„Ó, uram, te vagy a legnagyobb solymász a birodalomban, mindig tudod, pontosan tudod, mikor kell visszaadni a madarat az égnek."

A királynő egyedül áll a hajnal lassan szétbomló színeiben. Ahogy keze az ablak vékony üvegére tapad, már nem bont virágokat a jég. Most nincs rajta a kesztyűje, amit azért hord, hogy az alattvalói ne láthassák meg, hogy nem az már, mint aki volt. Megváltozott. Megváltoztatta a férfi, aki mindig az árnyékból lép elő. Ő mégis várja, hogy újra láthassa. Mindig várja. És mindig retteg tőle.

– Királynőm!

A királynő elmosolyodik. Szokatlan az arcának ez az apró rezdülés.

Megfordul, és a szíve nagyot dobban. Ez is szokatlan. Mióta megfagyott, sosem érezte, hogy dobogna a szíve.

– Mit keresel itt? – kérdi a királynő, de a hangja nem olyan már, mint a szél hideg süvítése.

– Téged – feleli a férfi. Közelebb lép, és a királynő nem hátrál, sőt, mintha mozdulna előre, mintha a teste a férfira vágyna. A férfi még közelebb lép, megfogja a kezét, de ezúttal nem húzza az ajkához, mint máskor, ezúttal csak gyengéden megszorítja.

– Szóval már nem a gyermeket, aki voltam?

A férfi lassan megingatja a fejét.

– Most már nem tagadod meg azt, aki voltál. A gyermek vagy, csak felnőttél.

A férfi közelebb hajol, és a királynő szeme elkerekedik, aztán azonban a férfi ajka az ajkához ér, és ahogy a forróság hullámokban elönti a testét, egyetlen pillanatra megfeledkezik mindenről.

Aztán mintha szörnyű, fájdalmas hasadás rázná meg a testét. Jégmorajlás a mélyben. És a szíve dobog, úgy dobog, ahogy talán még soha. És ez fáj.

A királynő ellöki magától a férfit, hátrálna, de nincs hová. A szeméből könnyek szöknek meg, és ő csodálkozva emeli fel a kezét, és érinti meg az arcát. A könnyek égetik a bőrét. Soha nem érzett forróság perzseli belül. És ő hideget akar, havat és jeget, fehér közönyt. Nem akarja, hogy fájjon.

A férfira emeli a tekintetét. A férfi szelíden néz rá vissza, szelíden és megértéssel.

– Menj el – súgja a királynő megtört hangon. – Menj el. Nem akarlak többet látni.

Ha nem látja többé, nem fájhat majd, amikor elveszíti. Mert úgyis elveszíti, ahogy mindent és mindenkit elveszített egyszer régen. Ha a férfi most elmegy, ha nem kísérti-csábítja többé, újra megfagy, és soha semmi nem fog fájni többé.

Sajgó fájdalom űzi ki az álmot Jázmin szeméből. Szaporán pislog, és nem érti, miért érzi könnyek csípését, ahogy azt sem, miért feszül olyan keményen és kíméletlenül a mellkasa. Behunyja a szemét, mély levegőt vesz, de a testére telepedő szorongás mit sem enyhül.

Az oldalán fekszik, Ádám karja óvón öleli, a lábuk összefonódva. Jázmint zavarja ez a közelség, zavarja a meghittség. Arra vágyik, hogy egyedül legyen, nem akarja érezni a férfi cirógató lélegzetvételeit a nyakán, nem akarja érezni a szívdobogását, sem a hozzásimuló teste forróságát.

Olyan lassan és óvatosan mozdul meg, ahogyan csak képes. Nem lenne jó, ha Ádám felébredne, Jázmin szeretné elkerülni a kérdéseket, és azt is, hogy a férfi egyetlen mosolyával vagy szavával visszacsábítsa maga mellé. Térre van most szüksége.

Amikor feláll az ágyról, visszafordul Ádám felé. A férfi mormog, a hangja elégedetlen, de – hála mindeneknek – nem ébred fel. Jázmin lábujjhegyen lépkedve összeszedi a földről a ruháit, aztán kioson a szobából. Miután finoman behajtja maga után az ajtót, kapkodva felöltözködik. Megfordul a fejében, hogy lezuhanyozhatna, de gyorsan el is veti az ötletet – inkább majd otthon. Hétköznap van, bár nem tudja, mennyi az idő, de ha szerencséje van, vagy azelőtt érkezik haza, hogy még senki sem ébredt fel, vagy azután, hogy már mindenki elment dolgozni – Jázmin igazából az utóbbiban reménykedik.

