„A lány látomás volt, tündér – varázslat nélkül." (Éjmélyi mesék – Amikor havazott...)

Abigél leállítja az autót a színészház oldalában, aztán csak ül, bámul maga elé, és igyekszik nem összeomlani. Még van fél órája, hogy találkozzon Leóval, tehát ennyi ideje van arra, hogy kizárja a tudatából Ivánt. Mintha ehhez bármikor is elég lett volna fél óra! Az ég áldja meg, hiszen tizenkét év sem volt rá elég!

A lány a kormánykeréknek támasztja a fejét, és felsóhajt. Talán még rosszabb, hogy egyáltalán nem számított a férfi jelenlétére, ha számít rá, megacélozza a lelkét, és akkor nem viseli meg ez az egész annyira. Vagy ha nem ment volna utána a konyhába. Abigél most már egyáltalán nem érti, hogy ez miért tűnt jó ötletnek. Talán a düh tette, az, hogy újra megalázottnak érezte magát. Nem érti, hogy Iván miért tette azt a megjegyzést – mi értelme volt? Képtelen felfogni, hogy miért viselkedik vele így a férfi. Tizenkét év telt el. Bár igaz, régen sem értette őt. És mégis beleszeretett. Rettenetes ez az egész, kétségbeejtő és szánalmas. Abigél szeretne üvölteni, hátha akkor megszabadulna az őt feszítő érzések tömkelegétől. Miért van még mindig hatással rá Iván? Miért nem tud túllépni rajta?

Ahogy a konyhában a férfi őt nézte, ahogy közelebb lépett, ahogy azt kérdezte, miért kerüli... Abigél akkor úgy érezte, hogy vagy a férfira veti magát, vagy egyszerűen összecsuklik, mert úgy remeg a térde, hogy nem bírja megtartani magát. Nem hiszi, hogy ez normális reakció lenne a férfi kérdéseire. Végül is Iván csak a család miatt faggatta. De mégis... olyan jó lenne azt hinni, hogy más oka volt rá, olyan jó lenne reménykedni...

Nem. Ezt nem engedheti meg magának újra.

De miért nézett olyan meglepetten, mikor azt mondta, hogy nem gyűlöli? Hát tényleg ezt hitte? De miért? Mi okot adott rá? Hát tényleg nem látta soha, hogy mennyire odavan érte? Hogy... gyakorlatilag bármit megadna azért, ha az övé lehetne?

Abigél kihúzza magát, és megrázza a fejét. Elég ebből. Ha folyton rajta gondolkodik, akkor nem tudja kizárni a tudatából, márpedig ha nem teszi, akkor akár már most lemondhatja a ma estét. Nem képes úgy mással együtt lenni, ha közben egyfolytában Ivánra gondol. Nevetséges, tudja, de akkor is úgy érezné, hogy megcsalja a férfit. Éppen ezért nem gondolhat rá. Szüksége van a mai estére.

Mély levegőt vesz, és úgy dönt, hogy üldögélés helyett jobb, ha inkább kiszellőzteti a fejét – egy rövid séta a parkban talán segít, hogy újra tisztán tudjon gondolkodni.

Kiszáll az autóból, lezárja, aztán átvág az úttesten, és máris a parkban van. Kicsit szeles, hűvös idő van, de legalább nem tocsog minden a sártól, csak a pocsolyákra kell ügyelnie. Kicsit lehangoló ebben a fáradt, lámpafénytől személytelen szürkeségben a park – kopárabbnak és a kutyasétáltatók ellenére is elhagyatottabbnak tűnik, mint amilyen napsütésben lehetne. Abigél szereti a telet, de ilyenkor februárban már mindig tavaszra vágyik. A tél karácsonyig, esetleg szilveszterig érdekes, de a január hosszú, sötét napjai után már jólesne a fény, jólesnének az élettel teli illatok és színek.

A lány a kivilágított színház felé sétál, aztán megáll az épülettel szemben. Az esti előadás még nem kezdődött el, sokan állnak a színház előtt, sokan igyekeznek felé. Úgy beszélték meg Leóval, hogy itt fognak találkozni, bár addig még van egy kis idő. Ha nem lenne olyan hideg, Abigél most leülne egy padra, és elővenné a táskájában lapuló könyvet – az olvasás mindig segít elterelni a figyelmét, könyv pedig mindig van nála, még boltba sem megy úgy, hogy ne legyen. Ráadásul, amit most olvas, kifejezetten izgalmas és eredeti történet – érdekesebb lenne azzal lefoglalnia magát, mint a bámészkodással. Talán állva is olvashatna, végül is nem tiltja törvény.

Abigél elmosolyodik, maga elé húzza a táskáját, és már épp cipzározná ki, amikor oldalról valaki megzavarja.

– A türelmetlen szépség.

Abigél felnéz, és elmosolyodik. Leó igazán jóképű férfi, bár talán akadnak, akiket elriasztana a belőle áradó rideg sötétség, Abigélt azonban pont ez ragadja meg benne.

