„Ó, micsoda éjszaka volt, sóhajtott fel magában Mariko."

Jázmin izgul, még a térde is remeg, ami ijesztő, mert ilyesmit legfeljebb a nagyon nehéz vizsgái előtt érzett, de soha nem egy férfi miatt. De Ádám... nem is tudja, más, mint bárki, akit eddig ismert. Talán azért, ami régen történt, talán csak azért, mert nem tudta őt eltántorítani, és most vadász helyett prédának érzi magát, és ez új és zavarba ejtő, közben mégis izgalmas, de az is lehet, hogy pusztán a férfi személyiség az, ami elbűvöli. Hogy egyszerre kedves és aranyos, közben pedig mégis van benne valami szemtelen vadság, valami, ami megbújik, örvénylik a mélyben, ami csak néha-néha szökik elő egy-egy keresetlenül őszinte mondatban.

Az elmúlt pár órában, míg készülődni nem kezdett, az e-mailjeiket olvasgatta. Sajnálta, hogy a levelezés abbamaradt, hogy Ádám nem írt az utolsó üzenetére, pedig titkon reménykedett benne. Pedig az első e-mailektől összezavarodott, mert az őszintesége saját magát is meglepte. Sosem levelezett senkivel, így nem készült fel rá, hogy amikor ír, ennyire szabadon áradnak a gondolatai, hogy ennyire nincs kontroll vagy gátlás. Írta, ami jött, és mindig csak utóbb döbbent rá, hogy talán túl nyílt volt. De nem úgy tűnt, mintha Ádám bánná, sőt, az őszinteséget őszinteséggel viszonozta, és ez végül is feloldotta Jázmin feszültségét.

Mikor visszaolvasta az e-maileket, mosolygott, vigyorgott és még kuncogott is. És jó érzés volt. Jó érzés, hogy valakivel ismerkedik, hogy ezúttal nem csak annyiról van szó, hogy ágyba csábítson egy idegent. Ez valahogy más – és épp ezért fogalma sincs, hogy hogyan kellene viselkednie. Máskor, más férfiakkal mindig könnyedén felméri, hogy milyen legyen, tudja, ő maga mit akar, és tudja azt is, mit akar a férfi – és sosem téved, mintha lenne egy beépített radarja, sosem választott rosszul, akárkivel is volt együtt, az mindig csak annyit kért, amennyit ő maga adni akart, soha nem többet, és pontosan azt adta, amire neki éppen szüksége volt. Arról viszont fogalma sincs, hogy Ádám mit akar, bár Jázmin azt gyanítja, leginkább azért, mert ezzel a férfi sincs teljesen tisztában. Pont úgy, ahogyan ő maga sem.

Mielőtt becsöngetne, gyorsan végignéz magán – Ádám tanácsát követve nem vitte túlzásba, egy farmer rövidnadrág és egy ujjatlan, laza, világoszöld felső van rajta, és smink is csak leheletnyi –, a füle mögé simít egy elkóborolt hajtincset, aztán nagy levegőt vesz, és becsenget.

Mikor nyílik a ház ajtaja, és Ádám kilép, Jázmin szíve még őrültebben dobog, mint eddig. A férfi farmert és egy egyszerű szürke inget visel, amiben nincs semmi különleges, Ádámon mégis nagyon jól áll. Nem kétséges, hogy rendkívül vonzó férfi.

Ádám vigyorogva közeledik a kapuhoz, a kulcs zörgése fülsértően hangosnak tűnik a bágyadt nyárestén, aztán feltárul a kapu, és közvetlenül egymás szemébe nézhetnek.

– Szia! – köszön Ádám, és Jázmint megnyugtatja, hogy rajta is érezni valami fura, feszélyezett félszegséget.

– Szia! – visszhangozza ő is, és kényszert érez, hogy megint a hajával babráljon. Roppant idegesítő.

Csak nézik egymást, zavartan mosolyognak, és egyikük sem tudja, mit kellene tenni most vagy mondani. Jázmin úgy érzi, nevetségesen viselkednek, mintha nem is felnőttek, hanem teszetosza kamaszok lennének. Igazából jobb volt, amikor épp dühös és elutasító volt, mert akkor tudta, mit tegyen – ez most bénítóan idegen terep. Hogyan kell randizni? Vajon hogy csinálják ezt mások? És egyébként is: miért teszi ki magát bárki ennyi zavaros és idegesítő érzésnek?

Jázmin már majdnem megszólal, hogy valami epés megjegyzést tegyen arról, hogy mennyire szánalmasak mindketten, amikor Ádám hirtelen közelebb lép hozzá, a derekára csúsztatja a kezét, és magához húzva őt, ajkát lágyan az ajkához érinti. Jázmin minden gondolata úgy röppen el, mint egy megriasztott madárraj. Az egész világegyetem egyetlen érzékelhető pontra zsugorodik, és ez az ajkuk találkozása.

Ádám ajka puha és kissé érdes, mintha leheletnyit ki lenne cserepesedve. Ahogy a férfi ajka puhán megmozdul, Jázmin testében buja vágy omlik szét, és bár minden porcikája arra sarkallja, hogy merüljön el a csókban, lassan és lágyan mozdul meg az ajka, mert minden töredékmásodpercet élvezni akar. Ádám is átadja magát a felfedezés örömének, ízleli, kóstolgatja, simogatja az ajkát, telhetetlenül és sóvárgással telten.

Mikor Jázmin lába úgy dönt, hogy remegés helyett egyszerűbb, ha megadja magát, Ádám – mintha csak érezné – még szorosabban magához vonja a nőt, a karja megfeszül a dereka körül, Jázmin keze pedig Ádám nyakát öleli, ujjai könnyedén a hajába túrnak. Az érintésre Ádám felnyög, és ez a forróságtól kuszált hang lavinaként zúdítja rájuk a mohó szenvedélyt. A szájuk elnyílik, és amikor a nyelvük vad táncba kezd, Jázmin lába közé lüktető vágy kúszik, és csak arra képes gondolni, hogy nem vacsora kell most, hanem egy ágy – lehetőleg minél gyorsabban, és anélkül, hogy el kelljen szakadnia Ádám szájától.

A férfi csókja mámorító és veszélyes, izgató és gyönyörű, és Jázmin még többet akar belőle. A férfi ajkát akarja érezni mindenhol a testén, a kezét, mely most a derekáról a fenekére csúszik, és előbb csak félve, óvatosan simogatja meg, aztán viszont telhetetlenül megmarkolva magához húzza, és Jázmin a farmereiken keresztül is érzi a férfi merev ágyékát, és ettől bizsergés támad a gyomra mélyén és szinte már könyörgő lüktetés a lába között. Ez elviselhetetlen, mégsem lehet abbahagyni.

Jázmin érinteni akarja Ádámot mindenhol, érinteni, felfedezni, ízlelni. Magába akarja nyelni a férfi sötét és baljós illatát, a bőrén akarja érezni ezeket a feketén szétomló, bűnösen édes árnyalatokat. Tudni akarja, milyen az íze Ádám bőrének, tudni akarja, hogy olyan-e, mint az ajka íze – tavaszi viharok és összemosott napsütés és...

Ádám levegőt kapkodva megszakítja a csókot.

Jázminnak kell pár másodperc, hogy rádöbbenjen, még mindig a nyílt utcán állnak, és olyan szégyentelen szenvedéllyel ölelkeznek, ami nem szabadna, hogy két emberen kívül másra is tartozzon. Hogy vehette el ennyire az eszét egyetlen csók? Nem mintha szégyenlős vagy gátlásos lenne, de az utcában gyerekek is laknak, bármikor erre biciklizhetnek...

– Jézusom, Jázmin, megölsz – sóhajtja Ádám, ahogy homlokát Jázmin homlokához támasztja.

– Nem az én ötletem volt – pihegi Jázmin, közel sem akkora éllel és erővel a hangjában, mint szeretné.

Ádám dörmögősen felnevet.

– Arra gondoltam, ha megcsókollak, már nem kell folyton arra gondolnod, hogy azt akarod, megcsókoljalak.

– És ha ezek után semmi másra nem tudok gondolni?

– Azt mondod, jól csókolok? – húzódik el Ádám, és derűsen Jázmin szemébe néz.

Jázmin telt hangon felnevet, de az ajkán gyorsan elhalnak a hangok, amikor Ádám csodálkozva pillant rá.

– Most... miért nézel így? – kérdi bizonytalanul.

– Ahogy nevetsz, az...

– Olyan, mintha egy ló nyerítene? – vigyorodik el Jázmin, de Ádámot ezzel nem sikerül kizökkenteni, továbbra is úgy bámul rá, mint ahogyan valami különlegesen értékes és egyedi dologra bámulhat az ember.

– Hát ez biztosan nem jutna eszembe, inkább... – Ádám megrázza a fejét, aztán bocsánatkérően elmosolyodik. – Egyszerűen csak gyönyörű. Igazán nagyon gyönyörű.

Jázmin viszonozza a mosolyt, aztán kibontakozik az ölelésből. Nehezére esik, de mégse maradhatnak így a végtelenségig.

– Bemegyünk? – kérdi a ház felé intve.

Ádám bólint, és minden tétovázás nélkül megfogja Jázmin kezét, Jázmin pedig nem húzza el. Ádám kezét fogni biztonságot jelent, és bár a zavarának pont Ádám az okozója, mégis ő az egyetlen, aki egyben megnyugvást is adhat. Alaposan összekutyult egy helyzet ez, ami akár bosszantó is lehetne, de Jázmin próbálja inkább a derűs oldalát nézni, és hagyni, hogy történjen, aminek történnie kell. Aztán majd lesz valahogy.

Mikor belépnek a házba, rögtön megüti a fülét a zene, és csak pár pillanat kell, hogy felismerje a kedvenc énekesnője hangját. Képtelenség, hogy Ádám is szeresse, egyszerűen ez már túl sok lenne.

– Ez most komoly? – kérdi Jázmin lazán csípőre tett kézzel, a férfi felé fordulva.

– Micsoda? – vonja össze a szemöldökét Ádám érezhetően összezavarodva.

– A zene.

– Vanda ajánlotta – mosolyodik el Ádám.

– A lányodtól kértél tanácsot? – Jázmin ezt nagyon kedvesnek találja, olyan szívmelengető, aranyos módon.

– Mégiscsak hozzá állsz közelebb korban – mondja féloldalas mosollyal Ádám. – És ha jól látom, szereted, szóval jó döntés volt.

Jázmin gyanakodva, fürkészőn néz a férfira.

– Hány éves vagy?

– Negyvenkettő.

– Akkor most pont annyi vagyok, mint te voltál, amikor először találkoztunk – állapítja gyors számolás után félrebillentett fejjel Jázmin. Nem érzi úgy, hogy túl nagy lenne köztük a korkülönbség. Tizenhárom évvel ezelőtt számított, de akkor ő még szinte gyerek volt, most már azonban ennek nincs lényege.

– Igen.

– Azt hiszem, ha egyetlen egyszer, csupán pár percre találkoznék egy tizenhat évessel, tizenhárom év múlva nem valószínű, hogy emlékeznék rá.

– Én emlékeztem rád, Jázmin, bár kellett hozzá egy kis idő. – Ádám hangja szelíd. – Ezért voltál rám dühös?