Ismerős a helyzet, ahogyan elhagyja a házat. Máskor is lépett már le így, ha szex után véletlenül elaludt, bár többnyire igyekszik, hogy ébren maradjon addig, míg a partnere elég mélyen alszik ahhoz, hogy ő feltűnés nélkül tovább állhasson. Persze Ádám más, vele minden más, de nem engedi meg magának, hogy erre gondoljon. Majd később, most az a fontos, hogy végre egyedül legyen.

Van egy kis lelkiismeret-furdalása, mikor bezárva maga után a kaput, a kulcsot a postaládába ejti, de el is hessegeti. A környék biztonságos, mióta itt élnek, egyszer vagy kétszer történt betörés, és az sem az ő utcájukban, kizárt, hogy pont most, ráadásul fényes nappal, bárkinek is ahhoz támadjon kedve, hogy betörjön Fanni néniék házába, szóval Ádámnak nem eshet baja.

Ennek ellenére ettől a gondolattól Jázmin szíve szaporán kezd dobogni, és nem érti, miért aggódik ennyire a férfiért, hogy miért okoz már-már fizikai fájdalmat az, ha arra gondol, hogy valami baja esik. Hiszen csak... igen, ez az, pontosan mik is ők ketten egymásnak?

Jázmin megrázza a fejét, de már késő, a képek peregnek a fejében, és ahogy belép a saját konyhájukba, egyre csak azon jár az agya, ami tegnap történt. El is felejti megnézni, mennyi az idő, és nem foglalkozik azzal sem, hogy van-e itthon valaki. Gépiesen kávét főz, tölt magának, aztán leül a konyhaasztalhoz, és kábán kortyolgatja. Azonban semmilyen hétköznapi, megszokott mozdulat nem tudja kiűzni a fejéből a tegnap estét.

Ádám csodálatos volt. Az egész tegnap este csodálatos volt, szinte túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen. Jázmin először megijedt attól, hogy Ádám be akarja kötni a szemét, bár ezt igyekezett leplezni. Ilyesmit soha senkinek nem engedett meg, ahogy azt sem, hogy kikötözzék. Kell, hogy irányíthasson, hogy ne érezze magát kiszolgáltatva. De tegnap Ádám állt előtte, ő kérte, hogy hadd kösse be a szemét, és Ádámot ismeri. Nem akarta, hogy a férfi úgy érezze, nem bízik benne, mert Jázmin tényleg bízik, ami persze tulajdonképpen furcsa, hiszen a családtagjain kívül senkiben sem bízik meg igazán.

Aztán jött a sötétség, tökéletes, megsemmisítő sötétség. Jázmin úgy érezte, talán már nem is létezik, talán eltűnt. De Ádám ott volt, és az érintései a valóságban tartották, elfeledtetek vele minden mást, és úgy érezte magát, mintha egyszerűen csak behunyta volna a szemét, hogy teljességgel átadja magát a vágytól perzselő simogatásnak.

Nem félt, és zavarban sem volt, egészen addig, míg Ádám el nem húzódott tőle. Mikor a férfi megállt előtte, és ő nem tudott ránézni, az ijesztő volt. A félelem sötétségként kúszott szét a lelkében, behálózta az egész lényét, és akkor majdnem felemelte a kezét, hogy lerángassa magáról a nyakkendőt, de Ádám megszólalt, és a hangja mély színei ugyanúgy simogatták Jázmint, mint ahogyan a szája vagy a keze. A félelem kéjesen nyújtózkodó csápjai remegve húzódtak visszább.

Jázmin nem akarta elmondani, mit érez igazából, mert nem akarta megijeszteni Ádámot. De a férfi persze kiszedte belőle, ahogy mindig mindent könnyűszerrel kiszed – őt nem lehet átejteni, becsapni. Ádám mindig látja őt. És a férfi pontosat azt tette, amire szüksége volt. Bár nem vette le róla a nyakkendőt, de visszaadta neki az irányítást, és akkor Jázmin megértette, hogy valójában nem is vette el soha. Amikor pedig ezt megértette, megértette azt is, hogy Ádám mellett nem érzi, hogy mindent irányítani akar, hogy Ádám mellett elengedheti magát, mert a férfi sosem akar fölébe kerekedni, még akkor sem, amikor erre lehetősége van. Ádám mellett biztonságban van.

Úgy felfedezni a férfit, hogy nem láthatta, különleges élmény volt. Minden érintése hangsúlyosabb, jelentősebb volt, élénkebben érezte Ádám testét, mintha látta is volna. Nem tudott betelni azzal, hogy az ujjai a bőrét tapintsák, hogy érezze a feszülő izmokat, hogy érezze lüktetni a kitörni kész vágyat. Nem tudja, milyen hosszan simogatta Ádámot, de ha órák teltek volna el, azt se vette volna észre.

