Amikor este hazaértem, Anya és Zsolt a nappaliban ültek és valami tévés műsort néztek, ami mindig jó ürügy arra, hogy közösen töltsenek egy délutánt, mert együtt nézik az összes adást belőle.
- Regi, hazaértél? - hallottam meg Anya hangját a nappaliból, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.
- Igen, sziasztok - köszöntem kettőjüknek.
- Szia! - köszönt vissza nekem Zsolt.
- Éhes vagy? - kérdezte Anya.
- Talán - válaszoltam a cipőmet levéve.
Szerintem reklámszünet lehetett, mert Anya erre egyből felpattant a kanapéról és kijött hozzám, mint ha egyedül nem találnék el a konyhába és oldanám meg az étkezésemet tizenhét és fél évesen.
De ezt szeretem Anyában, mert mindig megmosolyogtat.

- Milyen volt apádnál? - érdeklődött Anya, miközben előszedett nekem egy nagy adag tésztát és bolognai szószt, amit hozzá készített.
- Semmi meglepő - válaszoltam egyszerűen, a tányéros szekrényt kinyitva.
Anya erre nem válaszolt. Általában nem szoktunk beszélni erről a témáról, amióta Apa ilyen formában újra az életem része. Ő is kerüli a témát, és én is.
- Vagyis de - gondoltam át, miközben előszedtem magamnak kést és villát - Apának barátnője van.
Anya erre megállt mindenben, amit csinált azelőtt, és döbbenten nézett rám.
- Honnan tudod?
- Feltűnt, hogy sokkal nagyobb rend van a lakásban és volt egy tepsi rakott krumpli a hűtőjében, amivel kapcsolatban mérget vettem volna, hogy nem Apa csinálta. Volt nála a nő.
- És, rákérdeztél erre apádnál?
- Igen - válaszoltam Anyának, miközben kiszedtem magamnak a tésztából - Nyilván nem volt túl bőszavú, de azt megtudtam, hogy valami régi-régi volt kolléganője. Évának hívják. Elvileg tudja, hogy ki vagy, meg rólam is tud, mert ismerték egymást Apával, amikor velem voltál terhes.
A név hallatára Anya arcán átsuhant valami, ami egyből feltűnt, akármennyire is elterelte a témát ez után.
- Hát, érdekes - jegyezte meg Anya - És veled milyen volt apád?
- Semmi olyan nem volt, amihez nem szoktam hozzá - vontam vállat - Maximum jó értelemben. Egyszer-egyszer elhagyta pár dicséret-féle a száját az ő stílusában, néha még emlékeztetett is a viszonyulása hozzám valami apa-szerűre. Az biztos, hogy kevesebbet sértegetett, mint szokott, helyette viszont mindenki mást többet.
- Szaszával nem vesztek össze?
- Nem, meglepő módon - feleltem, majd szedtem a szószból a tésztámra - Persze éreztem a feszültséget közöttük, de mindketten kontrollálták magukat annyira, hogy nem vesztek össze rám való tekintettel.
- Akkor Szasza is jól bírta, ugye? - érdeklődött.
- Szaszásan. De nagyon rendes volt velem végig, úgyhogy sokszor megköszöntem neki a délutánt, pedig tudom, hogy utálja Apát.
- Érthető okokból.
Beraktam a tányéromat a mikróba, majd amikor már elindítottam a visszaszámlálást, megszólaltam újra.
- Kicsit összevesztünk azelőtt, hogy felmentünk volna Apához. De nem volt durva, meg nem is igazán veszekedés - tettem hozzá - Csak nézeteltérés.
- Milyen nézeteltérés? - húzta össze a szemöldökeit Anya.
- Ő úgy gondolta, hogy tagadásban vagyok és nem akarom reálisan nézni a dolgokat Apával, meg hogy túl sokat vagyok nála ahhoz képest, hogy mik történtek, és nincs rám jó hatással ez az egész. Nem is a nézeteltérés a jó szó, csak nem voltak elég egyértelműek a meglátásaink egymás felé - javítottam magam utólag.
