- Mennyi gyerektartás kell?
Apán kívül négyen voltunk a konyhában az étkezőasztal környékén. A szemeim elkerekedtek a kérdésére, Anya értetlenül összenézett Zsolttal, Szasza pedig, aki le se ült az asztalhoz inkább, csak a konyhapultnak támaszkodva, döbbenten hallgatta ezt a diskurzust, a fejét elfordítva csak elröhögte magát.
Senkit nem hibáztattam a reakciójáért, mert erre a szürreális jelenetre egyszerűen csak nem létezett jó reakció.
Azután az este után, amikor Apa virágot küldött nekem, mint lányának a bocsánatkérős-üzenetével egybekötve, mivel ez a tény mindenkit sokkolt, Anya felhívta Apát, aminek a vége az lett, hogy Apa, amint kiengedték a kórházból, egy délután erejére Anyával előre megbeszélten bejött hozzánk, hogy beszéljen velünk. Valószínűleg kettőnkkel akart beszélni, de ez ilyen formában nem történhetett meg, mert Anya egyből szólt Zsoltnak, én pedig Szaszának, hogy lehetőleg ez a mai tényleg beszélgetés lehessen.
Látszólag Apa nem örült neki, hogy többen vagyunk, de meglepetésünkre nem szólt semmit, csak a testbeszédéről és az arckifejezéséről volt nyilvánvaló, viszont az, hogy csak ezek alapján, ez tőle elég nagy szó. Főleg, hogy Apa most találkozott először Zsolttal. Érdekes volt.
Az egészben az volt a legfurább, hogy most tényleg nem tudtam, hogy mire számítsak, mi lesz itt, mert semmi nem olyan volt, mint amihez hozzászoktam, és ez a nagy mennyiségű ismeretlen azt eredményezte bennem, hogy végig gyomorgörcsöm volt és minden mozzanatra azt hittem, hogy most fog kitörni a botrány. De mindig csak majdnem tört ki, végül soha nem. Ha minden alkalommal kitört volna, amihez eddig hozzászoktam, kevésbé lett volna ijesztő, mert azt ismerem és tudom kezelni. Ezt nem ismertem, és így kezelni se nagyon tudtam.
- Tessék? - szakadt ki belőlem a kérdés pislogva, mire Apa rámnézett, majd Anyára.
- A kórházi látogatás során megkaptam azt a kritikát, hogy Reginának nincs apja - mondta Apa, aki az étkezőasztal székén ült, úgy fordulva, hogy mindannyiunkra rálásson - Márpedig én annak tartom magam. Mennyi gyerektartás kell? - kérdezte annyira tárgyilagosan és érzelemmentesen, hogy nem csoda, hogy négy értetlen pillantást kapott először válaszul.
Apa egyébként sem az érzelmekkel túlfűtött beszélgetéseiről híres, még a beszédstílusán is egyértelműen lejön, hogy reálos, analitikus gondolkodású, racionális és megalapozott tényekre támaszkodó, amikhez az érzéseknek vagy az esetleges empátiának még csak hírből sincs köze.
- Ez kész - hitetlenkedett Szasza, teljesen kiégve ezen.
- Regina tizenhét éves, lassan tizenhét és fél - jelezte Anya.
- Tudok róla - biccentett Apa - Jövőre lesz tizenkettedikes, szalagavatója lesz, ballagása, jó lenne nyelvvizsgáznia, jogosítványt megszereznie, az érettségihez és az egyetemi felvételihez külön tanárhoz járnia, feltételezem, hogy a táncikálás se maradt abba, te pedig egy illusztrátor vagy. Meg gondolom, Zsolt, neked is elég a saját lányodra, meg a külön lakhatásodra költeni, már ha van időd a volt nejem illusztrációival való foglalkozás és a szerkesztgetés mellett - nézett Apa Zsoltra kifejezéstelenül, mégis érződött benne némi lekezelés, mint mindig, igazából akárkivel beszél. Apa szigorú, és ez alól senki nem képez kivételt. - A jelenlegi állásommal a kezdő fizetésem is több, mint kettőtöknek együtt. Valaki mondjon egy összeget.
- Most tulajdonképpen meg akarod vásárolni az apaságodat? - kérdeztem egyszerűen, de teljesen őszintén, mert ez a kérdés villant fel pirosan az agyamban, ahogy mindezt végigmondta.