És akkor Ádám újra megszólalt. Lehántott Jázminról minden védőréteget, és ami utána történt, az maga volt a színtiszta tökéletesség. Nem arról szólt, hogy adni vagy elvenni, hanem arról, hogy együtt oldódjanak fel a mámorban. Jázmin nem szeret alul lenni, sokkal jobban kedveli, ha ő van felül, de ez ezúttal eszébe sem jutott. Megadta magát Ádámnak, és mégis, a férfi ugyanúgy megadta magát neki. Egyek voltak.

Utána pedig egyszerűen csak jó volt. Jázmin nem gondolkodott, nem tépelődött, csak osztozott Ádámmal a bágyadt, csendes boldogságban. Nem akart sehol máshol lenni, csakis ott.

Most azonban már nem tudja, mit akar. Ádám tökéletes, de ez akkor sem tarthat örökké – nem fog örökké tartani. El kellene őt engednie, és talán jobb lenne, ha elfelejthetné. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy ezentúl ne Ádámhoz mérjen mindenkit, és hozzá képest senki sem lehet elég.

Jázmin az asztalra fekteti a karját, és ráhatja a fejét. Nem tudja, mi legyen. Hiszen meddig lehet ezt úgy folytatni, hogy egyikük se sérüljön? De lehet-e nem folytatni? Egek, mennyire egyszerű lenne, ha Ádám tudomásul venné, hogy elszökött, és nem keresné többet. Ha belátná, hogy igazából semmi keresnivalójuk egymás mellett. De Ádám utána fog jönni, ebben Jázmin olyan biztos, minthogy él és lélegzik. Ádám nem fogja elengedni, és ez nincs így jól, mert akarja a férfit, csak így, egyszerűen, nem tudja meddig és miért, de akarja. Hogyan harcolhatna önmaga ellen? De ha a saját érdekeit helyezi előtérbe, nem fogja-e a végén megbántani Ádámot? És ha megbántja, azt mégis hogyan viselhetné el?

– Tudod, nem egészen így képzeltem el ezt a reggelt.

Jázmin megugrik Ádám hangjára. A konyhaajtó felé kapja a fejét, és összevont szemöldökkel méregeti a férfit. Mégis mit keres itt? Ja, persze, őt. De hogyan került ide?

– Nyitva hagytad a kaput – válaszolja meg Ádám a fel sem tett kérdést, és Jázmin magában nem kevés gúnnyal azon mosolyog, hogy olyannyira aggódott a férfi biztonsága miatt, hogy a magáéról egészen megfeledkezett.

Ádám beljebb lép, kerít magának egy bögrét, kávét tölt, aztán leül Jázminnal szemben. Nem szólal meg, csak kitartóan nézi a nőt.

– Ne haragudj – szólal meg végül Jázmin, mert nem bírja elviselni Ádám tekintetének néma súlyát.

– Nem haragszom – ingatja meg a fejét Ádám szelíd mosollyal. – De szeretném tudni, miért.

– Magányra volt szükségem, vagy csak a megszokás – mosolyodik el kissé keserűen Jázmin.

– Visszajöttél volna?

– Nem tudom.

Jázmin beharapja az ajkát, keze önkéntelenül rebben a nyakláncához. Csak amikor Ádám tekintete a követ szorító kezére siklik, veszi észre, hogy mit is csinál. Zavartan leengedi a kezét, és az ölébe ejti. Csodálkozva állapítja meg, hogy nyirkos a tenyere.

– Mi az, amit szeretnél most elrejteni, Jázmin? – kérdi csendesen Ádám. Annyira nyugodt, mintha már beletörődött volna abba, ami történni fog, és ez valahol mélyen fáj Jázminnak, de nem maga miatt, hanem azért, mert Ádám beletörődése olyan, mint a fák méltóságteljes hallgatása, amikor kopár, ködtől maszatos téli éjszakán az utolsó leveleik is megadják magukat az elmúlásnak – és a hallgatás mélyén kimondhatatlan szomorúságot ölel a sötétség.

– Be akarod fejezni, igaz? – Ádám hangsúlytalanul teszi fel a kérdést. Mintha nem lenne olyan kegyetlenül végzetes.

Jázmin nagyot sóhajt, és a sóhaja árnyassá festi a reggeli napfényben önfeledten fürdőző konyhát.

– Veled lenni csodálatos volt, de nem hiszem, hogy van értelme folytatnunk. Ez az egész kettőnk között úgysem tart örökké, mi értelme lenne még jobban belebonyolódni?