Jázmin megrázza a fejét.

– De nem is azért, mert neked mentem – jegyzi meg puhatolózón Ádám, egyértelműen jelezve, hogy ha Jázmin nem akar válaszolni, nem fogja tovább erőltetni a témát.

– Az egész együtt, azt hiszem – vonja meg a vállát Jázmin, és itt igazából szeretné annyiban is hagyni, de ahogy Ádám szemébe néz, a tiszta égkék, az őszinte érdeklődés, ami mögött nem gomolyog érdek vagy hátsó szándék, mégis újabb szavakra ösztökéli. – Nem ismertél fel, az, hogy egyáltalán itt vagy, hogy nekem jöttél... Megijedtem, és kitört belőlem, nem tudtam visszafogni. De nem te tehetsz róla. Édesanyám autóbalesetben halt meg, és ott és akkor valahogy...

– Ne haragudj, Jázmin, nagyon sajnálom – vág közbe Ádám, és gyengéden magához húzza Jázmint. Az ölelés természetes és egyszerű. Jázmin érzi, hogy Ádám megérti, és hogy ez az ölelés most leginkább bocsánatkérés. Mert amikor elfogynak a szavak, egy érintés bőven elég lehet.

– Semmi baj, tényleg. Én... csak nagyon megijedtem, ennyi az egész – motyogja Jázmin, és igyekszik nem felidézni mindazt, amit abban a pillanatban érzett, amikor összeütköztek. Igyekszik nem az édesanyjára gondolni, arra, hogy mennyire hiányzik, és hogy mennyire nem érti még mindig, hogy miért kellett így történnie. Mindenki azt mondogatta akkoriban, hogy idővel jobb lesz, hogy előjönnek majd a szép emlékek, és persze ebben van igazság, de olykor még akkor is kegyetlen kíméletlenséggel mar Jázminba, hogy az édesanyja nincs többé. Ez nem olyan fájdalom, amit fel lehet dolgozni, amit el lehet fogadni – Jázmin szerint ezzel egyszerűen csak meg kell tanulni együtt élni.

Jázmin kissé tétován kibontakozik az ölelésből, és nem nézve Ádámra kibújik a szandáljából. Nehéz megfejtenie, mit érez most, mert túl sok minden kavarog benne, így aztán könnyebb most egy kis távolságot teremtenie kettejük között.

– Bolognai szószos tésztát csináltam – szólal meg Ádám, mintha csak érezné, hogy jobb, ha valami teljesen más, hétköznapi dologra tereli a témát –, nem valami extra, de Vanda szerint istenien csinálom, és nem akartam kockáztatni.

– Ha csak fele olyan jó, mint ahogyan csókolsz, imádni fogom – mosolyodik el Jázmin, és a könnyedebb hangnemnek köszönhetően végre újra Ádámra mer nézni. A férfi meglepetten pislog, aztán azonban ő is elmosolyodik. Újra kézen fogja Jázmint, és a barátságos, otthonos nappalin át a tágas konyhába vezeti. Az asztal egyszerűen van megterítve, ami tetszik Jázminnak, annak pedig különösen örül, hogy a férfi nem a két asztalfőre terített, mert így nem lesznek egymástól messze, és nem lesz az egész vacsorának szertartásos, kimért jellege. Ádám kihúz neki egy széket, majd úriemberhez méltón megvárja, míg kényelmesen elhelyezkedik, és csak utána ül le ő is.

– Gondoltam rá, hogy gyertyafényes vacsorával várlak, de úgy éreztem, giccsesnek találnád.

– Jól gondoltad – bólint Jázmin halkan kuncogva. Kicsit meglepi, hogy Ádám néhány rövid találkozás és pár e-mail után ennyire kiismerte, de aztán azzal nyugtatja magát, hogy talán csak különösen jók a megérzései, esetleg kockáztatott.

– Jó étvágyat! – veszi kézbe a tányér mellé készített villát Ádám.

– Neked is! – mosolyog rá Jázmin, aztán óvatosan egy kevés tésztát teker a villájára. Az étel ránézésre igazán csábító. Ahogy a szájába veszi az első falatot, a telt ízek mintha szétrobbannának a nyelvén. A szósz kellemesen fűszeres, és pont annyira paradicsomos, amennyire szereti.

– Tényleg isteni – állapítja meg, ahogy lenyeli a falatot.

– Köszönöm. – Ádám arcán megkönnyebbülés ömlik szét.

Pár percig mindketten csendben maradnak, és csak esznek. Jázmin azon gondolkodik, hogy igazából teljesen hülyeség, hogy a randikat kajálással kötik egybe, végül is, ha az ember éppen eszik, nem tud beszélgetni, ha pedig mégis inkább beszél, kihűl az étel, aminek semmi értelme. Bár abból a szempontból nyilván kényelmes, hogy oldhatja a feszültséget és kitöltheti a kényelmetlen csendeket. Ugyanakkor mégis a hátrányok közé lehet sorolni, hogy az ember aggódhat azon, hogy nem kente-e össze magát, hogy nem ragadt-e valami a fogai közé, szóval az egész mégiscsak inkább megnehezíti a dolgokat. Igaz, egy mozis vagy színházas randi talán még rosszabb, mert ott még kevésbé van lehetőség beszélgetni – mondjuk, legalább a film vagy az előadás témát adhat, ha épp nincs más. Ettől függetlenül nem egészen érti, mi is a jó ebben.

– Elgondolkodtál – jegyzi meg Ádám.

– Nem szoktam randizni – mondja Jázmin. – Fura ez az egész.

– Miért?

– Hát, egy randi során az ember általában jó benyomást akar tenni, nem? Viszont kajálás közben annyi mindent lehet elszúrni – magyarázza Jázmin, és közben önkéntelenül gesztikulál, aminek eredményeképpen egy villán ragadt apró húsdarab piros foltot hagyva maga után a felsőjén landol. – Tessék, pont erről beszéltem! – nevet fel fesztelenül, majd az ujja hegyére ügyeskedi a húsdarabot, és lazán a szájába veszi. Csak amikor Ádám tekintete elmélyül, veszi észre, hogy az, ahogyan az ujját a szájába veszi, finoman fogalmazva is erotikus töltetű mozdulat. Zavartan leengedi a kezét, aztán elhúzott szájjal Ádámra néz.

– Úgy érzem, mindent nagyon rosszul csinálok.

– Tökéletes vagy, Jázmin – ingatja meg a fejét már-már hitetlenül Ádám. A hangja mélyre árnyalt és vággyal teli.

Jázmin úgy véli, okosabb, ha eltereli a témát – ha nem teszi, akár meztelenre is vetkőzhet, mert abból, ahogy most egymást nézik, egészen egyértelmű, hogy mindketten ugyanarra gondolnak, meglepő módon azonban Jázmin nem érzi úgy, hogy készen állna arra, hogy lefeküdjön Ádámmal. Ezt ő maga sem érti egészen, főleg a kapuban történtek után, de attól még így van. Beszélgetni akar vele, együtt nevetni, aztán majd talán olyasmit is, aminek köze van az ágyhoz, de ezt még nem most. Jó érzés együtt lenni Ádámmal, szeretné őt jobban is megismerni, bár ezt kissé megilletődve veszi tudomásul.

– Hogy jöttél rá, ki vagyok?

Ádám nagyot nyel, behunyja a szemét és megrázza a fejét, mintha csak ki akarná belőle űzni azokat a gondolatokat, amelyek most kísértik. Jázmin a legkevésbé sem hibáztatja ezért.

– Mielőtt táncoltunk – kezd bele a férfi –, a húgod megjegyezte, hogy nincs rajtad a nyakláncod, és Vanda visszakérdezett, hogy a fekete köves, akkor már gyanús volt, ezért rákérdeztem a kőre, és Vanda azt mondta, olyan, mint az enyém volt. Ahogy rád néztem, már tudtam. Mondtam, hogy nem felejtettelek el, csak... nem számítottam rá, hogy valaha is viszontlátlak – fejezi be, aztán fürkészőn Jázminra pillant. – Tényleg sosem veszed le a nyakláncot?

– Ritkán – feleli szégyenlős vállvonással Jázmin, aztán hirtelen a nyakához nyúl, megkeresi a láncot, és a kihúzza a felső alól a követ. Ádám eddig nem láthatta, mert a felső nem testhez álló, inkább szellős, most azonban felcsillanó tekintettel bámulja a követ, ami valaha az övé volt. Jázmin nem tudja, miért hagyta magán, igazából nem is gondolkodott rajta, valamiért úgy tűnt helyesnek, hogy viselje, amikor Ádámmal randizik.

– Ez azt jelenti, hogy az elmúlt tizenhárom év alatt végig veled voltam.

A szavak leheletnyi pírt csalnak Jázmin arcára, és különös melegséget a szívébe.

– Tényleg őrződ a kis kavicsot? – kérdi, csak azért, hogy ne ismételgesse magában újra és újra Ádám szavait, mert érzi, hogy azok a szavak nagyon is veszélyesek.

Ádám leteszi a villát, a zsebébe nyúl, és a következő pillanatban a szürke, jellegtelen kavics már kettejük között pihen az asztalon. Jázmin tudja, hogy az egész világon ez a kis kavics csak kettejük számára jelent valamit. Mindenki másnak olyan lenne, mint ezernyi másik kavics, mint bármelyik a Földön. Számukra azonban különleges, és – ha tetszik, ha nem, kénytelen beismerni – ez tényleg összeköti kettejüket, csak éppen azt nem tudja, hogyan.

– Mi történt aznap? – kérdi halkan Jázmin. Biztos benne, hogy nem valami szívderítő, vidám történetet fog most hallani, hiszen Ádám azt írta, nem szívesen gondol arra a napra.

– Miután beszéltünk, rajtakaptam az elvileg beteg feleségemet, amint épp... megcsal – feleli Ádám semleges hangon. Jázmin fürkészőn néz rá, de a férfi tekintete közönyös, nincs benne se fájdalom, se sértettség.

– Sajnálom – motyogja Jázmin jobb híján. Fogalma sincs, mit illik vagy nem illik ilyenkor mondani, de ez az egy szó biztonságosnak tűnik. Igazság szerint nem érti Ádám volt feleségét – mégis miért csalna meg bárki egy ennyire jó pasit, ha egyszer hozzáment? Bár Jázminnak eleve problémái vannak a megcsalással, ez olyasmi, amit sosem értett igazán.

– Én nem – rázza meg a fejét határozottan Ádám. – Nem állítom, hogy kellemes élmény volt, de jobb volt így, mármint, ha akkor nem érkezem hamarabb, nem kapom rajta, és talán még évekig együtt maradtunk volna. Jobb, hogy már akkor elváltunk.

– És Vanda veled maradt? Vagy különleges alkalom, hogy most együtt nyaraltok?

– Velem maradt – mosolyog Ádám, és ez a mosoly csupa szeretet és kötődés. – Az anyja élni akart, néha meglátogatja Vandát, olykor telefonon beszélnek, de... szerinte túl fiatalok voltunk a házassághoz és a gyerekhez, ami talán igaz is, de én nem bánom. Ha nem így történt volna, akkor Vanda... Nem, ebbe belegondolni sem tudok.

