Ma életem egyik legszürreálisabb eseményére készültem.

Apa új párja, Éva feldobta Apának, hogy szívesen megismerne engem, ha már a lánya vagyok, ezért felöltöztem igényesen, igyekezve eltalálni az elegáns-hétköznapi egyensúlyt, majd átmentem Apához, miközben egész odaúton azon gondolkodtam, hogy mégis mire számíthatok, mert őszintén, fogalmam se volt.
Amikor megérkeztem, mielőtt még becsengettem volna a lakásba, vettem egy nagy levegőt, megírtam Szaszának, hogy már itt vagyok és szurkoljon nekem, majd megnyomtam a csengőt.
Meglepetésemre nem Apa nyitott ajtót, hanem Éva.
- Szia - köszönt nekem Éva elmosolyodva - Még nem találkoztunk. Lindner Éva - mutatkozott be a kezét nyújtva.
- Sziráki Regina - mutatkoztam be én is, udvariasan kezet fogva vele - Jó napot.
Kedvesnek akartam tűnni, talán valahol félúton a tudatom és a tudatalattim között azért, hogy Apa akármilyen is vele, biztosítsam arról, hogy én nem olyan vagyok. És Anyára hasonlítok, akiről ezzel szintén jó benyomást akartam kelteni. Mi kedvesek vagyunk.
- Tegezz csak nyugodtan.
Egy mosolyra húzva a számat bólintottam egy picit, hogy rendben.
Éva végigpillantott rajtam, majd a szemembe nézett.
- Milyen szép nagylány vagy - dicsért meg Éva kedvesen.
- Köszönöm.
Alaposan megfigyeltem őt.
Szőke, vékonyszálú, rövid haja volt, de a hajtövén minimálisan le volt nőve, így biztos voltam benne, hogy festett. Fehér pulóvert viselt, szép farmert, fülbevalót és nyakláncot. Volt smink az arcán, de nem ült bele a ráncaiba, nem volt túlzó, kifejezetten természetes és igényes volt.
Kevésbé volt szép, mint Anya, ezt egyből megállapítottam, illetve Anyának jobban áll a gyöngy, mint neki. Ezt is megállapítottam. De kedves arca volt, és egészen kellemes kisugárzása.
- Apukád még pihen a szobájában, de most, hogy már itt vagy, szólok neki, hogy jöjjön - mondta Éva, miközben beengedett a lakásba.
Furcsa volt, hogy ő engedett be. Azt éreztette velem, mint ha ő sokkal otthonosabban érezhetné magát itt, mint én.
Azt éreztette velem, mint ha én lennék a vendég.
- Remélem, szereted a borsólevest, mert azt készítettem - folytatta Éva.
Levettem a cipőmet és a kabátomat, majd ahogy beljebb mentem a lakásba, így már észre is vettem a megterített asztalt három főre.
- Igen, igen - válaszoltam, miközben körbenéztem.
Már megint rend volt. Kitakarított, elpakolt.
Éva eközben bekopogott a hálószobába Apához, amit én a nappaliban néztem.
Nem jól kopog.
Apa mindig rám szólt kicsiként, amikor így kopogtam és egyből benyitottam hozzá.
A belső, gyermeki énem meglepetésére és a jelenlegi énem megnyugvására viszont nem hallottam semmi rászólást.
- Megjött Regi - hallottam Éva hangját.
- Pár perc és megyek.
- Rendben, addig kiszedjük a levest.
Az egész annyira fura volt.
- Mindjárt jön - tolmácsolta nekem Éva, ahogy kijött a szobából.
Nem csukta be az ajtót maga mögött rendesen, véletlenül résnyire hagyta, egyből észrevettem, pedig alig volt látható. Szinte a levegő rezgéséből is megéreztem, hogy Apa is észrevette és idegesítette, de Évának fel se tűnt, csak odalépett az étkezőasztalhoz, aminek a közepén a leves volt.
- Biztos aludt az előbb, még össze kell szednie magát - mondta Éva mosolyogva Apáról, mint ha meg kellene magyaráznia nekem bármit róla - Már várt téged.
Tényleg, mint ha neki kéne lefordítania Apa viselkedését számomra is érthetően.