Ádám félrebillentett fejjel néz rá, látszik rajta, hogy nagyon töpreng valamin, aztán pont úgy sóhajt fel, mint az előbb Jázmin, így Jázmin tudja, hogy most olyasmit fog mondani, amit félve és kelletlenül mond ki.

– És ha tarthatna örökké?

– Semmi sem tart örökké – húzza el a száját fanyarul Jázmin. – Te el fogsz utazni, én pedig maradok. Éljük tovább az életünket, ez csak... hát, igazából fogalmam sincs, mi volt.

Ádám nagyot nyel, lesüti a tekintetét, aztán viszont acélosan Jázmin szemébe néz.

– Vanda ide szeretne költözni, és én úgy döntöttem, vele tartok.

Jázmin úgy érzi magát, mintha jeges vizet zúdítottak volna rá.

– Mióta? Mióta tudod? – nyögi nagy nehezen. Tudja, hogy ez mindent megváltoztat, csak éppen azt nem, hogy hogyan.

– Vasárnap.

– Nem mondtad – súgja Jázmin megilletődve. Fogalma sincs, mit érez, talán, mintha épp ellobbanó gyertyaláng lenne. Nincs ideje felfogni, hogy valami menthetetlenül véget ér, mert már véget is ért, és a gyertyalángnak már mindegy., hiszen már nem is létezik.

– Velem maradtál volna? – kérdi gyengéden Ádám.

– Nem. – Jázmin tudja, hogy így lett volna. Kell, hogy legyen egy határ, különben ki tudja, mi történne – és ez a határ most eltűnt, de nem tudja még, hogy ez mit jelent pontosan.

– Ezért nem mondtam. Haragszol?

Jázmin próbál kiszabadulni az őt fogva tartó kábulatból, megnyalja az ajkát, nagyot nyel, aztán kicsit sután, halkan beszélni kezd.

– Kellene, de hogyan haragudhatnék, amiért ennek az apró elhallgatásnak köszönhetem életem legszebb éjszakáját? És... szeretem benned, hogy a lányodért mindent megtennél, akár még az életed is átrendezed, hogy vele lehess. Ez... szép. Mégis ki lenne képes ezért haragudni?

Ádám féloldalasan elmosolyodik, és ettől az apró rezzenéstől Jázmin szíve gyorsabban kezd dobogni. Pedig jó lenne, ha nem reagálna Ádám minden egyes, akár teljesen jelentéktelen rezdülése ennyire élénken. Eddig is kockázatos volt vele lenni, eddig is veszélyes volt, most már azonban egyenesen őrültség.

– Tudod, Jázmin, szerintem annál jobban, mint ahogyan belebonyolódtunk, már nem bonyolódhatunk bele. Maradhatnánk együtt.

A felvetés ösztönös, zsigeri tiltakozást vált ki Jázmin egész lényében. Nem akar kapcsolatot, igazit nem. Sosem akart, és bármennyire is jó együtt lenni Ádámmal, ez nem változott. Neki ez csak kaland, nem olyan, mint a többi, nem is úgy érez vele kapcsolatban, de attól még kaland – nem lehet több, mert nem akarja, hogy az legyen.

Egyébként is: mire lenne jó az egész? Együtt maradnának, de meddig? Mi lenne aztán? Így is nehéz lesz, ha már nem élvezheti Ádám társaságát, a csókjait, az érintéseit, de mi lenne később? Ezt ő nem meri megkockáztatni.

Ádámra néz, és a férfi aggódón, de azért reménykedve néz rá vissza. Gyengéden és megértéssel, és van még valami a tekintetében, de Jázmin nem tudja, mi. Ahogy azt sem tudja, hogy miért akar vele maradni Ádám. Lényegében megegyeztek, hogy ez az egész köztük csak időleges. Mindketten tudták. Mi változott?

– Szerelmes vagy belém, Ádám? – Jázminból fájdalommal telve szakad ki a kérdés. Nem akarja, hogy így legyen, de miért akarna egyébként vele maradni Ádám? Hiszen megérdemel egy normális kapcsolatot, megérdemel valakit, aki szereti és akit ő is szeret, jobbat és többet érdemel nála.

A másodpercek, amíg Ádám nem válaszol, várakozástól elnehezülve zuhannak közéjük. Jázmin látja a férfin, hogy nem tudja, mit mondjon, és ezzel együtt már tudja a választ is, csak éppen nem akarja elhinni. Fohászkodik azért, hogy tévedjen, de Ádám hirtelen elmosolyodik, és a tekintete megtelik gyengédséggel.