- Végülis tizenhét éves vagy, már dolgozhatsz is, hogy kiegészítsd anyád művész-fizetését - válaszolta Apa rámnézve, alternatív opcióként.
Hitetlenül Szaszára néztem, aki ugyanígy nézett vissza rám, majd Apára.
- Kicsit éles a váltás, a kórházi ápolók törődése ihlette meg ennyire? - kérdezte tőle szarkasztikusan.
Szasza nem arról híres, hogy elfojtaná magában a véleményét, főleg, ha negatív.
- Nem, a lányom, aki arról panaszkodott, hogy elveszítette az apját, mert megfosztották tőle - mondta Apa kimérten - Eddig az volt a baj, hogy nem voltam eléggé az apja, ha most az lesz a probléma, hogy miért vagyok az, akkor azt kell feltételeznem, hogy a kisasszony se tudja, hogy mit akar - nézett rám Apa - Ha apát akar, van neki. Ha nem akar, akkor meg nem értem a sírás okát a kórházban.
- Időben gondolkodik el ezen - jegyezte meg Szasza rágózva.
- Regina? - fordította felém a fejét Apa újra, hogy válasszak valamit.
Csak pislogtam magam elé, mert ötletem se volt, hogy most erre mégis mit mondjak.
Anya ezt érzékelve kimentett.
- Szó sincs arról, hogy Regi ne akarna édesapát magának - szólalt meg Anya egyenesen Apára nézve - Arról van szó, ami egyébként a válásunk oka is volt, vagy a januári események oka, hogy én féltem a gyerekemet egy olyan apától, aki lelkileg nincs jó hatással rá. Regi nagyon nehéz helyzetben van, nehezen érintette a válás, a családi problémák, a költözés, és még sok más dolog, a baleseted is többek között, pszichológushoz is jár hónapok óta, szóval ezt nézve az, hogy most akkor ő akar-e apát magának vagy nem, egy elég felszínes kérdés, ami nem fedi le teljesen a valóságot.
- Mivel nem ezt kérdeztem - közölte Apa - Az volt a kérdés, és szerintem erre a tizenhét éves lányom is tud válaszolni egyedül, hogy szeretné-e, hogy apjaként részt vegyek az életében, vagy hagyjuk ezt az egészet, viszont akkor nem szeretném mégegyszer meghallani azt, hogy én vagyok a rohadék, aki megfosztja a lányát az apjától.
- Mire gondolsz az alatt, hogy apaként részt venni az életemben? - kérdeztem az előttem lévő asztallapon tartva a tekintetem.
- Ahogy értelmezed.
Egy pár másodpercig beállt közénk a csend, mert elkerekedett szemekkel magam elé pislogva csak gondolkodtam, hogy erre mégis mit mondhatnék. De komolyan. Lövésem se volt.
Ha lehetett volna egy kívánságom, az lett volna, hogy valaki mentsen ki ebből a beszélgetésből és rakjon le a világ egy teljesen másik pontján inkább, nehogy visszakerüljek.
Anya stresszesen morzsolta a kezeit, miközben engem nézett, Zsolt idegesen megdörzsölte az arcát, Szasza pedig rágózva váltogatta a tekintetét Apa és én közöttem, majd a sarokba szorított helyzetemet érzékelve megszólalt ő, kimentve belőle.
- Nekem meg az lenne a kérdésem, hogy miért most jutott el odáig, hogy ezen elgondolkodjon - közölte Apának egyszerűen, a konyhapultnak dőlve, maga előtt összefont karokkal, határozottságot és magabiztosságot sugallva vele, amitől Apa úgy nézett rá, mint egyenlő ellenfélre, és ha valaki, én tudom, hogy mennyire megdöbbentő képesség ezt elérnie bárkinek - Rohadtul nem értem, hogy miért most lett ez szempont - mondta egyenesen Apa szemébe nézve, teljesen komolyan.
- Ott voltál, nem? - kérdezett vissza Apa mereven, a kórházi eseményekre utalva.
- Ott voltam. Úgy beszélt Regivel, mint egy hisztis kislánnyal, akit joga van hibáztatni mindenért. Apámnak meg leribancozta, ennek ellenére most itt vagyunk és azt hallgatjuk, hogy maga a megmentő, aki majd törődni fog Regi életével, meg az igényeivel.
- Attól, mert neked is tartozom eggyel a mentősök miatt, nincs beleszólásod ebbe - vágta rá Apa.
