Őszintén megvallva fogalmam sincs, hogy mit keresek én itt. Ez a hely egyáltalán nem nekem való. Iannel az egész délutánt együtt töltöttük, bejártuk egész Pestet majd Ian felvetette, hogy nézzünk el abba a buliba amint Bence emlegetett. Beleegyeztem, gondoltam úgysem lehet semmi bajom, ha ott van ő is meg Bence is. Ám most mégis egyedül ücsörgök a kanepén. Bencét nem találtam meg a hatalmas házban, Iant pedig körbevették a rajongói.

- Szia – ült le mellém ekkor egy srác.

- Szia – köszöntem vissza.

- Egyedül vagy?

- Nem. Egy barátommal meg itt van valamerre a bátyám is – válaszoltam.

- Hogy hívják? Hátha ismerem.

- Balogh Bence.

A srác tekintete felcsillant, arcán széles mosoly terült el.

- Szóval te vagy Bence húga. Csenge igaz? Már nagyon sokat hallottam rólad – mosolygott rám.

- Tényleg? – kérdeztem meglepetten.

- Igen, Ákos vagyok Bence legjobb haverja – mutatkozott be.

- Legjobb haver? Eddig soha nem láttalak nálunk – ráncoltam a homlokom.

- Mert sose voltál otthon mikor ott jártam – vágta rá.

- Hm... aha, az lehet – motyogtam.

- Nincs kedved átjönni a kisházba? – kérdezte.

- Nem köszi, de te menj csak. Én maradok, hátha vissza jön Ian vagy Bence.

- Bence is a kisházba van, videójátékozunk. Gyere már jó buli lesz – hívott mosolyogva.

- Hát nem is tudom – kezdtem bizonytalanul.

- Ugyan mi bajod lehetne? Olyanok vagyunk, mint egy rakás kölyök, ráadásul ott a tesód – bökött oldalba vigyorogva.

- Jó menjünk – álltam fel.

- Csúcs, hozok, valami italt aztán mehetünk is – vigyorgott rám majd elsietett.

Iant keresve forgolódtam, hogy szóljak neki, kint leszek a kisházban, de nem láttam őt sehol sem. Sóhajtottam egy nagyot és elindultam a bejárati ajtó felé. Már az ajtó közelében voltam, amikor valaki durván megragadta a kezem és maga felé fordított.

- Hé – kiáltottam felháborodva aztán tágra nyílt szemekkel Zolira meredtem. – Mit akarsz? – kérdeztem dühösen miután megtaláltam a hangom.

- Megóvni azt hiszem – ráncolta a homlokát.

- Megóvni? Mégis mitől?

- Nem mitől inkább kitől – javított ki.

- Akkor kitől akarsz megóvni? – meredtem rá villogó szemekkel.

- Attól a görénytől, akivel előbb dumáltál. Bárhova is hívott ne menj vele – nézett a szemembe.

Hitetlenkedve meredtem rá, majd a nevetés kirobbant belőlem. A falnak támaszkodva, kétrét görnyedve nevettem.

- Abbahagynád? Ez egyáltalán nem vicces – mordult rám.

- Ne haragudj, csak... csak – kuncogtam a szememet törölgetve.

- Idefigyelj Csenge, nem viccelek – fogta meg a karom.

- Ó igen abban teljesen biztos vagyok, hogy komolyan gondolod – biccentettem. – Csak nem értem, hogy nem sül le a pofádról a bőr idejönni és itt is keresztbe tenni nekem – sziszegtem.

- Mi? Te most azt hiszed... - kezdte.

- Mi mást hidjek? Itt vagyunk, egy rakás egyetemista közt, ahol senki sem ismer, minket erre jössz te, hogy nehogy már egyszer nekem is szerencsém legyen – taszítottam meg a mellkasát dühösen.

- Hagyd ezt abba. A seggedet akarom megóvni te hülye – kapta el a csuklómat.

- Még ha igazad is lenne, ugyan mit érdekel, hogy mi van velem? Miért izgat téged, ha valaki más bánt? Vagy csak azt teheti, meg akinek te megengeded?

- Igaz is. Nem tudom, minek töröm magam – szólalt meg fintorogva. – Menj, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – engedett el.

- Köszönöm – mosolyogtam gúnyosan.

- Csak még valami, az első alkalom nem éppen kellemes – suttogta a fülembe majd elsétált.

- Hogy te mekkora barom vagy – sziszegtem a fejemet rázva.

- Hát itt vagy – állt meg mellettem Ákos.

- Itt bizony – mosolyodtam el. – Ne segítsek? – pillantottam a sok italra, amit a kezében tartott.

- Milyen úriember vagyok, ha hagyom, hogy te cipekedj?

- Cukorból azért nem vagyok – kaptam ki a kezéből a Bourbont. – Ő az enyém, ha nem bánod – vigyorogtam és meghúztam az üveget.

- Tetszel nekem – nézett rám csillogó szemekkel.

Széles mosollyal az arcomon néztem vissza rá, majd körbe fordultam, tekintetemmel Zolit keresve. Mikor megtaláltam vidáman integettem neki, válaszul pedig kaptam egy rideg mosolyt és egy középső ujj felmutatást. Igen nagyon szeretjük egymást. Követtem Ákost ki a házból át a kisházba, ami távolabb volt a nagy villától.

- Elég nagy a csend – szólaltam meg.

- Kivételesen – nevette el magát és belökte az ajtót majd engem is beterelt.