– Igen, Jázmin. Szeretlek. – Ádám hangjában boldogság, mintha mindegy lenne, Jázmin viszontszereti-e, ő akkor is örül, hogy így érez – ami persze ostobaság, nem lehet így, hiszen ki örülne annak, ha nem szeretik viszont? Ádám mégis úgy néz rá, mintha ez nem számítana. Úgy néz, mintha büszke lenne arra, hogy pont őt szereti, mintha nála érdemesebb ember nem lenne, akinek ezt az érzést ajándékozhatná. Pedig Jázmin tudja, hogy nem érdemli meg.

– Egy héttel ezelőtt még kiabáltam veled – jelenti ki Jázmin hitetlenül. Egy hét, egyetlen hét, egyszerűen nem lehetséges...

– Egy héttel ezelőtt mindenestül elbűvöltél.

– Ez lehetetlen.

– Én is ezt mondanám, ha nem történt volna meg, de már nem tudom nélküled elképzelni az életemet, Jázmin.

Jázminnak nemcsak a szíve sajog, hanem az egész teste. Mintha minden csontja, idegszála, sejtje nem lenne más, mint merő fájdalom. Nem akarja ezt.

– Annyira sajnálom.

– Mit? – pillant rá Ádám, és a tekintete még mindig csupa gyengédség.

– Hogy fájdalmat okozok neked. Nem akartam... – Jázmin szeme könnybe lábad, és vadul rázza a fejét. Ez nem történhet meg, nem lenne szabad, hogy megtörténjen. – Nem akartam, hogy ez legyen a vége.

Talán mégiscsak jobb lett volna, ha elég kitartó ahhoz, hogy elkerülje Ádámot. Igen, feláldozna érte minden csodálatos pillanatot, amit együtt megéltek, ha most nem kellene őt megbántania. Jobb lenne, ha nem lenne semmilyen emlék, ami most fájhat. A férfinak is, neki is. Hiba volt, ami történt, akkor is, ha egész élete legvarázslatosabb hibája.

– Nem muszáj, hogy így legyen.

A férfi szeretettel, türelemmel néz rá, és ott van a tekintetében az, amit Jázmin lát már egy ideje, csak képtelen volt megnevezni. A szerelem. De nem hagyhatja Ádámot reménykedni, nem teheti ezt vele.

– Én nem szeretlek, nem lehetek többet együtt veled – mondja ki, és bár szeretné, nem tudja könnyebbé tenni ezeket a szavakat.

– Rendben – súgja Ádám higgadtan, kimérten, semmi sem utal arra, hogy fájnának neki a szavak, összeszedett marad. Csak a tekintetét töri szilánkosra a fájdalom. Ugyanúgy, ahogyan talán a szívét is.

Jázmin nem szólal meg újra, mert nem tudja, mit mondhatna. Ez az elképesztő férfi szereti, minden hibája ellenére szereti, úgy, ahogy van – és fáj, hogy ő ezt nem tudja viszonozni, nagyon-nagyon fáj.

Ádám pár pillanatig még nézi. Jázmin nem fordítja félre a fejét, mert tudja, hogy Ádámnak erre most szüksége van. Elraktározni mindent, ami ő. Nézni, csak nézni, mintha utoljára tehetné. Igazából neki is szüksége van ezekre a pillanatokra. Ha találkoznak is még (márpedig ez szinte elkerülhetetlen, ha Vanda és Ádám tényleg ide költözik), az már nem lesz ilyen. Nem lesz több ennyire nyílt és tiszta pillanatuk, csak fájdalmas félrefordulások és veszteséggel elmotyogott üdvözlések lesznek, semmi több. Most vannak így együtt utoljára, és még ha fáj is, akkor is ez az utolsó lehetőség arra, hogy így nézzék a másikat.

Ádám halványan elmosolyodik, aztán feláll az asztaltól. Jázmin követi őt ki az előszobába. A férfi az ajtó előtt megáll, és visszafordul felé. Még mindig mérhetetlen gyengédséggel nézi, ami felfoghatatlan Jázmin számára. Jobb lenne, ha a férfi nem viselné ennyi csendes, beletörődő méltósággal a visszautasítást, jobb lenne, ha sértett és dühös lenne, mert Jázmin megérdemelné, hogy az legyen. Megérdemelné, hiszen nem volt elég erős ahhoz, hogy megakadályozza mindezt.

Mikor Ádám közelebb lép, és finoman végigsimít az arcán, Jázmin nem húzódik el. Mikor a férfi közelebb hajol hozzá, ő is közelebb hajol, mert kell most még ez az utolsó érintés, kell most ez a csók. Ádám ajka puhán simogatja az övét, és ez olyan jó érzés, hogy Jázmin akkor sem lepődne meg, ha itt és most elolvadna ettől az édes, tökéletes gyönyörűségtől.

