„... kezdem annyira megkedvelni őt, hogy elvonja figyelmemet a feladataimtól. Túlságosan szép ő nekem... túlságosan tökéletes."

Jégkirálynőnek nevezik. Mérhetetlen büszkeséget érez, ahogy a kastély legnagyobb erkélyének korlátjánál állva a birodalmát szemléli. Elvettek tőle mindent, de visszatért, és bebizonyította, hogy senki sem állhatja útját, ha valamit el akar érni. Ma már senki nem meri megkérdőjelezni a hatalmát.

Az alányugvó Nap sugarai megtörnek áttetsző kristálytestén, szilánkos ragyogásba vonva körülötte a levegőt. Tudja, hogy gyönyörű, gyönyörűbb, mint amilyennek azok hiszik, akik csak elbeszélésekből hallottak róla.

A háta mögött, az árkádokat tartó egyik oszlop árnyékából egy férfi lép elő. Olyan, mintha a sötétségből öltene testet. Hangtalanul lép a királynő felé, mintha ő maga lenne az éjszaka, mely lassan bekebelezi a világot.

– Igazat beszél a nép – szólal meg a férfi mélyre karcolt hangon –, tényleg hóból és jégből vagy.

A királynő méltóságteljes, kimért lassúsággal fordul meg. Nem ijed meg, nem fél, mert nincs semmi, amitől tartana. Amikor azonban megpillantja az idegent, a teste mintha kevésbé tisztán ragyogna.

– Mit keresel itt? Hogy jutottál fel ide? – kérdi halkan a királynő, és a múlt eltemetett emlékei lopva szivárognak elő a lelkéből. Ez a férfi segített neki, mikor elveszett volt. A saját köpenyét adta neki, hogy óvja a hidegtől. A királynő nem felejtette el őt.

– Csupán látni akartalak – vonja meg a vállát hanyagul a férfi, csak arra adva választ, amire ő akar. Közelebb lép a királynőhöz, így már közvetlenül egymással szemben állnak. A királynő emlékeiben a férfi óriásnak tetszik, most azonban szinte egyforma magasak.

– Miért?

– Mert te voltál az egyetlen, akinek valaha is önzetlenül segítettem.

– Akinek te segítettél, már nem létezik. Azt a gyermeket porrá hamvasztotta a tűz.

A férfi a királynő keze felé nyúl, megragadja, majd az ajkához emeli, és gyengéd csókot lehet rá, aztán a királynő szemébe néz. A királynő képtelen mozdulni, foglyul ejti a férfi tekintete.

– Az a gyermek csak megfagyott, de szerintem ott van még benned. Jégbe zárt tűz, ez vagy te.

A királynő elkapja a kezét, de későn, mert ahol a férfi forró ajka az áttetsző és fagyos bőrhöz ért, most egy halvány foltban megrepedezve olvad a jég, és mögüle igazi bőr sejlik fel. A királynő lelkét félelem szorítja össze. Elrejtve a férfi tekintete elől a kezét, megmarkolja a korlátot. Érintése nyomán a szürke köveken hidegen szikrázó, dermedt virágokat bont a jég.

Jázmin megremegve riad fel, egy pillanatig fogalma sincs, hol van, aztán visszahanyatlik a kanapéra, és erősen összeszorítja a szemét. Képek peregnek benne, de egyiket sem tudja megragadni – akárhogy igyekszik, egyre homályosabbá mosódnak. Csak abban biztos, hogy Ádámmal álmodott.

Kicsit feljebb tornázza magát a kanapén. Ahogy mozdul, a könyv, amibe menekült, a padlóra esik. Jázmin lenyúl érte, és az asztalra teszi. Fogalma sincs, hogy aludhatott el. Azért kezdett olvasni, mert amint elküldte Ádámnak az e-mailt, zavarodottság és izgatottság lett rajta úrrá. Aggódott, hogy mit szól majd Ádám az e-mailhez, hogy válaszol-e, és ezek az érzések a legkevésbé sem töltötték el örömmel, ezért aztán olvasással akarta elterelni a figyelmét, hátha akkor előbb-utóbb nem érez majd mást, csak az áhított közönyt. Nem járt sok sikerrel, alig emlékszik arra, amit olvasott, de úgy tűnik, arra legalább jó volt, hogy elnyomja az álom. Nem sokat aludt az éjszaka, most egy picit frissebbnek érzi magát – eltekintve attól, hogy szüksége lenne egy kávéra és egy kiadós és alapos zuhanyzásra, de legalább már nem olyan nyomott a hangulata, mint korábban.

A nappali ajtaját valaki gondosan bezárta, de azért hallja a konyhából kiszűrődő beszélgetést, nevetést és edénycsörömpölést, valamint érzi a besurranó, ínycsiklandó illatokat.

A tekintete az asztalon nyugvó mobilja felé siklik. Meg kellene nézni, mennyi az idő. De ha megnézi, látni fogja, érkezett-e e-mailje, és nem egészen biztos abban, hogy erre felkészült. Ha nem érkezett, csalódott lesz, amitől aztán dühös lesz magára, ha pedig érkezett, akkor fogalma sincs, mit fog érezni, de egészen biztos benne, hogy nem olyasmit, amit érezni szeretne.

Zaklatottan ragadja meg a nyakában lógó követ. Tegnap éjszaka, amikor hazaért, nem bírta tovább, fel kellett vennie. Nyugalmat és erőt adott, amire nagy szüksége volt – persze nevetséges, hogy mindezt egy kő adja meg számára, de ezzel inkább nem foglalkozik. Most is jó érzés, hogy babrálhatja, máris mintha kicsit összeszedettebb lenne. Másik kezével a telefonjáért nyúl, és közben azzal győzködi magát, hogy ha írt Ádám, ha nem, neki akkor sem muszáj válaszolni. Amit akart, már elmondta, elég egyértelmű volt, innentől kezdve a legokosabb, ha nem reagál semmire.