– Csak túlzottan pontos – jegyzi meg a lány, ami tulajdonképpen szórakoztató gondolat, hiszen a pontosság egyáltalán nem jellemző rá – a szétszórtság annál inkább.

– Akkor akár mehetünk is – mondja Leó, mire Abigél gyomra rögtön görcsbe rándul, de azért mosolyogva bólint.

Ahogy egymás mellett elindulnak a színészház felé, a lány arra gondol, hogy vajon mennyire lenne szánalmas, ha kérne még pár perc magányt? Ebben a pillanatban egyáltalán nem érzi késznek magát erre a férfira. Sőt, ebben a pillanatban határozottan ijesztőnek tűnik, hogy nemsokára csókolózni fog vele. Abba pedig nem is tud belegondolni, hogy ennél többre is készülnek. Pedig akarja, úgyhogy amíg átvágnak a parkon és az úttesten, amíg a liftre várnak, próbálja összeszedni magát és megtalálni azt a nyugalmat, amit azelőtt érzett, hogy Ivánnal találkozott volna. És igyekszik nem gondolni rá megint.

A lányt meglepi, hogy mennyire csendesnek és kihaltnak tűnik az épület. Mint egy elhagyatott várkastély – persze, ahol a sötét, de roppant jóképű szörnyeteg épp rabul ejti legújabb áldozatát, hogy aztán szexszel az őrületig repítse.

– Azt hittem, egy színészházban pörgősebb az élet – jelenti ki Abigél már a liftben állva.

– Gondoltam, jobban örülnél, ha nem futnánk össze senkivel, ezért mondtam, hogy hétkor találkozzunk. A legtöbben most próbálnak vagy előadásuk van.

Abigél nem mond semmit, nem vallja be, hogy csakis Lizi és Kornél miatt aggódott – persze egyrészt most már mindegy, hiszen tudják, hogy itt van, másrészt pedig ők hamarabb eljöttek Istvánéktól, mint ő, Kornél hattól próbál, Lizi pedig valószínűleg otthon van. Más nem érdekli, gondoljon bátran mindenki, amit akar – ehhez amúgy sincs szükség az engedélyére, szóval teljesen mindegy.

A lift zökkenve érkezik meg. Abigél gyomra újra görcsbe rándul, ahogy kilépnek a folyosóra. Leó villanyt kapcsol, aztán a lakásához vezeti. Kinyitja az ajtót, és félrelép, hogy előre engedje a lányt. Abigél kicsit zavartan lép be a parányi előszobába. Leó követi, bezárja az ajtót, aztán gyakorlott és könnyed mozdulattal lesegíti a lányról a kabátot, lazán a falra szerelt fogasra löki, majd leveszi a magáét is. Mindketten kibújnak a cipőjükből, aztán csak állnak egymással szemben. Abigél késztetést érez rá, hogy mondjon valamit, ezzel oldva a saját feszélyezettségét, de akárhogy kutat, semmi sem jut eszébe.

A férfi, ajkán csábító félmosollyal, közelebb lép hozzá, finoman a derekára csúsztatja mindkét kezét, majd a szemébe néz. Abigélnek kényszerítenie kell magát, hogy ne kapja el zavartan a tekintetét. Fogalma sincs, mi ütött belé, nem ártatlan szűz lány már, volt olyan kapcsolata is, ami a szexen túl nem szólt semmi másról, miért, hogy most mégsem képes magát elengedni? Pedig amikor a könyvtárban összeütközött a férfival, határozottan vágyat érzett. Ezért ment bele a flörtölésbe, és ezért egyezett bele ebbe a randiba, pedig Leó egy pillanatig sem tette kétségessé, hogy szexre vágyik, semmi másra. De Abigélnek ez tetszett – a nyíltsága is, és az is, hogy kötöttség nélkül feküdhet le valakivel. Most mégis annyira helytelennek érzi ezt az egészet.

Leó lassan hajol hozzá közelebb, és először csak finoman, puhán érinti ajkával Abigél ajkát – ízlelgetik, kóstolgatják egymást, játékosan incselkednek. Amikor a férfi a nyelvével végigsimítja a lány felső ajkát, Abigél remegve, bizonytalanul nyitja ki a száját. A férfi nyelve tapogatózva, édes kínnal gyötri az övét. A könnyű csókban mintha ígéretként meg-megremegne, hogy mi minden fog még történni.

Abigél gyomrában lassan oldódik a görcs. A gerincén édes bizsergés szalad végig, és amikor Leó keze a fenekére csúszik, önkéntelenül húzódik közelebb a férfihoz. A karját átfonja a férfi nyaka körül, kezével a hajába túr. Vágyik az érintésre, akarja, de a lelke makacsul ellenáll a kísértésnek. Nem dobog hevesebben a szíve, nem veszi birtokba a testét a vágy és a szenvedély. A csók jólesik, és érinteni is jó a férfit, de Leó nem az, akit igazán érinteni szeretne, és ennek fájón tudatában van, még akkor is, ha küzd az érzés ellen, ha szeretné magát elengedni és átadni a férfinak...

