitorra, szóval igazából szívességet teszel nekik. :) Viszont én sem akarlak elvonni, megértem, ha szeretnél Vandával lenni.)

Ádám a saját válaszát csak átfutja, nem akarja kihagyni, mert tegnap olyan sok levelet váltottak, hogy nem emlékszik mindenre pontosan, és ahhoz, hogy tudja, Jázmin éppen mire válaszol, muszáj, hogy tudja azt is, ő maga mit írt pontosan.

Egy egész világot adsz nekem, Süni. Magadat. Nyersen és tisztán, körítéstől mentesen. És nekem tetszik ez a világ. Szeretem látni a mosolyodat vagy hallani a nevetésedet, szeretem, hogy olykor meghökkentesz, hogy nem félsz magadtól, amivel arra sarkallsz, hogy én se féljek, szeretem, hogy néha bizonytalan és szégyellős vagy, máskor meg szemtelenül szókimondó. Szeretem az őszinteségedet, azt, ahogyan írsz, órákon keresztül tudnám olvasni a soraidat, mert annyira magával ragad, hogy így beengedsz magadba. Szeretem, hogy mosolyra és nevetésre késztetsz, hogy ha velem vagy, akkor igazán velem vagy. Szeretem, hogy a világ ragyogóbb és elevenebb, ha melletted vagyok, mert te azzá teszed. Elbűvölsz, úgy, ahogy vagy, ennyi az egész. Akkor is, ha még nagyon sok mindent nem tudok rólad, például fogalmam sincs, mi a kedvenc színed, filmed, könyved (bár erről van sejtésem), hogy filmnézés közben idegesít-e, ha valaki kommentálja a jeleneteket (én szoktam, Vanda szerint olyankor vicces vagyok – igazából eleve miatta szoktam rá erre, mert mindig élvezem, ha megnevettethetem), hogy szeretsz-e éjszaka nassolni, hogy fürdeni vagy inkább zuhanyozni szeretsz, hogy a kávét vagy a teát részesíted inkább előnyben, hogy szeretsz-e vásárolni (én nem, kifejezetten utálok, mindig igyekszem nagyon gyorsan letudni, de bármibe lefogadom, hogy te örömöd leled benne), hogy elolvasod-e előre a könyvek végét (szerintem igen, nem hiszem, hogy túl türelmes típus vagy) – szóval igazából ezernyi apróság, ami, bár szerintem nem határoz meg egy embert, de mégis mind hozzátesz ahhoz, aki vagy, ennek ellenére úgy érzem, mégis ismerlek.

És azt hiszem, már nem félek. Veled akarok lenni, és ez felülírja a félelmet. De úgy vélem, ezzel te is pontosan így vagy. Nem számít, mi fog történni, mert lehetetlen nem együtt lenni. Vagy tévedek?

(Nálunk is családi filmnézős délután van, jelen pillanatban senkinek sem hiányzom. Kilógtam a teraszra. :) Amitől egyébként úgy érzem magam, mint kamaszként, utoljára akkor lógtam ki bárhonnan is. A szüleim nem rajongtak a dohányzásért, én viszont akkoriban dohányoztam, így aztán, ha rá akartam gyújtani, alapos körültekintéssel kimásztam az ablakon. Amúgy szerintem mindig tudták, ha épp kilógtam.)

Ádám megnyitja Jázmin válaszát, és ezt lassabban, alaposabban olvassa újra. Közben pedig persze pont ugyanúgy vigyorog, mint akkor, amikor először olvasta.

Én nem vagyok romantikus alkat, tényleg nem. A romantikus filmek nagy összeborulós jelenetein pityergés helyett többnyire csak gúnyosan mosolygok, és a könyvekben az ömlengős, meghatónak szánt vallomásokon csak fintorgok. Most azonban elérted, hogy úgy érezzem magam, mintha álmodozós tinilány lennék – rettenetes vagy, komolyan. De köszönöm. Kicsit nehéz megértenem, hogy tényleg ilyennek látsz, hogy tényleg így érzel velem kapcsolatban, mert soha nem volt még senki, aki akárcsak ehhez közelítőt mondott volna nekem, de igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy mindaz, amit írtál, igaz. És igen, én is úgy érzem, hogy lehetetlen nem együtt lenni, valószínűleg eleve ezért adtam meg magam.