A szíve tébolyodott vágtatásba kezd, mikor meglátja, hogy a férfi írt neki. Nincs ideje végiggondolni, hogy mi állhat az e-mailben, már meg is nyitja. Aztán értetlenül pislog, még a fejét is megrázza, de akárhányszor is olvassa el, a rövid üzenet nem változik.

Kérlek, vacsorázz velem ma este!

Ez az ember tényleg őrült. Hogy akarhat vele vacsorázni? Vagy talán nem is igazán vacsorázni akar, végül is elég egyértelművé tette az e-mailben, hogy semmi kifogása az egyéjszakás kalandok ellen, talán igazából csak ennyit akar.

Jázmin nem rágódik tovább, anélkül, hogy jobban is átgondolná, már ír is.

Le akarsz velem feküdni?

Elküldi az e-mailt, aztán leteszi a telefont az asztalra, a tekintetét azonban nem veszi le róla. A következő pillanatban már átkozza magát, hogy válaszolt. Felpattan a kanapéról, tesz pár dühös lépést, aztán mégis visszaül. Annyiban kellett volna hagyni. Ha nem válaszol, az elég jelzésértékű lett volna. Miért válaszolt? Most meg úgy lesi a mobilját, mintha azon múlna az élete – ez egyszerűen már röhejes.

Mogorván összepréselt szájjal a számítógéphez megy, megmozgatja az egeret, aztán elindítja az egyik kedvenc sorozatát. Visszaül a kanapéra, a tévét is bekapcsolja, majd figyelve arra, hogy véletlenül se nézzen a telefonjára, hátradőlve úgy tesz, mintha egyszerűen csak filmet nézne. Máskor is szokott ilyet tenni, nincs ebben semmi különös.

Bár máskor talán nem néz kedvenc kórboncnokára ennyire haragosan, de miután felfedezi, hogy az a féloldalas mosoly teljesen olyan, mint Ádámé, nem tud rá máshogy nézni. Még ez az átkozott sorozat is ellene van.

Persze, vagy jelenleg minden és mindenki Ádámot juttatja eszébe, mert egyszerűen képtelen másra gondolni. Ez reálisabb, de Jázmin nem akar ezzel a gondolattal szembenézni.

Mikor a telefonja e-mailt jelez, megugrik, aztán lemondóan megingatja a fejét. Ez a pasi idiótát csinál belőle – kész szerencse, hogy nem látja most senki.

Remeg a keze, ahogy megnyitja az e-mailt.

Igen, mindenképpen. De most csak egy vacsorát kérek.

Jázmin ajkára apró mosoly rebben. Szinte látja maga előtt, hogy Ádám somolygósan néz. Mikor észreveszi az árulkodó rezzenést, komolyságot erőltet az arcára.

Miért? És nem kifejezetten arra gondolok, hogy le akarsz velem feküdni vagy a vacsorára, hanem arra, hogy miért én. Miért akarsz megismerni? Nem taszítalak? – írja vissza, és megint csak utána gondolkodik. A kanapéra dobja a mobilt, és a kezébe temeti a fejét. Nem jó ez így. Mit akar még tőle Ádám azok után, amit írt? Miért nem tudja békén hagyni? És neki miért nincs ereje nem tudomást venni róla? Miért vonzza így? Soha máskor nem jelentett gondot, hogy azt tegye, amit akar, akkor most miért?

Talán, mert most azt tenné, amit valójában nem akar. Mert valójában Ádámot akarja. De mégis mire? Egy éjszakára? Megismerni? Ennél is többet?

Már az is őrültség, hogy ez egyáltalán megfordul a fejében.

Morcosan a mobilra pillant, legalább úgy néz a készülékre, mintha az tehetne minden gondjáról, aztán dühösen szusszant, és úgy dönt, nem fogja szánalmasan reszketve várni, hogy Ádám mit ír. Zuhanyozni akart, úgyhogy megy, és lezuhanyozik.

Eltökélten áll fel, és határozott léptekkel indul el. Reméli, hogy el tud úgy osonni a konyha mellett, hogy senki sem veszi észre, mert most egyértelműen nincs abban az állapotban, hogy bárkivel is kedélyesen csevegjen. Mindenki, aki jót akar magának, jelenleg inkább nem szól hozzá.

Egek, hisztis picsa lett – állapítja meg magában, és ettől még bosszúsabb lesz. Amit Ádámnak írt, az igaz, keveseknek jutna eszébe, hogy a kedves jelzővel illessék, de azért ennyire nyűgös nem szokott lenni.

– Jó reggelt!

Az édesapja derűs hangja megtorpanásra készteti. Ennyit arról, hogy senkivel sem kell beszélgetnie. A konyhában Péter a tűzhely előtt sürgölődik, Vivien és Erik, mint két nagyon neveletlen és rosszcsont gyerek, egymást lökdösve az asztalt terítik (vagyis épp vívóállásban, kanállal a kezükben szemeznek egymással – hát igen, nem mindenki képes felnőni).

Jázmin megáll a konyha küszöbén, de nem mond semmit, mert talán olyasmi csúszna ki a száján, ami miatt arról kezdenék faggatni, hogy mi történt.

– Ebédelsz velünk? – pillant rá Vivien, mire Erik előrelendül, és a kanalával Vivien vállát éri.

– Tusé! – kiált fel, mire Viv összehúzott szemmel ránéz. Erik feltartott kézzel, de azért bőszen vigyorogva visszavonulót fúj.

– Nem vagyok éhes – mondja Jázmin zordan, mikor Vivien visszanéz rá. Tudja, hogy egyetlen falatot sem lenne képes összeszűkült gyomrába préselni, de rögtön megbánja, hogy undoknak hangzik, ezért még hozzáteszi: – De azért köszönöm.

– Hűha, valaki ma bal lábbal kelt fel – állapítja meg vigyorogva Vivien.

Jázmin halványan elmosolyodik. Bár az ismerősei java egyáltalán nem ismeri őt, jó érzés, hogy vannak, akik igen, akik ismerik és szeretik, és elfogadják akkor is, ha épp morcos kedvében van.