Leó lassan szakítja meg a csókot, és óvatosan, épp csak egy picit húzódik el a lánytól.

– Tudod, szépség – szólal meg mély árnyakkal teli hangon a férfi –, ha valaki velem van, de nincs igazán velem, azt mindig megérzem. Szóval, mit gondolsz? Képes leszel ma éjszaka velem lenni?

Abigél leengedi a karját, aztán szomorkás, féloldalas mosollyal a férfira néz.

– Ne haragudj.

Leó elengedi a lány fenekét, és hátrébb lép.

– Attól tartok, ezt nemnek kell vennem – állapítja meg komoran.

– Sajnálom – suttogja Abigél. Mérhetetlenül szánalmasnak érzi magát, és bánja, hogy képtelen ezzel az ördögien jóképű férfival ágyba bújni. Pedig akarta, igazán akarta, de most... nem, egyszerűen nem megy. Nem tud nem Ivánra gondolni, így viszont nem tisztességes sem Leóval, sem magával szemben, ha most mégis lefekszik a férfival.

Leó félrebillentett fejjel, sötéten méregeti Abigélt.

– Áruld el, szépség, az egyéjszakás kalandokhoz nem vagy hozzászokva és most megfutamodnál, vagy titokban másra vágysz?

Abigél úgy érzi, tartozik Leónak az igazsággal. A férfi az első pillanattól kezdve őszinte volt hozzá, nem kertelt egy pillanatig sem, szóval nem képes neki hazudni.

– Másra vágyom.

– Ez igen szomorú – sóhajtja lemondóan Leó.

– Miért?

– Mert így semmi esély rá, hogy meggyőzzelek, és még megbocsátani is kénytelen vagyok neked – jelenti ki a férfi, majd belöki a szobába vezető ajtót és villanyt kapcsol.

– Tényleg? – kérdi halkan Abigél. Fogalma sincs, miért tölti el ez örömmel, de mégis örül, hogy Leó nem haragszik rá. Pedig hát tönkretette a férfi estéjét, holott Leó nyilván könnyedén találhatott volna olyan nőt, aki nem futamodik meg az utolsó pillanatban.

– Mi mást tehetnék? Senki sem tehet arról, ha szerelmes lesz – veti hátra a válla felett a férfi.

Abigélnek fogalma sincs, erre mit felelhetne, bár talán Leó nem is vár választ. A lány tétován kicsit beljebb megy, de nem lépi át a küszöböt. Épp csak végigfuttatja a tekintetét a szobán – nem túl nagy, de egy embernek igazán kényelmes lehet. A helyiségben sötét színek dominálnak, főleg barna és fekete, ami igazából nem lepi meg. Az már inkább, hogy az ágy, a kanapé és a bútorok milyen finom összhangban vannak egymással, és hogy a komor színek ellenére is mennyire barátságos és otthonos a lakás hangulata.

Leó a pici, amerikai jellegű konyhában, még mindig háttal áll Abigélnek. A férfi a hűtőben matat, Abigél üvegek csörrenését hallja.

– Akkor azt hiszem, jobb, ha megyek – szólal meg félszegen a lány.

– Ó, nem, szépség, tartozol nekem – pillant hátra a válla felett Leó. Az ajkán még mindig ott van az az érzéki, lusta mosoly, de ez Abigélre semmilyen hatást nem gyakorol. Fájó módon rá csak egyvalaki mosolya tud hatással lenni...

– És mit akarsz? – kérdi Abigél összeráncolt homlokkal.

– Ma estére isteni szexet terveztem, veled – néz rá sokat mondóan a férfi –, és minthogy ezt nem kaphatom meg, marad az alkohol, ami remélhetőleg kimossa belőlem a bánatom. Viszont egyedül inni lehangoló.

– Azt akarod, hogy igyak veled? – szalad magasba Abigél szemöldöke.

– Igazán élénk a logikád – húzódik gúnyos félmosolyra a férfi szája.

Abigél megilletődötten néz rá. Egyfelől örül, hogy Leó ennyire lazán veszi, hogy visszautasítja, másrészről nem egészen érti, hogy miért akar vele inni...

– Ne félj, nem akarlak leitatni, hogy aztán...

– Ezt nem is feltételeztem – vág közbe Abigél. Ilyesmi tényleg meg sem fordult a fejében. Minden zordsága ellenére érzi, hogy Leó nem tisztességtelen.

– Tényleg? Hiszel nekem? – fordul felé a férfi. A kezében sörös üvegeket tart.

– Miért ne hinnék?

– Te mindig ennyire naiv vagy?

– Az lennék? Mégis leitatnál?

– Nem, de...

– Látod? – mosolyodik el lágyan Abigél. – Miért ne hinnék neked?

A férfi a konyhapultra teszi a söröket.

– Határozottan fura logikád van – jelenti ki Leó, majd újra a hűtő felé fordul. – Pálinka vagy vodka?

– Vodka – mondja Abigél kicsit bizonytalan hangon. Furán érzi magát. Azért jött, hogy szexeljen ezzel a férfival, most meg inni fog vele?

