„... s most, hogy végre kiderült..."

Jázmin a konyhaasztal mellett ül, kényelmesen hátradőlve. Kifordított egy másik széket, a lábát azon nyugtatja. Közvetlenül előtte az asztalon ott hever a nyaklánca a fekete kővel. Jázmin hosszú percek óta nem tesz semmit, csak bámulja.

Tegnap, miután megmutatta a lányoknak, úgy döntött, nem teszi vissza a nyakába – ami határozottan jó döntés volt, hiszen tegnap este a férfi észrevehette volna –, de ma reggel ösztönösen felvette. A nyaklánc, vagyis talán inkább a kő, a része, hozzátartozik. Nagyon nehéz tőle megválnia.

Csak mikor ma hazaérve leállította az autót, jutott eszébe megint, hogy összefuthat a férfival. Levette a nyakláncot, de így se mert kiszállni addig az autóból, míg meg nem győződött róla, hogy a férfi nincs a közelben, utána pedig kapkodva sietett be a házba. Közben pedig mérhetetlenül szánalmasnak érezte magát.

Azóta itt ül, és nézi a követ. Át se öltözött, pedig máskor mindig az az első. Levenni az egész nap fáradtságát és feszültségét, és belebújni az otthon kényelmes nyugalmába. De nem ma.

Örül neki, hogy senki sincs itthon, mert most nem érzi képesnek magát arra, hogy színleljen. Tegnap este is elég nehéz volt, mert az, hogy a férfi majdnem megcsókolta, felkavarta. Pedig rengeteg férfival csókolózott már, nem kellene, hogy pont ez az egy, meg sem történt csók ennyit jelentsen. És nem lenne szabad ennyire bánnia, hogy nem történt meg.

Jázmin a mutatóujja hegyével megérinti a követ. Úgy böki meg, mintha valami ismeretlen eredetű tárgyhoz érne, felkészülve a létező legrosszabbra. És hát, ha jobban belegondol, a kő eredete valóban ismeretlen – nem tudja, mit jelentett a férfinak, nem tudja, miért hordta magánál, és nem tudja azt sem, hogy miért adta neki. Csak annyit tud, hogy a kő megváltoztatta az életét – bármilyen abszurd legyen is ez.

„– Akitől ezt kaptad, fontos szerepet játszik az életedben, és te is az övében."

Irina szavai kísértik, amióta kimondta őket, de Jázmin nem vett róluk tudomást. Fanyar mosoly rebben a szájára. Ezeket a szavakat is belezárta a kőbe, ahogy az elmúlt tizenhárom év alatt minden nem kívánt gondolatot és érzést. Ha valaki képes lenne felboncolni ezt a követ, nem találna a mélyén mást, csak összekuszálódott érzések és gondolatok végtelennek tetsző halmazát.

Tizenhat éves korától, vagyis mióta a kő a birtokába került, mindig magánál hordta a zsebében, nyakláncot csak az egyetem alatt készíttetett belőle. Ha olyasmit érzett vagy olyan gondolatok gyötörték, amelyek elgyengíthették volna, megszorította a követ, és azt képzelte, hogy ezek az érzések és gondolatok mind a kőbe áramlanak, és a tömör feketeség elnyeli őket, mintha soha nem is lettek volna. (És még ő mondja mindig, hogy Evelinnek túl élénk a fantáziája – jegyzi meg magában kritikusan.) Így volt képes szembenézni a megalázással és a megvetéssel, így tudott higgadt maradni. A suliban ráuntak arra, hogy vele szórakozzanak, egy darabig még jégkirálynőnek nevezték, de aztán végleg leszálltak róla.

Jázmin ekkor jött rá, hogy bármit elérhet, amit csak akar, ha nem mutat érzéseket, ha nem árulja el magát. Érzések nélkül sebezhetetlen. És amit először akart, az az, hogy semmissé tegye azokat az átkozott szavakat. Már nem emlékszik rájuk pontosan, mert már nem fontosak, de akkoriban azok a szavak szüntelenül felsértették a lelkét. Hogy egy olyan lány, mint ő, nem kell senkinek. Be akarta bizonyítani, hogy ez hazugság. Nem másoknak, magának, mert ha be tudja bizonyítani, azok a szavak többé nem fájhatnak, nem lehetnek rá hatással. Egy tinédzser lány lelke túlságosan sebezhető, legalábbis az övé az volt.

Jázmin felsóhajt, és visszahúzza a kezét. Sokat köszönhet ennek a kőnek, és igazából annak is, hogy az iskolában annak idején annyit bántották. Mindkettő kellett ahhoz, hogy ma az lehessen, aki. És szeret ilyen lenni. Szereti a függetlenségét, azt, hogy erős, hogy nem fél megélni a vágyait, bármiről is legyen szó. Szereti a szabadságot, ami ezzel jár.

„– Akitől ezt kaptad, fontos szerepet játszik az életedben, és te is az övében."