– Csak még nem kávézott – neveti el magát Erik, és segítőkészen már nyúl is a lefőzött kávé felé. Jázmin első gondolata, hogy visszautasítja, aztán azonban mégis inkább elfogadja. Csak megissza a kávét, aztán megy zuhanyozni.

Elveszi a felé nyújtott bögrét, majd visszamegy a nappaliba. Végül is megy a sorozata, és igaz ugyan, hogy számtalanszor látott már minden részt, de szívességet tesz mindenkinek, ha ezt a kávét egyedül fogyasztja el. Nem akarja elrontani a családtagjai ebédjét a mogorva ábrázatával.

Ahogy leül, és tekintete rögtön a mobilt keresi, keserűen és némi megrovással felsóhajt. Talán ideje lenne abbahagyni, hogy folyton kifogásokat gyárt mindenhez, ami Ádámmal kapcsolatos. Igen, a férfi megőrjíti, ez tény, el kellene végre fogadnia, mert úgy talán minden egyszerűbb lenne. Óvatosan, nehogy kilöttyintse, leteszi a kávét az asztalra, és kézbe veszi a mobilját.

Nem érkezett e-mail, amitől egyszerre érez szomorúságot és egyszerre ver gyorsabban a szíve. Az előbb Ádám szinte rögtön válaszolt, szóval talán most hosszabban ír. És igen, ettől izgatott. Kíváncsi, hogy mit fog válaszolni a férfi. Ami bosszantó. Mégis hogy lehet benne ennyi egymásnak ellentmondó érzés? Ez vajon normális? Lehet, hogy egészen konkrétan kezd bedilizni.

Mikor Erik belép a nappaliba és komótosan a kanapéhoz sétál, Jázmin már-már bűntudatosan teszi le a telefont az asztalra, aztán tekintetét megjátszott nyugalommal a tévére szegezi. Erik leül mellé, de Jázmin a szeme sarkából látja, hogy nem a tévé felé fordul, hanem felé. Körülbelül két percig bírja a némaságot.

– Ugye tudod, hogy idegesítő, ahogy bámulsz? – kérdi, szándékosan nem fordulva Erik felé.

– Ezért csinálom. Pont úgy nézel ki, mint akinek arra van szüksége, hogy jól kiveszekedje magát. Megkönnyítem a dolgod.

Jázmin nem bírja tovább, Erikre néz, és ahogy szembetalálja magát a férfi szemtelenül széles vigyorával, elneveti magát.

– Így se rossz – jegyzi meg Erik.

Jó érzés nevetni, Jázmin felszabadultabbnak érzi magát, mintha az eddig minden tagját – és leginkább talán a lelkét – ólomsúlyként húzó komorság most foszlányokra szakadna és lehullana róla.

Erik hirtelen magához húzza Jázmint, szelíden megcsiklandozza az oldalát, amitől Jázmin hevesen visítva csapkodja a kezét – rettenetesen csiklandós, és Erik ezt pontosan tudja. A férfi nevetve abbahagyja a csiklandozást, és egyszerűen csak fél karral lazán átöleli.

– Valld be, hogy most jobban érzed magad – közli.

– Tudod, hogy jobban érzem magam – vágja rá Jázmin, aztán elgondolkodva fürkészi Erik arcát. A férfi szinte soha nem beszél arról, hogy honnan jött vagy hogyan élt, mielőtt ők megismerték. Annyit tudnak biztosan, hogy nem ebben a városban született, tulajdonképpen csak átutazóban járt erre, mikor Viviennel találkozott. Ki tudja, az is lehet, hogy szerelmi bánat elől menekült. Persze, vagy a maffia elől, igazából az sem tűnik kevésbé abszurdnak – gondolja fanyarul Jázmin, de azért mégis belevág.

– Én... – Jázmin megrázza a fejét. – Volt már veled olyan, hogy együtt akartál lenni valakivel, de nem értetted, miért?

– Igen – bólint Erik komolyan, egy szempilla-rebbenésnyi időre sem véve félvállról a kérdést, ami jólesik Jázminnak. Nehezen nyílik meg, igazából még a családtagjai előtt is, így tényleg sokat jelent számára, hogy Erik komolyan veszi a kérdést, az pedig még inkább, hogy nem kezd faggatózni.

– És mit csináltál?

– Itt maradtam – feleli Erik borongósan, és Jázmin megérti, hogy Erik Vivienről beszél. Nemrég még úgy vélte, hogy a húga és Erik között nem egészen csak baráti a kapcsolat, de pár nappal ezelőtt beszélgetett erről Viviennel, és világossá vált számára, hogy tévedett. Vivien vonzódik Erikhez, talán szerelmes is belé, és Jázmin számára egyértelmű, hogy Erik sem közömbös, mégsem mer egyikük sem lépni. Jázmin fejében megfordul, hogy talán mondhatna valami biztatót, de aztán úgy véli, hogy a húga magánéletébe nincs joga beleszólni, és a szívügyek egyébként sem tartoznak azok közé a dolgok közé, amelyekben jártas lenne (különben aligha érezné most magát ekkora csávában), úgyhogy talán többet ártana, mint használna.

– Sose mondtam neked – szólal meg halkan Erik –, de mindig csodáltam, hogy nem félsz saját magadtól. Nem félsz attól, amire vágysz, amit akarsz. Rettenthetetlen vagy – mosolyodik el Erik. – Szerintem ne emészd magad, Jázmin, sose szoktad, ne most kezdd el. Ha nem tudsz ellenállni annak a szőke hercegnek – Jázmin finoman oldalba böki Eriket, mire a férfi telt hangon, dörmögősen felnevet –, akkor ne állj neki ellen, derítsd ki, miért vonz annyira, és akkor talán már nem is tűnik majd olyan félelmetesnek az egész.

– Félek attól, hogy beleszeretek – motyogja Jázmin, végre szavakba öntve azt azt, ami miatt azóta gyötrődik, hogy felismerte Ádámot.