Vegyes érzés volt ezt úgy felismerni a szavaiban, hogy közben pontosan jól tudom, hogy fogalma sincs, ki van abban a hálószobában, és milyen ő.
Halvány fogalma sincs.
És nem hibáztatom semmiért, csak nem tudom eldönteni, hogy irigylem őt vagy féltem amiatt, mert nem tud semmit.
- Segítsek valamit? - kérdeztem Évától.
- Nem, nem kell, ülj csak le nyugodtan - válaszolta, miközben előszedett egy merőkanalat az egyik fiókból.
Amíg Éva nem nézett az asztal felé, ösztönösen átigazítottam kicsit Apa tányérját és evőeszközeit. Mindig idegesítette, ha túl közel vannak egymáshoz és nem fér el rendesen, illetve a sót is odaraktam a tányérja mellé, mert Apa sósan eszik. Mindent megsóz, akkor is, ha nem sótlan, ha meg még sótlan is (és Éva rakott krumplijából ítélve éltem a gyanúperrel), depláne.
Apa szerintem hamarabb halna éhen, mint enne sótlanul.
Az is eszembe jutott, hogy az asztalt kijjebb húzhattuk volna, de azt nem tudtam volna feltűnésmentesen véghez vinni.
Hamarosan kijött Apa a hálószobából. Tényleg nagyon fáradtnak tűnt, de nem alvás utáni fáradtnak, hanem ahogy mostanában szokott. Fáradtnak.
Egyből megakadt a szeme az asztalon és biztos voltam benne, hogy ő is arra gondolt, hogy kijjebb kellene húzni, de nem mondta ki, csak összehúzta a szemöldökét.
Éva semmit nem vett észre, mire nekem megint ugyanazok a kérdések jelentek meg a fejemben.
Nem hallod az óra kattogásából a gondolatait?
Nem érzed a levegőn, a falakból?
Nem látod?
- Nem baj, ha kicsit kijjebb tolom az asztalt? - kérdeztem, főként Évától, mint ha az én kívánságom lenne.
- Dehogy, nyugodtan.
Így is tettem, Apa pedig kifejezéstelen arccal leült az étkezőasztalhoz. Már is halkabban kattogott az a falióra. Talán még a levegő is kisimult.
Éva mindannyiunknak önként szedett levest. Néztem. Nagyon igyekezett.
Nagyon szeretett volna megfelelni és jó benyomást kelteni.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez melyikőnknek is szólt igazából.
Amikor leült az asztalhoz, elkezdtünk enni.
- Jó étvágyat mindenkinek - nézett Éva mindkettőnkre.
- Jó étvágyat.
- Jó étvágyat.
Apának ez volt a második mondata a mai alkalommal, amit hallottam, és az első, amit részben nekem intézett.
- Fáradt vagy? - kérdezte Éva Apától, a kezére téve a kézfejét.
Végigkísértem a pillantásommal az érintését. Természetellenesnek éreztem.
- Egész délelőtt dolgoztam.
Éva kedvesen megsimította Apa vállát, Apa viszont nem reagált rá különösebben, csak nyúlt a sóért, hogy megsózza a levest.
Nem mint ha az orvosok a sós étkezést javasolták volna neki az utóbbi hónapokban.
- És, Regi, te hányadikos is vagy? - érdeklődött Éva kíváncsian, elindítva a beszélgetést az asztalnál.
- Tizenegy - válaszoltam.
- És van valamilyen elképzelésed már az érettségire, vagy a jövőddel kapcsolatban...?
- Igen, pszichológus szeretnék lenni - mondtam a szemem sarkából Apára pillantva közben, aki erre csak szokás szerint megforgatta a szemeit, de Éva nem vette észre.
- Az nagyon érdekes - bólogatott Éva mosolyogva - Akkor, most vagy tizennyolc éves? Vagy tizenhét?
- Januárban leszek tizennyolc - válaszoltam.
- Várod már?
- Végülis igen.
Legalább hivatalosan is lezárulhat ez a gyerekkornak nevezett rémálom az életemben.
Nehéz volt nem Apára nézni újra.
- A lányod nagykorú lesz - nézett Éva Apára mosolyogva, szinte már izgatottan - Tizennyolc éves.
Egy mosolyt csaltam a számra, Éva pedig a szemembe nézett, de ekkor láttam valami elmerengő-szerű érzést átsuhanni a tekintetén.
