Emlékszem mikor kicsi voltam mindig belógtam anyu szobájába és felpróbálgattam a ruháit. Nem érdekelt, hogy lógnak rajtam, felnőtt akartam lenni, mint anyu. Akkor azt hittem, hogy felnőttnek lenni jó, hogy a felnőtteknek nincs semmi gondjuk. Ugyan milyen gondja lehet egy felnőttnek? Gondoltam én kis 5 évesként. Most már tudom, hogy a felnőtteknek rengeteg gondjuk van. Míg nekem 5 évesen az volt a legnagyobb gondom, hogy összedőlt a homokváram addig a felnőtteknek olyan gondokkal kellett megküzdeni, mint a munkanélküliség, kamaszodó gyerek stb.

- Csenge ne csak bámulj magad elé! – rángatott ki a gondolataim közül Adél.

- Nem bámultam! – ráztam meg a fejem és odébb sétáltam tőle.

- Szóval most haragszol rám?

- Még csodálkozol? Miért nem mondtad el?

- Mert tudtam, hogy reagálnál rá!

- Ezért inkább hazudtál... hát gratulálok!

- Nem hazudtam! Nem is mondtam neked, hogy kivel fogok táncolni. – ellenkezett.

- Tökmindegy. Attól még azzal fogsz...

- Nem utálhatod örökre! – szólt rám.

- Csak figyelj! – húztam össze a szemem és kicsörtettem a folyosóra ahol kibe futottam? Na, vajon kibe? Hát persze, hogy Bencébe.

- Ne legyél már dühös, na! – ragadta meg a kezem és szorosan a mellkasához húzott.

- Engem te csak ne ölelgess! – fújtattam a karjaiban vergődve, de minél jobban mocorogtam ő annál szorosabban ölelt engem.

- Szeretlek, Cseng...

- Hát nekem nem úgy jött le! – vágtam a szavába.

- Hagynád, hogy végig mondjam?

- Nem tudsz semmi újat mondani!

- Azért csak hallgass meg Picasso! – kérte.

A becenevem hallatán, amit már hosszú idő óta senkitől nem hallottam egy pillanatig elgyengültem, de aztán újra megacéloztam magam. Mondhat bármit a véleményem nem fog megváltozni! Biztos, hogy nem!

- Meghallgatsz?

- Addig úgy sem akadsz le rólam. – morogtam.

- Pontosan! Leülhetnénk valahol?

- Gyere. – indultam meg Zoli szobája felé, ami jelenleg fiú öltöző gyanánt szolgált, de reméltem, hogy nincs bent senki.

Pechem volt ugyanis amint beléptem az ajtón Zolit pillantottam, meg aki épp a fürdőből jött ki szokásához híven meztelenül.

- Azta rohadt! – torpant meg kikerekedett szemekkel és elismerően végig mért.

- Nem akarsz valamit felvenni? – kérdezte Bence.

- Hm?

- Meztelen vagy, a húgom előtt!

- Jó ég Bence! – fakadtam ki.

- Bocs, de nem hagyhattam szó nélkül. – tartotta fel a kezét védekezve.

- Már nem vagyok kislány! – toppantottam a lábammal. – Nem tudod hova mehetnénk ahol nincs senki? Nem hagy békén addig, míg el nem mondja, amit akar.

- Menjetek apa dolgozószobájába. Be is tudtok zárkózni, hogy senki ne tévedjen be.

- Köszi! De te is zárkózz be! – kértem.

- Miért?

- Hogy ne tévedjen be ide egy csaj sem, aki nem anyud, Adél vagy én! – néztem a szemébe.

- Parancs értettem! – nevette el magát és hozzám lépve nyomott egy csókot az ajkamra. – Gyönyörű vagy!

- Anyud érdeme. Valami brutál jól sminkel!

- Ha te mondod. – hagyta rám.

- Vegyél már fel valamit. – hajított Bence Zolinak egy nadrágot.