Igen, Irinának igaza volt, a férfi fontos szerepet játszik az életében, de Jázmin azt nem érti, miért lenne ez fordítva is igaz. Helyesebben nem, érti, csak szeretné, ha tévedne. Mert ma már a legkevésbé sem vágyik arra, hogy függjön valakitől, hogy sebezhető legyen. Megfogadta, hogy ezt nem fogja engedni, mert nincs rá szüksége. Egyedül van, de nem magányos. És bár lehet, hogy az egyetem előtt remélte, hogy a férfi visszatér, és úgy lesz minden, mint a meséjében, ma már ezt nem akarja – és nem is fogja hagyni, hogy egy gyerekkori mese irányítsa az életét.

„– Tényleg az ütközés miatt haragszik rám ennyire?"

Jázmin keserűen és halkan felnevet. Egészen addig, míg a férfi meg nem kérdezte, nem jött rá, hogy amit iránta érez, az tényleg harag. De nem az ütközés miatt, és nem is azért, mert a férfi nem emlékszik rá, valójában azért dühös, mert a férfi itt van, és úgy tűnik, valóra akarja váltani a mesét. Márpedig Jázmin tudja, hogy ezt nem hagyhatja – valamiképp el kell érnie, hogy a férfi ne akarja őt. Mert az a baj, hogy szörnyen nehéz neki ellenállni, és nemcsak azért, mert olyan jól néz ki, hanem azért is, mert Jázmin közel érzi őt magához. Talán a kő miatt, talán azért, mert tizenhárom évvel ezelőtt csak pár pillanat kellett ahhoz, hogy tökéletesen megértsék egymást, de az is lehet, hogy a férfi kedves félszegsége vagy éppen a néha elővillanó, csipkelődő humora miatt, vagy talán azért, mert valami kusza, ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy jobban is megismerje, hogy tudja, mire gondol, amikor somolyog vagy amikor komolyan néz, vagy...

– Sziasztok, megjöttem! – Jázmint az édesapja derűs hangja kiszakítja a gondolatai közül, és ezért kifejezetten hálás. Túl sokat gondol a férfira. Talán egyszerűbb lenne, ha lefeküdne vele, lehet, az tehet az egészről, hogy kívánja őt. Ha szexelnének, talán egyikük számára sem lenne már érdekes a másik. De mi van, ha akkor csak még érdekesebb lenne? Merje ezt kockáztatni? Nem hiányozhat olyasmi, aminek a létéről nem tud, de ha már tudja, milyen, akkor sokkal nehezebb róla lemondani vagy ellenállni neki.

Jázmin megrázza a fejét. Nem gondolhat ilyen sületlenségekre. Nem ismeri a férfit, a nevét se tudja, és ez nagyon is jól van így. Nem kerülhet hozzá közelebb.

– Szia, apa! – kiáltja el magát Jázmin, és mosolyt erőltet az arcára. Reméli, hogy az apja nem kezd gyanakodni amiatt, hogy fáziskéséssel válaszolt.

– Nézd, találtam valakit a kapunk előtt – tolja be Péter maga előtt a konyhába Vandát.

Jázmin meglepetten néz rá. A lány ajkán zavart és remegő mosoly, a szemében bizonytalanság.

– Nem mert becsengetni, de ezt a sütit – mutat Péter a Vanda kezében tartott tányérra –, azt hiszem, neked szánta.

Jázmin elmesélte tegnap az édesapjának, hogy mi történt – nehéz is lett volna nem elmondani, tekintve, hogy Péter kiszúrta az autón a horpadást. Miután Jázmin elmondta az ütközést, kihagyva a történetből, hogy ő maga mennyire megijedt, az apja nagyot nyelt, szorosan átölelte Jázmint, aztán bocsánatot kérve visszavonult a hálószobájába. Az arcára kövesedett fájdalom mintha pillanatok alatt árnyalódott volna mélyebbre, és a levegőben keserű könnyek íze játszott.

Jázmin tudja, hogy az édesapját majdnem teljesen megsemmisítette az, ami az édesanyjával történt, és tudja azt is, hogy csakis a gyerekei miatt volt képes talpra állni, de ez nem azt jelenti, hogy elmúlt a fájdalom, amit a felesége elvesztése miatt érez. Jázmin úgy gondolja, sosem fog elmúlni, és ettől mindig elszomorodik kicsit. Igazából ezért nem szeret a szerelemre gondolni, ha erre gondol, eszébe jut az is, hogy a szerelem mennyi szenvedést képes okozni. Tiszteli az édesapját azért, amiért képes együtt élni a fájdalommal, amiért képes még mosolyogni, nevetni, örülni az életnek. A maga részéről nem tudja, hogy ő képes lenne-e ilyesmire, de nem is akarja kideríteni. Boldog egyedül, és az is marad. Ahogy Evelinnek mondta egyszer, azt, ami nincs, nem kell félteni – és neki nincs szíve, mert a nem kívánt érzéseivel és gondolataival együtt azt is a kőbe száműzte.