– Köszönöm neked ezt az egy hetet, Jázmin – suttogja a férfi az ajkát érintve. – Fogalmam sem volt arról, hogy ennyi boldogság létezik, hogy az ember lehet ennyire boldog – fejezi be Ádám, és csak ekkor húzódik el.

Jázmin szomorúan néz rá, közben pedig sajog mindene a hiánytól. Nem tudja elképzelni, hogy ezt a hiányt valaha valaki betöltheti.

– Azt kívánom, hogy találj valakit, aki még ennél is többet képes neked adni.

Ádám majdnem megszólal, de aztán csak lemondóan megrázza a fejét, és visszanyeli a szavakat. Jázmin sejti, hogy mit akart mondani, és hálás azért, hogy nem mondta ki.

– Hiányozni fogsz – mondja végül a férfi.

– Te is nekem.

Jázmin nem kíséri ki Ádámot, képtelen rá. Ahogy becsukódik a férfi mögött a bejárati ajtó, hátát a falnak veti, és lecsúszik a földre. Átöleli a lábát, a térdére hajtja a fejét, és úgy marad. Zokogna, de nincsenek könnyei.

***

Észrevetted, hogy egyik e-mailünkben sincs sem köszöntés, sem igazi elköszönés? Mintha valójában sosem találkoztunk és sosem váltunk volna el, mintha mindig együtt lettünk volna. Veled lenni is ilyen érzés volt, a „sziák" ellenére is. Igazából nem is nagyon hiszem el, hogy vége.

Az e-mailjeinket olvastam, mert így közelebb érezlek magamhoz, pedig ez elég szánalmas. Ahogy az is, hogy írok, hiszen ezt nem fogom neked elküldeni. De tudod, Jázmin, muszáj írnom, mert képtelen vagyok elfogadni, hogy vége. Igen, ez is szánalmas. Szánalmas, hogy abban reménykedem, végül majd rájössz, hogy szeretsz. Mert szerintem szeretsz.

Azon gondolkodom, talán hallgatnom kellett volna. Ha nem vagyok olyan ostoba, hogy kérdezzelek, most talán nem egyedül ülnék itt a csillagok alatt. Talán te is itt lennél, és épp olyasmivel lennénk elfoglalva, amiben mindketten igen nagy örömünket lelnénk. Jó volt veled, Jázmin, olyan jó, mint még senkivel.

Vanda elszomorodott, hogy te nem jöttél ki velem, hát még akkor, amikor elmondtam, hogy nem is fogsz. Nem értette. Elmondtam neki, hogy szeretlek, és azt is, hogy te viszont nem szeretsz engem. Édes volt, azt felelte, hogy az lehetetlen, hogy látott téged meg engem együtt, és nem lehet, hogy ne szeress viszont. Szerinte küzdenem kellene érted, mert úgy véli, a szíve mélyén minden lány arra vágyik, hogy valakinek annyira fontos legyen, hogy az illető küzdjön érte. De szerintem te nem erre vágysz. Úgy gondolom, ha megpróbálnék bármilyen formában közeledni, még elutasítóbb lennél, mint ma reggel voltál. Bezárkóznál, és olyan mélyre temetnéd magad, hogy többé talán sose érnélek el. Ezért nem tettem semmit ma reggel, ezért hallgattam. Kitartó vagy, határozott és erős, senkinek sem hagynád, hogy olyasmit erőszakoljon rád, amiben nem hiszel, és ezt én csodálom benned, ahogy oly sok minden mást is. Úgy hiszem, nincs semmi, amivel meggyőzhetnélek, hogy együtt kellene lennünk. Magadtól kell rájönnöd erre, neked kell akarnod.

Azt kívánom, hogy ne tévedjek, mert ha tévedek, akkor átkozott bolond vagyok, hogy nem küzdök érted.

Megint itt. Pedig próbáltam megfeledkezni rólad, csak hát ez nem könnyű. Vanda igyekszik, hogy elterelje a figyelmem, sőt, még Fanni és István is, talán pillanatokra valamivel egyszerűbb, csak éppen ezek után a pillanatok után mindig rádöbbenek, hogy már nem vagy nekem. Csak egy hét volt, és igen, igazad van abban, hogy ez annyira lehetetlennek tűnik. Mégis itt vagyok, írok neked, mikor eszemben sincs elküldeni, és... nem is tudom, miért csinálom. Ebben a pillanatban nem könnyebb tőle, hanem inkább még nehezebb. A hiányod szinte tapintható. Káromkodni lenne kedvem, valahogy úgy, ahogyan régen tudtam. Vanda miatt szoktam le a káromkodásról, ezt meséltem? Nem, nem meséltem, emlékeznék rá, mert minden egyes pillanatra emlékszem, amit veled töltöttem.