- Fúj ez nem az enyém. – dobta el Zoli.

- Csenge mehetnénk?

- Jó.

A dolgozószobába belépve Bence bezárta az ajtót és felém fordult.

- Hülye voltam...

- Én más szóval illetnélek. – mosolyogtam gúnyosan.

- Akkor ne kímélj. Gyerünk, tombold ki magad! Nem foglak megállítani! – ült le a forgós székbe és onnan nézett rám.

- Nekem erre nincs időm, mindjárt kezdődik a tánc. – indultam meg az ajtó felé és megpróbáltam kimenni, de Bence becsórta a kulcsot.

- Adél megkeresett és megmosta a fejem. Félelmetes tud lenni, ha akar. Másnap elhívtam randizni és összejöttünk.

- Hogy tudtál összejönni Zoli unokatestévérével? Rokoni kapcsolatba vannak. – morogtam.

- Csenge!

- Te mondtad, hogy nem akarsz egy Szatmárinak lenni a nagybátya.

- Miért te szeretnél most anyuka lenni?

- Ha be is csúszna, nem vetetném el! Nem vagyok szörnyeteg! De mivel védekezünk így az esély, hogy babám lesz nagyon csekély. Nektek, pasiknak persze könnyű, nem a tiétek a felelősség. Ti mossátok a kezeiteket.

- Tudod, hogy soha nem tennék ilyet! – fakadt ki. – Tudom, hogy dühös vagy rám, de azért nem kéne ilyennel vádolnod a fenébe is!

- Bocs. – morogtam a padlót fixírozva. – Csak tudod nagyon szarul esett, hogy senki sem fogadta el Zolit. Egyedül csak nagyiék. Bele se gondoltatok, hogy ezzel nekem okoztok fájdalmat? Hogy engem bántotok? De nem is érdekel, azt még túlélem, hogy engem bántotok, de ahogy Zolival bántatok azt nem tűröm el! Anyuéknak wellness jegyet vett, egy méregdrága helyre, neked pedig elintézte, hogy tudj találkozni Johnsonnal és nem csak egy közös fotó erejére! – kiabáltam elsírva magam.

- Tudom Csenge, beszéltem Zolival. – nézett a szemembe.

- Meg sem érdemelted volna!

- Tudom!

- Ők tudják, hogy itt vagy?

- Nem.

- Azt tudod, hogy apa letiltotta a kártyámat?

- Igen...

- És nem tettél ellene semmit?

- Összetörtem a kocsit.

- Hogy mit csináltál?

- Véletlen volt. – vonta meg a vállát.

- Szóval összetörted a kocsit, teljesen véletlenül.

- Kutya volt az úttesten. Ki kellett kerülnöm. Kicsit a kerítés is megrongálódott, de van miből kifizetnie ugyebár.

- Itt sem lennél, ha nem zúgsz bele Adélba mi?

- Nem zúgtam bele!

- Akkor csak játszol vele? – villant meg a tekintetem.

- Jézusom dehogyis. Csak még nem tartunk ott, hogy egymásba zúgtunk. Húgocskám...

- Nem olyan könnyű megbocsátani! – húztam össze a szemem.

- Csak arra kérlek, hogy ne utálj jó? Mindenki követ el hibákat!

- De nem ekkorákat! Elárultál engem, pedig azt mondtad, hogy mindig mellettem fogsz állni!

- Ne próbáld megérteni a pasik logikáját! A kishúgom vagy, Zoli pedig az a görény volt, aki évekig bántott téged. A csajok az ilyet hamarabb megbocsátsák, de a pasiknál nem ilyen könnyű. Nálunk nem férfi az, aki egy lányt bánt és te a húgom is vagy, nem csak egy lány az utcából!

Durcásan néztem ki az ablakon, mert ezzel valóban nem tudtam vitatkozni. A fenébe is! Nem hagyhatom, hogy ilyen könnyen megússza!

