- Na jó, őszintén, Regi. Mi történt azon a bulin szombaton?
Lilivel ekkor éppen egymás mellett ültünk a suli előtti padon, mert egyszerre érkeztünk meg a suliba, a szőke barátnőm pedig egyből közölte, hogy beszélnünk kell.
Sóhajtva megdörzsöltem az arcom.
- Melyik részén? - kérdeztem vissza időnyerésként.
A szombati események akkora hatással voltak rám, hogy egész hétvégén a beszélgetésünk volt a fejemben, amiről képtelen voltam még bárkinek mesélni.
- Az egészen! - válaszolta Lili - Én annyit érzékeltem, meg Márk is annyit érzékelt, hogy megjött a bátyám, ott voltunk a teraszon, vibrált a levegő közöttetek, végig szemeztetek, aztán te bementél, előkerült Alíz, Szasza végig kint volt, te végig bent, Márk és én kettőtök között ingáztunk, utána Alíz elment, Márk kikísérte, aztán visszament a teraszra, Szasza megkeresett téged, el voltatok tűnve egy jó darabig, utána meg csak azt vettük észre, hogy te hazamentél, Szasza meg ideges.
- Ideges volt?
- Nem is tudom, hogy írjam körül. Szar kedve volt, ami úgy jön ki rajta, hogy ideges, de nem dühös volt, vagy kiakadt, csak... ideges. Zaklatott. Tudod - írta körül, mire bólintottam, mert tudom, hogy melyik hangulatára gondol - Azután, hogy elmentél, elég sokat ivott szerintem, jó, a legtöbben szintén, csak éreztem rajta, hogy nála a hangulatának szól, aztán végül lelépett, pedig úgy volt, hogy velünk alszik Márknál. Tegnap se volt sokkal jobb kedve, délután meg átment Márkhoz. Összevesztetek? - kérdezte Lili rámnézve.
Beletúrtam a hajamba, majd válaszoltam neki.
- Nem - mondtam bizonytalanul, majd inkább pontosítottam - Vagyis... nem így mondanám. Csak... - kerestem a szavakat, de úgy éreztem, hogy korábbról kell kezdenem, úgyhogy így tettem - Miután Alíz elment, elég rossz kedvem volt, mert fáradt voltam, meg ahogy egyedül maradtam, feljöttek bennem, amikkel mostanában küzdök, vagy amik mostanában nehezek, Szasza ekkor talált rám a konyhában, beszélgettünk, és... nagyon jó volt - vallottam be - Túl jó. Semmi nem történt közöttünk, de mégis rengeteg minden, és ezért nagyon közel kerültünk egymáshoz. Mármint, lelkileg.
- De akkor mi történt? - értetlenkedett Lili.
- Semmi, csak... a konyhában voltunk, és a földön ültünk egymással szemben, tudod, a konyha végén, ahol befelé szűkülnek a konyhabútorok. Azok között. Nagyon sok mindenről beszélgettünk, ami közel hozott minket a beszélgetésben, aztán volt egy pár perc, amikor csak pihentünk együtt, nem is beszéltünk, csak egymással voltunk, meg simogatott, ami tényleg nagyon jó volt, és annyira nyugodt, aztán ez megszakadt azzal, hogy valami lány szólt neki kintről, hogy jöjjön.
- Jaj, azt Márk mondta, hogy nem szállt le Szaszáról, és tuti tőled hívott el - nyöszörgött Lili - És akkor ez után mi történt?
- Nem tudom, valahogy... hirtelen bekapcsolt valami a fejemben, hogy haza akarok menni, meg akkor, amikor ez a lány szólt Szaszának, valahogy megijedtem attól a közelségtől, ami volt közöttünk, miközben Szaszával szakítottunk, meg teljesen más életet élünk, ami nem illik össze, szóval kicsit szét voltam csúszva, úgyhogy kimentem az előszobába, Szasza utánam jött, mondta, hogy elkísér, mondtam neki, hogy nem kell, mert kint várják őt, és... valahogy így indult - meséltem őszintén, a szememet lesütve - Nem volt hosszú veszekedés, meg nem is veszekedtünk igazából, csak feljött a szakításunk oka, hogy miről ki tehet, meg ilyenek, aztán Szaszát megint hívták, én pedig elindultam.