– Szeretem, ahogy Vandáról írsz vagy beszélsz, érezni, hogy mennyire szereted.

Ádám elgondolkodva néz rá.

– Szeretnék valami személyeset kérdezni, szabad?

– Nem ezt tettük eddig is? – kérdi leheletnyit gúnyosan Jázmin. – Erről szól az ismerkedés, nem? Vájkálunk egymás életében – somolyog Jázmin sokat sejtetően, mire Ádám halk, mély hangon elneveti magát, aztán viszont újra komolyság költözik a tekintetébe.

– Említetted, hogy csak egyéjszakás kapcsolatokat keresel, és... szóval sosem akartál családot?

– Nem – válaszol Jázmin keményebben, mint szeretne. Nem akar erről bővebben beszélni, úgyhogy gyorsan ő is kérdez. – És te nem gondoltál arra, hogy újra megnősülj?

– Nem. A munka lekötött, ami szabadidőm volt, azt Vandával akartam tölteni, így nem nagyon volt lehetőségem ismerkedni, bár erre nem is vágytam. Kellett egy kis idő, míg megtanultam újra bízni a nőkben, de az alkalmi kapcsolatok így is elégnek bizonyultak számomra – vonja meg a vállát Ádám.

– Szóval voltak alkalmi kapcsolataid? – kérdi kíváncsian Jázmin.

– Akadtak – bólint Ádám, de érezni, hogy a szexuális életét illetően közel sem képes akkora nyíltságra, mint Jázmin. Ez persze nem meglepő, Jázmin tudja, hogy kevesen annyira nyíltak, mint ő. Őt nem zavarja, ha erről beszél, nem szégyelli, és az sem nagyon érdekli, hogy mások mit gondolnak arról, ahogyan él, mert ez egyedül rá tartozik, senki másra.

– Mit szólnál egy kis borhoz? – veti fel Ádám.

– Ugye tudod, hogy nem kell leitatnod ahhoz, hogy le akarjak veled feküdni? – kérdez vissza nevetős hangon Jázmin.

– Ebben azért bíztam – somolyog Ádám. – Remélem, megbocsátod nekem, hogy desszerttel nem készültem, de a sütési tudományom elég gyatra.

– Azt hiszem, úgysem férne belém több – paskolja meg Jázmin a hasát. Tényleg tele van, Ádám nem spórolt a kiszedett adaggal. Ami pedig a korábbi gondolatait illeti, vissza kell őket vonnia – egész jól egyensúlyba hozható az evés és az érdekfeszítő beszélgetés, bár azért azt reméli, hogy nem ragadt semmi a fogai közé. (Most érti meg, hogy a filmekben a nők valószínűleg ezért mennek mindig a mosdóba vacsora után.)

Ádám feláll, és a konyhapultról elvesz két kikészített boros poharat, majd a hűtőhöz lép, és kiveszi a bort.

– Nem vagyok valami nagy borszakértő – lép vissza az asztalhoz –, de István azt mondta, olyan lánynak tűnsz, aki ezt szeretni fogja.

– Az egész családod tudja, hogy randizunk? – emeli meg a szemöldökét Jázmin.

– Mostanra szerintem igen. Szörnyen pletykás egy társaság – neveti el magát Ádám, aztán kibontja a bort, és mindkettejüknek tölt.

Jázmin elveszi az egyik poharat, beleszagol, aztán belekortyol. Hagyja, hogy a fanyarkás, enyhén édes íz szétterüljön a szájában.

– Én se vagyok nagy borszakértő, de ez tényleg ízlik – jelenti ki.

– Van kedved kiülni a teraszra?

– Persze, miért ne? – feleli Jázmin, leteszi a bort, és ahogy feláll, automatikusan a kezébe veszi a tányérját, hogy a mosogatóhoz vigye és beáztassa, mert így később könnyű lesz elmosni.

– Hagyd csak, majd én – akasztja meg Ádám a mozdulatait, aztán elveszi a kezéből a tányért. Az ujjaik egy pillanatra összeérnek, és ez csiklandozós borzongást ébreszt Jázmin testében. Ádám is így érezhet, mert egy pillanatig csak zavartan bámulja. A levegőben mintha szikrák táncolnának közöttük, aztán azonban Ádám elmosolyodik és ellép Jázmin mellől.

Némán mennek ki a teraszra. A csempék még langyosak a nyár forró leheletétől, de a levegőben már érezni az éjszaka megfáradt bágyadtságát. A Nap már lenyugodott, bár a színeit még nem kebelezte be teljesen a sötétség. Leülnek a hintaágyra, Jázmin felhúzza a lábát és Ádám felé fordul. Ádám elmosolyodik, és félszegen Jázmin szabad kezére simítja a sajátját. A gyengéd érintés felkorbácsolja Jázmin érzékeit. Élénkebben érzékeli maga körül a világot, a közeledő nyáréjszaka színei simogatják, Ádám jelenléte erőteljesebb, és a vágy laposakat pislogva felébred könnyű szendergéséből.

– Mesélsz nekem a munkádról? – kérdi Ádám.

– Tényleg érdekel?

– Igen, mindent tudni szeretnék rólad. Azt a húgod már mesélte, hogy egy növénytani intézetben dolgozol... – hallgat el kérdőn Ádám.

Jázmin bólint, aztán magyarázni kezd a munkájáról. Nagy általánosságokkal kezdi, aztán észre se veszi, és egészen belefeledkezve már a mostani kutatási eredményeiket magyarázza. Fogalma sincs, hány perc telik el úgy, hogy be nem áll a szája, de mikor észreveszi, hogy Ádám pohara már üres, és most épp merengő tekintettel bámulja, zavartan elharapja a szavakat.

– Ne haragudj – szabadkozik.

– Élvezem, ha hallgathatlak – feleli Ádám.

Jázmin gyanakvó tekintettel méregeti, aztán elvigyorodik.

– Hány perc után vesztetted el a fonalat?

– Azt hiszem, az első öt percben még értettelek – neveti el magát Ádám, de nem úgy, mint aki bánja, hogy Jázmin olyan sokat beszélt, hanem inkább kedvesen és szeretettel, mintha tényleg szívesen hallgatta volna.

Jázminnak jólesik hallani Ádám nevetését, nem tudná megmagyarázni, miért, de ez a hang jókedvre deríti és a zavarát is elűzi.

– Tényleg sajnálom, nehéz visszafogni magam, ha a munkámról beszélek.

– Nagyon szereted.

– Igen – bólint Jázmin. – Tudod, mindig is jó agyam volt, bármilyen területet választhattam volna, de úgy gondoltam, hogy ha már ilyen adottságokat kaptam, akkor azt nem tarthatom meg csak magamnak. Eleinte orvosnak készültem, de aztán rájöttem, hogy... nos, hogy talán nem ez lenne a megfelelő terület számomra – vigyorodik el. – A kisebbik húgom szerint jó döntés volt, ahogy ő fogalmazott, megkíméltem az embereket attól, hogy találkozzanak Doktor House női kiadásával. Azt hiszem, igaza van. A kutatás és a környezetvédelem megfelelőbb terület számomra, érdekel és izgalmasnak is találom. Másrészt pedig a talajminták nem beszélnek, így aztán nem is bosszanthatnak fel.

– Szóval ők nem hallhatnak szégyentelenül káromkodni? – vigyorodik el Ádám, és Jázmin elneveti magát.

– Okos és gyönyörű, lenyűgöző kombináció – állapítja meg Ádám tiszteletteljes csodálattal a hangjában, ami feszélyezettséget kelt Jázminban.

– Egyik sem az én érdemem – hárítja el könnyedén a bókot –, de bevallom, hálás vagyok értük. És te milyen területen dolgozol?

– Építészet. Társtulajdonos vagyok egy cégben, a fele az enyém. Az exfeleségem egyik barátnője gazdasági és pénzügyi zseni, nem viccelek, tényleg, ő beszélt rá, hogy vágjunk bele egy vállalkozásba. Enyém a szakmai része, övé minden más. Az elején még pályáztuk a munkákat, most már minket keresnek meg, szóval valamit jól csinálunk. – Ádám hangjában nincs kérkedés, bár érezni, hogy büszke a sikereikre, de ez mintha beképzeltség helyett alázatossá tenné.

– Szereted? – kérdi Jázmin őszinte kíváncsisággal.

– Igen. Legjobban a családi házakat, és azt, amikor régi lakóépületeket kell az eredeti stílusjegyek megőrzésével újjá varázsolni. Szeretek olyan épületekben járni, ahol tudom, hogy emberek éltek, szerettek, ahol a falak között érezni az életet, az időt. És szeretek belegondolni, hogy azzal, amit tervezek, hozzájárulok ahhoz, hogy családok otthont teremthessenek. Van ebben valami időtlen szépség, valamiféle megnyugvás. Hogy bármi is történjék, mindig lesznek emberek, akik szeretik egymást és családot akarnak alapítani, hogy mindig lesz gyerekkacagás, vidámság, boldogság. Ezek nélkül az élet... azt hiszem, üres lenne.

– Nagyon jó ember vagy, ugye tudod? – kérdi halkan Jázmin. Nézi Ádámot, a férfi halvány mosolyát, élénken csillogó tekintetét, a ráncokat a szeme sarkában, és arra gondol, hogy tulajdonképpen neki semmi keresnivalója a férfi életében.

– Jázmin, miért gondoltad meg magad kettőnket illetően? – szakítja ki Ádám Jázmint a komor gondolatok közül. Jázmin nem tudja eldönteni, hogy a férfi megérezte-e, mi jár a fejében, és azért tereli kettejükre a témát – mintegy érzékeltetve, hogy örül, hogy itt vannak, együtt –, vagy pusztán véletlen, hogy pont ezt kérdezi.

– Mert valaki nagyon hatásosan győzködött arról, hogy meg akar ismerni – jegyzi meg gúnyosan Jázmin. Reméli, hogy nem bántó a hangja, mert a gúny leginkább magának szól, és nem Ádámnak.

– Tényleg csak ennyi? Szóval az én érdemem?

Hiába néz rá Ádám olyan nyíltan és őszintén, Jázmin tudja, hogy hazudni fog. Nem akar a meséről beszélni, erre a legkevésbé sem érzi késznek magát.

– Mint említettem, szerintem nem én vagyok az, aki ellenállhatatlan – feleli, és bízik benne, hogy elég hihető ahhoz, hogy Ádám ne faggassa tovább.

Ádám pár másodpercig fürkészőn néz rá, aztán megértőn elmosolyodik.

– Most nem mondtad el a teljes igazat, de nem baj – jelenti ki, és finoman megszorítja Jázmin kezét.

Jázmin nem érti, hogy lehet Ádám ennyire kedves és megértő, azt pedig még úgy se, hogy miként olvas benne ennyire könnyedén – vajon ez az egész tényleg valóságos? Nem csak álmodik? Lehet, hogy valójában súlyosabb volt az az ütközés, és most igazából kómában fekszik, és az agya őrült, lehetetlen képzelgéssel szórakoztatja. Ebben a pillanatban nem tudja eldönteni, hogy ha így is van, akar-e felébredni.