Azt hiszem, a lelkizésből elég mára ennyi, még sok is. Te sem tűnsz kifejezetten lelkizős alkatnak, én sem vagyok az, szóval szerintem megegyezhetünk abban, hogy ezt a témát alaposan kimerítettük.

Szóval, hogy ne maradj kétségek között. :)

A kedvenc színem, azt hiszem, a kék. Fura, eddig nem volt igazán kedvenc színem, de most valamiért rögtön ez ugrott be. Vidám napfénycsillanásokkal teli tengerkék, mindig mosolygós, élettel teli kék. Ó, te jó ég, ezt most sürgősen ki kellene törölnöm, és amilyen idióta vagyok, nem teszem, mert tudom, hogy mosolyogni fogsz, és szeretem a mosolyodat. Főleg olyankor, amikor a szemedig ér. És igen, az előbb azt írtam le, milyennek látom a szemedet. Szóval a kedvenc színem jelenleg a szemed színe. (És most már tényleg határozottan kezdek emlékeztetni egy butuska tinilányra.) Szerintem neked nincs kedvenc színed, úgy gondolom, minden színt szeretsz, bár leginkább azt, ahogyan harmóniába kerülnek egymással.

Túl sok filmet szeretek, nincs kifejezett kedvencem. Neked?

A könyvet illetően nem tévedsz.

Nem idegesít, én is szoktam – azt hiszem, valamikor nézhetnénk együtt valamit, szerintem nagyon jól szórakoznánk.

Szeretek éjszaka nassolni, és a nyakamat tenném rá, hogy te is. :)

Fürdés (ezt is kipróbálhatnánk együtt ;)), kávé, tényleg szeretek vásárolni, és igen, gyakorlatilag a könyvek végével kezdek.

Nos, hát most már ezeket is tudod rólam. :)

(A dohányzással megleptél. Egyébként fura, ha elképzellek kamaszként, és még furább, ha belegondolok, hogy te viszont láttál engem kamaszként.)

És ezzel a levéllel elindult köztük egy játék, amit mindketten nagyon élveztek, olyannyira, hogy alig tudták abbahagyni. Nemcsak kérdeztek, hanem megtippelték a másik válaszát is. Az esetek kilencven százalékában nem tévedtek, és Ádám szerint ez – amellett, hogy nagyon különös – varázslatos. Ezt persze megírta Jázminnak, aki megint előállt a varázslatos szót illető kételyeivel. Mire besötétedett, Ádám már úgy vigyorgott, hogy egészen konkrétan lezsibbadt a szája.

– Ugye tudod, hogy most egészen úgy festesz, mintha bekattantál volna? Vagy mintha benyomtad volna magad valamivel, és nem alkohollal, mert az ehhez kevés lenne.

Ádám meglepetten néz fel, aztán elmosolyodik.

– Hát te mit keresel itt? – kérdi vidám színekkel a hangjában. Az asztalra teszi a laptopot, aztán lesiet a teraszról, és meglapogatja az öccse hátát.

– Vanda hívott, hogy itt vagytok, és ez csak kis kitérőt jelentett nekem, szóval gondoltam, beugrom. Bár megjegyzem, hívhattál volna – mondja Endre halvány szemrehányással a hangjában. – De megbocsátok, Vanda valami gyönyörű szomszédlányt említett, aki elcsavarta a fejed.

Ádám elneveti magát.

– Lebuktam.

– Igazából már épp ideje volt, hogy valaki elcsavarja a fejed – vigyorog az öccse szemtelenül.

Endre négy évvel fiatalabb nála, a szüleik szerették volna, ha kevesebb köztük a korkülönbség, de az édesanyjuk másodszorra már nehezebben esett teherbe. Talán az idegenek ezért is hitték mindig azt, hogy Endre inkább Iván testvére – kamaszként még jobban feltűnt köztük a korkülönbség, bár igazság szerint Endre most se látszik harmincnyolcnak. A hullámos szőke hajával és a mindig incselkedőn csillogó kék szemével inkább nagyra nőtt gyerekre emlékeztet – bár Ádám ezen nézetét valószínűleg azok nem osztanák, akik valaha is találkoztak bármilyen jelentésével, mert ha munkáról van szó, Endre szigorú és kíméletlen.