- Nem tartozik nekem semmivel - röhögte el magát Szasza lekezelően - Nem én akartam megmenteni, jobban utálom én magát annál, nagyjából azóta, hogy megtudtam, hogy bántja a lányát, meg végignéztem az utóbbi hónapokban, hogy milyen szinten tönkre tudja vágni. Reginek számít az, hogy maga hogy van, nekem meg Regi számít. Ez ennyi. Reginek tartozik.
- Nem azért vagyok itt? Épp a lányom érdekeit nézném.
- Tizenhét és fél év után. Az "év apja"-díjat ne adjuk oda? - ironizált Szasza.
- Az a meglátásom, György... - szólalt meg Zsolt is, mire mind ránéztünk - Hogy itt már nem arról van szó, hogy Regi szeretne-e apát vagy sem, hanem arról, hogy azért történt jópár olyan esemény a közelmúltban akár, amivel együtt nem működik az, hogy most hirtelen visszalépj az életébe, mert nem biztos, hogy jó hatással lenne rá.
- Nekem meg az a meglátásom, Zsolt, hogy neked van a legkevesebb beleszólásod innen - közölte Apa félvállról, mire Anya és én felháborodva széttártuk a karjainkat - Lehet, hogy úgy van, amit mondasz, ezért kérdeztem a lányomat, hogy mondja el, hogy ő mit akar. Tudja ő mérlegelni ezt egyedül is. Ha azt mondja, hogy nem bír elviselni, akkor nem kényszerítem rá, de ha meg az a probléma, hogy nincs apja, hogy szarok rá, meg hogy aláírtam valami faszom papírt, akkor oldjuk meg. Viszont lassan már csak Regina nem válaszolt nekem erre a kérdésre.
- Azért, mert egyszerűen nem tudom, hogy mit mondjak - válaszoltam őszintén - És nem érzem azt, hogy az, amit most felhoztál problémamegoldásra, ez a gyerektartás-dolog, megoldana bennem bármit, mert csak előidézne közöttünk egy anyagi függést, ami nem is tudom, nem teljesen az, ami miatt pszichológushoz járok - próbáltam megfogalmazni, de nehéz volt úgy, hogy a helyzet szürrealitásától a szavakat is alig találtam.
- Tehát?
- Tehát nincs vele kisegítve - foglalta össze röviden Szasza, amit átadni próbáltam, miközben azért érződött rajta az idegessége, akármennyire is kontrollálta magában.
Apa a barátom felé fordult, aki bármiféle megrendülés nélkül fejtette ki egyértelműbben azokat, amik bennem voltak.
- Nem havi x forint fogja helyrehozni azt Regiben, amit maga elbaszott benne az elmúlt tizenhét évben.
Szasza probléma nélkül kimondta azokat, amikhez nekem nem volt erőm, mert sarokba szorítva éreztem magam ebben a beszélgetésben, és ezért nagyon hálás voltam neki.
- És mit csináljak, építsek időgépet neki, vagy mi legyen? - kérdezett vissza Apa ingerülten.
- Azt nyilván nem tudsz - szólaltam meg, hogy most már tényleg ne csak kimentsen mindenki, mire Apa rámnézett - Amikor azt mondtam neked a kórházban, hogy nincs apukám, akkor nem arra gondoltam, hogy nincs valakim, aki havonta gyerektartást tud küldeni nekem, és nyilván nem is szó szerint mondtam - folytattam a kezeimen tartva a tekintetem, miközben a gyomrom folyamatosan görcsben állt és borzasztóan nehéz volt erről beszélnem neki - Hanem arról, hogy nem érzem azt, hogy megkapom azt a... szeretetet, vagy azt a viszonyulást, amire lányként az apukámtól szükségem lenne, hanem helyette ridegséget kapok, lenézést, ribancozást, erőszakot... - soroltam, és éreztem közben, ahogy elfojtja a torkomat valami, aminek nem akartam utat engedni, ezért egy pillanat erejére megálltam, hogy összeszedjem magam - ...hogy ugyanebben a konyhában voltunk, amikor elolvastál egy füzetet, amibe akkor írtam, amikor egy éve elhagytál és nagyon magam alatt voltam, aztán tudjuk, mi lett belőle, hogy úgy érzem, hogy nem érdekelnek az érzéseim, a helyzetem, hogy mi milyen hatással van rám... vagy egyáltalán a tény, hogy nem hallottam rólad hét hónapig, aztán négy hónapig... ez nem igazán egy olyan apafigura jelenlétét érezteti velem, amit ideális esetben éreznem kéne - zártam le a felsorolást inkább.
