Az elkövetkező pár hétben végre úgy éreztem, hogy minden sínen van az életemben, hogy végre minden a helyére került. Visszamentem a suliba és gőzerővel készültem az érettségire, megpróbálva behozni a lemaradást, ami nehezen ment, de végül sikerrel jártam. A tanulás mellett folyamatosan festettem és készültem a galéria megnyitására. Hihetetlen, hogy mennyi munkával jár egy galéria megnyitása, de tényleg, ki se láttam a teendők mögül annyi volt. Folyamatos rohanás, éjszakába nyúló magolás és festés. A galéria megnyitásának reggelén úgy éreztem magam, mint egy energiabomba. A rosszabb fajtából persze. Idegesen rohangáltam fel alá a szobában egészen addig, míg Zoli el nem kapott.

- Pihenj egy kicsit kerge birka – ölelt szorosan magához.

- Nincs idő rá, alig pár óra múlva lesz a megnyitó és még sehol se tartok.

- Csenge Gábor mindent kézben tart, nyugi – fogta két keze közé az arcom és mélyen a szemembe nézett.

Őszintén le a kalappal Gábor előtt. Ha ő nincs szerintem már a legelején feladtam volna idegességembe, de ő nem hagyta. Halál nyugodtan átvette az irányítást így a legtöbb dolgot ő szervezte le, de attól nekem is kijutott a feladatokból bőven. Napokat tudtam azon gondolkodni, hogy milyen színű legyen a fal.

- Igazad van – sóhajtottam megadóan.

- Gyere, lazulj el egy kicsit – húzott féloldalas mosollyal az arcán az ágy felé.

- Nincs idő ellazulni – ellenkeztem.

- Jobban fogod érezni magad utána!

- Hát jó! – adtam meg magam és elnyúltam az ágyon.

Zoli felém mászott és gyakorlott mozdulatokkal kezdte el a vállamat masszírozni. Fojtott nyögés hagyta el az ajkam, mert olyan jól esett. Ennek a pasinak Isteni kezei vannak, de tényleg! Erősek, de mégis gyengédek.

- Szerinted eljönnek?

- Most ne agyalj ilyeneken! – szólt rám.

- Mégiscsak a szüleim, ha valamikor is szerettek, akkor ott kéne lenniük – folytattam meg se hallva a kérését.

- Baba – rángatta meg a hajam finoman Zoli.

- A te szüleid biztos ott lennének a te megnyitódon.

Zoli beletörődött sóhajjal dőlt el mellettem és maga felé fordította az arcom.

- Ha nem jönnek el az az ő bajuk – nézett a szemembe és egy apró csókot nyomott az ajkamra. – Hiányzol baba – súgta a számba.

- De hiszen itt vagyok...

- Az nem ugyanaz. Elhanyagoltnak érzem magam, törődésre van szükségem – panaszkodott.

- Ne haragudj, olyan sok minden történt az elmúlt hetekbe – pislogtam rá bűnbánóan.

- Örülök a boldogságodnak tényleg, csak húzom az agyad – mosolygott rám kedvesen.

- De nem. Igazad van! Alig voltunk együtt.

- Pontosan akkor voltunk együtt utoljára, amikor nem bírtam magammal és berángattalak a szertárba – gondolkodott hangosan.

- Ne emlegesd, fel kérlek – hunytam be szorosan a szemem és vörös pír költözött az arcomra.

- Az volt életem egyik legszebb 10 perce – harapott lágyan a nyakamba.

- Jah aztán meg magyarázkodhattunk Adélnak – motyogtam.

- Ugyan már ez hozzátartozik a gimihez – kuncogott fel. – Van, még 3 óránk nem gondolod, hogy értelmes dolgokkal is eltölthetnénk?

A fejemet csóválva fontam a lábam a dereka köré és húztam le magamhoz a fejét, hogy megcsókoljam.

Izgatottan, arcomon büszke mosollyal álltam a galéria előtt és néztem fel a hatalmas betűkre, amik csodásan világítottak a sötétben. Csenge birodalma. Alatta kisebb betűkkel ez állt: Egy hely ahol megelevenedik a képzelet. Jó tudom nem valami fantáziadús név, de ennyi tellett tőlem.