– Ugye ez nem édesapád ötlete volt? – kérdi Jázmin összevont szemöldökkel. Kicsit talán keményebb a kelleténél, és ezt sajnálja, mert nem akarja megbántani Vandát, de hirtelen nem képes lecsiszolni a hangjából az érdességet.

– Nem – mosolyodik el Vanda. – Bár nem is tartott vissza.

– Akkor most te vagy a trójai faló? – kérdi Jázmin egy apró, gúnyos mosoly kíséretében, bár a hangját most sikerül játékossá puhítani, így a kérdés nem sértő és nem vádló.

– Nem hiszem – neveti el magát a lány. – Ahhoz az kellene, hogy az ellenségünk legyél, de szerintem apa egészen máshogy tekint rád.

– Ja, mondjuk, mint egy dühös fúriára.

– Érdekes, ő is ezt a szót használta rád korábban – jegyzi meg a lány szélesen mosolyogva, és közben úgy vizsgálja Jázmint, mintha épp azt mérné fel, illene-e az apukája mellé.

– Azt hiszem, ennek annyira nem örülök – fintorog Jázmin.

– Mert kiderült, hogy egyre jár az agyatok?

– Okos lány vagy.

Vanda arca felderül az őszinte dicséret hallatán.

– Akkor elfogadod a sütit? Nem valami nagy szám, de Fanni segített, szóval így ehető lett. Tettem rá fóliát is, nem akartam, hogy belefújja a szél a port, vagy mondjuk, rászarjon egy galamb. Már bocsánat a kifejezésért – pillant Vanda bűntudatosan Péterre –, csak nem igazán szívlelem a galambokat, kiskoromban egyszer az egyik belepottyantott a fagyimba.

Jázmin a kezét a szája elé kapva, prüszkölve felnevet. Szokott nevetni, de így nagyon régen nevetett utoljára. Ez a lány hihetetlenül édes. Vajon van már húszéves? Fiatalabbnak tűnik, főleg most, ahogy bátortalanul vigyorog.

– Öhm... bocsánat, túl sokat beszélek, mindig ez van, ha zavarban vagyok, ez amolyan öröklődő átok a családban, már ami a nőket illeti, azt hiszem, apa nem beszél ennyit, ha zavarban van, bár igazság szerint még nem is láttam soha zavarban, legfeljebb csak kicsit feszengeni...

Jázmin melegen elmosolyodik. Nem sokan láthatják ezt a mosolyát, jobbára csak a családja. De ez a lány emlékezteti saját magára, vagy legalábbis arra, aki valamikor régen volt. Nemcsak az ártatlanul kedves hadarása, hanem például az öltözködése is. Még a gimi alatt ő is ugyanígy bővebb fazonú ruhákba bújt, hogy elrejtse az alakját, mert nem tudott vele mit kezdeni, és utálta, hogy bámulják. Vanda is sokzsebes, bő, túranadrágra emlékeztető szürke nadrágot visel, és egy ujjatlan, sportos, fehér felsőt, szándékosan elmosott fekete felirattal. Jól áll neki, így is nagyon szép, de a laza ruhák egyértelműen azt a célt szolgálják, hogy jól érezze magát a bőrében, mert a szűkebb ruhák zavarnák. Pont, ahogyan őt is zavarták régen.

– Gyere, ülj le! – int Jázmin az egyik szék felé, és továbbra is szívből mosolyog.

Vanda mintha kicsit megkönnyebbülne, a tartása ellazul. Különleges ez a lány, a jelenléte mintha napfényt csempészne a konyhába, és Jázmin, őszinte meglepetésére, valami olyasmit érez, hogy védenie kell őt. Ez az érzés ritkán lepi meg, legalábbis idegenekkel kapcsolatban, mert Evelin és Vivien miatt egyfolytában aggódik – még úgy is, hogy mindkettejük mellett áll egy férfi, aki bármit odaadna a boldogságukért. De ő a nővérük, nem tud értük nem aggódni. Idegenek azonban csak nagyon ritkán hozzák elő belőle ezt az érzést, többnyire csak olyankor, ha valakiben felfedezi azt az ártatlanságot, ami egykor őt is jellemezte. És akárhányszor is történik, leheletnyit mindig összezavarodik tőle, mert a gyengédség nem jellemző rá.

– Velünk tartasz, apa? – pillant Jázmin az édesapjára, de Péter megrázza a fejét.

– Ne haragudjatok, de inkább átöltöznék. Megőrjít ez a meleg – utasítja vissza Péter az ajánlatot, aztán mosolyogva biccent Vandának, és magukra hagyja őket.

Vanda kihúzva a Jázminnal szembeni széket leül, és ahogy a kezében tartott tányért az asztalra csúsztatja, a tekintete Jázmin nyakláncára siklik. Jázmin pontosan látja a pillanatot, amikor Vanda észreveszi az ékszert, és a szíve riadtan dübörögni kezd a mellkasában. El kellett volna tennie – miért nem figyelt?