Lili szomorúan nézve hallgatott, elhúzva a száját a történet közben.
- Így akkor értem - látta be sóhajtva.
- Nem haragszotok, hogy eljöttem, ugye? - kérdeztem Lilire nézve.
- Nem, dehogy is. Sejtettük Márkkal, hogy valami történt, csak eddig nem akartuk felhozni nektek - mondta Lili - Sajnálom, hogy így alakult neked a szombati, Regi.
- Egyébként jól éreztem magam, meg valahol jobb is, hogy elmentem - vallottam be - Csak ez a végén nagyot ütött.
- Elhiszem.
Lili vállára döntöttem a fejem, mire a barátnőm is az enyémre hajtotta az övét és így ültünk egymás mellett.
Minden a barátságunkkal indult, majd Márk barátságával folytatódott, most pedig úgy állunk, hogy ez a kettő az összes, ami megmaradt.
Legalább ezért hálás lehetek.

A mai keringőpróba előtt, a tizenkettedikesek terménél állva erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy készen álljak a Filippel való találkozáshoz, abban reménykedve, hogy nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy visszatérjen a szombaton félbeszakított témájára.
- Szia - köszöntem neki egy mosolyra húzva a számat, amikor párba álltunk a próba kezdetekor a tesiteremben.
- Szia - köszönt vissza a hajába túrva.
Ahogy odajött hozzám, lepörgött a fejemben minden, amit Szaszával beszéltem a bulin, majd végül megszólaltam.
- Ma tíz perccel korábban el kell indulnom sajnos, úgyhogy a próba hátralévő részében majd memorizáld a dolgokat, hogy ne maradjak le - kértem meg természetest játszva.
Persze egyáltalán nem kellett elindulnom tíz perccel korábban sehova, csak momentán ezt találtam a legjobb megoldásnak arra, hogy ne kerüljünk kettes beszélgetésbe próba után megint.
Nagyon nem akartam, hogy elhívjon bárhova, mert akkor vissza kell utasítanom, szóval őszintén, egy kicsit reméltem, hogy veszít a bátorságából, akármilyen rosszul is hangzik ez.
- Jó, persze - bólogatott - Menned kell valahova?
- Igen. Fogorvoshoz - rögtönöztem - Időpontom van.
- Ja, ez ilyen, érthető. Szóljak majd neked a próba vége előtt tíz perccel? - nézett a karórájára Filipp.
- Az jó lenne, köszi - mosolyodtam el.
Szegénynek tényleg nem akartam hazudni, mert mindig olyan kedves és figyelmes velem, én meg most rémesen önzőnek éreztem magam, főleg, hogy a próba alatt az a nyomás is rajtam volt, hogy kínosan ügyeltem arra, hogy ne csináljak semmi olyat, ami közeledésnek tűnhet neki, vagy okot ad arra, hogy azt higgye, hogy többként tekintek rá barátként, vagy akarok tőle bármit, és eközben jöttem rá, hogy eddig félreérthetően viselkedtem, amitől még kellemetlenebbül éreztem magam és attól tartottam, hogy azt hiszi, hogy valamit elrontott és ezért vagyok távolságtartóbb.
Ez olyan bonyolult.
De tényleg nem akartam hitegetni, főleg a most hétvége után, amilyen hatással a volt barátom volt rám.
Bárcsak lehetne valami belső kapcsolóm, amivel irányítani tudnám, hogy ki érezzen irántam többet vagy kevesebbet. Mondjuk, ha már itt tartunk, önmagam irányítására is jól jönne pár ilyen kapcsoló.