Az öccse tulajdonképpen szállodai minőségellenőrként dolgozik, bár nem kifejezetten hivatalos minősítésben (Endre szereti ezt úgy előadni, mintha valami titkosügynök-féle lenne, aki mindig inkognitóban dolgozik). Az ország egész területén vállal megbízásokat, ha úgy adódik, külföldön is, gyakorlatilag folyamatosan úton van. (Amikor épp két munka között van, mindig felugrik hozzájuk, Vanda imádja hallgatni a vicces szállodai sztorijait.) Véletlenül került ebbe a munkakörbe, aztán szépen lassan elterjedt a híre, pedig soha nem reklámozta magát, egyszerűen csak jó megfigyelő, épp ezért nagyon jó abban, amit csinál.

Ádám tudja, hogy Endre élvezi azt, hogy állandóan úton lehet, már csak azért is, mert állítása szerint nincs az sehol megírva, hogy ha egyetlen városban marad, rátalál a nagy szerelem, szerinte akár az ország túl felén is lehet az a nő, akit neki szánt a sors. Márpedig fáradhatatlanul keres, és igazából szinte szünet nélkül szerelembe is esik. Endre imádja a nőket, és a lehengerlő modorának és szemtelen mosolyának köszönhetően nincs is gondja azzal, hogy meghódítsa azt, akire éppen szemet vet. Csak éppen az újdonság varázsa pár hét után elkopik, és olyankor mindig rájön, hogy ez mégsem a nagy szerelem. (Pedig Endre megfogadta, hogy bárhol is akadjon rá arra a nőre, akivel le akarja élni az életét, felhagy az utazással, és letelepedik.)

– Vanda? – kérdi Endre körbenézve.

– Festeni tanul.

– Akkor nem zavarom. Leülünk? És egy kávét sem utasítanék vissza, hosszú hetem volt, teljesen kidöglöttem.

Ádám bólint, aztán beszalad a konyhába egy bögréért (kávét nem kell főzni, a reggeliből még maradt, és ahogy ő, úgy Endre sem ragaszkodik ahhoz, hogy forrón igya, igazából ebben a kitikkadt hőségben jobban is esik hidegen). Mire visszaér, az öccse már leült, és az inge ujját is feltűrte, amitől rögtön kevésbé tűnik „hivatalosnak". Ádám leteszi elé a bögrét, és tölt neki a kávéból, majd a saját csészéjébe is önt még egy keveset.

– Hogy találtál ide? És miért nem hívtál? – kérdi, ahogy ő is leül.

– Meg akartalak lepni, szóval inkább Fannit hívtam. Azt mondta, nem tudja, felébredtél-e már, de ha igen, akkor valószínűleg itt leszel Ákoséknál, mert Vanda már korán átjött.

Ádám ma még nem találkozott Fannival és Istvánnal, mert ők hamarabb keltek, és reggeli után átugrottak István régi ismerőseihez.

– Igazából jöttem volna tegnap is, de inkább befejeztem a jelentésemet, mert így a holnapi napot is elbliccelhetem – folytatja Endre, miután belekortyol a kávéba. – De én kevéssé vagyok most érdekes. Mi ez az egész Vandával? Nem igazán akart róla beszélni telefonon. – Endre tekintetében látszik az aggódás, ami jólesik Ádámnak. Az öccse rajongva szereti Vandát, nyilván ezért jött most igazából. A családi őrület Endrét nem hagyta ki a sorból, és Ádám bánja, hogy nem neki jutott eszébe, hogy őt is felhívja, mert az öccse biztosan enyhíthet Vanda zavarodottságán.

– Köszönöm, hogy itt vagy – mondja Ádám válasz helyett, de Endre csak legyint.

– Természetes. Na, elárulod végre, hogy mi történt?

Ádám elneveti magát az öccse türelmetlenségén, utána azonban elkomorodva elmeséli Vanda újonnan kelt képességét.

– Sajnálom – jegyzi meg Endre, mikor a végére ér. – Tudom, hogy azt szeretted volna, ha Vanda kimarad ebből, de okos lány, meg fog vele birkózni.

– Tudom, csak nem örülök neki, hogy át kell mennie ezen az egészen.

– És igaz, hogy leköltöztök? – pillant rá fürkészőn Endre.