– De szép! – mondja Vanda önkéntelenül, és kicsit közelebb hajol. – Régen apának is volt egy ilyen köve – mosolyodik el. – A nyugalom kövének hívta, de aztán... igazából nem tudom, mi lett vele, a válás után nem láttam többet. Fura, eddig nem is nagyon emlékeztem rá – ráncolódik össze finoman a homloka, aztán azonban elkapja a tekintetét a kőről, és Jázminra néz. – Még be se mutatkoztam, Dobos Vanda vagyok – nyújtja a kezét az asztal felett.

– Angyal Jázmin – mosolyodik el Jázmin, és kicsit megnyugodva rázza meg Vanda kezét. Magában pedig nyugtázza, hogy a férfi elvált. Abban már biztos volt, hogy nincs felesége, nem látott rajta gyűrűt, és egyébként sem tűnik olyan pasinak, aki házas létére más nővel flörtölne, de azért megnyugtató, hogy csak elvált, és nem valami más történt.

– Szép neved van – jegyzi meg Vanda.

– Köszönöm, bár ezért anyukámat és apukámat illeti dicséret – mondja Jázmin, majd hunyorogva Vandára néz. – Ugye tényleg nem apukád küldött?

– Nem, az én ötletem volt. – Vanda óvatosan leveszi a fóliát a tányérról, majd közelebb tolja Jázminhoz. – Bocsánatkérő süti.

Bocsánatkérő vacsora, bocsánatkérő süti – le se tagadhatnák, hogy egy család.

Jázmin vesz egy szeletet, de közben megrázza a fejét.

– Nincs miért bocsánatot kérned – jelenti ki határozottan, és beleharap a sütibe. A tészta puha és omlós, az alma mellett Jázmin fahéj ízét érzi, ami karácsonyesték megnyugtató csendjét lopja a lelkébe. – Nagyon finom.

– Örülök neki. Viszont az, hogy neked mentünk, tényleg az én hibám volt.

– Vanda...

– Nem, Jázmin, tényleg én tehetek róla – vág közbe Vanda. – Nagyon sajnálom.

Jázminnak fogalma sincs, miért hibáztatja magát a lány, de nem akarja továbbfeszegetni ezt a témát, úgyhogy megadón bólint.

– Fátylat rá, nem haragszom – mondja, és egy kicsit Vanda felé tolja a tányért, biztatva, hogy vegyen ő is a sütiből.

– Apára se? – kérdi Vanda bujkáló, csalafinta mosollyal az ajkán.

– Ez nem ilyen egyszerű – hárít Jázmin, és örül, mikor Vanda ahelyett, hogy tovább faggatózna, inkább vesz a sütiből. A lány azonban csak addig marad csendben, míg lenyeli az első falatot, utána puhatolózón Jázminra néz.

– Ugye tudod, hogy tetszel apának?

– Igen, feltűnt – motyogja Jázmin. Nem tartja jó ötletnek, hogy ezt épp Vandával vitassa meg. Bármit is mond, az visszajuthat a férfi fülébe, és ezt nem igazán szeretné.

– Csak azért, mert nem voltam benne biztos. Tegnap... szóval nem volt túl szerencsés az első találkozásotok.

A második se – teszi hozzá magában gúnyosan Jázmin. – Vagyis tulajdonképpen a harmadik – toldja meg fanyarul.

– Ezt abból szűrted le, hogy kiabáltam vele, és káromkodtam?

Vanda kuncog, majd újra harap a sütiből, közben pedig elgondolkodva nézi Jázmint. Jázmin nem jön zavarba a tekintetétől, bár azt nem egészen érti, hogy Vanda mit keres itt – a süti csak ürügynek tűnik, ugyanakkor Jázminnak ötlete sincs, hogy mit akarhat tőle a lány. A kép, amit tegnap magáról festett, mi tagadás, nem túl vonzó.

– Mit keresel itt igazából, Vanda? – kérdi Jázmin nyíltan. Nem számon kérő a hangja, egyszerűen csak kíváncsi.

– Sajnálom, amit tegnap történt – vonja meg a vállát félszegen a lány. – És érdekesnek tűnsz.

– Érdekesnek? – pillant rá meghökkenten Jázmin.

– Igen. Apa veled máshogy viselkedett, mint ahogyan általában szokott, és ez... érdekes – pirul el a lány félrekapva a tekintetét, egy pillanat múlva mégis eltökélten visszanéz. – Figyelj, Jázmin, tudnod kell, bármi is hangzik el köztünk, azt nem fogom továbbadni apának.

Jázmin legalább olyan átható és fürkésző tekintettel méregeti Vandát, mint a lány őt. Különös, de úgy érzi, tényleg megbízhat Vandában, pedig általában nehezen bízik meg bárkiben is.

– Ezt őszintén köszönöm – bólint kimérten és lassan Jázmin. – Hogy hívják?

Az asztal alatt ökölbe szorítja a kezét, ahogy a düh korbácsként végigvág a testén. Ezt mégis miért kérdezte meg? Nem akarja tudni, semmi köze hozzá, és nem is akarja, hogy legyen.

– Ádám – mosolyodik el melegen Vanda.