- Ezek alapján, amiket most mondtál, meg tudom érteni, hogy miért gondolta ezt.
- Nem vagyok tagadásban, Anya - szögeztem le.
Anya elsóhajtotta magát.
- Pontosan jól tudod, hogy mi a véleményem, Szívem. Megbeszéltük már.
- Tudom, és egyet is értek veled - védekeztem.
Nagyon feszegettük a beszédtéma határát, de mivel nem ketten voltunk itthon, inkább elhalasztottuk ezt a beszélgetést.
- És, mit csináltatok Szaszával a látogatás után? - terelte tovább Anya a témát.
- Sétáltunk Szentendrén, aztán beültünk kávézni. Láttuk Vikiéket - meséltem a délutánomról - Ami igazából vicces volt. A kávézás után meg visszasétáltunk Szasza kocsijához, Szasza hazahozott és most itt vagyok.
- Jól érezted magad?
- Igen. Nagyon szerettem ma vele lenni.
- Örülök, hogy így élted meg a délutánodat.
Nem akartam Anyát feltartani, úgyhogy amikor megmelegedett a vacsorám, bevittem a tányéromat a szobámban, hogy ott vacsizzak, Anya pedig tévézhessen Zsolttal.
Épp a szobámba léptem be, amikor meghallottam Zsolt és Anya beszélgetését a nappaliból.
- Miért van Regi ennyit az apjánál? - kérdezte Zsolt Anyától.
Erre megálltam az ajtómban, és a szobám küszöbénél hallgattam őket, mert nem láttak rám.
- Így próbálja feldolgozni az eseményeket - sóhajtott Anya.
- Szerintem ez nem jó út erre.
- Én se örülök neki. Tudja is, hogy nem - mondta Anya - De az apja, nem mondhatom azt, hogy ne találkozzon vele, ha ő így érzi jónak. Nagy lány már, ráadásul minden traumája arra sürgette, hogy hamarabb felnőjön, egyáltalán nem tizenhét éves lánynak való dolgokat élt át, ezért a döntés is az övé. Felnőttként kell már kezelni.
- Az az ember veszélyes és nincs rá jó hatással. Te is látod.
- Látom, hogy nincs. De legalább már nincs veszélyben Regi. Azok alapján, amiket mondott, most György is magához mérten próbálkozik, illetve attól se kell tartani, hogy inna.
- Nem csak az hajtja Regit abban, hogy odamenjen, hogy most az egyszer valamennyire próbálkozik az apja?
- Valószínűleg. De nem tudom hibáztatni ezért.
- De miért hagyod, hogy olyan valamit csináljon, ami káros rá nézve?
- Nem tudok mit csinálni, Zsolt. Regi hamarosan tizennyolc éves lesz, ez a döntés az apjával kapcsolatban már nem az enyém - ismételte meg Anya - Számíthat rám, de nem mondhatom már meg neki, hogy mit csináljon. Ebben a témában legalábbis nem.
- Mindketten látjuk, hogy ebből baj lesz.
- Szasza is látja - mondta neki Anya - Elvileg ma jelezte Reginek ugyanazt, mint amit mi is látunk.
- Elég intő jel arra, hogy Regi nem reálisan néz az eseményekre, az, hogy hárman gondoljuk ugyanazt. Mind a hárman jót akarunk neki és kívülről látjuk a helyzetet. Nem lenne szabad most egyedül hagyni a döntéseiben.
- Nem tilthatom el az apjától, ha ezt érzi a megoldásnak a traumái feldolgozására - mondta Anya - Főleg én nem zárhatom el ettől.
- Miért?
- Mert az én hibám, hogy egyáltalán megtörténtek ezek a traumái. Nekem kellett volna megvédenem őt.
- Ne mondj ilyet.
- Nem lett volna szabad hagynom, hogy úgy elfajuljanak a dolgok, ahogy végül elfajultak. Én vagyok az anyukája.