– Jázmin, én is félek – mondja halkan Ádám. A nő elkerekedő szemmel néz rá, és a férfi tekintetében felfedezi azt az elveszettséget, amit ő maga is érez. Mintha egy baljósan sötét, vészterhes zajokkal teli labirintusban bolyonganának, mintha egyikük sem tudná, kijutnak-e valaha, de most már legalább nem egyedül, hanem együtt bolyonganának.

Ennek a pillanatnak varázslattal teli íze van, mintha valóra válni kész mesék festenék tele a levegőt szivárvány-színekkel, és Jázmin úgy érzi, nem bírja tovább. Akarja Ádámot. Érezni mindenhol, és érinteni, beleveszni és elfeledkezni mindenről. Hogy ne legyen más, csak a pillanat. Egy őrült, forró pillanat, amikor nem létezik sem tegnap, sem holnap, amikor nem létezik más, csak olyan érintések, amelyek eltörölnek mindent, amire nem akar gondolni.

Kimérten leteszi a poharát a korlátra, aztán elveszi Ádám kezéből az övét, és azt is leteszi. Ádám nagyot nyel, amikor Jázmin az ölébe ül, a tekintete csupa reszkető vágy. Amikor az ajkuk találkozik, Jázmin számára megszűnik a világ, ugyanúgy, mint akkor, amikor a kapuban álltak. Az ajka mohón érinti Ádám ajkát, a nyelve szédülten simogatja a férfi nyelvét, és az íze beborítja és eltörli belőle a félelmeket. Senki nem csókolta még így, ennyi megmámorosodott szenvedéllyel, ennyi őszinte odaadással.

A férfi egyik keze a derekán, a másik a combján, és az érintése emésztően forró. Jázmin úgy érzi, elhamvad, de nem bánja, sőt, akarja. Többet és még többet. Elolvadni ebben a vad, sötét forróságban, elolvadni a vágyban és a gyönyörben.

A keze a férfi nyakát érinti, érzi lüktetni a vérét, aztán lejjebb csúszik az ing kivágásához. Ádám bőre forró. Jázmin úgy hiszi, az övé is az.

Ádám ugyanolyan telhetetlen, mint ő. Mintha egyazon szenvedély irányítaná őket, mintha ebben a zilált pillanatban ugyanazt éreznék. Lehetetlen abbahagyni.

Ádám keze Jázmin felsője alá csúszik, és meztelen bőrét érinti. Jázminban remegés cikázik szét, és nem biztos benne, hogy nem remeg-e meg tényleg, de ha így is van, nem érdekli, mert mintha remegne Ádám is, és már nem is igazán ölelik egymást, hanem inkább kapaszkodnak, kapaszkodnak ebben az örvényszerű pillanatban, mert csak a másik valóság...

– Istenem, Jázmin, lassítsunk – nyögi Ádám elfulladva.

Jázmin elhúzódik, és bár nem akarja, tudja, hogy megsebzetten néz most Ádámra, pedig semmit nem utál jobban annál, mint amikor sebezhetőnek látszik. De ebben a pillanatban az, és ez elűzi a testéből a vágyat, és vak dermedtségbe taszítja.

– Azt hiszem, te vagy az első férfi, aki ilyesmit mond nekem – jegyzi meg szárazon.

– Ne haragudj – suttogja Ádám, és behunyja a szemét, mintha így akarna erőt gyűjteni. Jázmin nem igazán érti ezt a pillanatot, nem érti, hiszen érzi Ádám vágyát. Érzi, ahogy a kőkemény férfiasság lüktető öléhez feszül, érzi a forróságot a ruháik alatt. Mindketten vágynak rá, miért ne feküdnének le egymással? Mi rossz lenne benne? Lehet, hogy Ádám a teste reakciója ellenére mégsem akarja őt?

– Öhm... oké... akkor talán jobb, ha most hazamegyek – motyogja Jázmin, és ügyetlenül, sután lemászik Ádám öléből. Nem tud a férfira nézni. Úgy érzi magát, mintha elárulták volna, és ez fáj. Nagyon-nagyon fáj.

– Jázmin, nézz rám, kérlek! – fogja meg Ádám a kezét, de Jázmin úgy húzódik el, mintha a férfi érintése égetné.

– Nem, nincs semmi gond, majd... Mindegy. Köszönöm az estét. Jó éjszakát! – köszön el sietve, aztán szapora léptekkel elindul. Úgy megy, mintha menekülne – talán ezt is teszi.

A házból kilépve eszébe jut, hogy Ádám talán kulcsra zárta a kaput, és míg oda nem ér, magában azért fohászkodik, hogy ne így legyen. Ha most vissza kell mennie, és meg kell kérnie a férfit, hogy engedje ki, azt nem éli túl.

Remegő kézzel nyúl a kilincs felé, és a tüdejéből kiszakad a levegő, mikor a kapu enged a nyomásnak. Azt a kevés távolságot, ami a két kaput elválasztja egymástól, futva teszi meg. Kapkodva szedi elő a kulcsát, de annyira remeg a keze, hogy csak hosszas ügyetlenkedés után képes a zárba illeszteni. Mikor végre bezárja maga után a kapujukat, biztonságban érzi magát.

Nem törődve semmivel, a szobájába rohan, lerogy az ágyára, és a térdére könyökölve a kezébe temeti a fejét. Mi történt az előbb? Mi volt ez az egész? És az ég szerelmére, most meg mégis miért érzi úgy magát, mint aki mindjárt sírni kezd?

Jázmin nagyot nyel, aztán kiterül az ágyán, és a szemére szorítja a kezét. Kizárt, hogy sírjon. Fogalma sincs, miért érzi úgy, hogy jó lenne, de nem fog sírni. Nem történt semmi, csókolóztak, és Ádám arra kérte, lassítsanak, nincs ezzel semmi baj. Nevetséges, ahogyan most viselkedik. Túlreagálja az egészet. Igen, valahol mélyről a józansága ezt súgja, de mégsem így érez. Valami visszhangos, keserű ízekkel teli emlék kapargatja a lelkét kitartóan, nem törődve azzal, hogy folyamatosan fájdalmat okoz. Jázmin nem érez haragot, nem dühös, egyszerűen csak sajog a lelke, de nem biztos benne, hogy Ádám miatt.

A mobilja e-mailt jelez, és Jázmin megkönnyebbülten nyúl érte. Nem gondolja végig, hogy ki írhat neki ilyenkor, mert örül, hogy valamivel elterelheti a figyelmét. Nem számít arra, hogy Ádám soraival találja magát szembe.

Köszönöm, hogy életem egyik legvarázslatosabb estéjével ajándékoztál meg. Nagyon élveztem az időt veled, Jázmin, de félek, hogy megbántottalak, hogy most rosszul érzed magad miattam, és ezt nem szeretném. Nem azért utasítottalak vissza, mert nem akarlak, sőt, most is őrülten kívánlak, csodálatos és lenyűgöző vagy minden apró porcikádban, és jelenleg életem legnehezebb és legpokolibb döntésének érzem ezt, de attól tartok, ha lefeküdtünk volna egymással, utána nem láttalak volna többet. És még nem volt belőled elég, Jázmin, a legkevésbé sem. Remélem, megbocsátasz nekem ezért. És azért is, hogy nem rohantam utánad. De azt hiszem, az hiba lett volna. Ne haragudj, kérlek.

Jázmin ajka reszketősen bátortalan, de azért boldog mosolyra húzódik. Ahogy a tekintete újra végigfut Ádám sorain, a mosoly mintha a szívéig érne, és úgy érzi, az egész lénye nem más most, mint egyetlen boldog, minden félelmet feledtető mosoly.

***

Ádám a kanapén ülve bámulja a laptopja képernyőjét. Számolja a másodperceket, a perceket, és közben vadul dobogó szívvel reménykedik abban, hogy Jázmin vissza fog írni. Ha nem ír vissza... – fogalma sincs, mit fog csinálni. Talán átmegy, ha kell, addig csenget, míg felveri az egész házat, és valaki beengedi és megmutatja, melyik Jázmin szobája, és addig könyörög az ajtaja előtt bocsánatért, míg Jázminnak meg nem esik rajta a szíve. Még ad magának öt percet, aztán megy. Legyen inkább három, az öt túl sok, tekintve, hogy már hét perc telt el, mióta elküldte az e-mailt. Tíz perc alatt lehet válaszolni, nem? Jázmin egész gyorsan gépel. Persze lehet, hogy nem olvassa rögtön az e-mailjét, de... Nem, mindegy, akkor sem fog ölbe tett kézzel ülni, miközben lehet, hogy épp minden darabokra hullik, amit eddig Jázminnal kapcsolatban felépített.

A vacsora tökéletes volt. Jázmin is tökéletes volt. Minden tökéletes volt, egészen addig, míg ő nem volt olyan átkozott, féleszű barom, hogy visszautasítsa Jázmin közeledését. Durván és otrombán és... Nem, nincsenek is rá megfelelő szavak. Egy ütődött tuskó, ez ő, vállalja.

Pedig tényleg annyira jól alakult minden. Még azzal sem szúrta el, hogy megcsókolta a kapuban. Nem tervezte el előre, csak ahogy ott álltak, egészen egyszerűen nem tudott másra gondolni, csak az e-mailre és Jázmin szavaira, és úgy érezte, ha nem csókolja meg ott és azonnal, akkor abba beleőrül. Ezért csókolta meg igazából. És az a csók minden képzeletét felülmúlta – mintha a mennyországot ízlelte volna, és ezt a gondolatot még csak túlzásnak sem érzi.

A maga részéről az egész vacsora alatt érezte, hogy izzik köztük a levegő, hogy a csók nem merült feledésbe – az a pillanat, amikor Jázmin a szájába vette az ujját, majdnem minden józanságát eltiporta. Vészesen közel került ahhoz, hogy felpattanjon, az ölébe kapja Jázmint, és meg se álljon vele a szobájáig. Ami furcsa, mert általában azért több önmérséklet szorul belé. De az a pillanat pont olyan volt, mint az, amikor majdnem megcsókolta a hídon. Ha Jázminról van szó, minden egészen más, mint amit ismer.

Fogalma sincs, hogy Jázmin észrevette-e, de játszi könnyedséggel csavarta őt az ujja köré. Már az e-mailezés is megtette a magáét, de azáltal, hogy Jázmin egyébként is szókimondó, végleg elveszett. És akkor azt még bele sem számolta, hogy mennyire kedveli a gúnyos, fanyar humorát, hogy elbűvölőnek találja a feszélyezetlenségét, de azt a kis bizonytalanságot, zavart, ami olykor körbelengi, még jobban. És persze nem feledkezhet meg arról a szenvedélyről sem, ahogyan a munkájáról beszélt. Ádám azt megértette, hogy a legutóbbi kutatás arról szólt, hogy természetes eszközökkel miként lehet termőképesebbé tenni a talajt, illetve, hogy a kidolgozott módszer szolgálhat-e alapvetően kevéssé használható talaj feljavítására, de aztán a szakszavak útvesztőjében elég hamar elvesztette a fonalat, ennek ellenére tényleg örömmel hallgatta őt. Akár órákig hallgatta volna. Jázmin mély, lágy hangszíne pont úgy hat rá, ahogy minden más is, ami ő – egyszerűen megbabonázza.