- Milyen volt a hétvégéd? - érdeklődött Filipp - Ki tudtad pihenni magad?
- Nem igazán. Egy buliban voltam.
- Azta - mosolyodott el Filipp - Házibuli vagy szórakozóhely?
- Házibuli.
- Merre?
- Rózsadombon.
- Az jó hely - látta be mosolyogva - Elég menő. Meg drága.
- Igen - értettem egyet elnevetve magam.
- Ki lakik arrafele?
- Egyrészt Liliék - válaszoltam - Varga Lilienék. Meg az unokatesója is, nála voltam szombaton.
- És, jó volt?
A téma hatására csak úgy zúdulni kezdtek rám a különböző érzések, de végül igyekeztem természetesen válaszolni.
- Igen, nagyon.
- Örülök - mondta Filipp mosolyogva.
- Te mit csináltál?
- Édesanyámnak volt szülinapja, úgyhogy elmentünk vele étterembe - mesélte, mire akaratlanul elmosolyodtam egy kicsit - Nagyon szereti a thai kaját, szóval egy olyan étterembe mentünk, imádta. Aztán este a húgom Jóbarátok-at nézett vele, amibe becsatlakoztam én is, mert megkértek rá.
- Ez jól hangzik - mosolyogtam.
A tánctanár ekkor megszakította a beszélgetésünket, mert elindította a zenét, úgyhogy kezdtük is a koreográfiát.
Valamilyen szinten megmentő volt.

Filipp tényleg szólt a próba vége előtt pontosan tíz perccel, mert rendesen nézte az időt, nehogy túl későn szóljon. Minden ilyen alkalommal bűntudatom volt egy kicsit.
- Köszi, hogy szóltál - köszöntem meg neki mindentől függetlenül a lehető legkedvesebben, mert tényleg rendes volt.
- Nehogy elkéss.
Elmosolyodtam, majd elléptem tőle, és intettem neki egy picit, mielőtt kisunnyogtam volna a táncpróbáról, mire Filipp elmosolyodva visszaintett, én pedig ahogy kimentem a tesiteremből, becsukva magam mögött az ajtót, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Biztos, hogy jók a megérzéseim.
Jól jönne az a pár kapcsoló.

- Mi ez a rossz kedv? - kérdezte Apa, amikor nála voltam délután.
A hétfő az egyetlen napom a vasárnapon kívül, amikor nincs különórám, úgyhogy ha megyek Apához, az általában hétfőn történik.
Ekkor éppen a kanapén voltam félfekvésben, és amíg Apa nem volt a nappaliban, az ablakon kinézve vesztem bele a gondolataimba, amik jobbára a hétvége és az egész múlt hét körül forogtak.
Múlt héten lebetegedtem, szörnyen elrontottam egy nyelvvizsgát, összeroppantam mentálisan egy edzésem után, másnap egy bulin a volt barátommal beszéltem és vesztem össze, vasárnap önmagam árnyéka voltam és egész nap mart a bűntudat, hogy nem tudtam elég hatékonyan tanulni, ma pedig hétfő van és eszméletlenül le vagyok strapálva, már most.
- Kérsz egy sört? - nyitotta ki a hűtőt Apa.
- Te nem is sörözhetsz - néztem rá.
- De te igen. Nekem be kell érnem a szar alkoholmentessel.
- Akkor miért van itthon söröd?
- Nem heti egy-két sörtől fogok meghalni - vont vállat Apa.
Ironikus is lenne.
- De ilyenkor nem szeded be a gyógyszeredet, vagy ráiszol a gyógyszerre?
- Nem kell a hegyi beszéd, Regina - zárta le a témát Apa.
- Csak nem akarom, hogy baj legyen belőle.
- Nem vagyok hülye.
- Jó, oké - védekeztem a fejemet elfordítva.