– Ugyan már, kislány, hiszen nem ismered, miért kellene attól félned, hogy beleszeretsz?

A mese miatt – gondolja keserűen Jázmin, de ezt nem meri kimondani, mert nem tudja, hogy Erik tud-e a meséikről, és ha Vivien nem beszélt neki erről, akkor talán szándékosan tette. És egyébként is bolondnak érzi magát, hogy egy mese tartja vissza – pont őt, aki sosem hitt semmi ilyesmiben. De ha a mese mégis igaz, akkor egyáltalán van értelme vele hadakozni? Akkor nem mindegy, mit tesz? Nem mintha ezt el tudná fogadni, szereti maga irányítani az életét, szóval ez csak elmélet.

Tehát – szigorúan elméleti szinten –, ha elfogadja a mese igazát, akkor mindegy, mit tesz, a mese úgyis a valóságba írja saját magát, így végül együtt lesz Ádámmal. Ha viszont nem hiszi el az egészet, akkor miért is nem mer közeledni Ádámhoz? Eriknek igaza van, nem ismeri a férfit, egyszerűen csak kívánja, és ha másvalakivel lenne így, egy pillanatig sem tétovázna.

Jázmin elgondolkodva félrebillenti a fejét. Keresi a hibát a gondolatmenetben, mert egészen biztos benne, hogy valahol valami nem stimmel, de igazság szerint belefáradt már abba, hogy távol tartsa magát Ádámtól, belefáradt abba, hogy olyannyira kerülni akarja a férfit, elege van a feszültségből és nyugtalanságból, ami gyötri. Azzal, hogy nem akarta, hogy az történjen, ami a mesében van, csak annyit ért el, hogy most a mese irányítja az életét. Itt az ideje, hogy újra a kezébe fogja a gyeplőt, és úgy tegyen, ahogy neki tetszik.

– Kösz, Erik – sóhajtja Jázmin.

– Bármikor örömmel tartok ingyenes lelkisegély-szolgálatot – vigyorog rá Erik, bár a tekintetében még mindig árnyalatnyi szomorúság játszik. A férfi könnyedén megpaskolja Jázmin térdét, aztán feláll a kanapéról, és visszatér a konyhába. Jázmin merengve néz utána. Ha tudná, hogy segíthet, megtenné, de úgy véli, azt, ami a húga és Erik között van, nekik kettejüknek kell elrendezni – csak azt reméli, hogy ezt minél hamarabb megteszik, mert kétli, hogy sokáig tudnák fenntartani ezt a mostani, „csak barátok vagyunk" állapotot.

Jázmin a kezébe veszi a bögrét, és átadva magát a sorozatnak, nyugodtan kortyolgatja a kávét. Közben csak úgy félpercenként les a mobilja felé – ami teljesen értelmetlen, hiszen hanggal is jelez, ha e-mailje érkezett. Ennek ellenére mégis folyton figyeli, és amikor a kijelző kivilágosodik, szaporán dobogó szívvel nyúl rögtön felé. Visszatartja a levegőt, ahogy olvasni kezd.

Nem, Jázmin, nem taszítasz. Hogy őszinte legyek, nem is értem, hogy jut eszedbe ekkora badarság. Gyönyörű nő vagy, és nevezz bátran felszínesnek, de nem tudok ellenállni a bájaidnak. Aztán érdekesnek talállak (olyan sok mindent szeretnék tőled kérdezni, olyan sok mindent szeretnék rólad tudni), ennek még kevésbé tudok ellenállni – és ez akkor is így lenne, ha rút banya lennél, viszont nem vagy az (igen, ennek örülök, amiért akár meg is vethetsz), így a kettő együtt veszélyes kombináció. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy vonzódsz hozzám – ugye tudod, hogy ez olyan, mintha egy kiéhezett kutya elé zsíros cafatokkal teli csontot dobnál? Most őszintén, Jázmin: szerinted van olyan férfi, aki ellen tudna neked állni?

Abból, amit írtál, egyedül Kornél és Adrián érint rosszul – de mielőtt félreértenél, csakis azért, mert féltékeny vagyok rájuk. Ha belegondolok, hogy ők láthattak és érinthettek téged úgy, ahogyan én vágyom rá, úgy érzem, valamit nyomban össze kell törnöm. Hidd el, ez tőlem eléggé idegen érzés, nem hittem volna magamról, hogy féltékeny-típus vagyok, ráadásul ehhez nincs is jogom, hiszen nem tartozol hozzám. De ettől még ezt érzem, beismerem.

Minden más, amit írtál, leginkább tiszteletet vált ki belőlem – csodálom, hogy ennyire őszintén írtál magadról. És az őszinteség őszinteséget követel, így nem tehetem meg, hogy én ne legyek az.

Nem tudom, miért félsz (mert félsz, igaz?) attól, hogy közünk legyen egymáshoz (bár vannak ötleteim), és lehet, hogy túl sokat feltételezek magamról, de úgy gondolom, hiába kértél, valójában nem akarod, hogy ez, ami alig kezdődött el közöttünk, véget érjen. Szerintem te épp úgy kíváncsi vagy, hova vezethet mindez, mint én.

Jázmin, te ugyanúgy vonzol engem, ahogyan én téged, én sem értem, és igen, valahol engem is megijeszt, de csak ezért nem hiszem, hogy érdemes lenne visszavonulót fújni – épp ellenkezőleg, ki szeretném deríteni, mi ez. És ezzel nem azt mondom, hogy legyél a feleségem és éljünk boldogan, míg meg nem halunk, hanem csak azt, hogy legyünk együtt, ismerjük meg egymást. Bevallom, nekem szórakoztató a társaságod, akkor is, amikor épp dühös vagy és kiabálsz velem és szégyentelenül káromkodsz – kérlek, ezért ne nézz őrültnek. De tudod, a szenvedély, ami benned izzik, egyszerűen magával ragad. Szeretném tudni, mást is ennyi szenvedéllyel teszel-e. És ezzel ki is lyukadtunk oda, hogy kívánlak, őrülten, fogalmam sincs, mikor kívántam utoljára valakit ennyire féktelenül. Amikor táncoltunk, amikor a karomban tarthattalak, az számomra varázslatos volt. Nem akarom ezt máris feladni.

