„Szavak maradtak. Szavak, és mindaz, amit elrejtettek, amit őriztek... Aztán már szavak sem voltak, mert vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, amiket nem lehet kifejezni..." (Éjmélyi mesék – Ami kimondhatatlan...)

Abigél még nem ér el a bejárati ajtóig, amikor hirtelen megtorpan.

Mégis mi a jó fészkes fenét művel?

Hiszen egyszerűen csak megijedt... de mitől is? Hogy Iván kihúzza belőle, hogy szerette tizenkét évvel ezelőtt és szereti most is? Tényleg megéri pusztán félelemből most elmenekülnie? Mikor egészen biztos benne, hogy Iván viszontszereti?

Bár persze a férfi ezt nem mondta ki, de ez tényleg olyan nagy baj? Hiszen Iván ezernyi módon kifejezte, mennyire szereti, ezernyi módon megmutatta, és Abigél tudja, hogy Iván sok mindenről nehezen beszél, hogy néha nem találja a szavakat, hogy néha csak hallgat és néz, de a tekintetében ott van minden, még ha kimondani nem is tudja... És mit számít, ha képtelen megtenni? Mit számít, ki mondja ki előbb? Nem mindegy ez igazából?

De mi van, ha Iván mégsem tudja? Ha csak érzi, de nem tudja, hogy szerelmes?

Akkor itt az ideje, hogy rájöjjön – dönti el magában Abigél dacosan, és megfordul.

Határozott léptekkel siet vissza az autóhoz, felrántja az ajtót, majd behajolva Ivánra néz. A férfi meglepetten néz rá vissza, és már nyílik a szája, amikor a lány csupa erővel és akarattal megszólal. A hangja dühös, de csak a félelem miatt. Régen is így volt, gyűlt benne a feszültség, egyre gyűlt, míg aztán titkok ízétől terhesen végül fékezhetetlenül ki nem robbant.

– Tudod, mit? Léna tizenkét évvel ezelőtt azt mondta, hogy szeretlek, és igaza volt. Szerettelek, sőt, most is szeretlek. Ennyi.

Iván pislogás nélkül mered Abigélre, és a lány egyszerűen képtelen tovább állni az átható tekintetet, menekülni kell, elfutni, mielőtt a férfi megölné ezzel a hallgatással. A lány felegyenesedik, bevágja maga mögött az ajtót, és szaporán dobogó szívvel a lépcsőház felé rohan.

Miért nézett rá Iván olyan különösen? Mi volt a tekintetében az a sötéten kavargó mélység? Miért nem mondott semmit? Miért hallgatott?

Mire Abigél felér a harmadikra, kapkodva veszi a levegőt. A fejében egymást kergetik a kérdések, és ahogy bezárja maga után a lakása ajtaját, már könnyek csillognak a szemében. Ha Iván utána akart volna jönni, már utolérte volna...

Abigél ledobja a vállára vetett táskát a kanapéra (túl nagy lendülettel és oda se figyelve – a táska a padlón köt ki), aztán átvágva a kis lakáson az ablakhoz lép. Nem tudja, mit vár, mit remél. Hogy Iván már elment? Mit érezne vajon akkor? Összetörné a fájdalom? Vagy csak hitetlenséget? Félelmet? Értetlenséget? Az is lehet, hogy egyszerűen megszűnne létezni...

Iván autója a parkolóban áll – a férfi pedig ott ül benne. Miért nem mozdul? Miért nem jön utána? Mire vár még? Abigél nem látja jól a férfit, túl magasan van, és a napsütés is kacagva siklik végig a vezetőülés melletti ablakon, de tudja, hogy ott van.

Abigél arra gondol, hogy talán túl durva volt. A szavak kitörtek belőle, fékezhetetlenül, vadul. De úgy félt... Még most is fél. Mintha vihar lenne, amely érzi már, hogy tovább kell állnia, így igazából önmaga vesztét siratja egyre dühösebben, egyre kétségbeesettebben.

Hosszú percekig áll mozdulatlanul az ablak előtt. A tél színei kúsznak a lelkébe, és zuhog a fehér és a szürke... A válla egyre inkább megereszkedik. Ha Ivánban nincs erő, hogy most utána jöjjön, akkor... de nem, nem lehet, a férfi szereti őt, Abigél tudja – miért nem tudja Iván is?

A lány lehajtja a fejét, letörli a könnyeit, és ellép az ablaktól. Ahogy visszaindul a kanapé felé, a tekintete a dohányzóasztalra siklik, a két laptopra, melyek tökéletes egyetértésben pihennek egymás mellett. De az ő gépén egy fehér boríték nyugszik. Abigél értetlenül, összevont szemöldökkel közelebb lép.