- Kérsz vagy nem? - ismételte meg az eredeti kérdést Apa.
- Nem. De köszönöm.
Apa kibontott egy alkoholmentes sört, majd leült mellém a kanapéra. Valószínűleg ilyenkor azt próbálja beleképzelni, mint ha valódi sör lenne, úgy is itta.
Soha nem akarok semminek a függője lenni, ez biztos.
- Még most is tanulsz? - nézett a kezemben lévő füzetemre.
- Dogát fogok írni bioszból.
Apa bólintott, rámhagyva. Nem állított meg attól, hogy értelmiségi válhasson majd belőlem a jövőben. Gyerekkoromban is elég gyakran kötötte a lelkemre, hogy használjam ki a tőle örökölt eszemet, tanuljak valami "rendes" tudományt, váljon belőlem tanult ember, és ne "alibi művészként" végezzem, mint szerinte Anya.
Nem hinném, hogy "rendes tudomány" alatt a pszichológia is megjelent volna a fejében, tekintve, hogy az egyetemek természettudományos karjainak képzései között nem áll, de ahogy azt látta, hogy a biokémiát olvasgatom, ez a látvány végülis megfelelt az elképzeléseinek.
Egy jó darabig így ültünk, ő meccset nézett, én pedig tanultam, mígnem a foci egyik időkérése alatt kifejezéstelenül megszólalt.
- A lovagod mit tanul?
A kérdésére meglepetten néztem fel a füzetemből.
- Szasza?
- Miért, összeszedtél már valaki mást?
- Nem - fordítottam el a fejem zavartan - De Szaszával még mindig külön vagyunk.
- Attól még tudod, hogy mit tanul, nem?
- Építészmérnökire jár. A BME-n.
Ez a válasz egyszerre volt túl jó, és emiatt túl rossz. Túl jó, mert építészmérnök, tehát mérnök, tehát fizika, matek, és kézzelfogható eredményű munka, amihez nagy tudású emberek kellenek, ráadásul Apa pont ugyanarra az egyetemre járt, csak ő gépészmérnöknek tanult.
Szóval ennél tökéletesebb választ nem is adhattam volna, így ugyanaz a jelenség lépett fel Apánál, mint amikor megtudta, hogy Szasza eszméletlenül jó gitáros, azóta játszik, amióta az eszét tudja és majdnem konzervatórium mellett döntött korábban - csak az volt vele a problémája, hogy nem lehet vele problémája, és azon bosszankodott, hogy nem bosszankodhat, pedig azért kérdezte.
- Majd kihullik - mondta végül Apa dünnyögve.
Nem mondtam neki, de nem fog.
Szasza nem az az ember, aki csak úgy kihullik, vagy akit ki lehet söpörni a gyengébbekkel együtt, ha ő eltervezte, hogy megcsinál valamit, azt megcsinálja, és kész. Ebben ráadásul még jó is és élvezi is.
Néha belegondolok, és nagyon örülök, hogy emellett döntött még tavasszal a továbbtanulásával kapcsolatban. Azon a helyen van, ahol lennie kell, olyan emberekkel, akikkel lennie kell, és azt tanul, ami tényleg ő, mert ki tud teljesedni benne.
Még ha ez áldozatokkal járt is.
- Mit mondtál, hány éves? - szólalt meg Apa aztán.
- Tizenkilenc. Vagyis, most lesz tizenkilenc nemsokára.
Apa bólintott.
- Az építészeten legalább nem sok a nő. Örülhetsz neki.
- Nem vagyunk együtt. Nem tartozik rám.
- Mégis amiatt az ember miatt szomorkodsz, amióta itt vagy.
- Csak sok minden történt az utóbbi egy héten.
Pár csendes másodperc után megszólaltam.
- Tudom, hogy te neheztelsz rá, de hozzám mindig jó volt.