Ádám – ismétli meg magában Jázmin, és ugyan hadakozik ellene, de mégis jóleső érzés, hogy végre nevet társíthat az archoz. Furcsa, hogy tizenhárom éven keresztül egyszerűen csak „a férfiként" gondolt rá, most pedig hirtelen már tudja a nevét. Mintha ezáltal valóságosabb lenne.

Ádám. Vajon miért bizsereg ilyen vágyakozón a teste, ahogy a férfi nevét ismételgeti magában? Nem kellene, hogy ezt érezze.

Jázmin Vandára pillant. Ezernyi kérdése lenne még, és most mind ott toporog a nyelve hegyén, sóvárogva a szabadság után. Azzal, hogy egy elhangzott, mintha az összes többi vérszemet kapott volna, most zsibongva töltik be a fejét, és hangokért küzdenek.

Csak néhány kérdés, ugyan mi baj lehetne belőle? A férfi nem fogja megtudni, hogy érdeklődött utána. Erről csak Vanda és ő tudnának, a kettejük titka lenne. Csak egy-két kérdés, nem az összes. Ennyit igazán lehet, nem? Ez még semmit nem jelent.

– Ha legközelebb kiabálni támad kedvem, most már legalább személyesen neki címezhetem a káromkodásaimat – jegyzi meg Jázmin szárazon, mire Vanda vidáman elneveti magát.

– Valaki értékeli a nővéred humorát.

Jázmin a konyhaajtó felé kapja a fejét. Hát, ennyit a kérdéseiről. Gyorsan Vandára néz, aki apró biccentéssel nyugtázza a néma üzenetet. Jázmin megkönnyebbül, hogy Vanda megérti. Nem hiányzik, hogy a húga és a barátja megtudják, hogy érdeklődik valaki iránt – ami lényegében nem is igaz, hiszen nem érdeklődik, csak... kíváncsi, igen, ez a jó szó. Ennyi az egész.

– Sziasztok! – köszön Evelin belépve Leó mellett a konyhába. – Ha valaki bírja a nővéremet, én bírom az illetőt – mosolyog Vandára. Vanda feszélyezve fészkelődik a széken, látszik rajta, hogy a nem várt társaság kényelmetlenül érinti. Jázmin összevont szemöldökkel figyeli a lány tekintetében készülődő pánikot.

– Vanda, bemutatom neked a nagyobbik húgomat, Evelint, és a barátját, Leót.

– Helló! – motyogja Vanda Evelinre nézve.

Jázmin figyeli, ahogy a húga és Vanda kezet fog. Milyen különös, hogy mennyire hasonlítanak egymásra – talán ez is közrejátszik abban, hogy olyan közel érzi magához Vandát. Bár teljesen más az öltözködésük (Evelin mindig is előnyben részesítette a szoknyákat), de a színeik nagyon hasonlóak, a bátortalanságuk és a kedvességük pedig teljesen ugyanaz. Van valami igazán sorsszerű ebben a pillanatban, ami jelentőssé emeli ezt a zavart kézfogást. Jázmin Evelin arcát figyeli. A húga előbb kíváncsian néz Vandára, aztán viszont meglepettség villan a szemében. Jázmin nem egészen érti, hogy mi történik éppen.

– Ha jól sejtem, mi már találkoztunk – jegyzi meg Leó.

Vanda félénken bólint.

– Igen, te is ott voltál Kornél esküvőjén.

– Életem legszerencsésebb napja volt, csak akkor még nem tudtam – vigyorodik el Leó, Evelin pedig ellágyuló tekintettel néz rá, amikor a férfi magához húzza, és hátulról átöleli.

– Aznap találkoztak – magyarázza Jázmin Vandának.

Vanda ajkára félős mosoly rebben.

– Apa azt mondta, vigyázzak veled, és megkérte Lénát, hogy tartson távol tőled.

– Emlékszem, úgy nézett rám, mintha valami marcona gazember lennék – somolyog Leó.

– Az is vagy – neveti el magát Jázmin, és csak utóbb döbben rá, hogy már megint nagyon egyre jár az agya Ádámmal, ez pedig valahol mélyen nagyon megijeszti.

– De most már az én gazemberem – kuncog Evelin, mire Leó puszit nyom a feje búbjára.

Jázmin szereti látni őket együtt. Leó tényleg nagyon odavan a húgáért, és bár nem lehetne azt állítani, hogy ígéretesen indult a kapcsolatuk, de Leó most már nem fél senki előtt sem kimutatni a ragaszkodását és a szerelmét, ami Jázmin szerint igazán szép, ráadásul Evelin megérdemli, hogy egy olyan férfi legyen mellette, aki ennyire őszintén és tisztán szereti.

– Bocsánat, de mennem kell, nem mondtam apának, hogy ilyen sokáig maradok – szólal meg Vanda hátrébb tolva a székét és felpattantva. – Átjöhetek majd néha, míg itt vagyunk? – pillant Jázminra elpirulva.

– Persze, bármikor szívesen látlak – feleli Jázmin, mire Vanda boldogan elmosolyodik.