Abigél – áll a borítékon komor, fekete betűkkel. Iván írása, a lány bármikor felismerné. Szereti Iván írását. Szereti az erős, szikár íveket, a visszafojtott lendülettel teli hajlatokat, a betűk nehéz komorságát.

Reszket a keze, ahogy leülve a kanapéra felemeli a borítékot. Vajon mikor csempészte ide a férfi? Közvetlenül azelőtt tehette, hogy elindultak, hiszen egyébként észrevette volna. De mi ez a levél? Miért írt neki Iván?

A boríték nincs leragasztva, Abigél felhajtja, aztán óvatosan kihúzza a sűrűn teleírt fehér lapot. A szíve szédülten dobog, ahogy tekintete az első betűkre tapad.

Abigél,

A lány fején rebbenve átfut a gondolat, hogy ez mennyire Ivánra vall, semmi „kedves" vagy egyéb, csak simán Abigél, és ez így olyan ivános, olyan fájón és szívbemarkolón...

tudod, hazudtam Neked, mikor azt állítottam, hogy egyetlen mesédet sem olvastam el. Az az igazság, hogy mindet olvastam, és dühös voltam arra az arctalan, névtelen férfira, aki a történeteket ihlette. Most már tudom, hogy ez a férfi én vagyok...

Abigél szíve élesen és gyötrőn sajog, ahogy elképzeli, hogy mit érezhetett abban a pillanatban Iván, mikor rádöbbent, hogy a meséi sötét hősét róla mintázta. Pedig hát a mesék csak mesék, egyik sem valóság, és mindaz, ami közöttük történt, kettejükön múlt, nemcsak neki fájt, Ivánnak is, és nemcsak Iván hibás, hanem ő is, de a mesékben legtöbbször a férfi a vétkes, holott ez nem igaz, régen sem volt az...

Te sokkal bátrabb vagy nálam, Te ezerszer is elmondtad azt, amit én egyszer is képtelen vagyok kimondani. Nem szoktam hozzá, hogy az érzéseimről beszéljek, és nehogy azt hidd, hogy így könnyebb. Semmilyen tekintetben nem vagyok a szavak embere, de úgy gondolom, hogy – mint oly sok minden másban – ebben is Veled együtt vagyok egész. Te tudod, hogy kell elmondani azt, ami Benned van. Így talán nem haragszol, ha a Te szavaidhoz fordulok segítségért (a mesék a Tieid, de valamelyest talán az enyémek is, ezért remélem, megbocsátod nekem, hogy itt-ott kénytelen voltam változtatni a szövegen)...

Abigél nem tudja, doboghatna-e gyorsabban a szíve, hogy érezhet-e annál többet, mint ami most benne háborog, és ahogy a tekintete mohón továbbfut az oly ismerős sorokon, szinte levegőt venni is elfelejt...

A lovag meséje

A világ álomszerű volt, valótlan – ködszürke, szétázott látomás. Akár egy szétfolyt vízfestmény – elkábult színek és formák.

A férfi fekete esernyővel a feje felett figyelte a jelzőlámpát.

Könyörtelen-kék szemében nem voltak érzések.

Az elhagyatottság a szívében olyan volt, mint egy bágyadtan a mélybe hulló, eltévedt hópehely. Hideg és hallgatag. Csendes méltósággal viselt néma zuhanás, a világ zajába fojtott hófehér csend.

A férfi még nem vette észre a lányt.

Egyedül volt – a levegőt a magány sötét, komor színei festették tele ősz-bágyadt, sápadt illatokkal.

Mikor a lámpa zöldre váltott, egyszerre indultak el, ő és a lány.

A férfi léptei erősek és határozottak voltak.

A lány léptei mintha csodákat csaltak volna a világba.

Egyszerre néztek fel.

Egyszerre látták meg egymást.

Találkozott a tekintetük.

Egyetlen pillanat volt. Egyetlen pillanatba zárva minden, ami megtörténhetne. Mint egy ígéret. Rügyek mélyébe rejtett tavasz-ízű színek.

A lány látomás volt, tündér – varázslat nélkül.

A férfi akarta őt. A szíve erősen dobogott.

Úgy érezte, csak azért dobog, mert a lány a világon van.

A felhők sóhajtottak, és egy bátortalan napsugár utat tört magának a fakó ízekkel teli szürkeségben, és csak azért is szivárványként zuhant a mélybe.

A lány és a férfi ellépett egymás mellett.

Talpuk alatt színszilánkok – haldokló napsugár.

Így hunyhatnak ki messzi távolban a csillagok, ilyen megadó engedelmességgel.