- Nem a te hibád volt, hanem azé az emberé, akihez Regi ilyen gyakran jár önszántából. Ez itt a probléma - világított rá Zsolt.
- Mégis milyen Anya lennék, ha nem támogatnám őt abban, hogy fel tudja dolgozni azt a sok szörnyű dolgot, amin keresztülment?
- De ha egyszer látod, hogy ez nem segít rajta?
- Regi úgy érzi, hogy segít neki.
- Azért érzi úgy, mert úgy akarja érezni - mondta ki Zsolt.
Tehát tagadásban vagyok.
- Szerintem ezzel valahol tudatalatt csak egy okot talált arra, amiért ott lehet anélkül, hogy bűntudata lenne miatta - fejtette ki Zsolt - Egyszerre neheztel az apjára jogosan, de egyszerre meg nyilván az igénye is megvan arra, hogy jó viszonya legyen vele, ezzel viszont talált egy utat arra, hogy ne legyen benne ez a kettősség. Én se hibáztatom őt, sőt, szeretném Regi érdekeit nézni, ezért szerintem nem jó ötlet magára hagyni ebben, mert nem látja reálisan a dolgokat. De mégegyszer mondom, nem hibáztatom emiatt.
- Nem tudhatjuk pontosan, hogy mit érez. Csak ő tudja.
- De azt látjuk, hogy amiket csinál, milyen hatással vannak rá.
- És mégis mit kellene tennem? - kérdezett vissza Anya kétségbeesetten.
- Beszélj vele.
- Már beszéltem vele! Biztos abban, hogy tudja, hogy mit csinál.
- Segítek neked, ha szeretnéd. Szasza is biztos segítene. Regi tudja, hogy mindhárman szeretjük és az ő érdekét nézzük, ha közösen beszélnénk vele és elmagyaráznánk neki, hogy mit látunk rajta és miért probléma...
Ahogy az ajtómban álltam, a beszélgetést hallgatva, amiről fogalmuk se volt, hogy hallom, csak néztem magam elé, és próbáltam megfékezni minden túl heves érzelmet, ami megjelent bennem. Csalódottság, szomorúság, düh, fájdalom.
Bántott, amiket hallottam, de magam se tudtam meghatározni, hogy pontosan milyen irányból, csak bántott és felkavart.
Bárcsak ne hallottam volna.
- Nem mondhatjuk azt neki, hogy ne találkozzon az apjával - nyomatékosította Anya.
- De azt megmondhatjuk, hogy miért gondoljuk azt, hogy nem jó ötlet ebből rendszert csinálni - válaszolta Zsolt.
- És mit mondanál neki, miért?
- Mert az apja, még ha már nem is agresszív vagy bántalmazó, ugyanúgy egy önző, érzéketlen, manipulatív ember, aki mérgezi Regit, egy olyan apa-lánya viszonyt normalizáltat vele, ami nem normális, és arra kényszeríti, hogy Regi a lányaként viszonyuljon hozzá, elfelejtve mindent, amit ő csinált Regivel. Vagy veled. Ez az egész nem normális, Regi pedig bele fog sodródni ebbe, amiből nem fog tudni sértetlenül kijönni. Lehet, hogy fizikailag nem bántja most Regit az apja, de lelkileg tudja, és ugyanúgy veszélyes.
- Én ezt teljesen értem, de...
- Főleg úgy, hogy Regi kerüli is, hogy lássa mindezt, és féltem, hogy későn fog feleszmélni, vagy hogy baj lesz belőle.
