Kezem lehullott Zoli kezéről és bénultan néztem, ahogy befektetik az egyik mentő autóba majd az szirénázva elhajt. Meg tudtam érteni, hogy miért bánt így velem. Én is magamat hibáztattam a történtekért, jogos a gyűlölete. Ha hallgatok rá, akkor most... akkor most nem lenne vak.

- Gyere, menjünk – állt meg mellettem Bence és a karomra tette a kezét.

- Ne – húzódtam el az érintése elől.

- Csenge mi történt? – kérdezte komoran.

- Megmentett engem és most megvakult. Miattam – sírtam el magam.

- Nem, nem a te hibád – lépett felém, de elhátráltam.

- Ő figyelmeztetett, mondta, hogy ne menjek, de nem hallgattam rá. Az én hibám – nyögtem ki. – Az én hibám – ismételtem.

- Húgocskám kérlek, mondd el mi történt!

- Nem, képtelen vagyok... nem... nem tudok beszélni róla – ingattam a fejem majd elfordultam és csak mentem magam se tudom hova.

- Most meg hova mész? – sietett utánam Bence nyomában Iannel.

- Valahogy helyre kell hoznom. Muszáj tennem valamit – suttogtam.

- Most az lenne a legjobb, ha hazamennél lepihenni – szólalt meg Ian.

- Semmi sem oldódik meg azzal, ha hazamegyek – csóváltam meg a fejem aztán a tekintetem megakadt Ákoson.

Vér folyt az orrából, ajka felrepedt és abból is vér szivárgott, szeme alatt egy jókora vörös volt virított. Éreztem, ahogy az undor végig árad bennem, gyomrom görcsbe rándult, ahogy akaratlanul is felidéztem mit tett velem és, hogy én mennyire élveztem. Ákos közelében ott állt a raszta srác is, neki természetellenes szögbe hajlott a karja. Egy rendőrrel, beszéltek, mindketten hevesen gesztikuláltak. Erős volt bennem a gyanú, hogy Zolit mártják be éppen.

- Nem ezt nem hagyom! – fakadtam ki.

- Mit nem hagysz Csenge? – kérdezte Bence.

- Nem hagyom, hogy ezt tegyék vele! Csak engem védett! – jelentettem ki miközben határozott léptekkel elindultam a rendőr és a szörnyetegek felé.

- Mit akarsz tenni? – kapta el a kezem Ian.

- Kérlek, ne... ne érj hozzám – rántottam el a karom.

- Extasy – köpte a szavakat Bence. – Ó Csenge, ugye nem? – kérdezte aggódással, vegyes dühvel.

- Nem és ezt csakis Zolinak köszönhetem – lábadt könnybe a szemem aztán vettem egy mély levegőt és megkocogtattam a rendőr vállát miközben Ákost néztem. – Szeretnék feljelentést tenni!

- Jöjjön velem – sétált arrébb.

- Ne – ellenkeztem. – Ők ketten bedrogoztak és megpróbáltak megerőszakolni – mutattam hol Ákosra hol a rasztára.

- Hazudik, túl sokat ivott – jelentette ki Ákos.

- Nem hazudok, vizsgálják meg a véremet – fordultam a rendőr felé.

- A fiúk előbb tettek feljelentést Szatmári Zoltán ellen – jegyezte meg a rendőr.

- Nézze... - kezdtem majd a jelvényre pillantottam. – Kovács úr... Zoli csak segíteni jött nekem. Figyelmeztetett, hogy ne hallgassak Ákosra, de nem hallgattam rá. Ha ő nincs én, akkor... - csuklott el a hangom. – Tartozom Zolinak ennyivel, hogy elmondom az igazat. Csak megvédte a becsületemet.

- Igaz ez? – kérdezte Bence élesen.

- Csak azt tettem, amit te is tettél a húgommal – fakadt ki Ákos.

- Ezek szerint beismeri, hogy meg akarta erőszakolni a kisasszonyt? – kapta fel a fejét Kovács úr.

- Nem ellenkezett volna, csak könnyítettem a dolgokon – morogta Ákos.

- Vigyétek el, majd a rendőrségen kihallgatjuk – fordult a társai felé, akik megbilincselve elvezették Ákost. – Szóval azt mondja, hogy Szatmári úr csak megvédte magát?

- Igen... ha ő nincs... és most miattam megvakult – szipogtam.

- Kérem, jöjjön velünk, ki kell töltenie pár papírt és vért is veszünk, hogy kiderítsük milyen drogot adtak be – fogta meg a könyököm.

- Én is megyek – jelentette ki Bence.

- A hozzátartozója?

- Igen a bátya vagyok – biccentett.

- Akkor velünk jöhet.

- Da... Ian – fordultam Ian felé.

- Felhívom, a szüleiteket aztán utánatok megyek.

- Nem. Már így is sokat segítettél. Menj vissza a hotelbe, vagy aludj nálunk – motyogtam.

- Nem fogok mindent hátra hagyni. Maradok, ameddig csak akarod!

- Nem kérhetem ezt tőled.

- Tudom – bólintott. – De nem tudnék így elmenni – rázta meg a fejét.

- Köszönöm – kaptam el a kezét és megszorítottam majd beszálltam az egyik rendőrautóba Bence mellé.