– Szóba került – vonja meg a vállát Ádám. Tegnap megegyeztek Vandával, hogy egyelőre ezt a tervet nem említik senkinek (Vanda nyilván úgy gondolta, hogy Endrével kivételt tehet), átgondolják, Ádám egyeztet a cégnél, és majd csak utána döntenek.

– Nem versz át – vigyorodik el Endre hamiskásan. – Költözni akarsz, és már eldöntötted. Ami amúgy meglepő – teszi hozzá eltöprengve –, nem jellemző rád, hogy ilyen hirtelen döntenél, szóval, ha azt mondom, ennek köze van a titokzatos lányhoz, szerintem nem tévedek. Vanda egyébként róla többet beszélt, mint arról, hogy vele mi van, úgyhogy nagyon különleges lány lehet. Mikor ismerhetem meg?

Ádám akaratlanul ráncolja össze a homlokát. Jázmin ma ide jön, amit azt jelenti, hogy találkozik Endrével, és Ádám tart ettől.

– Igazság szerint ma randizunk, sikerült rávennem, hogy kijöjjön – feleli végül Ádám, de még neki is feltűnik, hogy kelletlen a hangja, amiért szégyelli magát.

Endre összevont szemöldökkel méregeti, aztán hirtelen megértés csillan a szemében, és elmosolyodik.

– Félted tőlem, és nem állíthatom, hogy ezt nem értem meg – közli derűsen. – Viszont ez azt jelenti, hogy fontos neked, szóval tényleg nagyon kíváncsi vagyok rá, de ha akarod, nem leszek útban, úgyis meg akarom látogatni Ricsit és Zoét, és Kornélhoz meg Ivánhoz is jó lenne elugrani, ha már itt vagyok.

Ádám megrázza a fejét. Rendes az öccsétől, hogy ezt felajánlja, de nem akarja erre kérni.

– Nem, csak... arról van szó, hogy a kapcsolatom Jázminnal finoman fogalmazva is nagyon ingatag. Ő... nem kifejezetten hosszú távban gondolkodik, nekem viszont tényleg fontos. Eleinte nem gondoltam, de minél jobban megismerem, annál inkább úgy érzem, hogy több is lehetne köztünk. Viszont, ha ezt neki is elmondanám, valószínűleg a világ másik végére futna előlem. Szeretném, ha megismernéd, de... jó lenne, ha véletlenül sem húznál azzal, hogy... fontos nekem, ha ő is jelen van. És a költözést sem kellene említeni.

Ádám feszengve pillant az öccsére. Sose gondolta, hogy így zavarba jöhet egy nő miatt, de igazából azt sem, hogy valaha is ilyesmiről fog beszélni az öccsével – ha nőkről van szó, általában Endre beszél, ő meg inkább hallgat.

– Az alapján, amit eddig tudok róla, nem fogja díjazni, ha hazudsz neki – mondja komoran Endre. Ádám tudja, hogy a féltés szól belőle, ennek ellenére mégis a fejét rázza.

– Nem hazudok.

– Akkor mit csinálsz? Mert annak, hogy nem árulod el neki, hogy ide akarsz költözni, gyanúsan hazugság szaga van – ellenkezik Endre, és elégedetlenül néz a fivérére.

Ádám most még jobban feszeng, egyrészt, mert merőben új az a helyzet, hogy az öccse rója meg őt, másrészt, mert tudja, hogy Endrének igaza van. Mióta szóba került a költözés, azóta ezen eszi magát, de akkor is úgy véli, hogy hiba lenne Jázminnak elmondani, hiszen részben csak azért lehet köztük bármilyen kapcsolat, mert Jázmin úgy gondolja, előbb-utóbb elutazik. Ha megtudná, hogy maradni akar, talán nem vállalná a kockázatot, ezt viszont ő nem meri megkockáztatni.

– El fogom mondani, csak még nem most – motyogja Ádám.

– Nagytesó, ugye tudod, hogy most nagy szart keversz magadnak? – kérdi Endre aggódó pillantást vetve rá.

– Bízom benne, hogy épp megelőzöm – dörmögi Ádám. Lehet, hogy Endre jól ismeri a nőket, de Jázmint nem ismeri, épp ezért tévedhet. Ádám nagyon szeretné, hogy így legyen, és ne fordítva.