– Remek – nyugtázza a férfi ellépve a hűtőtől. A vállával belöki az ajtaját, aztán egyik kezében a vodkás üveggel, a másikban pedig a sörökkel a sötétbarna takaróval borított kanapéhoz lép. Leteszi az egyszerű dohányzóasztalra az üvegeket, majd hamiskásan Abigélre néz.

– Tudod, akár le is ülhetsz. Tiéd lehet a kanapé, én majd ülök az ágyra.

Abigél sután a kanapéhoz megy, és a szoknyáját igazgatva leül. Igazság szerint jobb szereti a nadrágot, de ezúttal csinosnak akarta érezni magát, és hát tudja, hogy jó lába van, bár ettől eltekintve elég átlagosnak tartja magát. Nem kiemelkedő és lenyűgöző szépség, nem fordul meg mindenki utána, de van benne valami, ami mégis megfogja a férfiak egy részét, még akkor is, ha ő ezt nem egészen érti.

Leó visszamegy a konyhába, levesz két poharat az egyik szekrényből, aztán azt is a dohányzóasztalra teszi.

– A sörhöz kérsz poharat?

– Nem, tökéletes lesz üvegből.

Leó leül az ágy végébe, így pont kényelmesen eléri az alacsony dohányzóasztalt, majd kibontja a vodkát, és mindkettejüknek tölt. Az egyik poharat Abigél felé csúsztatja.

– Egészségedre! – emeli meg a poharat. Megvárja, míg Abigél is kézbe veszi az övét, csak utána hajtja le a vodkát. A lány követi a példáját. A vodka végigégeti a torkát, és köhögésre ingerli. Régen ivott utoljára töményet, sőt, igazából bármilyen alkoholt elég régen ivott már.

– Kényelmes ez így neked? – int felé Leó. Abigél egyenes háttal, szorosan összezárt lábbal ül. – Nyugodtan nyújtózz ki, ne félj, nem vetem rád magam. Bár tagadhatatlanul nagy a csábítás.

Abigél elmosolyodik, és a karfának támaszkodva kinyújtja a lábát a kanapén. Közben Leó kibontja a söröket, és felé nyújtja az egyik üveget. Abigél boldogan kortyol bele – a vodka után jólesik valami kevésbé erős.

– Oké, Abigél, akkor, ha már így alakult, akár beszélgethetnénk is.

– Azt hittem, inni fogunk – somolyog a lány. – És mintha azt mondtad volna, hogy akivel szexelsz, azt nem akarod megismerni.

– Ez így is van – bólint Leó –, de nem tudom, feltűnt-e, ebben a pillanatban igen messze állunk a szextől, és ami azt illeti, szerintem ennél közelebb soha nem is leszünk. Úgyhogy akár meg is ismerhetlek.

– Miért jó az, ha nem ismered azokat, akikkel lefekszel? – kérdi érdeklődve a lány.

Leó leheletnyit megemeli a vállát.

– Ha nem ismernek, mégis befekszenek az ágyamba, nem lehet panaszuk reggel, amikor kiteszem őket. Amúgy meg, ha ismernének, nem feküdnének be az ágyamba, ennyire egyszerű. De mondd, miért rólam beszélünk? Én ismerem magamat, most pedig téged akarlak megismerni. Szóval... mivel foglalkozol?

Van valami tagadhatatlanul aranyos Leóban, bár igazság szerint Abigél ezt nem feltételezte volna róla. Leó vonzó, érzéki, az a fajta férfi, aki egyetlen tekintetével képes felkavarni az ember lányát, de hogy aranyos lenne? Nem, ezt teljesen kizártnak tartotta. De ahogy most ránéz, ahogy ezt az egész ostoba helyzetet fogadta, ahogy kezeli, az mégis aranyos, és nem mellesleg rendes dolog is tőle.

– Írok – feleli Abigél.

– Tényleg? Mit?

– Meséket.

Leó szeme meglepetten elkerekedik.

– Nem tűnsz olyan típusnak, aki gyerekmeséket ír. Valahogy... nem vagy hozzá elég szelíd.

Abigél csilingelve felnevet.

– Miért? Mégis hány meseíróval találkoztál már?

– Jogos – pillant rá grimaszolva Leó. – Igazából eggyel se.

– Amúgy nem gyerekmeséket írok – teszi hozzá Abigél az igazság kedvéért.

– Hanem?

Nem igazán szereti, ha erről kérdezik. Mert végül is milyen meséket ír? Szomorúakat, leginkább. Keserűeket, olykor. Talán nem is mesék igazán, de közben mégis, és ezt olyan nehéz megmagyarázni.

– Hát...

– Várj! – emeli fel hirtelen a kezét Leó. – Te... te vagy Hajnal Abigél.

– Igen – néz a férfira értetlenül a lány.

– Nem, úgy értem, te az a Hajnal Abigél vagy, aki az éjmélyi meséket írja.

– Te... olvastál tőlem? – kérdi teljesen elképedve a lány. Eddig csak egy női magazin oldalain jelentek meg a meséi, így elég furcsa belegondolni, hogy Leó olvasott volna tőle bármit is...