– Szuper – bólint a lány. – Kitalálok egyedül. És... köszönöm, Jázmin. Sziasztok! – int tétován Evelin és Leó felé, aztán kisiet a konyhából.

Jázmin töprengve néz utána. Fogalma sincs, hogy Vanda mit köszönt meg neki, ahogy azt sem igazán érti, hogy miért rohant el ilyen hirtelen, azt pedig még úgy sem, hogy miért érzi úgy, mintha eltűnt volna a napfény a konyhából.

– Szóval, ki vívta ki a haragodat, hogy személyesen neki akarod címezni a káromkodásaidat? – kérdi Leó kajánul, ahogy az ölébe húzva Evelint leül Vanda üresen hagyott székére.

Jázmin elnyom magában egy bosszús sóhajt, és olyan tekintetet vet a férfira, amivel egyértelműen kifejezi, hogy erről nem fog beszélni. Leó halvány, alig-mosollyal az ajkán figyeli.

– Tudod, Jázmin, én is azt hittem, hogy nincs szívem – mondja lassan és halkan –, de boldog vagyok, hogy tévedtem.

Evelin mosolyogva Leóhoz bújik. Jázmin is elmosolyodik, mert örül a húga boldogságának, de ez nem jelenti azt, hogy szó nélkül tudja hagyni Leó kijelentését.

– Én nem tévedek, Leó.

***

– Nézd, apa, Jázmin is itt van – böki oldalba Vanda lelkesen az apját.

Ádám felnéz, és rögtön kiszúrja Jázmint, pedig már régen besötétedett, a nő mégis úgy vonzza magához a tekintetét, mint ahogyan a molylepkéket a gyertya lángja. Jázmin nem a tömeg közepén áll, hanem inkább a szélén egy kis csoporttal, nem is olyan messze tőlük. Szőke haja szabadon omlik a hátára, szoros farmerbe és fehér topba bújtatott teste érzékien ring a zene szédült ritmusára. Ádám tudja, hogy most éppen úgy bámul, mintha megbabonázták volna – és be kell látnia, ez nem is áll messze az igazságtól. Jázmin megbabonázta, de nem most, hanem még abban az első pillanatban, amikor az autójában ülve félelemmel a szemében meredt maga elé. A félelem azóta ugyan eltűnt, de Ádám úgy érzi, valójában csak meglapul, akár vulkánok mélyén az évszázados szunnyadásra ítélt láva.

– A kollégáival jött, ünnepelnek – szólal meg Evelin, és Ádám kényszeríti magát, hogy elforduljon Jázmintól. Hihetetlen számára, hogy Evelin és Jázmin testvérek, bár van köztük némi hasonlóság, legalábbis külsőleg, de egyébként nagyon különbözőek. Evelin egy csupa szív, kedves lány, mindig mosolygós és vidám. Jázmin hozzá képest olyan, mint a jégbe fagyott éjszaka – nem mintha Ádám számára ettől kevésbé lenne vonzó.

A férfinak ezernyi kérdése lenne, de egyet sem mer feltenni, ahogy nem mert tegnap sem, amikor megismerkedett Evelinnel. Meglepte, hogy Leónak barátnője van, Kornél esküvőjén nem feltételezte róla, hogy az a fajta férfi, aki valaha is megállapodik – ami talán nem meglepő, Leó nem rejtette véka alá a szerelemmel kapcsolatos nézeteit. Bár nem beszélgettek egymással túl hosszan, de Ádám tulajdonképpen elég sok mindenben egyetértett vele akkor.

A szerelem csodálatos dolog, ha igazi, de ő a maga részéről már egy ideje nem reménykedik abban, hogy ez neki is megadatna. A válása után nem lett keserű, egy ideig bizalmatlanul kezelte ugyan a nőket, aztán azonban feldolgozta, ami történt, és képes volt egészséges kapcsolatokat kialakítani, már amennyiben egészségesnek tekinthető bármilyen, lényegében csak szexre és néha egy-egy vacsorára vagy ebédre korlátozott kapcsolat. Mindegyik partnerét kedvelte, de nem érzett irántuk mélyebben. Olyasfajta elemi erejű késztetést valakinek a megismerésére, mint amilyet jelenleg Jázminnal kapcsolatban érez, nagyon régen nem tapasztalt már, de ez nem jelenti azt, hogy úgy gondolja, a szerelem a lelke küszöbén toporog.

– Mit ünnepelnek? – kérdi Fanni kíváncsian.

Ádám körbenéz az asztaltársaságon (majdnem a teljes család jelen van, jó nagy asztalt kellett találniuk, hogy mindannyian elférjenek, bár most szellősen ülnek, mert a család fele valahol a tömegben tombol éppen), aztán visszasiklik a tekintete Jázminra. Most, hogy tudja, ő is itt van, muszáj néznie.