- Hogy megy az idő.
Udvariasan mosolyogtam rá, mert kedves mondatnak éreztem, mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan, amitől olyan érzésem támadt, mint ha nem értenék valamit.
Talán csak túlgondoltam.
Mindketten Apára néztünk, aki ezek alatt a mondatok alatt meg se szólalt, nem is evett tovább, csak kifejezéstelen arccal végigvárta, amíg lecseng a téma, majd ahogy ránéztünk, újra a szájához emelte a kanalát.
Nem azt mondom, hogy reakciót vártam tőle, de valamiért az jutott eszembe, hogy máshogy vártam tőle azt, hogy ne reagáljon. Mert most nem reagált, de azzal, hogy nem úgy nem reagált, mint amire számítottam volna, így már reakciónak minősült a szememben.
Bár lehet, hogy csak azért éreztem furának, mert azzal, hogy itt van ez a nő, minden kicsit fura, és szokatlan. Apa is.
Pedig egész életemben őt elemeztem. Nem kellene, hogy meg tudjon még lepni valamivel.
- Az én lányomnak is nemrég volt a szülinapja - mesélte Éva, az előző gondolatát kiegészítve ezzel.
Van lánya.
Lánya van.
- Van lányod? - érdeklődtem, rákapva a témára.
- Igen, egy - válaszolta Éva, miközben egy vizeskancsóból töltött magának vizet - Valaki kér még vizet?
- Köszönöm - vettem el a kancsót.
Töltöttem magamnak a kancsóból.
Egy lánya van.
Szinte visszhangzott bennem ez az információ, úgyhogy visszahoztam az elterelt témát.
- És, mennyi idős? - kérdeztem tovább.
- Egyidős veled, csak egy picivel idősebb. Most már tizennyolc éves - mondta, miközben nem nézett rám, mert a levesből kanalazott egyet.
- Hogy hívják?
- Anna. Gondoltam rá, hogy jöhetne ő is ma, de kollégista az egyetemen, és nagyon el van havazva - legyintett Éva - Korán ment iskolába - tette hozzá, megmagyarázva, hogy miért van az, hogy alig idősebb nálam a lány, mégis ő már egyetemista.
- Majd legközelebb - mosolyogtam rá, miközben csak úgy kavarogtak a gondolataim.
- Majd legközelebb.
Éva Apára nézett, mire én is, Apa viszont erre értetlenül felnézett, hogy mit nézünk rajta ennyire.
Egyébként én se tudtam.
- És, Regi... - tért rám Éva - Mesélj egy kicsit, mik érdekelnek, mik a hobbijaid...? A pszichológián kívül. Zenélsz valamit esetleg?
- Sokáig gitároztam, de... - válaszoltam, majd Apára pillantottam, aki szintén szúrósan rám - Azt most nem csinálom.
- Nem baj az. Egyébként milyen érdekes, az én lányom is gitározik - mosolygott Éva.
Talán Apa vonzotta be az életembe, hogy körülöttem szinte mindenki ezen a hangszeren játszik.
- Tényleg?
- Igen. Ha jól tudom, valami fiúkkal még zenélget is néha a kollégiumból.
- Ez jól hangzik.
- Valóban - jegyezte meg Apa, de én tudtam, hogy igazából nekem szúrta oda, hogy akár én is foglalkozhatnék ilyenekkel.
- Na, és akkor mit csinálsz még? - érdeklődött rólam Éva tovább.
- Nagyon szeretek táncolni.
- Milyen típusú táncok érdekelnek?
- Nyolc évig versenytáncoltam és hiphop-oztam itt, Szentendrén. Most Budán inkább a kortárs-vonal, ami leginkább tetszik.
- Egyesületben csinálod?
- A sulimnak van egy tánccsapata, meg az edzőm egyénileg és párosban is foglalkozik velem, egy barátnőmmel. Illetve most ősszel benne voltam egy nagyobb tánccsapatban is, amivel sok fellépésen voltam, csak ott kicsit nagy volt a... nyomás, szóval nem akartam túlterhelni magam.
- De jó, ez nagyon izgalmasan hangzik. Milyen tehetséges lányod van - nézett Éva Apára kedvesen.