– A húgaim imádnak.

– Húgaid?

– Igen, kettő. Tudod, a szüleim úgy gondolták, miután összehoztak engem és annyira jól sikerültem, hogy próbálkoznak még egyszer. A végeredmény sajnos nem lett kielégítő, így még egyszer próbálkoztak. Aztán inkább feladták – mondja szándékosan túljátszva Leó.

– Te imádod a húgaidat – jelenti ki Abigél elmosolyodva.

– Még szép! – nevet fel mélyről jövőn a férfi. Furcsa, de még a nevetésében is van valami reszkető sötétség. – Ördögfajzatok, de a húgaim. Bármit megtennék értük. Még azt is elviselem, hogy ha hazaérek, hangosan felolvassák nekem az írásaidat, és elvárják, hogy én is úgy sóhajtozzak rajtuk, mint ők. Persze sose teszem, úgyhogy szilárd meggyőződésük, hogy a férfi karakteredet rólam mintáztad.

– Akár te is lehetnél – mondja töprengve Abigél.

– Ugye tudod, hogy most összetörted a szívem?

– Van szíved?

Leó újra elneveti magát.

– Én komolyan bírlak téged.

– Akkor kész szerencse, hogy nem szexelünk éppen.

– Azért ennyire messzire nem mennék – komolyodik el Leó tekintete, és a mélyén jól láthatóan felizzik a vágy.

Abigél zavartan lesüti a tekintetét.

– A húgaim nem fogják elhinni, hogy ismerlek – mondja Leó oldva a hirtelen kettejük közé szorult feszültséget. A lány hálásan pillant rá, de lelkiismeret-furdalása támad.

– Haragszol rám? – kérdi hirtelen.

– Tessék? – kérdez vissza értetlenül Leó.

– Amiért nem szexelünk éppen.

Leó pár pillanatig töprengve néz a lányra, belekortyol a sörébe, aztán megvonja a vállát.

– Nem. Kívánlak, és tudom, hogy talán felébreszthetném benned a vágyat, jó, igazából nem talán, hanem egészen biztosan. De mi értelme lenne, ha másra vágysz? Holnap pocsékul éreznéd magad, ami alapvetően egyáltalán nem kellene, hogy érdekeljen, de... mégis érdekel – fejezi be zavartan a férfi, és úgy tűnik, őt magát is meglepik a saját szavai.

– Ezek szerint ez nem jellemző rád?

– Nem, többnyire könyörtelen vagyok, és csak magammal foglalkozom – jelenti ki kissé nyersen a férfi.

– Tudod, ezt nem hiszem el – rázza meg a fejét Abigél.

– Igazán?

– Igazán. Lehet, hogy ezt akarod elhitetni mindenkivel, mert így könnyebb, de... úgy gondolom, igazából érző szívű ember vagy te, Leó.

– Azt hiszem, mégiscsak jó, hogy nem szexelünk.

– Miért?

– Mert úgy érzem, jó barátok leszünk – mondja a férfi, és ezúttal egészen máshogyan mosolyog, mint eddig. Nem gúnyosan, nem sötéten, hanem... kedvesen.

– Komolyan gondolod?

– Hát, szexelni már biztosan nem fogunk – vigyorodik el Leó –, úgyhogy marad ez a lehetőség, és igazság szerint érdekesnek talállak. Ezt elég kevés emberről mondhatom el. Szóval, ha már így egymásra találtunk, nem hiszem, hogy el akarlak engedni. Ráadásul, ha a húgaim megtudnák, hogy majdnem a barátom lettél, de elszúrtam, azt hiszem, kinyírnának – teszi hozzá játékosan a férfi.

Ahogy Leó most ránéz, abban valami végtelenül szomorú. Valami fájó beletörődés.

– Magányos vagy? – kérdi halkan Abigél.

– Néha jólesik valakivel őszintén beszélgetni – mondja egészen halkan a férfi, aztán anélkül, hogy megkérdezné, mindkettejüknek tölt a vodkából.

Mikor felemelik a poharat, egymásra néznek, és nem kell kimondaniuk ahhoz, hogy tudják, ezúttal egy születőben lévő barátságra isznak.

– Tudod, szépség, nagyon érdekelne, hogy ki a meséidben a rejtélyes férfi. Valamiért úgy érzem, neki köszönhetem, hogy szex helyett egy barátot kaptam.

– Hosszú történet – sóhajtja Abigél.

– Miénk az éjszaka.

– Nem tudom, hogy meg akarom-e veled osztani – mondja meg őszintén Abigél, Leót azonban nem tántorítják el a szavai.

– Miért? Ugyan mennyi az esélye, hogy találkozzam a te lovagoddal?

Abigél még mindig tétovázik, végül is Leó Kornél munkatársa, így nem lehetetlen, hogy Iván és Leó találkozzanak, bár persze ha találkoznak is, Leónak fogalma sem lenne róla, hogy kicsoda is Iván – már Abigél számára.