Szóval összességében úgy hiszem, hogy érdemes vagy arra, hogy rád „fecséreljem" az időmet, és igen, „megéred" a befektetett időt és energiát. És szerintem az, ami régen történt, igenis összeköt minket, ne kérdezd, hogyan, azt se, hogy miért, de így érzem. Viszont ha még mindig azt mondod, hagyjalak, bár nagyon fogom bánni és sajnálni, megteszem, nem kereslek többet, de azért azt ne várd, hogy rád se nézzek, ha találkozunk, ezt nem tudnám megtenni, mert téged csak látni is öröm.

Jázmin beharapva az ajkát kezdi előröl, és olvassa el még egyszer az e-mailt. Aztán még egyszer. Közben úgy dobog a szíve, mintha attól tartana, most doboghat utoljára, ezért aztán igyekszik mindent beleadni. Nem tudja, hányszor olvassa el egymás után a levelet, de talán jobb is így, mert még szédült tinilánynak vélné magát.

Ahogy azon töpreng, mit válaszoljon (mert az nem kérdés, hogy válaszolni fog), eszébe jut, hogy pár hónappal ezelőtt azt a tanácsot adta Evelinnek, hogy merjen végre önmaga lenni. Most itt az ideje, hogy befejezze az őrült liba módjára való viselkedést, és megfogadva a saját tanácsát, ne meneküljön tovább, hanem önmaga legyen.

Jázmin feláll, és átül a számítógéphez, bejelentkezik az e-mail-fiókjába, aztán mosolyogva írásba fog.

***

Van ebben a türelmetlen, feszült várakozásban valami borzongatóan nosztalgikus. Ádám derengős mosollyal az ajkán arra gondol, hogy milyen érzés volt, amikor kamaszként levelezett egy lánnyal, persze hagyományos, régi módon (hol volt még akkor az e-mail? akkoriban még a videólejátszó is nagy szám volt). Mindig rohant haza az iskolából, feltépte a postaládájukat, remélve, hogy vár rá egy boríték, ha pedig még nem jött a postás, az ablakba könyökölve leste az érkezését. Ártatlan, baráti levelezés volt, de az érzés, amit az az izgalom jelentett, amikor előhúzta a borítékból a levelet, vagy amikor olvasva a lány sorait, máris azon járt az agya, hogy mit fog majd írni, megmaradt, és ehhez hasonlót érez most is, csak hatványozottan. Jázminnal levelezni színtiszta adrenalinlöket.

Vagyis hát ebben a pillanatban inkább idegtépő borzalom, de az előbb még nagyon izgalmas volt. Most fogalma sincs, van-e értelme várni. Vajon azért nem érkezik e-mail, mert Jázmin is hosszabban ír? Vagy azért, mert egyáltalán nem is ír?

Vajon mennyire tűnne őrültnek, ha átcsengetne a szomszédba?

Talán ezredszer is megnézi, pontosan mikor küldte el az e-mailt, hogy tudja, hány perc telt már el azóta. Vajon Jázmin gyorsan gépel vagy lassan? Összeveti az időpontokat az előző e-mailjeiknél, és arra a következtetésre jut, hogy viszonylag gyorsan. Tehát, ha válaszolni akarna, akkor már rég meg kellett volna érkeznie az e-mailnek. Ha nem akar válaszolni, azért vajon ajtót nyitna, ha átugrana hozzá? Végül is a nem válasz nem egyenlő azzal, hogy kerek-perec kimondja, hagyja békén.

Ráfrissít a böngészőre, bár elvileg a levelezőrendszer rögtön megjeleníti az új e-maileket, de biztos, ami biztos, csak egy kattintás, semmibe nem kerül. Csalódottan veszi tudomásul, hogy nincs új e-mailje. Hogy lekösse magát, feláll, kávét melegít, aztán visszaül a konyhaasztalhoz. A ház már üres, Fanniék épp az imént indultak el, úgyhogy senkit nem zavar, hogy a konyhaasztalra pakolta ki a laptopját.

Türelmetlenül dobol az ujjaival, belekortyol a kávéba, mereven bámulja a képernyőt, aztán újra ráfrissít a fiókjára, és amikor félkövérrel kiemelve megjelenik az új e-mail, szaporán dobogó szívvel nyitja meg.

Oké, megadom magam. Teljesen lefegyvereztél – úgyhogy azt hiszem, hosszan vitatkozhatnánk arról, hogy lényegében ki az, aki ellenállhatatlan. (Mert szerintem nem én.)

Nem nevezlek felszínesnek, és megvetni se foglak. Igyekszem nem ítélkezni, van épp elég rossz tulajdonságom, ezt már nem szívesen sorolnám közéjük. (Szeretnél listát? Csak, hogy felkészülhess.) Egyébként hízelgő, amit írtál. Erről eszembe jutott, hogy tizenhárom évvel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy szép vagyok. Tudod, mennyit jelentett ez nekem akkor? Te voltál az első idegen (értem ez alatt, hogy nem családtag, rokon), aki szépnek nevezett. Tulajdonképpen azt hiszem, miattad hittem el, hogy tényleg szép vagyok. (Kamaszként nem tengett bennem túl az önbizalom.)

Szóval sok mindent kérdeznél tőlem, és sok mindent szeretnél tudni. Elárulom, ezzel én is így vagyok. Mikor a lányod átjött, épp csak egy hajszál választott el attól, hogy az összes kérdésemet rázúdítsam. (Talán szerencse, hogy nem volt rá lehetőségem, még megijedt volna tőlem.) Azt hiszem, egy vacsora jó lehetőség lenne arra, hogy kérdezzünk egymástól – ha áll még az ajánlat. (És ha igen, akkor kérlek, áruld el, hova mennénk, hogy kitaláljam, mit vegyek fel.)