- Na, bemegyünk? – szólalt meg mellettem Zoli.

- Persze, csak csinálj rólam egy fotót – álltam meg a bejárat előtt és pózba vágtam magam.

- A büszke tulajdonos – vigyorgott Zoli majd beállt mellém és a fejemnek döntötte a fejét.

Lőttünk pár selfiet, majd még több fotót csináltunk, amikor megérkeztek Adélék.

- Oké, tudod, hogy imádok fotókat csinálni, de most takarodjunk befelel és mutasd meg végre belülről! – követelte Adél.

- Gyertek – nevettem el magam és belekaroltam a türelmetlen Adélba.

- Kösz, hogy ennyire törődsz a húgommal – hallottam Bence hangját.

- Megérdemli a törődést, csodás lány – vágta rá Zoli mire elpirultam.

- Erre hamarabb is rájöhettél volna...

- Srácok ma este nincs helye a múltnak! – szóltam rájuk.

- Bocsi húgi – mosolygott rám Bence.

Nos, amit tudni kell ez nem egy átlagos galéria, nem olyan, hogy minden egy hatalmas terembe van, annyi ilyen galéria van, mi nem akartunk elveszni a sok között. Olyat akartunk, ami egyedi. A galéria témákra van bontva és minden témát egy vászonfal választ el. A terem közepén jelenleg székek és asztalok vannak a vendégeknek meg egy hosszú asztal tele mindenféle finomsággal, amit Patrik biztosított nekünk. A galériának három témája van, az első a Fantázia világa, itt az olyan festmények kaptak helyet, amik természetfeletti lényeket ábrázolnak. A legtöbbről persze Damon Salvatore néz vissza az emberről, de helyet kapott itt Sarah és a Koboldkirály is a Fantasztikus labirintusból. A következő téma a Természet világa, ide a tájképek kerültek ki, vízesések, napraforgótáblák. A harmadik téma pedig a Szerelem világa, ide a Zolival való közös festményeimet tettem ki, de tervezem, hogy másokat is lefestek majd, akik szeretnének egy festményt magukról. Ezeket a festményeket majd meg lehet vásárolni, mondjuk, nem tudom kinek kéne egy festmény rólam és Zoliról, de sebaj. Igazából nem azért csinálom ezt, hogy pénzt keressek vele, csak azt szeretném, ha a világ, na, jó az ország megismerné a nevem. Tudom, nem lehetek azonnal egy Da Vinci, de nem is azért csinálom, hogy az legyek. Egyszerűen azért csinálom, mert szeretem.

- Nos, ennyi – fordultam Adél felé, aki szokatlanul csendes volt.

- Nagyon szép. Nagyon ügyes vagy – bólogatott feltűnően kerülve a pillantásom.

- Utálod igaz? – húztam el a szám.

- Nem utálja, csak nem akarja, hogy tudjad, mindjárt elbőgi magát – jegyezte meg Zoli szórakozottan.

- Vond vissza! – kapta fel a fejét Adél.

- Szeretlek – borultam Adél nyakába elérzékenyülve. – A legjobb barát vagy a világon!

- Hagyd már, nem kell ide a dráma – szólt rám.

- Add csak ki magadból – suttogtam.

- Ugyan mit? – szipogott. – Büszke vagyok rád – ölelt szorosan magához rázkódó vállal.

- Köszönöm, a támogatásod nélkül sehol se lennék!

- Valld be, hogy mindenkinek ezt mondod.

- Ez nem igaz – nevettem el magam.

- De igen az. Ezt mondtad Zolinak is múltkor.

- Nélkülitek sehol se lennék, te is tudod. Sőt nélkülitek senki se lennék – fordultam körbe elérzékenyülve.

- El ne kezdj sírni, ma nem szabad sírni! – fogta meg a kezem Zoli és magához vont.

- Ki akar sírni? – állt meg mellettünk Gábor. – Kár volt feltennem a kérdést – rebbent rám a tekintete.

- Arra célozol, hogy sírós vagyok?

- Nem csak arra, hogy évekig hallgattam a sírásod – javított ki.

- Minek kell felemlegetni a múltat? – toppantottam egyet a lábammal ingerülten.