– Ugyan már, szépség, akármibe lefogadnám, hogy az igazi történetet soha senkinek nem mondtad el, és nem hiszem el, hogy nem feszít belülről. Talán könnyebb lenne, ha elmondanád, nem gondolod?

Talán tényleg könnyebb lenne. Talán csak azért nem tudja magában lezárni, mert soha nem beszélt róla. Leóra pillant. A férfi kedvesen néz vissza – mintha most nyugodtabb lenne, mintha nem fonná szorosan köré magát a sötétség, ami olyan elidegeníthetetlenül a részének tűnik. Abigél bízik Leóban, ami furcsa és különös, hiszen egyébként nehezen fogad bárkit is a bizalmába. Ismerkedni sem szeret túlzottan – inkább magának való, mindig is ilyen volt, talán éppen ezért nem szokta meg, hogy megnyíljon mások előtt. De ha Leó és ő tényleg barátok lesznek, akkor tulajdonképpen miért is ne mondhatná el? Nem a bizalom bármilyen kapcsolat alapja? Az első lépés?

A lány fürkészve nézi Leót. A férfi nem sürgeti, mintha csak érezné, hogy ez számára jelentős döntés, és időre van szüksége ahhoz, hogy meghozza. Abigél végül bólint, bár talán csak magát akarja ezzel megerősíteni. Leó elmosolyodik – őszinte, barátságos mosoly ez –, aztán várakozón néz rá. Abigél pedig beszélni kezd – Ivánról, a múltról, arról, hogy mennyire ostoba volt.

***

Tizenkét évvel ezelőtt...

– Tanár úr...

Ne, kérlek, ne, nem gyötörtél ma már eleget?

Iván kelletlenül fordul meg. A tanteremből Abigél siet felé, az arca elszánt, a tekintete csupa vakmerőség. Mintha legalábbis csatába indulna. Olyan csatába, amibe csak belehalni lehet. És az éjszaka a lány bőrére tapadna, hogy a reggel helyette csak vérrel mocskolt, kihűlt fehéret találjon. Ha az éjszaka lenne, ő tapadhatna a lány bőrére, bekúszhatna a ruhái alá... Mégis mire gondol már megint? Hogy képes elérni ez a lány, hogy a leglehetetlenebb dolgok forduljanak meg a fejében?

Az a baj, hogy Abigél gyönyörű. Pokolian gyönyörű. Testet öltött kísértés. Démon, boszorkány, szirén. Minden, amit nem akarhat, és Iván szeretne olyan bátor lenni, mint a lány, de tudja, hogy sosem lesz az. Nem engedheti meg magának, hogy az legyen.

– Igen, Abigél? – kérdi halkan, és ellép a folyosó közepéről. Közelebb húzódik a falhoz, mert a többi tanteremből már áradnak ki a diákok – pár pillanat, és alig lehet majd megmozdulni. Mindig igyekszik elkerülni ezt a tolongást. Persze a diákok a tanároknak általában utat engednek, de ettől őt még nyomasztja a zsúfoltság, a lárma.

A lány határozottan elé áll, de ahogy a szemébe néz, mintha már nem lenne olyan biztos magában.

– Szeretném tudni, miért kaptam négyest a feleletemre.

A kurva életbe azzal a felelettel!

Iván először azt hitte, a szerencse ráragyogott aznap. Mikor a húszoldalú, a tízoldalú és a hagyományos, hatoldalú kocka úgy fordult, hogy az összegük a hatost adta ki, már tudta, hogy Abigél fog a tábla előtt állni. Nevetséges, de amikor a tenyerébe zárta és megrázta a három dobókockát, ő maga is legalább olyan izgatott volt, mint a diákok. Csak ők azért szurkoltak, hogy ne az ő számuk jöjjön ki, míg ő azért, hogy végre Abigélt feleltethesse. Hogy bűntelenül nézhesse a lányt. Hogy ne kelljen elkapnia a tekintetét, ha rátéved.

Az első pillanattól fogva megragadta valami Abigélben. Az egész átkozott 12. b-ből csak az ő nevét volt képes megjegyezni. Mikor azon az első órán meghallotta a hangját, megmozdult benne valami. Aztán felemelte a fejét, és ahogy a tekintetük összefonódott, úgy érezte, mintha zuhanna. Körülbelül harmincöt-negyven perccel később menekülésszerűen távozott a tanteremből. Azóta minden szerdai napot egyszerre gyűlöl és imád.

– Mert annyit ért – feleli Iván higgadtan, de már érzi is, ahogy keserűség marja a torkát. Könnyebb, mikor mások hazudnak, az is émelyítő, de ha ő hazudik, az olyan, mintha epe tolulna a torkába. Mar, éget, és mocskosnak érzi magát tőle.

Iván gyűlöl hazudni, de most muszáj. Fogalma sincs, mennyit ért Abigél felelete. Amint a lány felállt, magabiztosan kisétált a tábla elé, ő elveszett. A terem hátuljába ment, mint általában feleltetéskor. Aztán csak nézte a lányt. A felelete elejéből még felfogott valamit, megállapította, hogy Abigél összeszedett és jól felkészült, de aztán egyszerűen eltűntek a gondolatai. Nem maradt semmi, csak Abigél. A hangja édes simogatása, az élénken csillogó szempár, az ajka mozgása, a mellkasa emelkedése, amint levegőt vesz...