Bevallom, megleptél a féltékenységgel, és máskor, mással talán ezt ijesztőnek találnám, tőled azonban kedvesnek érzem. Köszönöm. És ha megvigasztal, mindkettőjüket megbántam, pedig ezt általában nem teszem, de Kornél miatt évekig lelkiismeret-furdalásom volt. (Hosszú történet, és mivel nem csak én vagyok érintett, nem lenne tisztességes bővebben kifejtenem.) Adrián pedig az egyik húgom (Evelin, ha minden igaz, vele már találkoztál) kedvenc könyvesboltjának a tulaja, és miután lefeküdtem vele, Evelin nem mert többet a könyvesboltba menni. (Most már talán újra jár, de azért az vicces lehetett, mikor Leóval először ment a családodhoz, és szembetalálkozva Adriánnal úgy hiszem, elvörösödhetett, és nagy valószínűséggel képtelen volt megszólalni, Adriánnak pedig feltehetően fogalma sem volt, miért néz rá furán Leó barátnője.) Illetve ott van Adrián barátnője, úgy tudom, Kamillának hívják. Mikor lefeküdtem Adriánnal, ők még nem voltak együtt, de Kamilla már a könyvesboltban dolgozott, és találkoztam vele. Elég egyértelmű volt számára, hogy együtt voltam Adriánnal, és ez nem érintette túl jól, ami meg számomra volt egyértelmű, és – nem jellemző rám az ilyesmi – megsajnáltam. Bár nem voltam túl kedves, de azt tanácsoltam neki, hogy jobban teszi, ha elfelejti Adriánt, mert ő tipikus egyéjszakás pasi. Ehhez képest majdnem egy évvel később egy vasárnap délelőtt összefutottam velük itt előttünk az utcán. Kellemetlen volt. Adrián emlékezett rám, és Kamilla is. Mai napig nem értem, hogy Kamilla hogy tudott akkor rám mosolyogni, de mosolygott – nem kárörvendően, hanem úgy, mintha biztatni akart volna, hogy nincs lehetetlen. Kamilla szerintem olyan lehet, mint Evelin – velem ellentétben mindketten örök optimisták és jólelkűek.

Igazából nem tudom, ezt most miért is meséltem el, akár ki is törölhetném, de nem teszem – kis adalék az én zűrös életemből, hogy lásd, mit is akarsz jobban megismerni. És ha már az őszinteséget is megemlítetted – nos, igen, általában őszinte vagyok (és igen, ez azt jelenti, hogy olykor hazudok, talán magamnak a legjobban), de mindig én döntöm el, hogy mivel kapcsolatban. Akik ismernek, azt hiszik, nyílt vagyok, mert sok mindenről kendőzetlenül beszélek, pedig ez részben csak védekezés – ha bizonyos dolgokkal kapcsolatban egyenes vagy, másokkal kapcsolatban nem kezdenek faggatni, mert úgy gondolják, te nyílt vagy, tehát úgyis mindent elmondasz magadról. Tulajdonképpen nem vagyok se nyílt, se őszinte – végül is nem árultam el, hogy miért is próbáltalak messzire elkerülni. És gonosz vagyok, ezt most se teszem meg. Érdekelnek az ötleteid. (Bár azt eltaláltad, hogy félek.)

Szóval, mielőtt kisregényt kanyarítanék neked ide, lényegében csak annyit akartam, hogy oké, derítsük ki, hova is vezet ez az egész kettőnk között.

Ui.: Szóval varázslatos volt, hogy a karodban tarthattál? Nekem is varázslatos volt. Tudod, általában nincsenek sztereotípiáim a szavakkal kapcsolatban, de határozottan furcsa, hogy pont ezt a szót választottad – valahogy nehéz elhinni, hogy egy férfi így gondolkodik. Ha csak azért írtad, hogy elvarázsolj, jelzem, sikerült. (És igen, én most abszolút szándékosan választottam pont ezt a szót. :) És szeretem a smiley-kat, szóval a végére csak kaptál egyet, remélem, nem vagy smiley-ellenes.)

Ádám szélesen vigyorog a képernyőre, amitől kicsit bugyután érzi magát, mégse tudja abbahagyni. Átfutja még egyszer a levelet, aztán a válaszra kattint, és sebesen gépelni kezd.

Köszönöm, hogy esélyt adsz. Úgy gondolom, hogy ez nem olyan lépés, amire gyakran szánnád el magad, úgyhogy megtisztelve érzem magam. Természetesen a vacsora áll még – és ha nem bánod, akkor sehová se mennénk. Fanni megengedte, hogy garázdálkodjak a konyhájában, szóval én főznék neked. Éppen ezért semmi szükség rá, hogy kicsípd magad, inkább öltözz kényelmesen, úgy, ahogyan jól érzed magad. (Nem kell elbűvölnöd, az már régen megtörtént.) Egyedül vagyok itthon, mindenki más Hanga-bokorba tart éppen István tóparti házába, holnap én is utánuk megyek. (Igen, ma csak miattad maradtam itt, és nem, nem voltam biztos benne, hogy igent fogsz mondani, de úgy gondoltam, ha mégis, akkor jobb, ha közel vagyok, nehogy meggondolhasd magad. Így csak a szomszédig kell eljönnöd, szóval talán útközben nem fogod menekülőre. Ha mégis, ne feledd, hogy tudom, hol laksz. :) És nem, nincs semmi problémám a smiley-kkal, bebizonyítandó kaptál is egyet, bár gondolom, ez feltűnt.)

Nem, ha nem bánod, listát inkább nem kérnék, szeretném én felderíteni minden jó és rossz tulajdonságodat (és akármit is állítasz, nem hiszem el, hogy több rossz van, mint jó).

Örülök, hogy tizenhárom évvel ezelőtt találkoztunk. Talán ez szentimentálisnak fog tűnni, ezért inkább most mondom el, nem személyesen (így ha kinevetnél, legalább nem fogok róla tudni), de sokat gondoltam rád az eltelt évek alatt. Azon a napon te voltál számomra a fénypont. Nem szívesen emlékszem vissza arra, ami akkor történt, de rád mindig örömmel gondoltam. És még megvan a kis kavicsod.