- Gyere, búj ide – húzott magához.

- Biztos jó ötlet ez? Nem akarok rád mozdulni vagy valami – makogtam.

- Gerjedsz még?

- Nem tudom, remélem nem. Olyan rossz volt Bence, nagyon rossz – sütöttem le a szemem.

- Elhiszem – suttogta ökölbe szorult kézzel. – Ha tudtam volna, hogy ő is itt lesz.

- Azt mondta a legjobb haverod. Furcsáltam mert eddig soha se láttam nálunk.

- Dehogy a legjobb haverom, ellenségek vagyunk a kezdetektől.

- Mi történt közted és a húga közt?

- Kavartunk egy ideig, de nem erőszakoltam meg, ő is akarta – válaszolta.

- De Ákos azt hiszi, hogy az akarata ellenére történt.

- Igen azt – biccentett. – Hogy lett most hirtelen Zoli a hős lovag?

- Magam sem tudom, de tartozom neki ennyivel! Nem büntethetik meg mikor csak engem védett. Nem kellett volna ott hagynom őt – dörzsöltem meg az arcom elkeseredetten.

- Csenge, nem tehetsz róla, nem a te hibád – csitított.

- De igen az enyém! Ha hallgatok, rá akkor most nem lenne ez – suttogtam kinézve az ablakon.

Órák teltek el én pedig egyre idegesebb lettem. Zolihoz akartam menni, tudni akartam, hogy jól van-e, hogy fog-e látni még valaha.

- Mikor mehetek már el? – pattantam fel türelmetlenül.

- Azzal nem leszünk, előrébb ha folyton fel le ugrándozol – szólt rám a rendőr, aki felvette a vallomásomat.

- Értse meg, látnom kell Zolit!

- Miért olyan fontos ez magának? Azt mondta nem jöttek ki jól – mutatott rám.

- Nem is, de... Nézze Zoli megmentett engem!

- Nem is érez kárörömöt, amiért megvakult?

- Ez meg milyen kérdés? – kaptam levegő után. – Nem vagyok szörnyeteg, nem ezt érdemelte!

- Amint megérkezik a vér és vizeletvizsgálat eredménye elmehet – mondta némi hallgatás után.

- Hát ez remek – vágtam le magam a székre.

- Addig meséljen nekem valamit.

- Mire kíváncsi? Hogy én hülye bedőltem egy idegennek és hagytam volna, hogy megerőszakoljon? Vagy meséljek arról, hogy egy srác miattam vakult meg?

- Nem maga miatt vakult meg most mondom vagy ezredjére.

- Ha én nem vagyok, akkor ő nem megy a kisházba – vágtam rá.

- Saját maga miatt ment oda. Az lett volna a rossz, ha tudja, mi történik, magával mégsem segít.

- Jobb lett volna, ha nem jön, vagy ha nem marad ott, hanem jön velem – suttogtam. – Börtönt érdemelnék.

- Nem börtönt nem, de ha rám hallgat, akkor elölről kezdik. Legyen mellette, segítsen neki.

- Nem kér belőlem. Gyűlöl engem és igaza van! Teljesen jogos a gyűlölete. Mi van, ha soha többé nem fog látni? A foci az élete, vakon nem tud – sírtam el magam.

- Egyen csokit, attól jobb lesz – kínált.

- Nem tudok enni!

- Na, egyen egyet – kínálta.

- Nem kell – fakadtam ki.

- Hát jó – sóhajtott fel.

- Telefonálhatok egyet? Kérem – néztem fel.

- Kit akarsz hívni?

- Zoli szüleit – vágtam rá.

- Nem tágítasz igaz? – érdeklődött.

- Maga, hogy érezné magát a helyemben? – kérdeztem válasz helyett.

- Pocsékul – mondta miközben a vezetékes telefon felé intett. – De ne tartson soká – szólt rám.

A telefonhoz léptem és a kagylót a fülemhez tartva beütöttem a számot. Pár csöngés után beleszólt Zoli édesanyja.

- Haló?

- Jó estét... én Csenge vagyok – kezdtem.

- Csenge drágám minden rendben?

- Én jól vagyok... Zoli, hogy van?

- Még vizsgálják, nem tudunk semmit biztosra.

- De ugye... ugye fog még látni? – csuklott el a hangom.

- Reménykedjünk benne – suttogta.

- Mikor mehetek be? Muszáj bocsánatot kérnem tőle.

- Ma semmiképp se, majd holnap. Menj haza és pihenj le.

- Én... annyira sajnálom – sírtam el magam.

- Nem te tehetsz róla.

- De igen és ígérem, valahogy jóvá teszem, már ha Zoli szóba áll velem valaha – ígértem és a csuklómmal megtöröltem a szemem.

- Rendes fiú, csak önfejű.

- Tudom – suttogtam. – Én... tudom, hogy... vagyis... megmentett, szóval biztos van egy olyan oldala is, ami nem érzéktelen...

- Igen – válaszolta. – Tényleg menj haza és pihenj le. Holnap bejöhetsz hozzá – mondta kedvesen.

- Rendben köszönöm – bólintottam. – Viszlát – suttogtam és visszatettem a helyére a kagylót.

Minden szó nélkül ültem vissza a műanyag székre és magam előtt összefont kézzel a padlóra meredtem.