De aztán a lány elhallgatott, elégedett mosoly ült ki az ajkára, és neki fogalma sem volt, hogy miről beszélt az elmúlt pár percben. Akár repülni vágyó kiskacsákról is szólhatott volna a felelet, azt se vette volna észre. A lány várakozón nézett rá, és neki ismétlőkérdéseket kellett feltennie, amelyekre persze Abigél jól válaszolt. Egy-két helyen voltak apróbb hiányosságai, de egyik sem volt számottevő. És akkor fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Négyest adott – azon egyszerű megfontolásból, hogy ritkán ad ötöst, és ha lány felelete esetleg mégis hiányos volt, akkor túl feltűnő lenne, ha ötöst adna. A négyes biztonságos megoldásnak tűnt. Rá lehet fogni, hogy talán rossz napja van. Legalábbis Iván ezzel győzködte magát, mikor a lány szomorú tekintettel a helyére ment.

A férfi lopva többször is Abigélre nézett óra közben. A lány egyáltalán nem figyelt, lehajtott fejjel ült, keze az ölébe ejtve, a válla kicsit beesett. Iván ezt a legkevésbé sem értette. Abigél nem kitűnő tanuló – a naplóban több négyes és hármas is szerepel más tárgyaknál, miért viselné meg egy négyes? Azonban a lány egyszer sem nézett fel óra közben, ha csak rápillantott, ugyanúgy ült, pedig máskor mindig érdeklődve figyel, van, hogy kérdez, olykor még vitába is száll vele – és ezeket a vitákat Iván talán túlzottan is élvezi. Éppen ezért fájt így látni a lányt, és ezért haragudott magára. Aztán már azért haragudott, mert nem figyelt a feleletre. Aztán azért, mert négyest adott.

– Ez nem igaz. Tökéletes felelet volt – jelenti ki Abigél, és kihúzza magát. Mégis mennyi erő és mély meggyőződés kell ahhoz, hogy egy diák szembe merjen szállni egy tanárával? Vajon a lány a vélt vagy valós – Iván ezt sajnos nem tudja – igazságtalanság miatt ennyire harcias? A férfinak tetszik, hogy a lány ki mer állni magáért, azért, amit igaznak gondol – ez figyelemreméltó és becsülendő tulajdonság. És még eggyel több, ami miatt lenyűgözi a lány.

– Semmi sem lehet tökéletes – rázza meg a fejét Iván.

– Minden egyedi és megismételhetetlen, tehát a maga nemében minden tökéletes – vágja rá dacosan ki Abigél, és ahogy Iván összehúzott szemmel néz rá, nem süti le a tekintetét.

– Ezek szerint minden feleletre ötöst kellene adnom? – kérdi Iván halkan.

Abigél elmosolyodik.

– Nem. Ha valaki nem készült, lehet, hogy kettesre felel, de az egy tökéletes kettes felelet lesz. – Iván nem tudja megállni, ő is elmosolyodik. – Az enyém viszont ötös volt. Mindent elmondtam, és jól mondtam el. De négyest kaptam, ezért tudni szeretném, miért. Ha más nem is, legközelebb legalább tudni fogom, hogy mire kell figyelnem.

A folyosón nyüzsgő diákok nem könnyítik meg, hogy Iván képes legyen józanul gondolkodni. Nem elég Abigél zavarba ejtő közelsége, még arra is ügyelnie kell, hogy hogyan néz a lányra. Talán így is túl feltűnő, hogy a falhoz húzódva, már-már meghitt közelségben állnak egymással szemben...

– Magával nehéz vitatkozni.

– Igen, tudom.

– Nézze, Abigél... – Iván nagyot sóhajt.

... elvetted az eszem, ennyi. Ha téged nézlek, semmi sem létezik. Megőrjítesz.

Iván tudja, hogy elmondja a lánynak az igazat, vagy legalábbis annak egy részét. Nem teheti meg, hogy nem mondja el, egyszerűen képtelen rá, ha a lány így nézi őt.

– Nem figyeltem – mondja ki Iván, és amikor a lány tekintetébe fájdalom mar, összeszorul a szíve. – Sajnálom. A négyest már nem törölhetem ki a naplóból, de megígérem, hogy sem félévkor, sem év végén nem veszem figyelembe, és lehetőséget fogok adni arra, hogy újra feleljen. Megfelel ez így önnek?

A lány hallgat. Picit félrebillenti a fejét, és egyszerűen csak nézi őt. Olyan átható a tekintete, mintha a lelke legmélyét akarná látni. Ivánt egyszerre ejti zavarba és nyűgözi le ez a tekintet.

Az ég szerelmére, mondj már valamit, te lány, mert ha így nézel rám, esküszöm, össze-vissza foglak csókolni, és baromira nem fog érdekelni, hogy ki látja...