Ódzkodott attól, hogy eljöjjenek – fiatalabb korában szerette ugyan a szabadtéri koncerteket, de nem érezte úgy, hogy egy ilyen eseményen el tudna lazulni, és Vandát is féltette. A lánya tegnap is ijedten jött vissza Jázmintól, állítása szerint majdnem sikerült mennydörgést produkálnia a konyhájukban, mikor beállított Evelin és Leó. Már megfejtették, hogy a zavartság többnyire így jelentkezik.

Fanni szerint Vanda egyszerűen nem tudja magában tartani az érzéseket, túlcsordulnak rajta, és testet öltenek a valóságban. Néha alig észrevehetőek, máskor azonban zajosak és harsányak. Vanda most azzal kísérletezik, hogy megpróbálja kordában tartani az érzelmeit, de ez egyelőre nagyon nehéz számára (kinek nem lenne az?). Viszont annyira lelkes lett a koncert miatt, hogy beragyogta az egész szobát – szó szerint –, úgyhogy Ádámnak nem volt szíve nemet mondani. Most azonban úgy érzi, nem véletlen, hogy itt van. Talán az élet esélyt kínál neki arra, hogy újra Jázmin közelébe férkőzzön, bár azt még mindig nem sikerült megfejtenie, hogy miért vonzza ennyire erősen és teljességgel megmagyarázhatatlanul ez a nő.

– A legutóbbi projektjükről írt beszámoló megjelenik egy tudományos újságban – feleli Evelin, és érezni a hangján, hogy nagyon büszke a nővérére.

– Hol dolgozik? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Vanda is.

– Egy növénytani intézetben.

– És miről szólt a legutóbbi projektjük?

Ádám kíváncsian Evelinre néz. Örül a lánya kérdéseinek, mert így anélkül tudhat meg Jázminról többet, hogy elárulná az érdeklődését.

Evelin nevetve megvonja a vállát.

– Ha Jázmin a munkájáról beszél, az nekem olyan, mintha kínaiul beszélne. Nagy általánosságban a környezetvédelemmel foglalkozik, de ha ennél bővebb választ szeretnél, őt kell kérdezned.

– Csak készülj fel rá, hogy a válaszának a kilencven százalékát nem fogod érteni – szúrja közbe Leó –, a maradék pedig csupán kötőszavak és névelők sokasága lesz.

– Leó túloz, Jázmin tud úgy magyarázni, hogy az érthető legyen – szólal meg Irina csendesen, de határozottan.

– Tényleg? – pillant a húgára derűs kihívással Leó. – Akkor áruld el, hogy miről szólt a legutóbbi kutatásuk.

– Jó, oké – nevet fel megilletődve Irina –, visszamondani nem tudnám, de amikor elmagyarázta, akkor értettem.

Ezen mindenki felnevet, de nem rosszindulatúan, és Ádám hálás ezért, mert különben talán úgy érezné, a védelmébe kell vennie Jázmint. De mindenkin érződik, hogy tisztelettel viseltetik iránta, hogy felnéznek rá, ez viszont meglepő módon jóleső érzéssel tölti el, sőt, még talán büszke is, ami nevetséges, hiszen – sajnos – semmi köze nincs hozzá.

Rengeteget gondolt a nőre az elmúlt két napban, olyannyira, hogy már-már az őrületbe kergeti vele saját magát. Próbálta munkával lekötni a gondolatait, de a céget biztos kezekben hagyta, szóval jelenleg nincs rá túl nagy szükség. A kolléganője közölte is vele, hogy ha már egyszer nyaralni ment, akkor nyaraljon – ami sokkal könnyebb lenne, ha nem gondolna állandóan egy gyönyörű nőre, de ezt persze nem közölte a kolléganőjével.

– Mindjárt Edina jön – szólal meg az asztal túlsó végén Ákos, és erre Ádám is felkapja a fejét. A nyár elején megismert mostoha unokatestvérei közül Ákossal találta meg leghamarabb a közös hangot, talán azért, mert mindketten imádják a festészetet. Órákon keresztül tudnak festményekről beszélni, ami persze mindenki más számára teljesen követhetetlen és unalmas, ők azonban élvezik, hogy végre van kivel mindezt megvitatni.

Ádám ismeri Ákos munkásságát, és ami még meglepőbb, hogy Ákos is az övét. Pedig az építészet távol áll attól a világtól, amiben Ákos mozog, de mint kiderült, ha valami megfogja, annak utána jár, és korábban egy kiállítását egy olyan épületben rendezték, amit részben Ádám tervezett (felújítás volt, tehát az érdem tényleg csak részben az övé). Nagyon gyorsan egymásra hangolódtak, így Ádám tisztában van azzal is, hogy miért jelent olyan sokat, hogy Ákos barátnője ma színpadra lép.

Dinának állítólag gyönyörű hangja van, és tavaly ősszel, Ákos öccsének egyik koncertjén, egy dalban vallotta meg a szerelmét. Krisz azóta könyörög Dinának, hogy lépjen fel velük újra, és Dina ráunt erre, úgyhogy végül beadta a derekát. Még Ákos sem tudja, hogy milyen számot fog énekelni, csak annyit, hogy nem azt, amit korábban, de Krisz szerint ismét fantasztikus lesz.