- Ne felejtsük el azt, hogy Regi egy nagyon erős és döntésképes lány. Korán fel kellett nőnie és fel is nőtt. Olyan helyzeteket tanult meg kezelni, olyan helyzetekben tanult meg racionális és problémamegoldó maradni, ami nekem soha nem ment. Én vagyok az anyukája, mégis sokszor ő védett meg engem, már kiskora óta. Nem tud róla, hogy mennyiszer megmentett már. Hogyan kérdőjelezhetném meg azt, hogy mit érez a saját megoldásának? Hogyan kérdőjelezhetném meg a döntését, vagy hogy elég erős-e lelkileg? Éppen elég nagy lelki erőre utal az, hogy mindezek után képes arra, hogy túltegye magát a sérelmein. Hogyan mondhatnék nemet neki arra, hogy azt tegye, amit helyesnek ítél? Hogyan mondhatnám neki azt, hogy soha többet ne találkozzon az apjával, amikor végre minimális szinten történhetne javulás a viszonyukban? Regiben óriási űr az, hogy nem volt rendesen apja, amíg felnőtt. Nem foszthatom meg attól, hogy azt érezhesse, hogy lehet ez még egy kicsit más, és nem hibáztatom azért, mert ezt akarja érezni. Regi egy felnőtt nő, és így döntött. Muszáj bíznom a döntésében, és támogatnom őt egészen addig, amíg nincs tényleges bajban vagy valós veszélyben. Én mindig számíthattam a lányomra. Megérdemli, hogy ő is mindenben számíthasson rám.
Anya szavaira éreztem, ahogy elfojtja a torkomat a sírógörcs.
Soha nem hallottam még ezeket így tőle.
- És ha későn veszed észre, hogy bajban van? - kérdezte Zsolt.
- Nem fogom. Egyrészt figyelek rá - mondta Anya - Másrészt meg nem csak én. Gondolkozom rajta, hogy beszélni fogok Szaszával, hogy szóljon, ha ő úgy érzi, hogy baj van.
Keserű érzés töltötte el a számat, ahogy ezt hallottam, és mindent megkérdőjelezett bennem.
Vajon tényleg ennyire nem látnom jól a dolgokat? Ennyire nincs igazam a saját érzéseimben?
Ennél tovább nem is bírtam hallgatni a beszélgetést, mert már ezt se kellett volna hallanom.
Nem tudom, hogy ráébresztett-e dolgokra, vagy csak összezavart, de az biztos, hogy mindenben elbizonytalanodtam tőle.
És már azt se tudom, hogy kit kérjek meg arra, hogy tisztázza le nekem.

- Elnézést a késésért - mondtam a tánctanárnak, amikor másnap csengetés után pár perccel csatlakoztam be a tizenkettedikesek keringőpróbájába.
A táncpárokat kikerülve megkerestem Filippet, aki függetlenül attól, hogy eddig nem voltam jelen, ugyanúgy beállt a térformába, így könnyű volt megtalálni.
- Bocsi, csak nem hallottam a csengőt - szabadkoztam.
- Semmi baj - mondta Filipp kedvesen - Még úgy se történt semmi.
- Akkor jó - mosolyodtam el.
Ahogy ezt megbeszéltük, szinte egyből kapcsolta is a tánctanár a zenét, úgyhogy gyorsan felvettük az alapállást és a többiekkel együtt csináltuk a koreográfiát.
Néhányan az első párok közül bénáztak, úgyhogy nem csináltuk végig, hanem nagyjából tizenöt másodperc után leállt a zene és a tanár átvette az érintettekkel a problémás részeket, nekünk meg addig nem volt semmi dolgunk.
Filipp kezdte meg a beszélgetésünket az első pár tétlen másodperc után.
- Milyen volt a hétvégéd? - érdeklődött.
- Jó, köszi - néztem rá kedvesen - Eseménydús - tettem hozzá.
- Miért, mit csináltál?
A kérdésére először eszembe jutott, hogy sokkal okosabban is válaszolhattam volna neki, úgy, hogy erre ne kérdezzen rá, mivel az őszinte válasz az, hogy péntek este beugrott hozzám a volt barátom, aztán leléptünk a nyaralójukba, újra összejöttünk és egész végig vele voltam.
Másodszorra viszont az jutott eszembe, hogy ha ezt elmondom neki, akkor legalább nem kell többet azon filóznom, hogy hogyan ne hívjon el randira, viszont nem is személyes visszautasítás.
De azért harmadszorra újra elbizonytalanodtam, mert kicsit alattomosnak éreztem ezt a megoldást.