Az a pillanat olyan volt, mint egy álom. Meg nem történt valóság, színekkel teli lehetetlen látomás, az idő titokzatos mosolya, megdermedve, megkövülve, és a férfi, ahogy ellépett a lány mellett, már nem volt a jelen része.

A férfi lovag volt, aki megölte a sárkányt, aztán pedig elhagyta a királylányt, lovag, aki nem törte meg az átkot egyetlen csókkal, aztán herceg volt, búskomor herceg, aki inkább apró szilánkokra zúzta az üvegcipőt, minthogy szembenézzen azzal, hogy a gyönyörű lány, aki éjfélkor úgy foszlott szét, mintha nem is lenne valóság, talán nem is létezik.

Aztán a férfi kalóz volt, aki elrabolta a lány szívét, majd magára hagyta, hogy örökké vágyakozzon rá. Szellem, akit a lány könnyei színeztek ki a világból. Démon is volt, aki aljas hazugságokkal becsalta magát a lány lelkébe, majd néma árnyékká válva örökké gyötörte őt. És gonosz varázsló, aki színeket és fényt lehelt egy szobor márványszívébe, életre keltve így a lányt, majd elhagyta őt, mert már nem találta érdekesnek. És volt fekete szárnyú angyal és titkokat rejtő barlang mélye és felhőkből szőtt csalóka álom...

Végül a férfi csak egy férfi volt, egy elveszett, sötét árny, aki egy zebrán átkelve megpillantott egy lányt, de bármit is hitt vagy érzett, nem volt ereje ahhoz, hogy a túloldalra érve megforduljon. Mert az élet nem tündérmese...

És az, aki ő volt, bármilyen alakot is öltött éppen magára, újra és újra összetörte a lány tekintetében a csodákat. Újra és újra továbbment, amikor maradni kellett volna. Újra és újra megtagadta a szerelmét. Ezerszer is talán...

Végtelen sok élet, elrebbenő hópehely-káprázat, hogy valóság volt-e vagy álom, nem is számított, mert amikor a férfi újra maga előtt látta a világot, tudta már, hogy a lány hozzátartozik, hogy ők ketten örökké egymáséi. Hogy neki soha nem kell más. Hogy az élet talán mégis lehet tündérmese.

És a férfi, ahogy átért a zebrán, visszafordult...

Szeretlek, Abigél. Szeretlek, és nem tudom máshogy elmondani, csak ezzel a szóval, és ez nem elég, de nincs más, amit mondhatnék még. Kérlek, ne haragudj, hogy nem tudtam kimondani, de ha csak mondanám, bár igaz lenne, mégis hazudnék, mert egyetlen szó nem fejezheti ki mindazt, amit érzek. Ezért hallgattam, de akarom, hogy tudd.

Szeretlek. Mindig itt leszek Neked.

Iván

Abigél kezében remeg a papír. A könnyeitől alig látja a betűket, mégis újra el kell olvasni az egész levelet, hogy felfoghassa, megérthesse...

Ez nem álom, ez a valóság. Itt van a kezében, érzi a papír nyers érdességét, látja a fehéren a fekete betűket, Iván írta mindezt, és neki, neki írta...

Abigél egész világa ez a papírlap most. Feketén ívelő vallomás.

A szavak összemosódnak a tekintete előtt, és csak azt tudja, hogy Iván leírta mindezt, leírta úgy, hogy nem tudta még, hogy ő is szereti, hogy nem lehetett biztos a válaszban, mégis megtette. Megtette érte.

Abigél most már érti, hogy Iván miért nem jött utána, és talán – bár abban, hogy ez lehetséges-e, erősen kételkedik – még jobban szereti ezért a férfit. Mert bármit is mondott volna, az a lány számára nem bírt volna olyan erővel, mint ez a levél, amit még mindig a kezében szorongat. És Iván tudta ezt – Abigél tudja, hogy tudta.

A lány feláll a kanapéról, az ablakhoz lép, és lenéz a parkolóra. Látja Ivánt az autóban, látja a férfit, akit szeret, és aki viszontszereti őt. Lehet-e ennél bármi csodálatosabb? Abigél elmosolyodik, aztán a kanapéhoz lépve leteszi a levelet – bár kicsit elveszettnek érzi magát, hogy nem érinti, mert azok a szavak a megváltást jelentik ebben a pillanatban, mindent, amire valaha is vágyott –, felemeli a táskáját a földről, előveszi a telefonját, majd remegő ujjakkal rövid üzenetet ír. Mikor elküldi az sms-t, leteszi a telefont az asztalra, aztán vár. De tizenkét év után most először tudja, hogy nem hiába és még csak nem is sokáig...