Az egyetlen, amivel nem nagyon tud mit kezdeni, hogy úgy érzi, Jázmin valójában nem sokra tartja magát. Mintha bármi, amit elért volna, nem jelentene semmit, csak azért, mert jók az adottságai – holott rengeteg embernek jók az adottságai, még sem él vele mindenki úgy, ahogyan ő. Az a korábbi gondolat, hogy minden látszat ellenére Jázmin valójában még mindig ugyanaz az önbizalom-hiányos kislány, aki volt, meggyőződéssé vált – vagyis ez így talán nem a helyes megfogalmazás, hiszen Jázmin tisztában van az értékeivel, csak mintha mégsem hinné el, hogy ezekhez neki is köze van, ami nagyon különös, de attól még Ádám így érzi. Szeretne segíteni Jázminnak, hogy elhiggye, érdemes arra, hogy szeressék, bár fogalma sincs, hogyan. Ahogy arról sem igazán, hogy miért, pedig ezen talán nem ártana mélyebben is elgondolkodnia.

A telefon hamarabb jelzi az e-mailt, mint ahogyan az megjelenne a fiókjában, úgyhogy ráfrissít a böngészőre, majd – részben megkönnyebbülve, hogy nem kell átmennie a szomszédba, részben pedig izgatottan, hiszen nem tudja, mit írt Jázmin – megnyitja a levelet.

Nem haragszom, legfeljebb csak magamra, amiért ennyire túlreagáltam az egészet. Sajnálom. És azt hiszem, igazad van: ha lefeküdtünk volna, utána valószínűleg mindent megtettem volna, hogy elkerüljelek. Ez nem a te hibád, csak... nos, talán akkor, amikor összeraktak, néhány dolog kimaradt belőlem vagy elcsúszott, így aztán, ami a társas kapcsolatokat illeti, nem vagyok teljesen normális. De – és ezt még magamnak is elég nehéz bevallanom – nekem sem volt elég belőled. Örülök, hogy az összes dilim ellenére te is így érzel, pedig tudom, hogy nem vagyok éppen könnyű eset. Például igen hatásosan tönkretettem egy egyébként tökéletes randit.

Ádám összeráncolja a homlokát, ahogy az utolsó mondatot olvassa. Nem érzi úgy, hogy Jázmin bármit tönkretett volna, de tudja, hogy erről őt aligha tudná meggyőzni. Jázmin szörnyen makacs, szóval más taktikához kell folyamodnia. Mosolyogva kezd írni.

És mi lenne, ha a randit még nem nyilvánítanánk befejezettnek? Nem szeretnék rá később úgy visszagondolni, hogy azzal ért véget, hogy megbántottalak. Ugyan nem vagyunk együtt, de egész biztos, hogy még képtelen lennék elaludni (és ennek erősen köze van ahhoz, hogy nemrég egy mesésen gyönyörű nőt ölelhettem), szóval, ha van kedved és nem vagy nagyon fáradt, akkor akár még beszélgethetnék – így, e-mailben. Vannak dolgok, amik nem kerültek szóba az este, márpedig úgy érzem, fontos lenne, hogy tisztázzuk őket. Mit gondolsz?

Miután átfutja, Ádám elküldi a levelet, aztán türelmetlenül újra vár. Jó ez az e-mailezés, de még jobb lenne, ha nem kellene folyton várakozni, mert ez egészen megőrjíti. De úgy hiszi, vannak dolgok, amiket Jázmin nem szeretne személyesen kitárgyalni, és ahogy Ádám észrevette, e-mailben még nyíltabb, mint egyébként, és ez most kifejezetten jól jöhet.

Gyakorlatilag folyamatosan kattint a fiókja frissítésére, és ezúttal már olvassa az e-mailt, amikor a telefon jelez, így természetesen ügyet sem vet rá.

Nem is tudom, ez az e-mailezés nagyon veszélyes. Fekszem az ágyamban, az otthonosság nyugalmat ad, a gondolataim pedig alávalóan szétfolynak a billentyűzeten, hogy aztán szavak formájában testet öltsenek a monitoron, teszik mindezt olyan tisztán, nyersen és őszintén, ami határozottan megijeszt. Ha veled beszélek, olyan dolgokat mondok ki és ismerek be, amelyeket egyébként talán igen bölcsen elhallgatnék.

Ádám vigyorog. Határozottan büszke arra, hogy Jázmin ennyire őszinte vele. Újra elolvassa az e-mailt, viszont ekkor már az a sor ragadja magával, hogy Jázmin épp az ágyában fekszik. Nem, ezt nem szabad elképzelnie, de hiába, máris képek peregnek a fejében. Vajon miben alszik Jázmin? A hálóing illene hozzá, valami szinte áttetsző anyag, fehér vagy fekete, esetleg vörös, más színt valami oknál fogva Ádám nem tud elképzelni, szerinte ezek illenének legjobban Jázminhoz. Rövid hálóing lenne, épp csak takarná a fenekét, és a vékony anyag alól átsejlene a melle... Ó, nem, nem. Legyen inkább pizsama. Vastag, mindent alaposan takaró pizsama.

Ádám feszengve mered a monitorra, és hálás azért, hogy Jázmin most nem láthatja. Írni kezd, mielőtt átgondolná.

Előbb-utóbb tényleg megölsz engem, te nő. :) Ha elképzelem, hogy az ágyadban fekszel... Nem, helyesebb, ha nem képzelem el. Látod, én is túl őszinte vagyok.

Pizsama – erre kell koncentrálnia. És annyira jó lenne, ha ezt a teste is hajlandó lenne figyelembe venni. Bár, ha jobban belegondol, Jázmin valószínűleg még egy alapvetően teljesen ártatlan pizsamában is észbontóan vonzó lenne.

Megnevettettél. :) Áruljam el, mi van rajtam? ;)

Igen, igen, mindenképpen. Részletesen – szeretné írni Ádám, de aztán megrázza a fejét. Nem lehet. Nem fog itt e-mailszexet folytatni az első randijuk után. Egyáltalán létezik olyan, hogy e-mailszex?

Jázmin, ne kínozz, kérlek. Így is... ezt talán mégis jobb, ha nem részletezem. Oké, most tulajdonképpen minden józan gondolatot kivertél a fejemből, szóval fogalmam sincs, mit akartam. Kell pár perc, hogy összeszedjem magam.

A legjobb az lenne, ha nem képzelné el semmilyen formában (és ruhában vagy épp anélkül) Jázmint. Nem gondolhat arra, hogy az ágyában fekszik. Beszélgetni akart vele, tisztázni azt, hogy... mit is? Hogy lehet, hogy ez a nő ennyire szétzilálja a gondolatait?

Ádám csak bámulja a monitort, és nagyon erősen próbálja összeszedni magát. Adja az ég, hogy Jázmin ne folytassa ezt a témát!

Nem tudom, hogy csinálod, de mindig képes vagy megnevettetni. Pedig erre kevesen képesek. És bevallom – csak azért, hogy ne érezd magad kényelmetlenül –, jelen pillanatban nekem sem egészen tiszták a gondolataim. Vagyis tulajdonképpen elég tiszták, ha a szexuális fantáziáim élénkségét nézzük...

Kész, vége, elveszett – innen már nincs menekvés. Ami a merevedését illeti, csoda, hogy át nem döfi a farmerját. Soha, tényleg soha nem kívánt még egyetlen nőt sem ennyire. A feleségét sem, pedig mikor megismerte, érte aztán nagyon odavolt.

Pedig már tényleg kezdtem lehiggadni...

Képtelen ennél többet írni. Feszengve küldi el, mert tudja, hogy Jázmin pontosan tisztában van vele, hogy milyen állapotban van jelenleg. És ha elképzeli, hogy Jázmin elképzeli, látja azt a kissé kaján, huncut mosolyát, ami azt az igen kevés maradék vért, ami talán még az agyában maradt, lentebbi tájak felé vezérli...

Engem nem zavar, ha... érted, ugye? Egyébként (nesze neked, őszinteség) megtetted már? Gondoltál már rám, miközben... (Fura, ha ezt kimondanom kellene, semmi problémám nem lenne vele, de ahogy leírnám, mégis iszonyatosan zavarban érzem magam. Miért van ez így?)

Ez a nő egyszerűen lehetetlen. Ádám úgy véli, talán álmodik. Aztán még egyszer elolvassa az e-mailt, és kénytelen megállapítani, hogy mégsem képzelődik. Jázmin megkérdezte, hogy kielégítette-e magát úgy, hogy közben rá gondolt. Most erre mégis mit válaszoljon?

Igen.

Ádám bámulja ezt az egyetlen szót, és közben azon gondolkodik, hogy ha elküldi, vajon Jázmin ki fog-e borulni. Reméli, hogy nem, mert képtelen neki hazudni, és most nincs annyi vér az agyában, hogy összerakjon egy olyan mondatot, amivel kikerülheti ezt a kérdést. Bár maga a kérdés részben kijózanító. Még pár perc, és talán teljesen magánál lesz.

Elküldi az e-mailt, aztán szorosan összepréselt szájjal, feszülten várakozik. A mutatóujja egy pillanatra sem pihen, folyton ráfrissít a böngészőre, és amikor meglátja, hogy üzenet érkezett, önkéntelenül visszatartja a levegőt.

Azért vagy ilyen szűkszavú, mert szégyelled? Bárhogy is, köszönöm, hogy elmondtad. Ez jó érzés, ami talán nevetséges, de nem is tudom, ha belegondolok, hogy egy szexuális fantázia főszereplője lehettem, valamiféle fura elégedettség és büszkeség tölt el. Ez gáz?

Ádám sóhajtva engedi ki a tüdejéből a levegőt, aztán elmosolyodik, és már nem is érzi magát olyan kényelmetlenül. Tetszik neki a bizonytalan Jázmin, van benne valami magával ragadóan aranyos.

Nem, nem hiszem, hogy az. Én mindenesetre örülök neki, mert így legalább nem vagy rám dühös, nem sértettelek meg és bármi egyéb, amibe inkább bele sem gondolok.

Ádámnak fogalma sincs, hova futhat ki ez a beszélgetés, de elküldi, amit írt. Reméli, hogy elértek arra a pontra, ahonnan nincs tovább, mert őszintén nagyon hálás lenne egy témaváltásért, csak épp ő maga még nem higgadt le annyira, hogy képes lenne ezen gondolkodni.

És jó volt? :)

Nos, hát ennyit a lehiggadásról vagy a témaváltásról. Ezúttal már nem fél annyira válaszolni, bár azért Jázmin bátorsága és kendőzetlen kíváncsisága meglepi. Ádám biztos benne, hogy Jázminhoz hasonló nővel soha az életben nem fog többet találkozni.

Igen, Jázmin, jó volt. Persze még jobb lett volna, ha nem csak fantázia. De mit szólnál hozzá, ha inkább valami másról beszélnénk? Nem, igazából azt hiszem, egy zuhany jobbat tenne. Ugye megbocsátasz? Mindjárt visszajövök.

Az ötlet írás közben jön, és ahogy elküldi az e-mailt, felpattan a kanapéról, és rohan a fürdőbe. Nem akar túl sok időt elpazarolni, de tényleg lehetetlen ebben az állapotban levelezni. Egy gyors zuhany jót fog tenni.