- Liliék nyaralójában voltam - válaszoltam, majd hozzátettem - Varga Lilienék.
- Az menő - biccentett Filipp.
Egy természetesnek szánt mosollyal az arcomon bólogattam.
Filipp körbenézett és még mindig nem történt semmi körülöttünk, úgyhogy visszafordította felém a fejét, majd zavartan a hajába túrt, mint aki valamit már készül felhozni egy ideje.
Francba. El kellett volna mondanom neki.
Miért nem válaszoltam neki őszintén?
A számat harapdálva futtattam magamban a gondolataimat, hogy mit fogok mondani, ha most jók a megérzéseim, miközben minden erőmmel próbáltam azt sugallni neki, hogy "ne tedd".
Filipp összeszedte a bátorságát és újra a hajába túrva megszólalt.
- És, a következő hétvégével hogy állsz? Arra van már valamilyen terved?
Oké, azt hiszem, végem.
Annyira sajnáltam szegényt, mert egyébként olyan kedves, és tényleg azt láttam rajta, hogy erre most rákészült és próbál lazának tűnni, miközben egyértelműen izgul miattam.
- Még nem tudom, miért? - kérdeztem vissza, miközben már én is zavarban voltam, kellemetlenül éreztem magam és az ujjaimat morzsolgattam a ruhám ujja alatt.
- Csak mert tudok egy jó helyet, ahol lehet biliárdozni, és arra gondoltam, hogy ha téged ez érdekel, vagy szívesen eljönnél... - nézett rám kedvesen, de tényleg izgult, látszott a testbeszédén.
Én viszont megijedtem.
Érdekes. Ha most idejönne hozzám egy nálam kétszer akkora férfi, és tíz centire az arcomtól elkezdene ordibálni velem, azt a szemkontaktust végig tartva tudnám kezelni, most viszont, hogy egy cuki, tizenkettedikes, olasz cserediák fiú, akinek tetszem, elhívott randizni, tisztára szétcsúsztam és ezerrel villogott belül a vészjelzőm.
Ki érti ezt?
- Öhm... - igazítottam meg a hajam zavartan - Köszönöm a meghívást, nagyon kedves vagy, de... - szólaltam meg óvatosan, és tényleg a lehető legkedvesebb módon, ahogy csak tudtam - Van barátom. Bocsi - húztam el a számat.
- Tényleg? - döbbent le Filipp, mert elsőre ez bukott ki belőle, majd ettől méginkább zavarba jött és a hajába túrt - Akkor én bocsánat, nem tudtam - védekezett hebegve.
- Nem, nem, semmi baj. De nagyon aranyos vagy, és köszi, hogy gondoltál rám - próbáltam menteni a helyzetet.
Ez konkrétan borzasztó volt, és mindketten éreztük, ami miatt méginkább megsajnáltam, mert ránézésre abszolút magát hibáztatta miatta, hogy elszúrta, amikor valójában az én hibám.
Egy pár pillanatig csak kínosan ácsorogtunk egymással szemben, majd végül ő szólalt meg.
- De egyébként szeretsz biliárdozni? - kérdezte, hogy valaki beszéljen.
- Igen, igazából igen - válaszoltam - Szóval nem a programötlet miatt mondtam, csak... érted.
- Mert ha gondolod, én a barátaimmal is szoktam menni, és csak simán játszani is csatlakozhatsz hozzánk - ajánlotta fel, mentve a helyzetet - Innen a suliból is vannak barátaim. Csak ha már te ilyen jófej vagy és kimentesz a keringős-dologból, szeretném viszonozni neked valahogy. Szóval nem nyomulni akartam rád az előbb se, sőt, ha tudom, hogy van barátod, akkor... - szabadkozott teljesen zavarban - Basszus, de hülye vagyok. Bocsánat.
- Semmi probléma, tényleg. Nem értettem félre - nyugtattam - Meg nem is tudhattad.