***

Iván remegő kézzel húzza elő a telefonját. Ha most nem Abigél írt, akkor egyszerűen össze fog roppanni a testére egyre nagyobb súllyal nehezedő feszültségtől.

Talán élete legnehezebb pillanata volt, amikor úgy döntött, hogy nem megy Abigél után. De hát mégis mit mondhatott volna? Látta maga előtt, hogy ott áll a lány előtt, látta az egész jelenetet, a maga végtelen ostobaságával, látta, hogy csak nézi Abigélt, és képtelen megszólalni, mert amit mondhatna, az egyszerűen kevés, az nem elég, az nem fejezi ki mindazt, amit érez, egyetlen szó nem fejezheti ki, nem lenne igaz, és nem tud ekkorát hazudni – abba talán bele is halna. Ezért nem mozdult.

Az elmúlt percekben a félelem egyre csak nőtt a szívében, olyan végtelenné és hatalmassá, mint amilyen az éjszakai égbolt lehet csillagok fénye nélkül... Talán előbb-utóbb nem maradna más a lelkében, csak sötétség, elveszett sötétség, amely aztán átitatja a valóságot is, míg a világ olyan kopott és szürke nem lesz, mint amilyen az élete lenne Abigél nélkül...

Iván alig képes feloldani a telefon képernyőjét, aztán még az sms-t is meg kell nyitni, és a szíve mintha már a torkában dobogna, vagy mintha nem is dobogna talán...

Behunyja a szemét, szorosan összezárja, mert ez a pillanat még kétségbeesett remény, még minden, ami lehet, és annyira szeretné, hogy Abigél megértse őt, hogy elfogadja ilyennek, mert nem fog megváltozni, nem tud más lenni, bizonyos dolgokban nem...

Kinyitja a szemét, tekintete a telefon kijelzőjére rebben...

Feljössz?

Iván tüdejéből remegve szakad ki a levegő. Nem is vette észre, hogy pillanatok óta visszatartja a lélegzetét, csak most, amikor a tüdeje újra megtelik levegővel – és ez a lélegzetvétel most újjászületés, és a valóság a helyére zökken, most már minden úgy van, ahogy lennie kell...

A férfi sietve száll ki az autóból. Semmivel sem törődve szalad a bejárati ajtóhoz, kinyitja (Abigél múlt héten adott hozzá kulcsot), és már rohan is felfelé, kettesével szedi a lépcsőfokokat, a türelmetlenség perzseli a vérét. A lakás ajtaja elé érve egyetlen pillanatra még megtorpan, de csak annyira, hogy levegőhöz jusson, aztán benyit (az ajtó nincs kulcsra zárva, Abigél rendszeresen elfelejti bezárni).

A lány a kanapén ül, és amikor Iván belép, úgy néz fel rá, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni ezt a pillanatot. Mert ez a pillanat most a kezdet – minden, ami meg fog történni. Ami most már az övék, amit nem vehet el tőlük semmi.

Iván lassan lép a kanapéhoz. Leül Abigél mellé, de nem szólal meg, csak magához húzza a lányt, és szorosan átöleli. A szívük dobogása csodákat és meséket suttog egymásnak, meséket, amelyek nem végződnek többé rosszul, amelyekben a lovag már nem gyenge és gyáva, ahol a lány nem törékeny és tehetetlen többé...

Iván nem tudja, hogy mennyi idő telik el, mire már nem reszketnek mindketten, mikor már nem kell kapaszkodni egymásba, nem tudja, mennyi idő kell ahhoz, hogy képes legyen elhúzódni a lánytól. Csodálkozva, hitetlenül néznek egymásra. Iván érzi visszhangzani még a szavakat, amelyeket Abigél mondott, és tudja, hogy a lányban pedig az ő szavai játszanak ugyanígy.

A férfi szelíden érinti meg a lány könnyek emlékétől csillogó arcát, és megfogadja, hogy miatta Abigél soha többet nem fog sírni.

– Hát szeretsz? – suttogja Iván rekedtes hangon.

Abigél előbb egészen bágyadtan mosolyodik el, aztán azonban a halvány ívbe felfelé görbülve huncutság kúszik.

– Nem.

Iván nem keserűséget érez, mint máskor, ha valaki hazudik, hanem valamiféle gyengéd érintést a szíve mélyén. Mert Abigél úgy hazudik, hogy nem is hazudik igazából, hiszen mindketten tudják már, hogy mi az igazság.

Iván is elmosolyodik.

– Hozzám jössz feleségül?

– Nem.

– Gyerekeket is szeretnék. Mit gondolsz?