Vanda még óvodás volt, én meg valami olyasmit mondtam előtte, hogy „ez szar", csak mormogtam, de meghallotta, és lelkesen ismételgette újra és újra. Egy bájos, édes, szőke kislány, csillogó, nagy szemmel, amint vígan kántálja, hogy „ez szar, ez szar". Persze mondtam neki, hogy ilyet nem szabad mondani, mire közölt velem, az óvodások minden bölcsességével, hogy „de te is mondtad". Hát erre mégis mit felelhettem volna? Végül megegyeztünk, hogy ez a mi titkunk lesz, így megúsztam, hogy az óvodában csapnivaló apukának bélyegezzenek.

Tudod, Jázmin, időtöltésnek nem rossz ez. Legalább nem csak ülök, miközben azon töprengek, mit tehettem volna máshogy, vagy éppen, hogy mit tehetnék most. Vajon van bármi, amivel meg tudnálak győzni, hogy adj nekünk egy esélyt? Tudod, szerintem működne. Szerintem varázslatosan tökéletesek vagyunk együtt – és igen, szándékosan használtam a varázslatos szót. :)

Nagyon hiányzol. Pedig csak egy napja történt, egyetlen egy napja. Vajon lesz majd olyan, amikor nem úgy tartom számon az időt, hogy hány nap telt el nélküled? Amikor már nem a hiányodban mérem? Szeretném azt hinni, hogy pusztán azért, mert annyira akarom, hogy megtörténjen, ráébredsz, hogy szeretsz. De olykor megkísért a gondolat, hogy mi lesz, ha ez sosem történik meg. Nem akarok belegondolni.

Elolvastam ma egy könyvet, pedig nem az én műfajom, de Kamilla csak azért jött ki tegnap Dinával, hogy elhozza nekem. Azt mondta, a könyv nagyon akart, így képtelen lett volna vasárnapig várni vele. Aztán elmesélte, hogy amikor találkoztatok a könyvesboltban, neked is ezt a könyvet adta. Ha Kamilla azt mondja, egy könyv téged választ, annak mindig van valami oka, ezért is ültem neki rögtön, de bevallom, fogalmam sincs, miért akarhatott téged vagy engem ez a könyv, pedig talán fontos lenne. Hiszen nyilván nem véletlen, hogy mindkettőnket akart. De szép történet volt, szóval nem bánom, hogy elolvastam, sok mindenen elgondolkodtatott, többek között rólad is. Azt mondtad, attól félsz, belém szeretsz, és ezzel be is értem, de most nagyon nyomaszt, hogy soha nem kérdeztem, miért félsz ettől. Miért félsz a szerelemtől, Jázmin? Az, ahogyan te tiltakozol ellene, szinte mintha megtiltanád magadnak, nem fakadhat egyszerűen önbizalomhiányból, nem fakadhat egyszerűen abból, hogy attól félsz, megbántanak, vagy éppen rossz tapasztalatokból az embereket illetően. Ha csak ennyi lenne, nem hadakoznál még mindig, hiszen tudom, hogy bízol bennem. Valami másról van szó, és mérhetetlenül zavar, hogy nem tudom. Mintha ott állnék egy ajtó előtt, a kezemben lenne a kulcs, de az ajtó mégsem akarna kinyílni. Ha megértenélek, talán tudnám, mit kellene tennem.

Ja, és hogy szánalmasságom tovább növeljem, Képzelt riportot hallgatok, mert amíg hallgatom, közel érezlek magamhoz. Az album összes száma téged juttat eszembe, és az utat, amit együtt töltöttünk. Akkor olyan volt, mintha ez már örökké így lenne. Te meg én, együtt.

Képzeld, ma igen sokszor emlegettünk téged. Nagy családi ebéd volt, a szokásos vasárnapi, és egyébként azt hiszem, egy egészen picit többet ittam, mint kellett volna, pedig ez nem jellemző rám. Mindig tudom, hol a határ, de a fiúk szerint az alkohol öli a szívfájdalmat, ezt bizonyítandó Krisz még valami Tankcsapda számmal is meglepett – bevallom, a Tankcsapda nem kifejezetten az én világom. Krisz szerint egyébként fognunk kellene Lénát, elmenni hozzád, és Léna megmondhatná, hogy összetartozunk-e. Elképzeltem a jelenetet, ahogy minden magyarázat nélkül beállítunk hozzád, megcsókolnálak, mert úgyse bírnám ki, hogy ne tegyem, te értetlenül néznél, Léna pedig elárulná, hogy összetartozunk. Krisz ütődött módjára vigyorogna, majd valami olyasmit közölne, hogy „a rám ruházott hatalomnál fogva kijelentem" vagy „most már megcsókolhatja a menyasszonyt". Te talán a hajadat vagy a követ babrálnád, továbbra is néznél ránk értetlenül...