- Csak hozzászoktam, hogy a lányok mindig kipakolják, ha van barátjuk, és valamiért azt gondoltam... meg a barátaim is azt mondták, hogy elvileg neked most nincs senkid. De meg is kérdezhettem volna tőled, vagy Lilientől. Fú, ez most nagyon kínos, tényleg bocs - túrt a hajába Filipp.
- Nem az, dehogy is. És köszi a meghívást a barátaiddal.
- Akkor ha van kedved, beszéljük meg, hogy mikor tudsz csatlakozni. Jövő héten a szünetben nem leszek itthon, de hétvégén talán megyünk most.
- Rendben, akkor majd megbeszéljük.
Őszintén, annyira hülyén éreztem magam, hogy ezek után már képtelen lettem volna ezt is visszautasítani, főleg, hogy Filippet egyébként tényleg kedvelem.
Lehet, hogy mégsem kellene bíznod a helyzetkezelési képességeimben, Anya.

- Szia Regi - köszönt nekem Anita kedvesen, akit ma órák után megkerestem, hogy beszéljek vele - Hogy van a lábad?
Igen, azt írtam neki hétvégén, hogy rosszul léptem a lépcsőn és emiatt azóta fáj a lábam, hogy ne kelljen edzésre mennem a héten.
Őszintén, a tánccal most tényleg úgy vagyok, hogy túl fontos nekem ahhoz, hogy erőltessem abban az időszakomban, amiben legszívesebben két kézzel dobálnám le a terheket a vállamról, mert egyszerűen csak kifulladtam.
- Kicsit talán már jobb, köszi - húztam egy mosolyra a számat.
A táncterem előtti folyosón voltunk, úgyhogy fennállt az esélye, hogy bárki meghallja a beszélgetésünket, de próbáltam ezt kizárni.
- És azonkívül hogy érzed magad mostanában? Fáradtabbnak tűnsz - érdeklődött rólam Anita.
- Az is vagyok - vallottam be a hajamba túrva - Nagyon... túlterheltnek érzem magam. De próbálok, legalábbis próbáltam mindenben a maximumot nyújtani, ami fárasztó lett egy idő után.
- Gondolom, a válogatott is fárasztó tud lenni.
- Igen - bólogattam a hajamat igazgatva, miközben földet nézve próbáltam összeszedni a gondolataimat - Igazából a válogatottról akarok beszélni.
- Nehéz? Segítségre lenne szükséged? - kérdezett Anita segítőkészen - Vagy az edző, a csapat nem olyan...?
- Minden egyszerre - láttam be - Az edzővel nem jöttem ki jól. Meg nekem sok volt - vallottam be - Nem azért, megcsináltam mindent, csak óriási teher volt, megfelelési kényszer, és nem is éreztem eléggé, hogy szenvedélyből csinálnám ott, amit csinálok, csak csináltam, ami meg nem volt jó hatással rám lelkileg, meg nem is tudtam úgy kiteljesedni...
- Szóval otthagytad - értelmezte Anita.
- Nagyon csalódnál bennem, ha azt mondanám, hogy igen? - néztem rá félve.
Anita vegyes érzésekkel a szemében nézett rám, de végül egy szomorkás mosolyra húzta a száját.
- Benned, Regi? Ugyan.
- Biztos? - húztam el a szám - Bocsánat, én tényleg próbálkoztam, csak egyszerűen azt éreztem egy idő után, hogy nemhogy nem tudok jobban kiteljesedni benne, vagy jobban beilleszkednék, hanem egyre inkább teher lett, mert nem olyan, mint amit én keresek a táncban, én meg túlságosan szeretem a táncot, és...
- Semmi baj, Regi - nyugtatott meg Anita - Sajnálom, hogy nem olyan volt a válogatott, mint amit reméltél, vagy vártál tőle, de örülök, hogy észrevetted ezeket magadon és nem ragadtál bele olyanba, ami nem tesz jót neked. Semmi baj, tényleg.
- Akkor jó - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Azon izgultál, hogy mit fogok mondani? - kérdezte Anita megeső szívvel elmosolyodva rajtam.