- Szóval most is azért vagyok itt, meg azért kérdezgetlek percek óta, mert nem érdekelsz - értelmezte Apa.
- Ez most egy kivételes eset, nem is nagyon tudom, hogyan kezeljem - vallottam be őszintén, megremegő hangon feszülten elnevetve magam.
- Kivételes - rázta meg a fejét Apa elnézve, egy feszült röhögés kíséretében.
- Az utóbbi egy évben biztos, hogy az - mondtam ki egyszerűen - De azelőtt se éreztem túl nagy érdeklődést irántam.
- Értem, rátérünk majd a múltbéli sérelmek helyett a megoldás-részre is?
- Milyen megoldás? - döbbentem le a kifejezésen.
- A probléma megoldása.
- Nem egy probléma vagyok! - pislogtam magamra mutatva.
- De gondolom, a kapcsolatunk az, különben nem vágtad volna hozzám a kórházban azokat, amiket, hogy szarul bánok veled, meg hogy elvesztetted az apádat - közölte Apa.
- Az apa-lánya kapcsolatunk már rég az! Mindig is az volt! - jeleztem kínosan elnevetve magam - Egy egyoldalú, reménytelen kötődés a részemről, amivel kapcsolatban mindent megtettél, hogy kiöld belőlem! Nagyon sok mindentől megfosztottál engem is és Anyát is, és nagyon sok mindent nem fogok tudni soha megbocsájtani, mert ez nem ennyire egyszerű, hanem összetett, régi, mély és sok szempontból helyrehozhatatlan, és nagyon fura, hogy ezt így fel kell sorolnom. Nem tudom, hogy miért most beszélünk erről, ennyi idő és esemény után, tényleg nem értem, nem gondoltam, hogy valaha le fog zajlani egy ilyen beszélgetés közöttünk, szóval erre az egészre egyelőre nem tudok így hirtelen mit válaszolni, vagy reagálni.
- Teljesen érthető - simította meg a karomat Anya, aki mellettem ült - És nem is kellene Regit egyik pillanatról a másikra ilyen döntések elé állítani - tette hozzá Apára nézve.
- Mert abszurd az egész - közölte Szasza, Anya véleményét alátámasztva.
- Mi ebben az abszurd? - nézett Apa a barátomra feszülten.
Apa mindenkihez máshoz viszonyult közülünk, és úgy éreztem, hogy Szasza véleményére ugrott a legjobban. Zsolté lepergett róla, mert "csak" Anya új párja, Anyáét nem vette komolyan, mint soha máskor sem, főleg, hogy Anya most is igyekezte elkerülni a balhét, én pedig kellőképpen kiszolgáltatott helyzetben voltam, Szasza viszont, a barátom, aki Apa szemében a konkurens férfi az életemben vele szemben, aki ráadásul osztotta már ki korábban, sőt, az apja is, mindent kíméletlenül egyenesen kimondott, pont magasról téve arra, hogy Apa hogy reagál rá, hogy mennyire sértő, vagy hogy mi lesz Apa véleménye róla. Határozott, egyenes, megingathatatlan és Apa komolyan is vette. Valószínűleg soha nem vallaná be magának, de van egy olyan érzésem, hogy Apa valahol belül tartott is tőle, mert felmérte, hogy Szasza nem az az ember, akit olyan könnyedén maga alá tudna gyűrni, semmilyen szempontból nem, viszont van köze az életemhez, nem is kevés, ezért számít a véleménye.
Szasza óriási megerősítés volt ebben a beszélgetésben, nélküle valószínűleg már rég balhéba torkollott volna és még annyira se jutottunk volna, mint most.
- Az, hogy maga ugyanaz az ember, aki szarrá terrorizálta a lányát, elhagyta hónapokra, megverte, lebaszta még az után is, hogy megmentette az életét, és most előadja a törődőt, aki majd megoldja ezt az egészet, mint valami problémát, miközben rohadtul nem ennyiről van szó, mi abszurd, ha nem ez? - hitetlenkedett Szasza.