A fürdőbe menet félig már levetkőzik, majd a maradék ruháját is a földre dobálja, aztán beáll a zuhanyzóba. A meleg vízzel nem bajlódik, csak a hideget nyitja meg, de még így is kell pár perc, hogy eredményt érjen el. Persze óriási a kísértés, hogy a didergésre késztető hideg víz mellé egy kis meleget is engedjen, és egészen más módon enyhítsen a problémáján, de ezt ebben a pillanatban, úgy, hogy Jázmin közben vár rá, nem érzi helyénvalónak, ezért hát nem is teszi.

Mikor már úgy érzi, nemcsak odalent, hanem egész testében megfagyott, elzárja a csapot, és kilép a zuhany alól. Nem készített ki törölközőt, szóval most mindent alaposan összevizez, így amint szárazra dörgöli magát, a dereka köré tekeri a törölközőt, és gyorsan felmos.

A szobájába menet összekapkodja a széthányt ruháit, aztán gyorsan magára kap egy bokszeralsót, és siet is vissza a nappaliba. Az eltelt idő alatt Jázmin három e-mailt küldött, Ádám sorban haladva olvassa el őket.

Istenem, megint megnevettettél, egészen hihetetlen! Még hihetetlenebb, hogy ahogyan a soraidat olvasom, mintha látnálak magam előtt. Fura.

Tényleg elmentél zuhanyozni?

És mit csinálsz a zuhany alatt?

Ahogy végez, érkezik egy negyedik is, Ádám pedig kezdi úgy érezni, hogy jobb lenne valahová – nagyon-nagyon messzire – elbujdokolni.

Ennyi idő alatt, ha sietek, még én is lezuhanyozom, pedig én nőből vagyok. Gyanús vagy te nekem. És egyébként nincs rám jó hatással, ha elképzelem, hogy mit csinálsz a zuhany alatt. Vagyis ez relatív, mert amennyiben jónak tekintjük, hogy kísértést érzek arra, hogy a kezemet a paplan alá csúsztassam, akkor tulajdonképpen jó hatással van rám. Csak éppen felnőtt emberek vagyunk, akik vágynak egymásra, máshogy is kezelhetnénk ezt a problémát.

Egek, miért kell Jázminnak ilyeneket írnia? Ő pedig miért érzi úgy magát, mint egy hormontúltengésben szenvedő kamasz?

Egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán nagy levegőt vesz, és amilyen gyorsan csak képes, gépelni kezd.

Igen, lezuhanyoztam, de hogy őszinte legyek, nem sokat ért, miután szembetaláltam magam a soraiddal. Bár lehet, az a baj, hogy a feltételezéseddel ellentétben nem tettem semmit a zuhany alatt. Csak éppen sok hideg vízre volt szükségem. Bár akár kezdhetném előröl, csak attól tartok, ehhez már a világ leghidegebb vize sem lenne elég.

Ahogy elküldi az e-mailt, hátradől, és jó mélyeket lélegzik. Ez a nő előbb-utóbb tényleg megöli. Meglepődik, mikor a mobilja jelez, nem számított rá, hogy Jázmin ennyire gyorsan válaszol.

Mi lenne, ha átmennék hozzád?

Valószínűleg valóra válna minden álma, és a mennyországban érezné magát. De nem lehet – hűti le magát Ádám, és szomorkás mosollyal az ajkán válaszol.

Őrülten vágyom rád, de még mindig tartok attól, hogy utána nem állsz velem többet szóba. Mint említettem, még nem volt belőled elég, Jázmin, és a vágy, hogy veled legyek, ugyan elképzelhetetlennek tűnik, de mégis erősebb annál a vágynál, minthogy egyetlen éjszakára az enyém legyél.

Kicsit tart attól, hogy megint megsérti Jázmint, ezért aztán megint szinte másodpercenként frissíti az oldalt, remélve, hogy a következő kattintás és újratöltés után már Jázmin e-mailje várja. Nagyot dobban a szíve, ahogy az új üzenet megérkezik.

Nevetségesnek érzem, hogy itt gyötrődünk egymástól gyakorlatilag méterekre, mikor mindketten akarjuk, és ami azt illeti, nagyon-nagyon akarom, ha más nem is, legalább azt, hogy újra megcsókolj, és igen, meg merem kockáztatni, hogy képtelenek leszünk magunkat visszafogni, de ha nagyon akarjuk, talán mégis. Vagy tudod mit? Csak átmegyek, megcsókolsz, aztán hazajövök. Nos?

Ádám tudja, hogy ha erre most nemet mond, akkor azzal megbántja Jázmint – egyébként pedig mégis ki lenne képes nemet mondani egy ilyen ajánlatra? Ő biztosan nem, már egyértelműen elérte tűrőképessége határait. Nem tud tovább küzdeni. És igen, meg akarja csókolni Jázmint, legalább egyszer – persze még jobb lenne többször, és még jobb lenne, ha mást is csinálnának, de nem lehet, Ádám olyan biztos ebben, mint abban, hogy éjszaka van.

Mi lenne, ha inkább én mennék át?

Másodpercek alatt érkezik a válasz, Ádám izgatottan olvassa.

De te egyedül vagy, én nem.

Igen, ezzel Ádám is tisztában van, ugyanis tudja Vandától és Evelintől is, hogy Jázmin az édesapjával és a kisebbik húgával él együtt. Épp ezért akar ő átmenni.

Somolyogva ír vissza, közben pedig jót derül azon, ahogy elképzeli, miként nézhet az e-mailjére Jázmin. Valószínűleg összevont szemöldökkel, roppant morcosan. De Jázminnak még az is jól áll.

Igen, ezzel én is tisztában vagyok.

Ádám magában azért szurkol, hogy Jázmin megértse és igent mondjon. Most, hogy újra lehetőség adódott arra, hogy megcsókolja, már a legkevésbé sem akar erről lemondani.

Tehát úgy gondolod, ha te jössz át, csókolózáson kívül más nem történhetne?

Ádám hangosan felnevet. Érzi, hogy Jázmin ezt a kérdést gúnyosnak szánja, és talán igaza is van, ha arra gondol, hogy úgysem tudják magukat visszafogni, de ha ő megy át, ennek mégiscsak több esélye van, mintha Jázmin jönne.

Ebben bízom.

Mondj igent, kérlek, mondj igent! – fohászkodik magában megállás nélkül Ádám.

De azért megcsókolnál, ugye?

Ádám ezúttal bizonytalanságot érzékel a kérdésben, és bár nem biztos benne, hogy így van, hiszen Jázmin olyan ritkán bizonytalan, azt pedig még sosem vette rajta észre, hogy megerősítésre lenne szüksége, ezúttal mégis úgy véli, hogy megkérdőjelezhetetlenül egyértelművé kell tennie a szándékát.

A világvége se tarthatna vissza.

Csak néhány másodperc kell, Jázmin máris válaszol.

Rendben, a kapuban várlak.

Ádám szíve tébolyult vágtatásba kezd, ahogy lehajtja a laptop fedelét. Felkapja a telefonját, az előszobába menet lekapcsolja a villanyt, és csak akkor veszi észre, hogy csupán egy bokszeralsót visel, amikor már a papucsba bújtatja a lábát. Így azért mégsem mehet át, Jázmin nem egyedül él.

A szobájába rohan, felkap egy kissé kopottas, szürke pólót, amiben általában aludni szokott, meg egy rövidnadrágot (olyannyira siet, hogy majdnem orra bukik – az lenne csak igazán kellemes, törött orral menni Jázminhoz, bár legalább biztosan jót nevetne rajta, szóval lehet, hogy még meg is érné), aztán máris rohan az előszobába. Felkapja a kulcsát, mielőtt kilépne, az előszobában is lekapcsolja a villanyt, aztán már kint is van a házból. Az ajtót és a kaput egyaránt kulcsra zárja maga mögött – nem tudja, hogy magyarázná meg, ha mondjuk, kirabolnák Fanniékat csak azért, mert ő eszét vesztve szalad, hogy megcsókoljon egy nőt.

Pont akkor ér a szomszéd kapu elé, amikor az kinyílik. Jázmin falatnyi rövidnadrágban (bár lehet, ezt inkább francia bugyinak nevezik, Ádám nem biztos benne) és egy vékony anyagú topban áll, ami nem sokat bíz a képzeletre. Az éjszaka bágyadtan hűvös levegője végigcirógatja őket, és Jázmin karja libabőrös lesz, a mellbimbója pedig mereven a vékony anyagnak feszül. Ádám nagyot nyel, és Jázmin szemébe néz.

– Szia! – súgja Ádám. A hangja rekedtes és mélyebb a szokottnál.

– Szia! – visszhangozza Jázmin vágytól kábult tekintettel.

– Déjá vu – motyogja Ádám, csak azért, hogy mondjon valamit. Pont úgy érzi magát, mint pár órával ezelőtt, amikor a másik kapuban álltak. Akkor sem volt képes másra gondolni, minthogy meg akarja csókolni ezt a gyönyörű és tökéletes nőt.

Jázmin ajkára kedves és kissé talán bizonytalan mosoly rebben, amitől ellágyul az arca, és még szebbnek tűnik, mint egyébként. Bár erről talán az éjszaka sötétjébe szétfolyó sárgásan derengő lámpafény is tehet, ami mindent varázslatossá és már-már földöntúlivá árnyal.

– Gyere! – Jázmin megfogja Ádám kezét. Pont olyan természetességgel simul össze a kezük, mint akkor, amikor fordított volt a helyzet. Hogy lehet, hogy Jázminnal egyszerre tűnik minden természetesnek és izgalmasan újnak?

– Hazajönnöm sikerült úgy, hogy nem vettek észre – mondja Jázmin, ahogy a ház bejárata felé tartanak –, de az előbb már nem tudtam elosonni a nappali mellett, szóval számíts rá, hogy a húgom és a barátja kaján megjegyzésekkel fog minket szórakoztatni. Apa már alszik.

– Oké – nyögi ki Ádám. Húgra és barátra nem számított. Kész szerencse, hogy Jázmin édesapja már alszik. Nem állíthatná, hogy túlöltözött egy apás bemutatkozáshoz. Ő legalábbis egészen biztos, hogy agyonütne bármilyen férfit, aki ennyire alulöltözötten, az éjszaka kellős közepén oson be a lányához.

A ház bejárata egy kis teraszról nyílik. Az előszobában világos van, bár Ádám rögtön felméri, hogy nincs ablak, így napközben valószínűleg sejtelmesen sötét lehet, nyilván ezért világosak a csempék, a fal és a lambéria is. Az összhatás nagyon kellemes és ízléses, Ádámnak külön tetszik, hogy a széthagyott cipők és a fogasra aggatott pulóverek, táskák miatt érezni, hogy laknak itt. Nem igazán kedveli azokat a házakat, amiket mindig kényszeresen rendben tartanak, inkább azt szereti, ha érezni egy házban, hogy ott élnek – mert egy ház ettől lesz otthon, nem attól, hogy olyan rendezetten fest minden, mintha lakberendezési újságba kívánkozna.