– Akkor végre nem az öcsénket kell hallgatni – jegyzi meg gúnyosan Adrián, bár érezni a hangján, hogy ez csak játékos szurkálódás. Újdonsült unokatestvérei közül korban ő áll a legközelebb Ádámhoz, ennek ellenére eleinte nehéz volt megszoknia a nyers humorát, még úgy is, hogy a gúny tőle sem áll távol. Mostanra azonban már értékeli Adrián szókimondását, és történetesen azt sem bánja, hogy a vad rockzenét most valami lágyabb fogja felváltani – annyit Krisz elárult, hogy a zenéjükhöz képest Dina száma lassú és kicsit más hangzásvilágú lesz.

Az épp játszott szám véget ér, a tömeg őrjöngve tapsol. Mikor Krisz beszélni kezd, és megemlíti Dinát, ugyan nem mindenki, de sokan lelkesen ujjonganak – nyilván ők azok, akik ott voltak az ominózus koncerten, ahol Dina is fellépett.

Ádám tekintete a színpadról Jázminra siklik. A nő, ahogy épp egy szemüveges, rövid hajú lánynak mond valamit, teljesen feléjük fordul. Már épp nézne vissza a színpadra, amikor a tekintete összeakad Ádám tekintetével. A férfi szíve nagyot dobban, de Jázmin csak fanyarul elhúzott szájjal nyugtázza a jelenlétét, és a tekintete máris továbbrebben róla Evelinre, akinek viszont szelíd mosollyal integet.

– Fura – jegyzi meg töprengve Evelin, mikor Jázmin visszafordul a színpad felé –, nincs rajta a nyaklánca.

– Amit mindig magán hord? – pillant Irina komoran Evelinre.

– A fekete köves? – kérdi ugyanekkor Vanda.

– Milyen fekete kő? – kérdi Ádám önkéntelenül és kissé ridegen, mert valahonnan nagyon mélyről felrémlik benne egy emlék, ami a lelke legmélyéig megrázza. Kutató és kíváncsi tekintetek sokasága szegeződik rá, de ezzel most a legkevésbé sem tud törődni.

– Emlékeztet a tiédre – magyarázza Vanda –, arra a régire, tudod.

Ádám torka összeszorul.

– Obszidián – jegyzi meg Irina, és úgy néz Ádámra, mintha pontosan tisztában lenne azzal, mi történik.

Ádám elfordul az asztaltól, vissza Jázminhoz. Nem kell megerőltetnie magát azért, hogy emlékezzen. Próbálja megtalálni a nőben azt a valamikori kislányt farmerben és bő pólóban. A kislányt, aki olyan elveszetten gubbasztott a földön, bámulva egy apró kavicsot. A kislányt, akinek a kövét adta.

Ádám feje zsong a kérdésektől, a lelke pedig remeg a benne tomboló érzésektől.

Nem vette észre, nem ismerte meg. Hogy lehetett ekkora barom? Nem érzi mentségnek, hogy nem szívesen gondol arra a napra, hiszen Sünit nem felejtette el. Csak nem gondolta, eszébe sem jutott... Jó ég, ez lehetetlen!

Süni...

Halványan elmosolyodik – ez a becenév még mindig illik rá. Egészen elképesztő, hogy ennyi év után... És a kövéből nyaklánc lett? ... Vajon azért haragszik Jázmin, mert nem ismerte meg? ... Tényleg gyönyörű nő lett belőle... Hány éves vajon? Tizenhárom évvel ezelőtt kislánynak látta, de most... Jázmin vajon felismerte őt? Miatta nem viseli most a követ? ... Talán azért ez a megmagyarázhatatlan vonzás, mert már ismerik egymást... De miért nem mondta? ... Süni...

Ádám megrázza a fejét, de hiába, a gondolatai nem tisztulnak ki, az érzései pedig csak még zavarosabbak lesznek. Keze önkéntelenül csúszik a farmer zsebébe, de nem nyugszik meg attól sem, hogy ujjai a kis kavicsot érintik. Talán semmi nincs a világon, ami most képes lenne elérni, hogy a szíve kevésbé hevesen dobogjon.

A színpadról halk és puha zene hömpölyög az éjszakába, és ahogy Dina énekelni kezd, Ádám nem gondolkodva feláll, és Jázmin felé indul. Nem tudja még, mit fog tenni, nem tudja, mit fog mondani, de valamit kell, muszáj, mert képtelen most nyugton maradni, képtelen nem Jázmin közelében lenni. Hiszen ő Süni – a lány, akivel a korkülönbség ellenére pillanatok alatt megértették egymást, a lány, akinek mintha a lelke egy darabját adta volna azzal a kővel, a lány, akinek talán az arcát már homályossá fakították benne az évek, de akit azért nem felejtett el, akire olykor elmerengve gondolt, hogy vajon mi lehet vele, hogy vajon őrzi-e még a követ, jelent-e neki valamit... A tüskés lány, gyönyörű mosollyal.

Süni.