- Az, hogy a balesetem után kikerülök a kórházból, ahol majdnem megdögöltem, és amikor hazaérek, a lányom barátja próbál beleszólni az én dolgaimba! - akadt ki Apa egyre jobban.
- Konkrétan beleszólok, semmi próbálkozás nincs ebben - vont vállat Szasza lazán - Rossz nézni ezt a beszélgetést.
- Akkor ne nézd.
- Miért ne?
- Mert nem a te dolgod.
- Nekem legalább van jogom ebben a konyhában lenni. Magának nincs.
Apa erre indulatosan felállt az asztaltól, szinte felborult a hátralökött szék, mire Szasza reakcióul egyből ellökte magát a konyhapulttól, meg se rettenve Apától, aki két fenyegető lépést tett felé, mire Szasza is gondolkodás nélkül felé, egyáltalán nem megijedve tőle, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.
- Apa! - kiáltottam utána a mozdulatsor első pillanatában ijedten, ösztönösen felpattanva az asztal mellől, Anyával egyszerre, aki velem együtt ismerte fel a mozdulat stílusát, amiből tudjuk, hogy mi szokott következtetni.
- György! - szólt rá Anya is kétségbeesetten felkiáltva, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem kellett Szaszát félteni, ura volt a helyzetnek, olyan dominanciát és magabiztosságot gyakorolt Apával szemben, amit mi Anyával soha nem tudtunk.
Beleremegett a levegő az egymásnak feszülő idegességüktől, ahogy egymás szemébe néztek.
- Vigyázz magadra - vetette oda Apa Szaszának szigorúan, fenyegetve.
Szasza egy magabiztos, lekezelő mosolyra húzta a száját.
- Engem ugyan nem ijeszt meg.
- Kurvára nem akarsz magadra haragítani, értetted?
- Ha ezzel most azt akarta elérni, hogy féljek magától, rohadt rossz embernél próbálkozik - közölte Szasza, meg se rezzenve a közeli fenyegetéstől, ami hajszál híján balhévá robbant ki, és szinte vágni lehetett a levegőt.
- Nem ártana pedig!
- Tudja, kit ijesztett meg most megint? - emelte meg a hangját Szasza is - Kurvára nem engem, én nem félek magától. A lánya viszont igen - mondta Szasza Apa szemébe vibráló levegővel maguk körül - Gratulálok. Milyen gyerektartást mer fel hozni így? Milyen apasággal jön nekünk, baszdmeg?
- Nem csinálod ezt sokáig. Egyszer elegem lesz.
- Nekem már most elegem van. Kurvára elég volt.
Minden porcikám megrezzenésében éreztem, hogy Apának lett volna erre valami indulatos reakciója, amivel nem lepett volna meg, de végül morogva ellépett a barátomtól.
- Nem azért beszélünk, hogy vitatkozzunk - szólalt meg Anya azon a hangon, amikor belül gyenge, de megerősíti magát, hogy határozottnak hasson, ezt egyenesen Apának intézve.
- Azért se, hogy mindenki engem sértegessen! - vágta rá Apa, majd visszavágta magát a székére és rámnézett - Csak a lányom képtelen megválaszolni egy kibaszott kérdést, amiről eddig úgy tűnt, hogy legalább tudja, hogy mit gondol, ha már a kórházi szobámban esett nekem a sérelmeivel.
Frusztráltan átgondoltam a dolgokat, majd végül az egészet megszakítva megszólaltam.
- Nyolcvanezer.
Erre mindenki meglepetten nézett rám.
Ezzel elcsitultak az indulatok.
- Ennél többet is kérhetnél akkor már - mondta Szasza.
- Nekem nem kell több.
Nem hivatalos gyerektartás a nem törvény szerinti apámtól, ami nélkül egyébként eddig is megvoltunk, és nem kell szívességet tennie, vagy úgy viselkednie, mint aki sokat hozzátesz az életünkhöz.
Képletesnek ítéltem, hogy ne azon menjen a balhé, hogy felhozta ezt a nevetséges gyerektartás-dolgot, mi pedig nem élünk vele, mert abból én jönnék ki nagyon rosszul.
Ránéztem Anyára, hogy ő hogy gondolja.
- A te döntésed, Szívem - engedte át Anya ezt a kérdést, hogy döntsek, ahogy jónak látom.
Ezután Apára néztem, hogy tessék, akkor itt a nagy döntés, mire biccentett egyet.