– A szőke herceg bejutott a várba – szakítja ki a szemlélődésből Ádámot egy mély férfias hang. Balra tőlük az ajtófélfának támaszkodva egy magas és erőteljes fizikumú férfi áll, a karja tetovált, és ha nem vigyorogna olyan szélesen, határozottan ijesztő benyomást keltene.

– A sárkánnyal az oldalán, szerintem ez csapda – fűzi hozzá a férfi mellett álló fiatal lány. Borzas, nem túl hosszú, barna haja van, pajkosan csillogó tekintete, ami Ádámot rögtön megnyeri magának. Jázmin kisebbik húga olyan, mint egy csintalan, de nagyon csinos, bájos manó vagy tündér.

– Viv, Erik, ő az újdonsült szomszédunk, Ádám. Ádám, ő a kisebbik húgom, Vivien, és a barátja, Erik – mutatja be Jázmin, miközben határozottan „fogjátok vissza magatokat" tekintetet vet a két említettre.

Ádám közelebb lép, és mindkettejükkel kezet fog.

– Gratulálok! – jegyzi meg Vivien, ahogy megszorítja a kezét, és közben olyan szélesen vigyorog, mintha most tudta volna meg, hogy megnyerte az ötös lottót.

– Köszönöm, de mihez? – pillant rá értetlenül Ádám.

– Jázmin soha nem hozott haza egyetlen pasit sem – magyarázza Vivien cinkos tekintetet vetve Ádámra. – Te vagy az első, szóval nagyon tudhatsz valamit.

– Oké, mi most megyünk – vág közbe Jázmin, és újra megfogva Ádám kezét, a lépcső felé indul.

– Vigyázz magadra! – szól utánuk Erik.

– Nem hiszem, hogy féltened kellene – feleli Jázmin, de nem fordul vissza feléjük.

– Nem is neked szólt – nevet fel Erik.

Ádám meglepett pillantást vet Jázminra, de ő csak a szemét forgatja. Úgy tűnik, az ő családjukban is megszokott a játékos csipkelődés, és ez megnyugtatja Ádámot, mert arra gondol, hogy ha úgy alakul, hogy az ő családjával lesznek majd együtt, Jázmin nem fogja őket komplett idióta bagázsnak nézni. Ahogy a kép felvetül benne, hogy Jázmin oldalán állít be egy nagy családi ebédre, őszinte csodálkozik azon, hogy nem riadtságot, hanem inkább büszkeséget érez. Büszke lenne rá, ha Jázmin hozzátartozna.

Mikor felérnek az emeletre, Ádám somolyogva Jázminra néz.

– Tényleg félnem kellene tőled?

– Rettegned – helyesbít Jázmin mosolyogva.

– Akkor vedd úgy, hogy rettegek.

Jázmin halkan kuncogva vezeti a szobájához. Csak akkor engedi el a kezét, amikor belépve bezárja maguk után az ajtót. Ádám beljebb lép, és körbenéz. A szoba nem túl nagy, jobbra a sarokban helyezkedik el az ágy (elég nagy ahhoz, hogy ketten is kényelmesen elférjenek, de ahhoz már nem, hogy elhúzódhassanak egymástól, úgyhogy Ádámnak máris ez a kedvenc bútordarabja), mellette éjjeli szekrény, rajta egy kis olvasólámpa szolgáltatja most a fényt. Mellette, közvetlenül az ablak előtt, egy íróasztal, a bal oldali falon egy nagy, fehér szekrény, a hozzájuk közelebb eső oldalán, az egyik ajtón egész alakos tükörrel. Az ággyal szemben a falon könyvespolc, dugig pakolva könyvekkel. A szobát halvány színek jellemzik, bézs és kávé leginkább, amitől nyugodt és barátságosan hívogató a hangulat.

– Bocs a kupiért – szabadkozik Jázmin –, általában rendes lány vagyok, de ma valaki kicsit összezavart, így...

– Semmi baj, Jázmin. Én általában sem vagyok rendes, bár igyekszem az lenni – pillant hátra Ádám. Jázmin az ajtónak támaszkodva áll, és kicsit zavartnak tűnik. Mintha hirtelen nem tudna mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy egy férfi van a birodalmában.

Ádám az íróasztal felé lép, egyelőre az ágyat próbálja száműzni a tudatából. Szeretné feloldani Jázmin hirtelen támadt félénkségét, amit egyébként nagyon kedvesnek talál. Úgy érzi, most először látja Jázmin óvón rejtegetett oldalát.

Hogy ne szorongassa a kezében, leteszi a telefonját és a kulcsát az asztalra, de közben kiszúrja, hogy az íróasztal előtti széken Jázmin ruhái hevernek, a melltartó előkandikáló látványa nem tesz jót Ádám önuralmának, így amint könyveket vesz észre az asztalon, már ki is csúszik a száján a kérdés.

– Egyszerre több könyvet olvasol?

– Csak nem tudtam választani – lép közelebb Jázmin is. Ádámra delejezőn hat a közelsége, és igazából a legkevésbé sem érdeklik a könyvek. – Kellett valami reggel, ami eltereli a figyelmemet, először azokat akartam – bök a kupacra Jázmin –, csak rájöttem, hogy egyik sem nélkülözi a nyálcsorgatós pasikat és a szexet, szóval inkább azt választottam, mert abban nincs ilyesmi – mutat az éjjeliszekrényén heverő könyvre.

– Szóval olvastad már őket? – kérdi Ádám, de úgy érzi, mintha víz alól hallaná saját magát. Nehéz nem Jázmin száját bámulnia.

– Azt hiszem, ez elég egyértelmű – feleli gúnyosan Jázmin, aztán vállat von. – Szeretek újraolvasni könyveket, a krimiket pedig különösen, hiszen másodszor már tudom, mi a vége, így ha először az írónak sikerült átvernie, másodszor már rajtakapom, hol vannak elrejtve a nyomok.

– Fogadjunk, hogy legtöbbször első olvasásnál is tudod, ki a bűnös – mosolyodik el Ádám is, és bár továbbra is nehéz a szavakra koncentrálnia, de egész jól megy, hiszen minden érdekli, ami Jázminnal kapcsolatos.

– Általában. Szereted a krimiket?

– Miért, ha nem, akkor most kidobsz?

– Elképzelhető – vigyorodik el Jázmin. – Nem engedhetek az ágyamba egy pasit, aki nem szereti a krimiket.

– Krimirajongó vagyok – vágja rá hevesen Ádám. – Vanda úgy szokta mondani, krimiőrült.

– Tényleg? – Jázmin hangjában őszinte csodálkozás játszik.

– Igen – bólint Ádám. Nem szeretné, ha Jázmin azt feltételezné, csak azért mondta, hogy a kedvében járjon. – Nem hazudnék neked, Jázmin, ilyesmiben sem.

Jázmin megszeppenten bólint. Látszik rajta, hogy minden igyekezete ellenére sem ura most a helyzetnek. Vajon annyi nyíltság után tényleg attól van ennyire zavarban, hogy most itt van?

Ádám felsóhajt.

– Szeretnéd, ha mégis inkább elmennék?

– Nem – rázza meg a fejét Jázmin. – Ne haragudj, csak... nagyon szokatlan nekem ez az egész.

Ádám közelebb lép Jázminhoz.

– Tudod, elbűvöl, amikor vad és szenvedélyes vagy, de elbűvölsz most is. Csodálom, hogy sosem félsz attól, hogy önmagad legyél.

– Igazság szerint félek – motyogja Jázmin felnézve rá. – Vagyis, amikor épp határozott vagyok, akkor nem, de most igen. – Jázmin lehajtja a fejét, és a keze rebbenve a nyakláncán függő követ érinti. Ádám önkéntelenül megérinti Jázmin kezét, ezzel együtt pedig a követ is. Különös érzés.

– Miért hümmögsz?

– Hümmögtem? – kérdez vissza Ádám, mire Jázmin bólint. – Talán azért, mert az ujjaimnak tizenhárom év után is ismerős ez a kő, emlékszem arra, hogy milyen érinteni.

Jázmin leengedi a kezét, Ádám azonban továbbra is a követ görgeti az ujjai közt.

– Mindig érdekelt, hogy tulajdonképpen miért adtad nekem. Sajnáltál?

– Igen, egy kicsit, mert olyan összetörtnek tűntél, de leginkább csodáltalak azért, mert nem félsz összetört lenni, és még ha kicsit szúrósan is, de igazat mondtál egy idegennek, nem tagadtál, nem védekeztél, egyszerűen csak őszinte voltál. Ez megérintett, és úgy éreztem, szeretnék segíteni. Nem volt jobb ötletem.

– Szóval tényleg szőke herceg vagy? A bajba jutott lányok megmentésére sietsz? – kérdi fanyarul Jázmin.

– Nem – rázza meg a fejét Ádám, ahogy leengedi a kezét. – Soha más nem hozott elő belőlem ilyesmit, csak te.

– Már nem vagyok bajba jutott lány.

Ádám ezzel a kijelentéssel tudna vitatkozni, de úgy véli, bölcsebb most a hallgatást választani, és inkább másfelé terelni a beszélgetést.

– Tényleg nem volt még férfi előttem ebben az ágyban?

– Tényleg.

– Megtiszteltetés, hogy én leszek az első – súgja Ádám, és most már nem bírja tovább, meg kell érintenie Jázmint. A derekára simítja a kezét, közelebb lép hozzá, és viharos szenvedéllyel csókolja meg. Minden, amit eddig visszafojtottak, ami ellen küzdöttek, most felszínre tör, és szökőárként sodorja őket magával.

Jázmin Ádám nyaka köré fonja a karját, a következő pillanatban pedig már a lába a dereka körül van, Ádám keze pedig Jázmin fenekén, és ahogy az édesen gömbölyded halmokat szorítja, a férfiassága úgy kel életre, mintha csak erre a pillanatra várt volna.

Ádám szorosan tartva Jázmint az ágyhoz botorkál, aztán nagyon óvatosan lefekteti rá, közben egy pillanatra sem szakadva el a szájától. A nyelvük, tobzódva az érzésben, féktelenül feszül egymásnak, és mindent beborít a vágy vörös derengése. Ádám számára nem létezik más, csak Jázmin karcsú, törékeny teste a sajátja alatt. Jázmin megemelve a csípőjét az erekciójához dörzsöli az ölét, és Ádám tehetetlenül belenyög a csókba. Az agya mélyéről elveszett suttogás figyelmezteti, hogy vissza kell fognia magát, de ő képtelen másra koncentrálni Jázminon kívül.

A nő szinte meztelen, a ruhái véknyak, alig rejtik forró bőrét, és Ádám keze mohón barangolja be a testét. Jázmin úgy fészkelődik alatta, mintha többet akarna, sokkal-sokkal többet, és Ádám osztozik a vágyában. Meztelenül akarja érezni Jázmin testét, azt akarja, hogy összesimuljon a bőrük, hogy a verejtékük összekeveredjen, hogy Jázmin illata a bőrébe ivódjon, kivéshetetlenül és örökre, hogy mostantól mindig érezhesse őt.