- Gyere, egyél sütit az megnyugtat – húzott maga után Zoli.

- Senki nem eszik sütit amíg a vendégek meg nem érkeznek – ripakodott ránk Patrik.

- Még a főnököd se? – szaladt magasba Zoli szemöldöke.

- Bocs Csenge, de te sem – jelentette ki.

- Nem gond. Úgyis mindjárt jönnek a vendégek – haraptam az ajkamba és az ajtó felé sandítottam.

- Legalább egy kókuszgolyót adj neki, különben mindjárt házisárkány lesz – súgta Zoli Patriknak.

- Nem leszek az! Inkább csókolj meg – karoltam át a nyakát.

- Kérésed számomra parancs!

- Lehetőleg ne előttem nyáladdzatok – kérte Patrik.

- Akkor fordulj el! – vonta meg a vállát Zoli és az ajkamra simította az ajkát.

Nem hittem volna, hogy ilyen nagy sikerem lesz és ilyen hamar el fognak kelni a festményeim. A tinik többsége teljesen belelkesültek a Vámpírnaplós képektől, míg az idősebbeknek a tájképek tetszettek. Azért fogytak a mi közös fotóink is, igaz, hogy csak nagyi vett belőle, meg Zoli, de nem baj. Jah és a szüleim nem jöttek el, amin meg se lepődtem, mondjuk egy kicsit csalódott voltam, de túlélem.

- Egy kis figyelmet szeretnék kérni – hallottam meg Zoli hangját. – Köszönöm, hogy ilyen szép számban összegyűltünk, Csengének ez nagyon sokat jelent. És ha már így együtt vagyunk, szeretném megragadni az alkalmat és megtenni életem egyik legfontosabb lépését – fordult felém mosolyogva.

- Menj már oda hozzá – tolt előre Adél.

- Mi folyik itt? – nyögtem ki.

- A Duna – vágta rá mire megcsóváltam a fejem.

- Drága Csenge tudom, hogy sokat bántottalak, mert hülye voltam és a világ legszerencsésebb fickójának érzem magam, amiért képes voltál nekem megbocsátani. Küzdöttem a szerelem ellen, amit irántad éreztem, de feladtam. Örökre veled akarok lenni, melletted akarok megöregedni. Tudom, hogy a szüleid nincsenek itt, pedig kifejezetten megkértem őket, de sose feledd, akik igazán fontosak, azok most itt vannak. Előttük kérdezem meg, hogy te Balog Csenge volnál-e szíves hozzám jönni feleségül? – ereszkedett féltérdre előttem és kivett a zsebéből egy fekete kis dobozt.

Könnyek szöktek a szemembe és gondolkodás nélkül mondtam neki igent, mert semmi nem tehetett engem olyan boldoggá, mint amikor arra gondoltam, hogy Zoli felesége leszek. Hosszú és döcögős út áll mögöttünk és ez idő alatt mindketten sokat változtunk, de túléltük és hiszem, hogy a múltat magunk mögött lehet hagyni. A múlt azért múlt, mert már elmúlt és úgysem tudunk rajta változtatni. Könnyes szemekkel néztem a gyűrűsujjamon lévő ezüst eljegyzési gyűrűre majd a vőlegényem karjaiba vetettem magam és hosszasan megcsókoltam őt. 

És el is érkeztünk az utolsó fejezethez :( Mikor írtam ezt a történetet, magam se tudtam miként fog alakulni Csenge és Zoli sorsa, egyszerűen csak hagytam, hogy sodorjon magával az ár. Remélem tetszett nektek, úgy mint az összes eddigi, és ti is együtt izgultatok velem, hogy vajon együtt lesznek-e vagy örökre elválnak útjaik. Nyugodtan írjátok meg a véleményetek. A történeteim közül melyik tetszik eddig nektek a legjobban? Ti örülnétek egy Zolinak? Vagy srácok (ha fiú is olvas) ti örülnétek egy olyan lánynak mint Csenge? Ő aztán tényleg megbocsátja a legnagyobb mocskotokat is... 

Ui: Gondolkodtam azon, hogy amíg dolgozok Erdőzugon, teszek fel ilyen rövid kis sztorikat, ami mind karácsony környékén lenne. Na, hogy tetszik?