- Most azon agyalsz, hogy megbocsáss, vagy pedig kínozz még?

- Hagyj már. – néztem rá ingerülten. – Az ott Kinder csoki? – akadt meg a tekintetem azonnal a Bence előtt heverő csokin.

- Aha.

- És adsz nekem?

- Neked hoztam, utolsó próbálkozás gyanánt.

- Szóval le akarsz kenyerezni! – húztam össze a szemem és a csokit felkapva visszasétáltam az ablakhoz.

- Én csak szeretném visszakapni a kishúgom. – állt fel ő is és megállva mellettem a falnak támaszkodott.

- Előbb kellett volna gondolkodnod.

- Mit vártál Cseng? Hogy a nyakába borulok azok után, hogy kiütött?

- Nem, de... akkor is mellettem álhattál volna...

- Tudom, de az ilyet nem lehet egykönnyen megbocsátani. Velem nem tudja elfeledtetni a csókjaival a múltat. – bökött oldalba.

- Az lenne a szép. – röhögtem fel, ahogy elképzeltem a jelenetet, ahogy Bence és Zoli smárolnak. Fúj, undi!

- Nyugi megtarthatod! Nem bukok a szépfiúkra! – ajánlotta fel nagylelkűen.

- Lekötelezel! – vigyorogtam.

- Szent a béke? – sandított rám kiskutya szemekkel.

- A te viselkedésedet még meg is értem, mert valóban kiütött, mondjuk előtte te kented fel a falra.

- Azt mondta rád, hogy flúgos vagy!

- Tökmindegy! Viszont anyuék ellen nem tett semmit.

- Próbáld megérteni őket! Egy szem lányuk vagy.

- Addig nem fogom megpróbálni, míg ők nem próbálnak megérteni engem! Ha ez soha nem következik, be ám legyen. Nekem van családom!

- Sose hittem volna, hogy egyszer ezt fogom neked mondani, de büszke vagyok rád, mert felnőttél! És nem szemétkedésből mondtam. – tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy vörösödik az arcom.

- Eddig is felnőtt voltam!

- De soha nem álltál volna ki magadért, ha nincs...

- Ha nincs ki? Hadd halljam, kinek köszönhetem, hogy képes vagyok kiállni magamért? – néztem rá győztes mosollyal az arcomon.

- Ha nincs Zoli. Ezt akartad hallani mi?

- Pontosan!

- Tudnod kell, hogy nem bocsátottam volna meg neki, ha nem látom rajta, hogy bolondul érted és melegen ajánlom neki, hogy ez ne csak múló fellángolás legyen, mert akkor levadászom!

- Ezt ugye nem mondtad neki is?

- A szeme se rebbent. – legyintett.

- Hívjam a mentőket vagy a kommandót? – kopogott be Zoli.

- Arra nem lesz szükség. – sétált Bence az ajtóhoz és kinyitotta.

- Ezt örömmel hallom. Hercegnő készen állsz? – nézett rám mosolyogva.

- Naná! Színpadra! – siettem hozzá vigyorogva és a nyakába ugortam. – Szexi vagy.

- Hoppácska. Ilyet se mondtál még nekem. Mit tettél vele? – vigyorgott Zoli Bencére.

- Mosom kezeim, mindig ilyen piszkos volt a fantáziája csak jól titkolja. – mártott be.

- Kikérem magamnak! Nekem nem piszkos fantáziám van, hanem szexi képzelőerőm. A kettő teljesen különböző!

- Majd este a hálószobában villogtasd a szexi képzelőerőd. – suttogta a fülembe Zoli mire az arcom úgy elkezdett virítani, mint egy érett paradicsom.

Zoli teljes mértékben kitett magáért, szó szerint mindent elkövetett, hogy azt érezzem, a Vámpírnaplókban vagyok. Annyi volt a különbség, hogy mi nem odakint táncoltunk, mert akkor garantált lett volna mindenkinek a tüdőgyulladás.