- Egy kicsit - vallottam be őszintén - Nem akartam csalódást okozni.
- Te vagy a legtehetségesebb táncosom, Regi. Nem tudsz csalódást okozni nekem, hidd el, így is épp elég hálás vagyok, hogy én lehetek az edződ és veled dolgozhatok.
- Köszönöm - jött ki belőlem pislogva, mert ez eszméletlenül jól esett.
- Ha vagy még elég motivált, és érzel magadban erőt és energiát ahhoz, hogy nagyra törj a táncban, akkor még számtalan lehetőség áll előtted. Csak szólj, és kerítünk neked egyet.
- Mostanában kicsit energia híján vagyok - mondtam bevallva - Szóval, ha nem baj, egy picit most pihentetném ezeket, legalább csak egy kicsit.
- Mennyire szeretnéd pihentetni? Az edzéseket is, vagy csak a fellépéseket?
Adtam magamnak pár másodpercet, hogy átgondoljam a választ.
A barátom szavait idéztem fel magamban. "Akaratérvényesítés, Regi."
Itt az ideje végre ezt is megtanulnom.
- Baj, ha legalább csak pár hétre, ha nem is minden edzést hagynék, csak picit... ritkítanánk rajta? - kértem meg óvatosan.
Anita meghallgatta a kérésemet, majd a bizonytalanságomat látva ő is átgondolta a dolgot és bólogatva válaszolt.
- Én is érzem rajtad, Regi, hogy fáradt vagy mostanában - mondta őszintén - Nem akarom, hogy kiégj és szenvedés legyen neked valami, amiben ilyen tehetséges vagy, úgyhogy nem akarlak semmivel se leterhelni. Mit szólsz ahhoz, hogy akkor ezen a héten most hagyjuk az edzéseket, úgy is kezdődik a szünet, az lemegy szépen, pihengetsz, addig tényleg hagylak is, pihend csak ki magad, aztán ahogy visszajövünk az iskolába, meglátjuk, hogy hogyan állsz és az alapján folytatjuk? - ajánlotta fel.
- Tökéletes. És köszönöm - hálálkodtam.
- Én köszönöm, hogy szóltál nekem. Ezért vagyok - emlékeztetett kedvesen.
Hálásan rámosolyogtam. A kedvenc edzőm, akivel valaha dolgom volt.
- De mielőtt még hazamennél, nekem is van két mondanivalóm - jelezte halványan mosolyogva rám - Az egyik, ami mondjuk így valamennyivel lehet, hogy eltolódik, de kérdezett már a szabó, hogy a szólóprodukciódhoz milyen ruhát szeretnél. Ha úgy döntesz, hogy még ősszel folytatnád ezt, akkor a szünet alatt gondolkozz ezen, és ha van valami elképzelésed, írj rám, mert nekem is vannak, azt összedobjuk majd, én meg továbbküldöm.
- Rendben, mindenképp - ígértem meg.
- Szuper. A másik pedig - váltott témát, majd érzékeltetve, hogy ennek köze se lesz semmihez, csak kíváncsi, mosolyogva felhozott valamit - Hallom, megint képben van a Varga-fiú - mosolygott.
- Lili szólta el magát?
- Véletlenül szándékosan.
A hajamat megigazítva nevettem egyet, le se tagadva.
- A hétvégén jöttünk össze újra - meséltem Anitának röviden, de a mosolyommal mindent elmondva.
- Akkor igazából nem is a lépcsőbe botlottál bele. Hanem ti megint egymásba - mondta, majd mindketten felnevettünk.
- Olyasmi - mosolyogtam.
- Hajrá nektek. Esetleg kérhetsz tőle egy ruhatervet, ha már művész fiú - tette hozzá jókedvűen, miközben összecsukta a kezében lévő határidőnaplót, én pedig nevetve bólogattam.
- Biztosan díjazná az ötletemet.
- Én egészen biztosan díjaznám.

A jó emberekkel megéri őszintének lenni.
Ezt is megtanultam.