Eltelt 1 hét és semmi. Nem történt semmi. Az elmúlt 1 hétben senki sem piszkált, senki sem tett rám gúnyos megjegyzést és ettől csak még jobban megijedtem. Mi van azzal, hogy pokollá teszi az életem? Mi van azzal, hogy nem lesz egy nyugodt percem se? Mi ez a nagy csend? Mostanában nem alszok, képtelen vagyok rá. Akárhányszor csak lehunyom a szemem, csak Zolit látom. Az ő kék szemei, az ő ördögi mosolya kísért minden egyes percben. Ha Damonre gondolok, Zoli arca folyamatosan felbukkan, és nem tágít. Talán Zolinak pont ez a célja, hogy az őrületbe kergessen, bár szerinte már így is az vagyok...

Ma valamiért az egész iskola be van zsongva, mintha mindenki várna valamire, talán az én megalázásomra. Nem lepne meg, ha az eltelt egy hét lett volna a vihar előtti csend. Tesi órára igyekeztem, éppen amikor megláttam őt. Damont. Vagyis nem Damon volt hanem Ian a színész. Teljesen lefagytam és képtelen voltam rajta kívül bárki másra nézni. Mellette Zoli állt egy számomra nagyon is ismerős füzetet fogva a kezében. Amit most Ian-nek mutogatott. Ne, ne, ne, ne! Bármit csak ezt ne! Lassan elkezdtem hátrálni, arcom egyre sápadtabb lett, ám ekkor karok kezdtek el előre felé taszigálni.

- Kérlek, ne kérlek – könyörögtem a sírás szélén állva.

A tömeget fürkésztem hátha elkapok egy együtt érző pillantást, de bárkivel is akadt össze a tekintetem vagy kárörvendő volt vagy pedig azonnal lesütötte a szemét. Valaki kitette elém a lábát mire a földre estem, a táskám messzire repült, könyökömbe fájdalom hasított.

- Hoppá – hallottam Zoli ijedt hangját.

A földön kuporogva sírtam, amikor egy kéz nyúlt felém, hogy segítsen. Azonnal el akartam lökni, ám ekkor valami arra késztetett, hogy felnézzek és a tekintetem összeakadt Ian aggódó tekintetével. Hagytam, hogy felsegítsen.

- Jól vagy? – szólalt meg angolul.

Hülye kérdés volt és erre ő is rájött, amikor a szemembe nézett.

- Ő az a lány, akiről már annyit meséltem, ezek az ő rajzai – szólalt meg Zoli.

- Gyönyörű rajzok, a képregény kifejezetten tetszett – mosolygott rám kedvesen.

Mintha egy hatalmas súlytól szabadultam volna meg. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Aztán az ajkam lassan mosolyra húzódott.

- Köszönöm.

- Van kedved meginni valamit? – érdeklődött mire fordult egyet velem a világ.

- Igen... persze... de még van pár órám – dadogtam.

- Ez most komoly? – robbant ki Zoliból.

- Igen, nagyon is komoly! Idejöttem, mert apád elintézte, de nem fogok részt venni ebben az egészben. A világon azt utálom a legjobban, ha valaki olyat bánt, aki nála sokkal gyengébb. Főként egy lányt. Azok a rajzok gyönyörűek, és ha megbocsátasz, ezt visszaszolgáltatom a jogos tulajdonosának – tépte ki Zoli bénult kezéből és felém nyújtotta.

Úgy szorítottam magamhoz mintha az életem múlna rajta.

- Mehetünk? – nyújtotta felém a karját.

- Igen – makogtam és zavartan belekaroltam.

Tekintetem egy pillanatra Zolira vándorolt és a gyomrom görcsbe rándult. Csak nézett rám kifejezéstelen tekintettel aztán a fejét rázva elfordult tőlem. Nem tudtam hova tenni ezt.

Nagy meglepetésemre a portás minden szó nélkül kiengedett minket.

- Köszönöm – buktak ki belőlem a szavak, amikor a parkolóba értünk.

- Nem kell mit megköszönnöd – nézett rám komolyan. – Utálom, ha másokat bántanak, pláne ha engem is bele akarnak rángatni!

- Sajnálom, ha nincs ez a füzet, akkor nem kéne itt lenned – dörzsöltem meg a karom.

- Nincs semmi baj azzal a füzettel. Nekem nagyon is tetszenek azok a rajzok! Ne szégyelld őket Csenge!

Könnybe lábadt szemekkel néztem rá.

- Szabad... vagyis... lehet... megölelhetlek? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Hát, hogyne – mosolygott rám majd hozzám lépett és szorosan átölelt.

A dereka köré fontam a kezem, fejemet a mellkasába fúrtam és hangosan felzokogtam.

- Sajnálom – hüpögtem.