- Igen? - kérdezett vissza erősen kétségbe vonva - Attól, mert mániája keresni a konfliktusokat és te jó ürügy vagy belebocsátkozni egybe, akár velem szemben is, még nem jó hozzád.
- Nem ismered őt.
- De magamat igen. Pont úgy viselkedik, mint ahogy én viselkedtem tizenkilenc évesen.
- Két különböző ember vagytok - emlékeztettem.
- Engem azért nem lep meg, hogy pont mellette kötöttél ki. Úgyhogy, ha engem elítélsz néha emberként, akkor örülj inkább, hogy nem vagytok együtt.
Erre inkább először nem mondtam semmit, csak visszanéztem a füzetemre.
Talán ez egy szakítás utáni vigasztalás-szerű lehetett Apától, hogy ne bánkódjak - akármilyen szörnyű és érzéketlen hatása is volt és valószínűleg megpályázhatná vele a "legrosszabb vigasztalások"-díjat -, ezért nem ellenkeztem neki, pedig bele tudtam volna kötni, csak a kivételes szándékot értékeltem magamban.
- Volt még egy barátod Szentendrén, nem? - kérdezte Apa később.
- Bencére gondolsz?
- Tudom is én, hogy hívják.
- Egy évet jártam vele.
- Nem hoztad haza.
- Nem, tényleg nem - fordítottam el a fejem.
Szó szerint miatta nem.
- Egy év kapcsolat után megcsalt, majd lejáratott az összes barátom és az egész iskolám előtt - foglaltam össze röviden, csak hogy tudjon róla - Aztán a mostani iskolámban is megpróbálta ugyanezt, csak Szasza leállította.
Apa a visszajövő névre feszülten elröhögte magát.
- Nem lep meg, hogy ő volt az a valaki.
- Mivel a barátom volt. Szerintem egy fiú se szereti, ha a barátnőjéről fehérneműs képeket terjesztgetnek.
- Miért voltak rólad bárkinek olyan képei egyáltalán? - vonta fel a szemöldökét Apa.
- Mert Bence a barátom volt.
- És?
- És nem gondoltam, hogy valaha felhasználja ellenem azokat a képeket, amiket ő csinált rólam.
- Azt tudom javasolni, hogy ne feküdj össze mindenkivel elsőre.
- Bence a barátom volt - ismételtem meg, nyomatékosítva.
- Értem. Te meg tizenöt éves.
- Senki nem figyelmeztetett - kaptam el a tekintetem.
- Hogy tizenöt évesen ne tedd szét a lábad az első fiúnak, aki összejött veled?
- Nem én akartam! - védekeztem magam elé nézve - Ő akarta.
- Tehát meg akartál felelni neki.
- Igen - mondtam, le se tagadva - Tizenöt éves voltam.
- Szaszával is ez volt? - bontott ki egy újabb doboz alkoholmentes sört.
Talán először nevezte a nevén Szaszát, mert eddig mindig csak hivatkozott rá, ami egyből megjelent bennem. Érződött is rajta, hogy idegenkedik a becenevét használni, és valószínűleg egyszeri alkalom volt.
- Nem. Szasza jól bánt velem.
- Az előző barátodról is ezt gondoltad, amíg nem mentetek szét, nem?
- De. Most már viszont van mihez hasonlítanom.
- Nem sokat láttál még a világból.
- Azért azt nem mondanám - jegyeztem meg a füzetemben lapozva.
És a legtöbb mindennel ő ismertetett össze.
- Ne add magad könnyen - mondta Apa, tanács-jelleggel, de az ő szájából inkább hatott utasításnak.
- Nem szokásom, Apa. Már nem vagyok tizenöt éves.
- Észrevettem.
Akkor jobban szükségem lett volna erre a tanácsra.
Később meg már inkább arra, hogy "add magad kicsit könnyebben", de legalább valamikor az életemben megkaptam ezt az apai tanácsot.

Ez is valami.