Iván megrémül a saját gondolatától. Hát teljesen megőrült? Sürgősen keríteni kell egy nőt. Igen, épp itt az ideje, hogy barátnőt találjon magának. Most már eléggé belerázódott ebbe az új életbe, szóval nincs több kifogása. Nem vágyhat Abigélre, találnia kell valakit, aki képes elfeledtetni vele a lányt – még akkor is, ha ez azzal, akit az ágyába fog vinni, nem igazán tisztességes. De talán kivételesen megteheti, hogy nem hosszabb távra keres valakit, hanem csak egy éjszakára, még akkor is, ha ez nem éppen az ő stílusa.

Míg például Kornél sportot űz abból, hogy elcsábítsa a nőket, Ivánt nem a hódítás izgalma hozza lázba, hanem a női test feltérképezése, kiismerése – és ehhez időre van szükség. Valószínűleg a fiatalabbik öccse már most több lánnyal volt együtt, mint amennyivel ő valaha is lesz. Nem mintha ezt bánná, hiszen alapvetően szereti az állandóságot, a biztonságot és a nyugalmat. Ha olyan lányt talál, akit szívesen ágyba visz, akkor egészen addig vele is marad, míg a lány többre nem kezd vágyni – akkor azonban kételyek és lelkiismeret-furdalás nélkül szakít. Nem ostoba, tudja, hogy nem őt szeretik, hanem azt, amire az ágyban képes. Az első lány, akivel lefeküdt (a lány három évvel volt idősebb nála, és imádta a szexet), azt mondta, hogy senki sem gondolná, hogy a zord, mogorva felszín alatt ennyi nyílt és őszinte szenvedély rejtőzhet.

Iván nem tagadja, hogy ebben a kijelentésben van igazság. De elbűvöli a női test minden lágy íve, a törékenység, a gömbölyded formák, a bőr puha érzékenysége. Sosem volt türelmetlen a szexben, mindig rászánja az időt arra, hogy kiismerje annak a testét, akivel együtt van. Lenyűgözi, hogy pusztán finom érintésekkel milyen öntudatlan, artikulálatlan hangokat képes előcsalni a szeretőiből, hogy mindenki másra, máshol érzékeny, hogy mindenkinél máskor jön el az a pont, amikor már elfeledi, hol van, amikor már semmi sem számít, csak a gyönyör – van ebben az egészben valami ősi, nyers és kíméletlen vadság, ami több mint mámorító.

De talán tényleg itt az ideje, hogy kivételt tegyen, egyszerűen jelenleg szüksége van valakire. Valakire, aki kiűzi belőle vagy legalább elfeledteti vele a vágyat, amit akkor érez, ha Abigélre néz.

A lány még mindig figyeli őt, és Iván most már határozottan úgy érzi magát, mintha alattvaló lenne, aki gyönyörű királynője előtt állva arra vár, hogy kegyelmet kap-e vagy megbocsáthatatlan bűne miatt halál lesz a jussa.

– Igen, köszönöm – mondja végül Abigél, és Ivánt bosszantja, hogy nem tudja megállapítani, mire gondol most a lány. Pedig szeretné tudni, hogy megbántotta-e. Különös érzés, talán kicsit kellemetlen is, de nem akar csalódást okozni a lánynak. Abigél szemében már nem látszik fájdalom, és az ajkára is visszakúszott a mosoly – talán azzal, hogy őszintén bevallotta, hogy hibázott, a lány tényleg megbocsátott neki, és ez megkönnyebbüléssel tölti el Ivánt. De mit érezne vajon akkor a lány, ha tudná, hogy mi is terelte el a férfi figyelmét? Hogy mire gondolt, miközben ő beszélt? Vajon halálra rémülne?

Iván bólint, Abigél pedig megfordul és elindul, de alig lép egyet, amikor máris megtorpan és visszanéz a férfira.

– Tanár úr? – kérdi kicsit félénken, de huncutsággal a tekintetében.

– Igen?

– De legközelebb ugye figyelni fog?

Iván megrökönyödve néz a lányra. Tényleg volt mersze feltenni ezt a kérdést?

– Most komolyan szemtelenkedik? – kérdez vissza, és csodálkozva fedezi fel a hangjában a játékosságot. Most komolyan flörtöl egy diákjával? Hát már semmi józan ész nem maradt benne?

– Csak feszegetem a határokat – mosolyodik el Abigél.

– Menjen, mielőtt meggondolom magam – mondja Iván, és ezúttal igyekszik hidegen szólni, de tudja, hogy kudarcot vall. Megőrjíti ez a lány.

Abigél mosolya még szélesebbre fut, aztán visszalép a tantermükbe. Iván nem mozdul, csak néz utána, és azt kívánja, bár más körülmények között találkoztak volna – és talán egy-két évvel később. Akkor szabad lenne akarnia ezt a lányt.

Megrázza a fejét, összeszorítja a száját, és fojtottan fortyogó dühvel a lelke mélyén a lépcsők felé fordul. A hétvégén keres egy nőt, és elfelejti Abigélt.

De ugyan ki érhetne ennek a szédítő lánynak a nyomába?