Bármit szívesen olvasok rólad, Jázmin, így aztán örülök, hogy megosztottad velem a Kornéllal és Adriánnal kapcsolatos dolgokat, bár ettől sajnos nem vagyok kevésbé féltékeny. Egyébként pedig mindketten fiatalabbak nálam – komolyan aggódom, hogy talán nem fogok megfelelni az elvárásaidnak, nem vagyok már... fiatal, szóval nem úgy nézek ki, mint húszéves koromban. Vanda szerint „hobbitosodom", ha te se értenéd, ez mit jelent pontosan, akkor elárulom, hogy az elkényelmesedéshez, pocakosodáshoz van köze (nos, nem szépítem, ez utóbbi igaz, rögtön lesz egy kis pocakom, ha nem jutok el konditerembe). Bár láttam a filmeket (Vanda mindegyik részét imádja), számomra azért így sem teljesen világos, hogy Vanda mit is akar ezzel mondani. És most nagyon bízom benne, hogy nem vagy fanatikus rajongó, mert akkor talán most ástam el magam – lehet, ezt a részt inkább ki kellene törölnöm, de te sem tetted, mikor ezt érezted, szóval megemberelem magam, és én se fogom.

Nem vagy gonosz, és az ötleteimet szívesen megosztom veled, de kezd hosszúra nyúlni ez a levél, úgyhogy mit szólnál hozzá, ha ezt már inkább személyesen fejteném ki? (Ha jobban belegondolok, lassan ideje lenne azt is kitalálnom, hogy milyen vacsorával kápráztassalak el – persze, ha nem bánod, hogy itt együnk. Van bármi, amire allergiás vagy, amit nem szeretsz? Nem szeretnék pont olyasmit készíteni, amit ki nem állhatsz.)

Ui.: Ami a varázslatos szót illeti, először nem ezt írtam, hanem elég nyersen csak annyit, hogy baromi jó volt, de visszaolvasva nem illett a szövegbe, durvának tűnt, de azért tudd, hogy baromi jó volt, és ezt még bőven tudnám hova fokozni, csak ahogy mondani (helyesebben talán írni) szokták: az nem tűrne nyomdafestéket – nem tudom, e-mailezés esetén nem tűrne pixeleket? :)

Ádám gyorsan átolvassa, amit írt, eltöpreng rajta, hogy mennyi minden felesleges a levelében, hogy igencsak meg lehetne húzni, aztán azonban úgy dönt, elküldi így. Nem akarja megváratni Jázmint – talán pont ő is olyan türelmetlenül várja a válaszát, mint ahogyan az előbb ő maga várta Jázmin levelét. Vagy legalábbis Ádám bízik benne, hogy ő is ugyanúgy várja, mert jó érzés arra gondolni, hogy ez a levelezés Jázminnak is ugyanolyan izgalmas és érdekes, mint neki. Még ha talán teljesen nevetséges is, hogy leveleznek, amikor itt vannak egymás szomszédságában, de erre a gondolatra csak megvonja a vállát. Lehet, hogy kicsit őrültség ez így, de ő élvezi.

Mosolyogva újraolvassa, amit Jázmin írt. Ugyan nem tudja, mi az oka, de örül, hogy a nő feladta a menekülést, hogy úgy tűnik, valóban esélyt ad kettejüknek. Reméli, hogy az itthoni vacsora nem túlzás első randinak, és azt is, hogy Jázmin nem fogja félreérteni. Valóban szeretne vele lefeküdni, nagyon is, de nem ma este. Azt szeretné, ha Jázmin érezné, hogy tiszteli és becsüli, ha biztonságban érezné magát vele, ha nem érezné úgy, hogy csak ki akarja használni. Mert ez az egész nem erről szól, még ha ezt számára is nehéz egy kicsit megemészteni – igazából jó, hogy leírta Jázminnak, mit gondol, mert ezzel benne is tisztázódott, hogy mit is szeretne.

Bár elkezdhetne azon agyalni, hogy mit fog főzni, sőt, szétnézni sem ártana, hogy milyen alapanyagok akadnak a szekrényben és a spájzban, de nem akarja elszalasztani a pillanatot, amikor e-mail érkezik, így aztán nem mozdul. Megissza a kávéját, bele-beleolvas Jázmin korábbi e-mailjeibe, és épp azon töpreng, hogy igazából ihatna még egy kávét, amikor újabb üzenet érkezik Jázmintól, ami természetesen minden egyéb gondolatát háttérbe szorítja.

Helyesbítek: az, hogy esélyt adok, olyan lépés, amire sose szántam még el magam. Mondhatni, ez rendkívüli dolog tőlem. És ezt nem azért mondom, hogy még inkább megtisztelve érezd magad, bár tagadhatatlanul kedves, hogy ezt írod (még ha magával a gondolattal nem is értek egyet), hanem inkább azért, hogy ha valamit nagyon rosszul csinálok, az azért van, mert még sosem csináltam ilyet. Nem tudom, hogyan kell randizni, mert nem szoktam, bár azt hiszem, ezt már említettem a múltkor.

Nincs ellene kifogásom, hogy nálad együnk, allergiás semmire nem vagyok, és a tenger gyümölcseiért, valamint az olajbogyóért nem rajongok, minden más igazából jöhet, bár nem hiszem, hogy olyasmit főznél, ami nem tetszene. Nem tudom, feltűnt-e már neked, de elég sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, meg merem kockáztatni, hogy az ízlésünk is hasonló – ami egyébként ijesztő, hiszen nem is ismerjük egymást, mégis elég sok közös van bennünk, és... nem is tudom, ez egyszerűen csak ijesztő. Mint az, hogy annak idején tudtad, milyen könyvre gondolok, és hogy volt nálad egy kő. Erről jut eszembe: hogy ismertél fel? Egészen biztosan tudom, hogy amikor megláttál, nem emlékeztél rám, szóval hogy jöttél mégis rá, hogy ki vagyok? És ha már a múlt: mi történt aznap veled?