- Balog Csenge és partnere Szatmári Zoltán. – hallottam meg Ricsi hangját, aki elvállata a konferáló szerepét. Mondjuk nem önként, Ivett parancsolt rá, de azért elvállata.

Elindultam lefelé a lépcsőn és minden lépés megtételével a mosolyom szélesebb lett, a szívem pedig hevesebben dörömbölt. A mosoly viszont egy pillanat alatt leolvadt az arcomról, amikor Zoli nem várt rám a megbeszélt helyen. Felültetett volna? Ez lenne a bosszúja? Megaláz mindenki előtt? Gyorsan megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a hülye gondolatokat a fejemből. Nem! Zoli szeret engem, biztos van rá ésszerű magyarázat! Mondjuk rájött az apró fosás, igen, ha ez történt, akkor elnézem neki, vagy ha vészhelyzet van. De vészhelyzet nem lehet, mert akkor Ricsi sem állna itt. Ekkor megpillantottam őt, ahogy a tömegben állt, rázkódó vállal nézve engem, nekem pedig kedvem lett volna megütni. Mit is mondtam? Minden olyan, mint a Vámpírnaplókban? Nos, Zoli vér komolyan vette. Eredetileg Elena Stefannal táncolt volna, nem Damonnel ergo Zoli nem várhatott engem a lépcső alján, mert Damon se várta Elenát a lépcső alján.

- Nem tudom. – suttogta amint megfogta a kezem.

- Mit nem tudsz? – suttogtam vissza.

- Hogy hol van Stefan. – vigyorgott rám.

- Néha olyan hülye vagy! – nyögtem fel, de belementem a játékba. – Most mit csináljunk? – kérdeztem Zolitól, amikor elfoglaltuk a helyünket és meghajoltunk.

- Egyelőre próbáljunk meg táncikálni. – válaszolta.

Jobb kéz felemel, elindul egymás felé s közben mélyen egymás szemébe nézünk, megtéve egy kört, majd ezt elismételjük balkézzel végül két kézzel. Kikapcsoltam az agyam, amint Zoli keze a hátamra a másik pedig a kezemre kulcsolódott. Hagytam, hogy a zene átjárja a testem és teljesen magával ragadjon. Zoli szemébe nézve a szívem túlcsordult szerelemmel. Annyira szeretem ezt a fiút! Nélküle el se tudnám képzelni az életem, sőt nélküle nem is lenne életem, csak a megszokott szürke hétköznapok. Zoli színt hozott az életembe, mint amikor a fekete fehér filmeket felváltotta a színes. Zoli is ilyen sorsfordító változás volt az én életemben. Szabad utat engedtem a bennem tomboló érzelmeknek és hagytam, hogy az arcomra legyen, írva mit érzek ebben a pillanatban. Zoli tekintete rám tapadt, szemében ragaszkodás és szerelem csillogott és éhség. Persze nem a véremre szomjazott ennyire, hanem a közelségemre. Tudom, mert én is pontosan ugyanezt éreztem. Ha tehettem volna most azonnal nekiestem volna Zolinak, de nem tehettem. Kicsit hülyén jött volna, ki ha itt mindenki előtt esünk egymásnak. Egy az, hogy semmi közük hozzá, kettő pedig, biztos vagyok benne, hogy akkor lettem volna itt utoljára és akkor cuccolhattam volna át nagyiékhoz. Szóval tomboló hormonjaim csituljatok és várjátok ki a sorotokat!