– Nem.

Abigél már boldogan vigyorog, Iván mosolya pedig még szélesebbre fut, ahogy hüvelykujjával gyengéden végigsimít a lány ajkán.

– Tudom, hogy hazudsz.

– Tudom, hogy tudod – bólint Abigél pajkos tekintettel, aztán azonban szomorúan lekonyul az ajka. Lehajtja kicsit a fejét, mintha valami emésztené még a lelke mélyén, de végül erőt véve magán a férfi szemébe néz. – Iván... sose mondtam, de szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom, hogy annak idején fájdalmat okoztam neked.

– Nem tehettél róla, Abigél – mondja szelíden, győzködőn Iván.

– Attól még sajnálom – motyogja a lány, és újra lehajtja a fejét. Megtörtnek, elveszettnek látszik. Iván megfogja Abigél kezét, és megszorítja.

– Nincs semmi baj – súgja, mert tudja, hogy Abigélnek ezekre a szavakra van szüksége. Mert ezek a szavak most végleg elcsitítják a múlt háborgását, és talán ez az a pillanat, amikor végre Iván is igazán megbocsát magának. Megbocsát az elszalasztott lehetőségekért, az ostobaságért, a szavakért, mindenért. És már csak egy kérdés marad, makacsul előszökve még...

– Mit mondott neked Léna pontosan?

Abigél mosolyogva néz fel Ivánra. A tekintetében ezernyi árnyalat és szín.

– „Te szereted őt. Miatta vagy szomorú. Pedig..." – és nem tudta befejezni, mert megjelentél.

Iván megrázza a fejét. Hitetlenül, értetlenül. Hiszen annyi minden lehetett volna másként, ha... De nincs egyetlen „ha" sem. Talán minden úgy volt jól, ahogy volt. Talán kellett, hogy végigjárják ezt az utat, hogy aztán feltételek nélkül adhassák magukat egymásnak.

– Ugye tudod, hogy úgy fejezte volna be, hogy pedig ti összetartoztok?

– Most már tudom – bólint a lány komolyan, aztán azonban már újra mosolyog. – Nincs több titok.

– Nincs több hazugság.

– Csak mi.

– Együtt.

Iván Abigélhez hajol, puhán csókolja meg, és ez a csók most minden, amit a férfi nem tud kifejezni. Az ajkaik úgy érintik egymást, mintha most tehetnék először – és talán így is van, hiszen most először nincs félelem az édes érintésben, nincsenek kérdések és kételyek, csak ők vannak, és mindaz, amit éreznek.

Hogy miként kerülnek le róluk a ruhák, Iván nem tudja. Nem tudja, mikor és hogyan érnek az ágyhoz, mert csak az érintések vannak, bőrbe rajzolt tűzforró szavak, elsuttogva, vágytól remegve, ziháló lángok és megperzselt szenvedély...

Nem kell most beszélniük ahhoz, hogy tudják, mit akar a másik. Érzik, hogy mire van szükség, érzik egymást úgy, ahogyan még soha, és amikor végül eggyé válnak, az vallomás – örökké és végtelen, és minden, ami kimondhatatlan...

Percek, órák vagy végtelennyi idő telik el, mire kifulladva, pihegve egymás mellé fekszenek. Verejtéktől nyirkos bőrük összeér, a kezüket összekulcsolják. Iván úgy érzi, hogy sosem érintett még senkit úgy, mint most Abigélt, hogy soha senkit nem szeretett így, ennyi szenvedéllyel, ennyi gyengédséggel és vadsággal egyszerre, ennyire őszintén, ennyire nyíltan. És tudja, hogy Abigél értette, érezte mindezt, tudja abból, ahogyan a lány viszonozta az érintéseket és a csókokat. Ők ketten tökéletesen egyek, és Iván testében a boldogság olyan, mint a napfény – tiszta és ártatlan.

Mikor már képes könnyebben levegőhöz jutni és a szíve sem dobog olyan féktelenül őrülten, a férfi az oldalára fordul és felkönyököl, a másik kezét pedig Abigél hasára csúsztatja. A lány még most is megremeg az érintéstől, és ez elégedett mosolyt csal Iván arcára.

– Mire gondolsz most?

Abigél ajkára bágyadt-boldog mosoly kunkorodik. A keze Iván arcához rebben. Végigsimít a férfi szemöldökén, arccsontján, száján, és mikor Iván gyengéd csókot lehel a pici tenyérbe, a lány mélyen a férfi szemébe néz, és ábrándosan, mesék színezte hangon szólal meg:

– „... a királylány még mindig álmodott, álmodott örökké tovább..."