- Köszönöm - tűrtem az egyik hajtincsemet a fülem mögé - Igyekszem.
- Gimnazista koromban én is táncoltam - mesélte Éva - Bár én nem ilyen magas szinten, de nagyon szerettem. Salsa-ra jártam.
- Azt én is nagyon szerettem - mondtam őszintén - És, Anna sportol valamit?
- Sokáig vívott, de két éve abbahagyta. Elfogyott a motivációja, meg a lendület, így nem erőltette inkább. Kicsit sajnálom, mert ügyes volt pedig - mesélte Éva - De így döntött. Mire én erről tudomást szereztem, már kilépett az egyesületből.
Ez alapján akaratos lány lehet.
Csak úgy gyűjtöttem az információkat az agyamban az egész ebéd alatt.

Ebéd után elmosogattunk és elpakoltunk Évával. Apa a nappaliba ment, ahol lepihent a kanapéra. Most még az átlagosnál is kimerültebbnek tűnt, meg nekem valahogy a hangulata is fura volt, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért.
Pakolás után Éva elment mosdóba, én pedig Apa után mentem a nappaliba.
- Kedves - mondtam Apának Éváról röviden, miközben leültem a kanapéra.
Apa erre nem válaszolt, csak megigazította a párnát maga mögött.
Felhúztam a lábam a kanapén.
- Te találkoztál már Annával? - érdeklődtem Apától.
- Miért találkoztam volna? - kérdezett vissza Apa lehunyt szemekkel - Nem az én lányom.
- Én se vagyok Éva lánya, mégis találkoztunk - jeleztem.
- Van nekem nagyobb problémám is - válaszolta Apa egyszerűen.
Őszintén, ez megnyugvással töltött el.
Akármilyen rosszul is hangozhat.
- Rosszul vagy? - kérdeztem tőle, ahogy fürkészve néztem.
- Csak sokat dolgoztam, Regina - vágta rá - Ráadásul tegnap be kellett mennem a munkahelyemre. Elfelejtettem, hogy mennyi szerencsétlen idióta lézeng ott. Leszívja az ember energiáját. Viszont fizetésemelést kapok.
- Na, az jó.
Néhány másodpercig csak ültünk a kanapén és néztük halk hangerőn a Forma 1-et a tévében, majd Apa megszólalt.
- Miből érettségizel idén?
Ezt nagyjából olyan hangvétellel mondta, mint ha ez lenne az első vizsgakérdésem, de nyugodtan válaszoltam.
- Biológiából. Meg talán megpróbálom a németet középszinten, de ezt még nem döntöttem el.
- Jársz magántanárhoz?
- Nem.
- Járnod kéne. Az iskolában a többiek tempójához mérten tanítanak. Ha ki akarsz ugrani, haladj a saját tempódban, Regina. Nem vagy te mindenki más.
- Nem akarom Anyát arra kérni, hogy...
- Kifizetem neked a magántanárt. Az én lányomat ne tartsák vissza a szellemileg alulmaradottabbak attól, hogy értelmiségivé válhasson.
Egyáltalán nem nyomás, Apa, tényleg.
- Köszönöm, de nincs is nagyon időm rá mostanában.
- Miért?
- Szalagavatón táncolok, versenyre készülök, otthon sokat tanulok így is...
- Mi a prioritás, Regina, a táncikálás, vagy a jövőd?
- Pont emiatt már otthagytam egy országos válogatott tánccsapatot. Meg fogom tudni csinálni.
- Akkor csináld meg a németet is. Érettségi, aztán nyelvvizsga.
- Még van időm eldönteni, meglátjuk, hogy mennyire megy - hagytam nyitva ezt a kérdést.
- Ezer éve tanulod, ha ennyi idő alatt nem megy, nem is fog. Továbbra is melegen ajánlom a magántanárt.
- Téli szünet után meggondolom - zártam le a témát.
Apa biccentett egyet, majd előre nyúlt a dohányzóasztalhoz és kinyitott egy előre bekészített alkoholmentes sört.
- Basszameg - morogta a tévét nézve, mivel már nem az a pilóta vezetett, akinek ő szurkolt.
Közben Éva kijött a mosdóból, majd becsatlakozott hozzánk és leült a kanapéra Apa másik oldalára.