Köhögő roham fogott el, amikor beszívtam a füstöt és meg kellett erőltetnem a szemem, ha látni akartam valamit. Odabent égett pár gyertya azok szolgáltattak némi fényt, de nem nagyon láttam mást csak homályos alakokat.

- Bence itt vagy? – kérdeztem reménykedve, de tudtam, hogy a reményem hiába való.

Bence soha be nem tette volna ide a lábát.

- Én Bence vagyok – hallatszott egy felelet és karok ragadtak be majd valakinek az ölébe landoltam.

- De nem a bátyám – sziszegtem.

- Jaj, cica csak kérned kell, és az leszek, akit csak akarsz – duruzsolta a fülembe és keményen megmarkolta a fenekem.

- Eressz el – vergődtem megpróbálva eltolni magamtól és közben a fejemet kapkodtam hátha találok valamit, amit fegyvernek használhatnék.

- Eszemben sincs – nevette el magát.

- Tessék, igyál – nyomott a kezembe Ákos egy poharat.

- Nem kell – löktem el a kezét.

- Pedig szépen megiszod – jött egy másik hang.

Valaki befogta az orrom, mire levegő után kaptam és a Bourbon végig folyt a torkomon. Pánikba esve vergődtem.

- Ne ficánkolj már annyit – dörrent rám Ákos majd a hátamon fekve találtam magam, felettem egy raszta hajú sráccal.

- Engedj el – kapálóztam.

- Lazulj el drága, pár perc és mindent élvezni fogsz, amit teszek. Te magad fogsz folytatásért könyörögni – húzta végig az ajkát az arcomon majd megcsókolt.

Ráharaptam az ajkára, míg vér nem serkent, térdemet fel akartam húzni, hogy jól tökön rúgjam, de nem hagyták. Lefogták mind két bokám, kezeimet a fejem felé feszítették.

- Miért? – sírtam el magam. – Miért csináljátok ezt?

- Nálunk ez már hagyomány. Minden bulin kiválasztunk egy szüzet – magyarázta Ákos.

- Honnan tudtad ki vagyok? Honnan ismered Bencét?

- Valójában évfolyamtársak vagyunk. Ismerem őt is, meg téged is. Kavart a húgommal így mikor hallottam, hogy te a húga vagy azonnal arra gondoltam. Ha ő elvette a kishúgom ártatlanságát cserébe én is elveszem az ő kishúgáét. Szemet szemért, fogat fogért – mondta Ákos miközben átvette a raszta helyét.

- Szörnyeteg – sziszegtem.

- Nem, nem vagyok az. Élvezni fogod – húzta végig a kezét a lábamon, majd a melleimen, amik legnagyobb rémületemre azonnal reagáltak. – Én mondtam – kuncogott fel miközben egyre durvábban ért hozzám.

Tehetetlenül figyeltem, ahogy a testem átveszi az uralmat, az agyam felett. Élveztem az érintését, többre vágytam. Hangok törtek elő a torkomból, testemet öntudatlanul Ákoshoz préseltem.

- Jó kislány – suttogta az ajkamra nyomva az ajkát.

Ekkor valami az ajtónak puffant majd megint, és megint míg az megadta magát és betört. Arra fordítottam a fejem és meglepett mosollyal néztem Zolira, aki az ajtóban állva támadásra készen úgy nézett ki, mint egy vámpír.

- Hé, haver jobban tennéd, ha elhúznál – szólalt meg a raszta fenyegetően.

Zoli engem nézett, tekintete a fedetlen mellkasomra tapadt mire a testem azonnal lángra gyúlt. Kezem magától indult meg a testemen miközben Zolit néztem. Elkapta rólam a tekintetét mire lebiggyeszttetem a szám.

- Nem megyek sehova! Arra gondoltam jövök és csatlakozom – sétált beljebb.

- Tényleg? – kérdezte Ákos.

- Utálom a kiscsajt... azzal szégyeníteném meg a legjobban, ha videóra veszem, ahogy nekem adja magát – mosolygott miközben leült mellém a kanapéra.

- Hát haver, akkor tied a pálya, de nekünk is hagyj belőle – röhögött fel Ákos.

- Ó hogyne – vigyorgott Zoli majd lehajolt hozzám és félre söpörte a hajam.

- Kérlek – nyüszögtem.

- Szedd össze magad és tűnj el – suttogta.

- Kérlek – ragadtam meg a pólóját és az ajkára nyomtam az ajkam, kétségbeesetten vágyva a csókjára.

- Csenge ne – mormolta miközben az ujjai súrolták a mellem, ezzel hangos zihálást váltva ki belőlem. – Te nem ezt érdemled, ezt nem! – igazította vissza a melltartóm és a pólóm.

- Kérlek – ismételtem esdeklő pillantást vetve rá.

- Menj Csenge! Fuss, keresd meg Iant – rántott hirtelen fel és az ajtó felé taszigált.

- Nem megy sehova – állta el az utunkat egy magas srác.

Zoli egy gyomron rúgással elintézte.

- Indulj Csenge – lökött ki a tiszta levegőre.

Tele szívtam magam oxigénnel, a fejemben lévő köd kissé kitisztult, ám a vágy, hogy hozzám érjenek nem múlt el.

- Takarodj már – üvöltött rám Zoli.

Rémülten néztem bele azokba a kék szemekbe majd sarkon fordultam és elszaladtam.

Az a csodás érzés, mikor egy nappal a beszélgetés után jut eszedbe a megfelelő válasz..

Akik olvassák a sztorimat tudnának véleményt mondani? Örülök, hogy olvassátok, de jól esne pár visszajelzés és a votokért is hálás lennék. Remélem tetszik a sztori! :)