És itt megállt a jelenet a fejemben, mert nem tudom tovább elképzelni. Nem hiszem, hogy hinnél Lénának, mert, ahogy én, úgy te sem tudod kezelni ezeket a fura dolgokat. Nekem csak azért könnyebb, mert tudom, hogy léteznek, hiszen ebben nőttem fel, láttam már sok mindent. Tőled mindez nagyon idegen, épp ezért ennek nem sok értelme lenne. Iván szerint meg kellene neked mondanom, hogy szeretlek, közöltem, hogy ezt tettem, és most pont ezért vagyok egyedül. Erre senki sem tudott igazán mit mondani, szóval Ákos előásott valami pálinkát, töltött nekem, aztán „fenékig". Krisz vigyorogva felidézte, hogy annak idején, mikor Dina „kidobta" Ákost, Ákos is pont ezt tette, Krisznek kellett őt összeszedni. Mint kiderült, Kornél sakkozott Leóval, mikor Lizi elhagyta, ezt egyébként elég érdekes megoldásnak találom, de István felajánlotta, hogy bármikor szívesen sakkozik velem. Ricsi zongorázott, de nem hiszem, hogy nekem ez sokat segítene, ugyanis semmilyen hangszeren nem játszom. Kamilla napokig sírós zenelistát hallgatott – ezt nem egészen értettem, szóval gondolom, valami lányos dolog. Elég valószínű, mert mikor mondta, a lányok megértően bólogattak, a fiúk meg kérdőn pislogtak egymásra. Szóval lényegében mindenkinek van valami „elhagyós sztorija", vagy legalábbis majdnem mindenkinek, és ezen ma már mosolyognak, nevetnek. Meg persze szerelmesen néznek egymásra, amit máskor jó látni, de most mindannyiszor összefacsarodott a szívem. Azzal vigasztalom magam, hogy talán egyszer ezek az e-mailek is hozzátartoznak majd a történetünkhöz, de bevallom, most nagyon egyedül érzem magam.

„Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén."

Tóth Árpád: Meddő órán – az utolsó három sor ugrott be, a többit a Google volt olyan kedves, és elárulta nekem. Talán tanultuk valamikor még az ősidőkben, de az is lehet, Vandának volt rá szüksége a suliban. Sose rajongtam a versekért, ez ugyan nem került szóba, de azt gyanítom, te sem vagy valami nagy versolvasó. Nem is tudom, ez hogy juthatott most eszembe. Mindenesetre megfogott. Azt hiszem, ha az ember nincs éppen a helyzet magaslatán, és úgy általában véve még levegőt venni se nagyon van kedve, remek elfoglaltságot biztosít a versolvasás.

Hm, ez a Tankcsapda szám mégsem olyan rossz, beleragadt a fejembe, úgyhogy most újra meghallgattam.

Holnap hazamegyek. Mégis azt érzem, hogy most hagyom el az otthonom.

Azt hiszem, innom kellene még.

Üres Vanda nélkül a ház, nagyon furcsa egyedül itthon. Igazából maga a város is furcsa, úgy tűnik, másfél hét pont elég ahhoz, hogy az ember lassabb és nyugodtabb tempóra kapcsoljon. Vagy csak azért érzem magam ennyire nem a helyemen, mert túlságosan messze vagy tőlem.

Talán nem kellene neked írnom, hiszen minek, ha ezek a levelek úgyis piszkozatok maradnak. Talán csak nehezítem ezzel a helyzetem. De talán mindegy, hiszen amikor lefekszem aludni, behunyom a szemem, és magam mellé képzellek. Elmesélem neked, mi történt velem aznap, és elképzelem, veled mi történhetett. Még mindig látlak magam előtt. Néha még a nevetésedet is hallom.

Egy hét telt el. Érthetetlen, hogy az elmúlt egy hét miként lehet olyan végeláthatatlanul hosszú, míg az, amit veled töltöttem, túl kevésnek tűnik. Szeretném tudni, hogy mi van veled, hogy hogy vagy. Fanniék visszaköltöztek, bár ezt talán te is tudod, Vanda is velük tartott, bár valószínűleg végül Hanga-bokorban fog kikötni. Rajong azért a helyért, és ott biztonságban érzi magát. Az elmúlt napokban többször is beszéltem vele, de egyszer sem említett. Talán tapintatból tette, bár lehet, tényleg nem találkozott veled. Mindenesetre a világon bármit megadnék azért, hogy halljak rólad valamit, akármit. Csak szeretném tudni, hogy jól vagy. Hiányzol, Jázmin, nagyon.