- Kinek szurkoltok? - érdeklődött Éva a tévét nézve, közelebb húzódva Apához, ahogy felhúzta maga elé a lábait.
Apa lehunyt szemmel válaszolt neki, én pedig rápillantottam a telefonomra, mert időközben Szasza visszaírt nekem.
"Hogy jössz majd haza?" - kérdezte.
"Anya eljön értem, mert egyébként is a közelben járna kocsival."
Éva eközben Apához hasonlóan kibontott egy málnás mentes sört, én pedig mivel Apával beszéltek pár szót, nyugodtan beszéltem csak röviden a barátommal.
"Szólj majd, ha már otthon vagy és felhívlak" - írta Szasza.
"Persze, majd elmesélek mindent."
- Szasza? - kérdezett rá Apa, amikor kiszúrta, hogy valakinek írok, némi gorombasággal a hangjában.
- Csak visszaírtam neki - védekeztem.
- Ő a barátod? - érdeklődött tőlem Éva kíváncsian.
- Az - válaszolta Apa helyettem, miközben minden egyéb reakcióját belefojtotta inkább a sörébe, amibe beleivott.
Hogy így fogalmazzak, nem Apa ugrott ki legjobban a bőréből, amikor megtudta, hogy újra együtt vagyok Szaszával.
- Hány éves? Gimnazista ő is? - kérdezte Éva előrehajolva, hogy rámlásson.
- Nem, már egyetemista. Nemsokára lesz tizenkilenc éves - feleltem.
Éva rámmosolygott, majd visszadőlt a kanapé támlájára, Apa karjára téve a kezét.
Az egész délután olyan szürreális volt.

Amikor Anya jött értem, azt beszéltük meg, hogy ne jöjjön fel, lemegyek én, ő pedig a társasház előtt vár, csakhogy nem egyedül mentem, mert Éva szeretett volna köszönni Anyának. Apa nem jött le, mert a fáradtságára hivatkozva visszament a hálószobába, hogy ledőljön, bár szerintem az is közrejátszott, hogy nem ragaszkodott hozzá, hogy lássa Anyát.
Én léptem ki először a társasházból, utánam pedig Éva, akit meglátva Anya nem kicsit meglepődött elsőre.
- Csak bemutatkozni jöttem, mert személyesen még nem találkoztunk - lépett oda Éva Anyához, majd a kezét nyújtotta neki - Lindner Éva.
Anya kezet fogott Évával, de láttam rajta átfutni azt a hűvös, furcsa érzést, amit akkor is észrevettem, amikor megtudta, hogy Apának új párja van.
- Lévai Zita.
Valami egészen furcsa volt ebben a néhány másodpercben, amit nem tudtam megfogalmazni magamban, de az a belső érzékelőm, ami Apa közelében a levegőből, a fényviszonyokból, a kulcszörgésről és az apró neszekből következtet a hangulatára, most valami egészen szokatlant, feszültet és furát éreztetett velem, valamit, amin jobb túl lenni, beülni az autóba, hazamenni és elfelejteni.
- Már el se tudom dönteni, hogy Regi melyikőtökre hasonlít jobban külsőre - mondta Éva mosolyogva, kedvességből, majd rámnézett - És ez természetesen dicséret.
Anya és én is udvariasságból visszamosolyogtunk.
- Örülök, hogy találkoztunk, Éva - válaszolta végül Anya, lekerekítve a beszélgetésüket.
- Én is. Regi, neked meg sok sikert a táncban és a suliban.
- Köszönöm.
- Szép délutánt! - köszönt el kettőnktől Éva.
- Szép délutánt - köszönt vissza neki Anya, majd beültünk az autóba.
Mielőtt még elhajtottunk volna, Éva integett egyet, mire egy mosolyra húzva a számat, visszaintettem neki, majd ahogy elindultunk az autóval és kiértünk az utcából, Anyával egyszerre hagyta el egy megkönnyebbült sóhaj a szánkat.
- Milyen volt? - kérdezte Anya, megtörve a csendet.
- Éva? Kedves - vontam vállat - De te még mindig jobban főzöl.
Ráadásul Anya szebb is.
- Ezt örömmel hallom - nevette el magát Anya halkan.

És innentől kezdve nem beszéltünk erről többet.