Mikor Ádám keze Jázmin mellére siklik, egyszerre nyögnek fel. A férfi érzi a tenyerének feszülő mellbimbót, érzi a belőle sóvárgó követelődzést, hogy vegye a szájába, ízlelje meg, simogassa a nyelvével. Jázmin melle tökéletesen simul a tenyerébe, mintha egyenesen az ő kezére méretezték volna. Finoman markolja meg, aztán lágyan hüvelyk- és mutatóujja közé csippenti a kemény kis dudort, és egészen addig gyötri, míg Jázmin háta ívbe nem feszül, hogy még közelebb préselje magát hozzá.

Mintha lángolna a bőrük. Füstíze van a csókoknak, és a szobában emésztő a forróság. A józanság rég elhamvadt már, csak a vágy létezik. És Ádám tudja, hogy nem szabad, hogy abba kell hagyni, mégis úgy érzi, ha ezt teszi, abba egyszerűen belepusztul.

Mégis megteszi. Kényszeríti magát, hogy elhúzódjon. Kapkodva veszi a levegőt, Jázmin sóhajai az arcát csiklandozzák. Ádám nézi őt, és alig hiszi, hogy itt van, hogy ez a gyönyörű nő tényleg akarja őt, hogy itt és most az övé lehetne. Bolond, hogy nem adja meg magát. De nem fogja megtenni, akkor sem, ha ebbe egy egészen picit talán belehal. Ma nem, itt és most nem.

Jázmin párás tekintettel néz fel rá, ajkára mosolyt lop a vágy.

– Elárulom neked, hogy szex közben nagyon csendes is tudok lenni.

Hogy lehet valakinek ennyire buján gyöngyöző, édes hangja? Hogy lehet egy hang ennyire kínzó mód érzéki és csábító?

– Nem, Jázmin – nevet fel dörmögősen Ádám. – Amikor majd szeretkezünk, azt szeretném, ha elengednéd magad. Minden nyögésedet és sikolyodat hallani akarom. Úgy akarlak érinteni, hogy ne kelljen magam visszafogni.

– Most visszafogtad? – kerekedik el Jázmin szeme, és Ádám megint felnevet.

– Nem, de ennél sokkal többet akarok neked adni.

Ádám az oldalára fekszik, bár elviselhetetlen, ahogy eddig forrón és szorosan összepréselődött testük közé most hideg szökik. Könyökölve megtámasztja a fejét, a másik kezével pedig Jázmin megduzzadt, csók-vörös ajkát becézi.

– Tényleg nem fogsz velem ma lefeküdni, igaz? – kérdi Jázmin, és ahogy az ajka mozdul, Ádám ujja mozdul vele. Jó érzés.

– Tényleg nem. Haragszol?

– Nem. Igazából... jó így, egyszerűen csak jó. Jó veled lenni.

– Jázmin, miért félsz? – kérdi csendesen Ádám, mire Jázmin morcosan elhúzza a száját. Ádám kitapintja ezt a mosolyt, ujjai megjegyzik, pont úgy, mint ahogy a kő érintését is megjegyezték. Tudja, hogy mindig emlékezni fog rá. Ezt az édesen morcos mosolyt ellopta magának.

– Arról volt szó, hogy ezt inkább e-mailben beszéljük meg. Amúgy is hallani akarom az ötleteidet.

Ádám egy pillanatig tétovázik, aztán úgy dönt, hogy nem kerülhetik örökké a témát, és talán most pont ez kell ahhoz, hogy valamennyi józanságot feltámasszanak magukban.

– Szerintem nem hiszel magadban. Nem hiszed el, hogy lehet téged szeretni, ezért inkább úgy teszel, mint aki ezt nem is akarja. Ezért álcázod magad hidegnek, nem is adsz esélyt senkinek, hogy igazán megismerjen, így aztán attól sem kell félned, hogy végül megbántanak.

– Nem rossz, Sherlock, bár tényleg nem akarom. Nem akarok szerelmes lenni. Ezért próbáltalak, megjegyzem, nem túl sikeresen, kerülni. Nem akarok beléd szeretni, ettől félek igazából.

Ádám tudja, hogy nem kellene örömöt éreznie, az ajka mégis felfelé kunkorodik.

– Hát úgy gondolod, belém tudnál szeretni?

– Ne legyél magaddal ennyire elégedett – böki meg finoman Jázmin, de azért ő is mosolyog.

– Ó, dehogynem – mosolyog tovább rendületlenül Ádám, aztán azonban belátja, hogy tartozik egy vallomással. – Jázmin, ha megnyugtat, én is ettől félek.

Jázmin elgondolkodva fürkészi az arcát. A keze rebben, és a bőrét érinti. Ádám behunyja a szemét, és hagyja, hogy Jázmin ujjai bebarangolják az arcát. Úgy érinti most őt, mintha az emlékezetébe akarná vésni. Mintha nemcsak a szemével, hanem az ujjaival is emlékezni akarna. Mint ő a kőre, vagy most már Jázmin mosolyára.

– Meddig maradtok itt Vandával? – kérdi Jázmin leengedve a kezét.

– Nem tudom, pár hét, talán – feleli Ádám, és reméli, hogy Jázmin nem kérdez rá a bizonytalansága okára. Nem tudja, mit felelne. Az igazság őrültségnek hangzik, nem várhatja el Jázmintól, hogy bizonyíték nélkül elfogadja, viszont hazudni nem akar.

– Mennyi idő alatt lesz az ember szerelmes?

A kérdés hallatán Ádám megkönnyebbül, aztán viszont értetlenség vés ráncokat a homlokára.

– Fogalmam sincs, de miért?

– Nem voltál szerelmes a feleségedbe?

– Akkor azt hittem, de nem, most már úgy gondolom, nem. Ha őszintén szerettem volna, harcolni akartam volna érte, vagy legalább jobban fájt volna. De miért fontos ez?

– Hát, ha nem maradtok addig, hogy egymásba szerethessünk, akkor nem kellene félnünk, és sokkal egyszerűbb lenne az egész.

Percek telnek el úgy, hogy csak nézik egymást, és nem tudják, mit mondhatnának. A vágy még körülöttük illegeti magát, de a félelem a maga komorságával erősebnek bizonyul. Ádám úgy érzi, egyikük sem tudja, mit kezdjenek a félelemmel. Akarják egymást, egymással akarnak lenni, de csak ennyi, nem akarnak többet. Ha őszintén magába néz, akkor ugyan be kell vallania, hogy ő el tudná képzelni, de ezt nem meri Jázminnal is megosztani, mert attól tart, Jázmin akár a világ végére is elmenekülne, ha tudná, mi jár most a fejében.

– Csókolj meg még egyszer – súgja végül Jázmin, és már-már kétségbeesetten néz rá. Mintha csak az a csók tarthatná most életben, mintha nélküle elveszne.

Ádám közelebb hajol, és ezúttal lágyan és törődéssel csókolja meg a nőt. A vágy persze ujjongva veti magát újra rájuk, de Ádám nem hagyja uralkodni. Csak azért is lassan csókolja Jázmint, lassan és érzékien, belesűrítve mindent, amit nem mer elmondani. Hogy talán egy kicsit kezd belehabarodni Jázminba. Egy egészen picit.

A nyelve puhán rebbenve simítja végig Jázmin ajkát, Jázmin pedig hasonló gyengédséggel viszonozza az érintést. Egészen addig incselkednek egymással oda-vissza, míg mindketten remegni nem kezdenek a vágytól. Édesen gyötrelmes kínzás ez.

Ádám akkor húzódik el, mikor Jázmin oldalra fordul. Tudja, hogy ha hagyja, hogy Jázmin vegye át az irányítást, akkor elveszett, akkor nem tudna leállni, éppen ezért most kell abbahagyni, most, mert még képes rá, bár mi tagadás, nehezen.

– Jázmin, aludhatok veled? – kérdi halkan Ádám.

– Örülnék neki. Hiányoznál, ha most elmennél.

Ádám imádja Jázmin keresetlen őszinteségét, főleg, amikor ilyesmit mond. Nem lehet nem imádni, ahogy kócosan, kipirult arccal, csillogó szemmel és vörösre duzzadt ajkakkal néz rá, és a tekintete mégis varázslatos módon ártatlan.

– Más férfiakkal szoktál együtt aludni?

– Olykor igen, de nem mindig.

– Nos, legalább az ágyadban én vagyok először – állapítja meg Ádám elmosolyodva, és csodálkozva veszi észre, hogy Jázmin erre a megjegyzésre mintha elpirulna. Hát tényleg lehet ez a nő egyre szebb és szebb?

Ádám átnyúl Jázmin felett, lekapcsolja az olvasólámpát, aztán az oldala mellől magukra húzza a felgyűrt paplant. Lehajtja a fejét a párnára, aztán Jázmin derekára fonja a karját, és közel húzza magához. Jázmin fészkelődik, ingerlő mozdulattal ringatja a fenekét, majd halkan felkuncog.

– El fogsz tudni így aludni?

– Hát, ha ezt csinálod, akkor biztosan nem – vallja be őszintén Ádám.

Jázmin újra kuncog, de azért abbahagyja a mocorgást.

Eltelik némán néhány perc, és Ádám élvezi Jázmin közelségét, hogy érzi, ahogy levegőt vesz, hogy köré fonhatja a karját. Nagyon régen nem volt már ilyen meghitt közelségben senkivel, és eddig nem gondolta, hogy hiányozna neki, most mégis úgy érzi, hogy hiányzott, nagyon is hiányzott. Vagy talán csak Jázmin váltja ezt ki belőle. Talán mással nem lenne ilyen. Ádám igazából egészen biztos ebben.

– Tudod, így még sosem voltam együtt senkivel. Soha nem aludtam senkivel úgy, hogy előtte ne szexeltem volna vele – jegyzi meg Jázmin kissé csodálkozó hangon, mintha erre épp most döbbent volna rá.

– Akkor úgy tűnik, ez ma az elsők napja – vigyorog Ádám, és közben apró csókot hint Jázmin vállára, majd az orrával félretolja a szőke tincseket, és a nyakára is. – Első randi, első csók, első pasi az ágyadban, első szex nélküli együtt alvás...

Jázmin halkan nevet, és Ádám érzi, ahogy meg-megremeg a teste.

– Azt hiszem, akkor ezért érzem magam ennyire fáradtnak – sóhajtja végül Jázmin, és érezni a hangján, hogy valóban kimerült.

Ádám egy utolsó puszit ad a vállára, aztán hagyja, hadd aludjon. Jázmin légzése már pár perc után egyenletessé válik, és Ádám elbűvölőnek találja, hogy milyen hamar elaludt, ahogy azt is, hogy ennyire édesen szuszog a karjában. Szeretné újra megcsókolni a vállát, az ajkán érezni sima, puha bőrét, de nem teszi, mert fél, hogy esetleg felébresztené. Úgyhogy csak fekszik mozdulatlanul, pedig kicsit zsibbad a karja, és Jázmin hajszálai is csiklandozzák, de mégis csodálatos így. Olyan otthonosan csodálatos. Ádám nagyon régóta nem aludt már senkivel együtt, nem emlékezett rá, hogy ennyire jó érzés. Bár talán nem is volt ennyire jó még soha senkivel, ez talán csak Jázminnal lehet ilyen. Ádám ezzel a gondolattal a szívében, mosolyogva alszik el.