Az délután és az este borzasztó lassan telt el. Zoli közelében lenni, látni a dögös mosolyát felért egy kínzással. Komolyan mondom jelen pillanatban képes lettem volna berángatni őt egy szalmabála mögé és ott neki esni. Türelmetlenül ültem az egyik széken és irigykedve néztem, ahogy Zoli egy kislánnyal táncol. Nem mintha velem nem táncolt volna rengeteget, de akkor is. Ahogy őket figyeltem a gondolataim a közös gyermekeink felé terelődtek. Biztos nagyszerű apa lesz Zoliból. Egy olyan apuka lesz, aki mindig laza és jó fej. Nem fog besavanyodni az évek alatt, nem felejti el, hogy milyen volt tininek lenni. Olyan apuka lesz, akit a gyerekei nem szégyellenek hanem büszkén feszítenek mellette, hogy igen ő az én apukám. Könnyek szöktek a szemembe, amikor Zoli felkapta a kislányt és nevetve megpörgette.

- Be kéne tiltani, hogy gyerekekkel mutatkozzon. – ölelt meg hátulról Adél és a fejemre támasztotta az állát.

- Egyre gondoltunk. – haraptam az ajkamba.

- Láttam ám az arcodat csajszi. Szó szerint faltad őt a szemeiddel. Túltengenek a hormonok? – csipkelődött.

- Ezt ne előttem légyszi! – nyögött fel Bence.

- Nem muszáj maradnod. – válaszolta Adél. – Úgyis csaj megbeszélés van.

- Igen?

- Igen! Mit tervezel a későbbiekre?

- Azt hiszem, hidegvíz alá dugom a fejem. – válaszoltam a homlokomat ráncolva.

- Vagy vessél rá egy csábos pillantást és vezesd őt egy nyugis helyre. Úgyse csináltátok még a szalma közt gondolom.

- Nem fogom elcsábítani őt és kockáztatni azt, hogy bárki észre vehet minket. – makogtam.

- Előttem nem kell a szűzkislányt játszanod, tuti, hogy tetszik a gondolat, csak túl jó vagy véghez vinni!

- Jaj, már Adél!

- Én csak az igazat mondom! Gyerünk csajszi, szakadj ki egy kicsit a komfortzónádból! – bíztatott.

- De így olyan cink, hogy te tudod, mit tervezek...

- Miért mit tervezel? – kérdezte értetlenül.

- Tuti be fogok égni előtte! Nagyon tuti! – jelentettem ki vörös arccal.

- Ha erre gondolsz, akkor valóban be fogsz égni előtte! Nő vagy Csenge, mutasd meg neki! Vedd kezedbe az irányítást!

- Ki fog nevetni, vagy ami még rosszabb azt fogja mondani, hogy cuki vagyok, de kár próbálkoznom.

- Kérdezzük meg tőle. Ide hívom neked! – paskolta meg a vállam és elindult a táncoló Zoli felé.

- Meg vesztél? Nehogy megkérdezd! – szaladtam utána és sikeresen nekimentem az egyik pincérnek.

Mindketten a földön kötöttünk ki és én ott is maradtam. A hasamba nyilaló fájdalom szinte a földhöz szegzett.

- Ne haragudjon, annyira sajnálom! – szabadkozott a pincér rémülten. – Kérem, had segítsem fel! – nyújtott felém a kezét, de én csak a fejemet ráztam.

Levegő után kapkodva szorítottam a hasamra a kezem és magzatpózba görnyedve elsírtam magam a kínzó fájdalomtól.

- Csenge, szerelmem! – termett mellettem Zoli és letérdelve az ölébe vonta a fejem.

- Fáj, nagyon fáj! – kapaszkodtam a kezébe.

- Hol fáj?

- Vérzik! – hallottam Bence rémült hangját.

- Hívja valaki a mentőket! – üvöltötte Zoli aztán lenézett rám és a szeme könnybe lábadt. – Csenge te terhes vagy?

- Nem. Nem hiszem. Nem tudom, de nagyon fáj! – zokogtam.

- Órákba telhet, mire a mentő ideér! – aggodalmaskodott Ivett.

- Beviszem! – kapott a karjába Zoli és futva megindult velem a kijárat felé.