- Akkor valaki küldjön majd nekem egy számlaszámot. És nem akarom többször azt hallani, hogy nincs apád.
Inkább meg se jegyeztem, hogy havi nyolcvanezer forint még mindig nem pótolja azokat, amiket korábban mondtam, mert számomra ez önmagában is döbbenet volt.
Csak a balesettel tudom összehozni ezt a hirtelen változást.
- És döntsd el, hogy mennyire legyek benne az életedben - mondta Apa rámnézve - Visszaköltöztem Szentendrére, felvettek egy német céghez. A kórházban szarrá vizsgáltak és rohadt sokat műtöttek, úgyhogy egy darabig még otthonról dolgozom. Meg vagy ezer gyógyszert szedek, amikre nem ihatok. Nem kell félteni tőlem, akármennyire is szereti ezt innen mindenki hangoztatni.
- Meddig kell szedned?
- Ha nem akarok visszakerülni arra a szar helyre, egy pár évig még. Halálközeli állapotban voltam, nem opció, hogy ne szedjem ezt a sok fost.
Biccentettem egyet, hogy értem. Fel se fogtam, hogy azt mondta, hogy halálközeli állapotban volt.
Egy pár másodpercig feszült csend volt, amíg a tekintetemet az ölemben tartva futtattam a gondolataimat ekörül, hogy mégis mit tudok erre mondani.
- Ezt még átgondolhatom? - kérdeztem végül.
Apa feltette a kezeit, bár éreztem rajta, hogy konkrét választ várt ehelyett.
Apa mérnökember, az ő kérdéseire néhány számolás után egyértelmű és azonnali válaszok születnek, pontosak, véglegesek és megkérdőjelezhetetlenek, és ugyanezt az életben is elvárja a környezetétől.
- Mármint... - folytattam a hajamba túrva - Gondolom, itt most a találkozásokról szól a kérdés. Őszintén, én nem igazán igénylem azt, hogy megszabjunk konkrét időpontokat, mint az átlagos elvált szülőknél, amikor találkozunk - mondtam - És szerintem te se, mert egyikőnk élete se ehhez rendezkedett be az utóbbi egy évben. A gyerektartást köszönöm, vagy hogy feljött ez a... szívesség a részedről - fogalmaztam meg nagy nehezen, kellemetlenül kimondva - És utólag a virágot is egyébként. De a közel-, meg a nem annyira közelmúlt eseményeit nézve én beérem annyival, ha... csak néha gondolsz rám és írsz egyet a szülinapomon, vagy a névnapomon. Vagy karácsonykor - válaszoltam, miközben rá se tudtam nézni senkire, csak próbáltam kierőltetni magamból valamit - Esetleg, ha Szentendrén járok, benézek hozzád, de nem akarom beleerőltetni magam abba az életedbe, ami igazából soha nem körém épült, főleg az utóbbi egy évben, és nem hinném, hogy minden vágyad az, hogy hirtelen rengeteget velem legyél. Nagyjából ennyit tudok elképzelni egyelőre.
- Én is úgy gondolom, hogy ennyi kezdetben elég - szólalt meg Anya.
- Alapvetően Reginához szólt a kérdés - nézett rá Apa.
- Anya a törvényes képviselőm. Az egyetlen törvényes képviselőm - jeleztem odaszúrva ezt a tényt.
- Nem törvény előtt vagyunk.
- Nem kell törvény előtt lennünk ahhoz, hogy számítson a véleménye - válaszoltam határozottan - A törvény előtti ügyekből meg egyébként is elég volt nekem egy életre - mondtam, majd ezzel le is zártam ezt a beszélgetést és felálltam az asztaltól.
Ahogy én felálltam, Anya és Zsolt is ugyanezt tették, amivel végleg érződött, hogy ez a diskurzus ilyen formában mindenképpen lezárult.
Nem tudom, miért került sor rá, talán Apa egészségügyi helyzete miatt, talán, hogy Anya szerint elvileg összeveszett a családjával, talán az életveszélyes állapota miatt ráébredt, hogy magányos, vagy csak úgy értékeli, hogy "tartozik" nekem a balesete miatt, tényleg nem tudom, és azóta se, pedig már jópár hónapja, hogy mindez megtörtént, miután pedig Apa eljött tőlünk, egyből Szasza karjaiba fonódtam, hogy feltöltsön mindent, amit ez a beszélgetés leszívott belőlem.

Tanulságos volt.