Tudod, az is ijesztő, hogy mennyire átlátsz rajtam, ahogy olvastalak, pontosan azok a dolgok futottak át a fejemen, amiket írtál. De azért örülök, hogy nem mentél biztosra. Tessék, listát nem kapsz, de egy nem túl jó tulajdonságom: nagyon szeretem, ha az én kezemben van az irányítás.

Lassan sok lesz az életedben turkálós, szemtelen kérdéseimből, de nem tudom megállni: hány éves vagy? És minthogy biztos vagyok benne, hogy téged is érdekel az én korom (talán nem csak te olvasol bennem kitűnően), elárulom, hogy huszonkilenc éves vagyok.

Nem tartozom a fanatikus Gyűrűk Ura rajongók közé, bár családom tagjai igen, így aztán majdnem minden karácsonykor maratont tartunk, amihez általában én is csatlakozom, mert szeretek velük együtt filmezni. És nem hiszem el, hogy pocakod van, láttalak futócuccban, nem tűnt fel, pedig hidd el, nem csak te néztél meg engem. (Igen, észrevettem.)

Ami az ötleteidet illeti, igazából jobban örülnék, ha e-mailben fejtenéd ki őket. Tudom, nevetséges, hogy itt vagyunk egymástól gyakorlatilag néhány méternyire és e-mailezünk, de könnyebb így – elrejtőzve a betűk mögé. Bár igazság szerint azért is – ha már őszinteség, akkor legyen tényleg az –, mert így nem csak annyira vagyok képes gondolni, hogy azt akarom, megcsókolj.

Hány órára tervezed a vacsorát?

Ui.: Tetszik a humorod. :)

Jázmin azt akarja, hogy megcsókolja. Ádám vagy ezerszer is elolvassa azt az egy mondatot. Aztán nagyot nyel, mély levegőt vesz, és írásba fog.

Te aztán tudod, hogy kell jó alaposan kikészíteni egy férfit. Jázmin, ha azt írod, hogy akarod, hogy megcsókoljalak, akkor ezt én önkéntelenül elképzelem, de ha rólad van szó, még képzeletben is nehéz megállni egyetlen csóknál, és ami azt illeti, igen élénk a fantáziám, így nem részletezném, hogy érzem most magam. Ráadásul feszültté tesz, hogy ha túl lassan írok és túl sokáig váratlak, akkor még azt gondolnád, hogy... szerintem tudod, mire gondolok, mármint, hogy mit gondolnál, hogy...

Egek! Lehetséges e-mailben dadogni? Mert úgy érzem, mintha pont ezt tenném.

Bölcsebb most témát váltani. Mit szólnál hét órához? Vagy legyen inkább nyolc? Hogy szeretnéd? És menjek érted? :) (Azt hiszem, az első randis élményhez ez is hozzátartozna, bár ha nem haragszol, virágot nem fogok venni, azt már tényleg lehetetlen lenne belepréselni az időbe.)

Túl sok kérdésed van, bár ezért nem hibáztatlak, nekem is akadnak, viszont, ha így haladunk, akkor vacsora helyett egymással kell beérnünk. És ezt, ha lehet, ne értsd félre. Nem mintha az ellenemre lenne, mármint...

Oké, ezt az e-mailt most befejezem, mielőtt abszolút bolondot csinálok magamból. Vagy már azt csináltam?

Ádám átolvasás nélkül küldi el az e-mailt, mert ha átolvasná, talán nem küldené el, márpedig úgy érzi, feltételek nélkül őszintének kell lennie Jázminnal. Nem tudja, miért érzi ezt annyira fontosnak, de annak érzi – és hát Jázmin is őszinte vele, nem lenne helyes, ha ő maga nem lenne az. Jázmin nem ijedős nő, szóval remélhetőleg nem veri ki a veríték a levelétől – ha belegondol, valószínűbb, hogy elégedetten nevet egy jót, és Ádám sajnálja, hogy nem hallhatja. Hiszen még nem is hallotta Jázmint nevetni, és ez a tény most fájón belemar – hogy lehet, hogy még nem hallotta Jázmint nevetni? Talán, mert csak háromszor találkoztak, négyszer, ha a múltat is számolja. Ezt olyan hihetetlennek érzi, hogy még egyszer utánaszámol, de kénytelen megállapítani, hogy nem tévedett. Egyszer karamboloztak, egyszer futottak és egyszer táncoltak – ennyi. Hogyan lehet akkor, hogy mégis úgy érzi, mintha évek óta jól ismerné már Jázmint? Hogyan lehetséges, hogy négy találkozás után valaki ennyire közel kerüljön hozzá? Közelebb, mint mások évek alatt. Jázminnak igaza van, ami kettejüket illeti, tényleg vannak dolgok, amik ijesztőek.

Elmélázva – szinte már megszokásból – ráfrissít a böngészőre, nem vár még levelet, ennyire gyorsan nem, úgyhogy meglepődik, hogy Jázmin máris írt. Ezúttal kicsit aggódva nyitja meg az üzenetet, de már az első szavak után megkönnyebbülés árad szét a testében.

A hét óra tökéletes lesz, és nem kell értem jönnöd, szerintem nem fogok eltévedni. Most pedig hagylak főzni (bár nekem sem lenne ellenemre, ha érted, mire célzok, és ha már itt tartunk, ha elképzelem azt, amire gondolsz, hogy gondolnék, akkor nekem is kedvem támad ahhoz, amire úgy gondolod, hogy gondolnék, és tudom, ha most ezt elképzeled, akkor pont olyan állapotban leszel, mint én vagyok most, mert az én fantáziám is igen élénk, és – bár ez mérhetetlenül meglepő – sikerült zavarba hoznod, de még ennek ellenére is úgy nevettem az előző maileden, hogy – nem viccelek – a könnyem is kicsordult).

Hétkor találkozunk, addig is jó főzést!