Nem kaptam rá választ, mire rájöttem, hogy magyarul mondtam. Elismételtem angolul mire finoman eltolt magától és rám nézett.

- Ugyan mit?

- Ezt az egészet. Nem lett volna szabad téged is bele rángatni – ráztam meg a fejem.

- Nem a te hibád. Nem! Ne ellenkezz! – szólt rám, amikor szólásra nyitottam a szám. – Gyere – fogta meg a karom és egy sötétített üvegű Mercedeshez húzott.

Teljesen kába voltam. Ian Somerhalder kinyitja nekem a kocsi ajtót. Rám mosolyog, kedves velem. Ilyen csak a mesékben létezik vagy... az is lehet, hogy csak álmodom. Igen minden valószínűség szerint ez csak egy álom. A valóságban velem soha nem történne meg ilyen. Nincs nekem ekkora szerencsém.

- Na, hova van kedved menni?

- Nekem mindegy – pirultam el.

- Nem, nem. Te vagy a Pesti, mutass nekem valami jó helyet – vigyorgott rám.

- Nem akarlak feltartani. Biztos már mennél haza a családodhoz – makogtam a szemem sarkából sandítva rá.

- Holnap reggel indul a gépem. Na, Csenge. Nem hagyhatod, hogy egyedül bóklásszak, magányosan – kérlelt azzal az ellenállhatatlan mosolyával nézve rám, amitől még képernyőn keresztül is elolvadtam.

- Nem félsz attól, hogy elrabollak? – szaladt magasba a szemöldököm.

Ian előbb az én karomra pillantott, majd a sajátjára.

- Nem egyáltalán nem – mondta végül.

- Oké, oké igazad van – nevettem el magam. – De ha nem bánod előbb szeretnék haza ugrani, hogy szóljak anyuéknak élek.

- Természetesen, mondd az utat... vagyis inkább üsd be a GPS-be.

- Vagy akár átadhatod a volánt... vagy mehetünk külön kocsival és akkor utánam jössz – jegyeztem meg.

- Melyik a kocsid? – kérdezte.

- Kék Volvo.

- Rendben. Akkor követlek.

- Okés – szálltam ki a kocsiból és átvágtam a parkolón az enyémhez.

Ám amint a közelébe értem lefagytam, ugyanis Zoli támaszkodott az autómnak.

- Bevallom alábecsültelek – szólalt meg.

- Ezt meg, hogy érted? – nyögtem ki.

- Tudhattam volna, ha ide hívom, azzal csak neked kedvezek – folyttata mintha meg se hallotta volna a kérdésem.

- Mit akarsz Zoli? – kérdeztem a karomat dörzsölve.

- Azt, hogy elmondd az igazat. Hogy csinálod, hogy mindenkit magad mellé állítasz? Még a szüleimet is – meredt rám. – Miattad mindennap hallgathatom a süket dumájukat, hogy te milyen rendes kislány vagy.

- Nem csinálok semmit – jelentettem ki.

- Nem? Komolyan?

- Nem veszed észre, hogy ennek semmi értelem? Te vagy az, aki évek óta bánt engem. Soha egy szót sem mondtam neked, de te mégis kiszemeltél magadnak. Miért? Mégis miért nem tudsz rajtam keresztül nézni?

- Mert lehetetlen azért. Téged nem lehet csak úgy semmibe venni – vágta rá.

- És ezért bántani kell?

Zoli dühösen meredt rám, én pedig álltam a tekintetét aztán ő fújtatott egyet, ellökte magát a kocsimtól és elsétált. Mintha mindig elmenekülne, amikor kicsúszik a kezéből az irányítás – gondoltam a távolodó hátát figyelve.

- Hé, minden oké? – kiáltotta Ian.

- Persze – kiáltottam vissza magyarul, majd a fejemet rázva megismételtem angolul. Ezt még meg kell szoknom.

- Mit mondott neked? – kérdezte mire megfordultam.

- Érdekelte, hogy sikerült téged is magam mellé állítani – válaszoltam.

- Sehogy, magamtól álltam – vigyorgott rám. – Amúgy nem lehet, hogy tetszel neki? Bár ez elég gyerekes módszer az udvarlásra.

- Akkor sem jönnék össze vele, ha ő lenne az utolsó hímnemű egyed a világon – morogtam.

- Néha pont az olyanokba szeretünk bele, akiről soha se gondolnánk, hogy valaha tudnánk szeretni – nézett a szemembe.

- Még ha bele is szeretnék, főbe lőném magam – jelentettem ki.

- Ennyire utálod?

- Pokollá tette a gimis éveimet. Még szép, hogy utálom – fakadtam ki.

- Keresünk valami jó helyet és mindent elmesélsz, egyre kíváncsibb vagyok erre az egészre – szólalt meg némi hallgatás után.